Karom ölelne, de nem vagy.

Ajkam csókolna, de hol vagy?

Kinek karjaiban pihensz éppen?

Kinek csókjában keresed a boldogságod?

Hiányod fáj, de mit tehetek,

ha szíved mást szeret,

akkor én sokat nem tehetek.

Minden könnycsepp, egy boldog perc emléke,

amit tőled kaptam, és őrzöm, örökre.

Ősz van.

Hulló falevelek kergetik egymást,

még egy utolsót táncolva,

mielőtt avarként mennek a halálba.

Bennem is meghalt valami, ezen az őszi reggelen,

mert a remény, hogy együtt boldogok leszünk,

már nincs többé.

Emlékszem, mikor még kéz a kézben,

mentünk a szigetre.

A nyár édes ragyogása ölelt körbe.

Nagyot dobbant a szívem,

mert szerelmet éreztem.

Édes nevetések, boldog ölelések.

Padokon pihentünk, egymáshoz simulva.

Oly egyszerűnek tűnt akkor az élet,

mert velem voltál, és ennél nem is kellett több.

Ma, beköszöntött a szigetre az ősz.

Itt vagyok újra, de már nincs, ki kezemet fogja.

Sárguló falevelek búcsúztatják a nyarat.

A szívem megszakad.

Minden pad, emléket idéz,

de félek leülni már, mert lelkemet tépi szét az emlékezés.

Sétálok végtelen órák óta,

bízva abban, hogy leteszem a terhet,

és sikerül feledni téged.

Lakatok vasfalon.

Nézem, de ma már keserű a mosolyom.

A mi lakatunk, nincs ott a falon.

Mintha tudta volna a sors, hogy életünket,

mi soha nem kötjük össze.

Majd visszatérünk, mondtuk,

a sok szép lakatot nézve,

de soha nem térünk már vissza,és

ez könnyet csal szemembe.

Fáradt vagyok, mert magammal cipelem,

szerelmünk édes, keserű terhét.

Egy sárgult falevelet hoz felém a szél,

üzenet, érzem én.

Engedni kell, aki már nem szeret,

ezt mesélik a sárga falevelek.

Felnézek az égre, és kérek szerelmet,

az őszbe borult lelkemnek.

Nagy volt az izgalom reggel.

Anya, a kezemet nehezen engedte el.

Becsengettek!

Én, boldog voltam, de egy kicsit féltem,

mert ez már nem az ovi,

ahol egésznap lehet játszani.

A Gyuri is hiányzott, aki az ovis legjobb barátom volt.

Írok majd neki levelet, ha megismerem a betűket.

Délutánra a félelmem tovaszállt,

mert a tanító néni azt mondta,

élmény lesz, minden óra.

Mosolygott is az arcom, mikor értem jött a nagyi.

Boldogságom okát kérdezte.

Büszkén kihúztam magam, és azt mondtam:

Én, már iskolás vagyok nagyi.

Nem érdekelte a divat. Kontyot hordott, mikor nem is volt divat. Mikor jelzőkkel illették, jókat nevetett, mert minden egyes szó lepergett róla, és csak nevetett újra. Mindennek tudott örülni. Esőnek, szélnek, napsütésnek. Mikor esett az eső, tenyerét tartotta az esőcseppeknek, majd tenyeréből ívott, és mosolygott arca. A szél is a barátja volt, mert táncra perdült, és kabátja pörgésének örült. Mikor mindenki panaszkodott, hogy forró a nyár, ő vígan dudorászott és órákig sétált a városban. Néha, megpihent egy padon, arcát a nap felé fordítva. Télen hóembert épített. A cicáknak tejet adott egy kis tálban a parkban, de a madaraknak is jutott néhány falat. A hajléktalannak enni vitt, ki köszönte, de nem tudott olyan éhes lenni, hogy megegye, mert félt, hogy ki tudja mit kevert neki az a bolond nő. Bolond! Egyszerűen csak így ismerte mindenki. Soha, senki nevén nem szólította. Olyan volt, mint akinek elfelejtettek nevet adni. De, ki is volt ő? Senki nem tudta. Még abban a házban sem tudták ahol élt, és mindenki ismerte, de ott is csak bolond volt és kész. Legjobban Józsi bácsi ismerte őt, mert egy házban nőttek fel. Az, ő története így szólt a Bolondról.

-Róla szeretne tudni? Ugyan, mire kíváncsi? Talán arra, hogy miért volt bolond? Azt, én honnan tudjam.

-Mi volt a neve?

-Julcsi, de olyan ritkán hallotta, hogy szerintem nem is vett tudomást róla, ha így szólították. Én is csak onnan tudom, hogy egy osztályba jártunk. Már a szülei is bolondnak hívták. Furcsa volt mindig az igaz, de ki tudja mit gondolt és érzett. Nem érdekelt ez senkit, soha.  Kicsi gyermekként a macskákkal beszélgetett, a madaraknak dalolt és önfeledten táncolt a gangon. Úgy, hogy a zenét csak ő hallotta, mert a ritmust a lelke adta. Nem nagyon barátkozott a korabeli gyerekekkel, mert egyetlen szülő sem akarta, hogy gyermekének bolond barátja legyen. Jó tanuló volt, mert szinte kívülről fújta a tankönyvekben lévő anyagot. Valahová jelentkezett továbbtanulni, de hogy merre vitt az útja nem tudom. Dolgozott is valahol, de hogy mit és hol, senki nem tudja. Apja, korán magukra hagyta őket. Emlékszem, napokig ült a gangon a temetés után és csak sírt, de senki nem vigasztalta. Anyja, pörölt vele örökké. „Szégyen vagy, te bolond” Oly sokszor zengett ezektől a mondatoktól a ház. Arra, még emlékszem, hogy olyan húsz, húszon egyéves lehetett, mikor egy este sírva futott haza. Ruhája cafatokra volt szaggatva és véres volt a lába. Suttogták, hogy megerőszakolták. Nem tudom, de hogy férfit soha nem láttam a közelében az biztos, de kinek is kellett volna egy bolond nő? A pillangókat nagyon szerette és ezt öltözködésében is kifejezte. Pillangós ruha, hajcsat és minden, amin színes pillangó volt. Néha, olyan nevetséges volt, hogy nem lehetett nem röhögni rajta. Évekig, hosszú, hosszú évekig ápolta az anyját. Nem is értem, hogy hogyan tudta csinálni, ha nem volt egészen ép az elméje? Az viszont tény volt, hogy jól csinálta és a gyógyszereket is időben beadta anyjának, az biztos. Egyszer találkoztam a doktorral, és akkor megkérdeztem, hogy hogy van Anna? A lehetőségekhez képest jól. A lánya gondoskodása és szeretete tartja életben, válaszolta a doktor. Ezen, nagyon meg is lepődtem, mert el sem tudom képzelni, hogy hogyan tud egy bolond szeretni. Na, mit akar még tudni? Nem is tudom, miért érdekli ez a történet.

-Tudja,mi történt vele?

-Mindenki tudja. Szörnyű látvány volt. Tudtam én, hogy ennek a madárszeretetnek nem lesz jó vége. Történt ugyanis, hogy egy madár fészket rakott az ajtaja fölé. Na, meg is volt a mindennapi műsor, mert beszélgetett, énekelt e kis madárnak. Azon, a reggelen a madárka valami miatt kiesett a fészekből és ez a bolond vissza akarta rakni, de megcsúszott és lezuhant az ötödikről. Jó nagy csapódás volt. A gyerekek sikítoztak, mikor látták a vérben úszó testét. Én, nem is tudom, hogy hogyan gondolta, hogyha a székeket egymásra rakja, akkor eléri biztonságosan a fészket. Szörnyű tragédia, az biztos, de várható volt, hogy nem fog egyszerűen véget érni az élete.

- Könnyes a szeme. Míg, mesélt úgy éreztem, hogy nem különösebben érintette meg a szívét a Julcsi. Most mégis mi történt?

-Tudja, most ahogy meséltem róla döbbentem rá, hogy lehet, hogy nem is volt bolond. Aki bolond volt, azok, mi voltunk, mert soha nem fordultunk felé figyelemmel. Lehet, hogy sokkal bölcsebb és okosabb volt, mint mi mindannyian, csak a végén, még ő is elhitte magáról, hogy bolond, hisz oly sokat hallotta. Nyugodjon békében. Gonoszok és gyarlók vagyunk mi emberek, de ezt nehezen vagy soha nem ismerjük be. Ezt, ne feledje, ha már meghallgatta a történetet.

Nézze! Ott, egy  szép pillangó!

Fejét tenyerébe temetve ült. Reményt vesztve, csodában már nem reménykedve. A napsütés nem vigasztalta. A külvilág, mintha nem is volna. Szemei fátyolosak voltak, ha véletlenül felpillantott és tekintetét valaki elkapta az láthatta. Túl volt már a negyvenen jócskán. Kora a félévszázadhoz közelített inkább.  Órák óta üldögélt és ki tudja, mit remélt. Gondjai nyomasztották, ahhoz nem fért kétség.

-Bocsájtson meg! Leülhetek? – kérdeztem félve, elutasítást remélve.

-Ha gondolja! – válaszolt kelletlenül.

-Ha zavarok, más padot keresek.

-Nem zavar engem már semmi, csak gondolkodni szeretnék és egyedül lenni.

-A magány nem mindig megoldás! Nem akar mesélni?

-Mit mondhatnék? Hogy összeomlott körülöttem minden, amit egy hete még biztosnak hittem? A boldogság kapujában álltam és hittem, szép lesz minden.  Felépített életem sikerében reménykedtem. Tudja, kedves, olyan szép volt minden, hogy csoda lett volna, ha úgy marad végleg. Csodálatos munkahelyem volt. Azt csináltam, amit szerettem.  A munkám a hobbim és a szerelmem volt nekem. Nem mondom, hogy sokat kerestem, de azért szerényen megéltem szépen. Találkoztam egy lánnyal, akit megszerettem és Tőle szerelmet reméltem. Azért mondom, hogy lány, pedig már nem fiatal, mert őrajta sem és rajtam sem látszik az évek száma és a szívünk még fiatal. Szép volt minden egy ideig, míg egy napon arra ébredtem, hogy a kapcsolat haldoklik. Nem tudom, miért lett vége, de valamit elrontottunk, így a kapcsolat végére pontot raktunk. Egy életre Vele akartam maradni, de egy pillanat elég volt elveszíteni. Munkába temetkeztem és nagy-nagy terveket szőttem, míg egy napon a betegség kopogtatott ajtómon. Dolgozni szerettem volna, de nem engedett az orvosom, mondván, ha még élni akarok, akkor nyugton maradok. Veszteségeim halmozódtak ezzel, míg egy napon a lakás tulaj ébresztett fel a jó hírrel. A lakásbérletet felmondom, mert az ingatlant eladom. Puff! Még egy boldogság. Lakást kéne keresnem, mert nincs hova mennem. Nem okozna gondot, ha lenne pénzem, amiből költségeimet fedezzem. Fizetésem is késik egy ideje és fogalmam sincs, hogy megérkezik-e valaha. Volt egy hónapom, hogy megoldjam ingovány életem és én végig hittem, hogy nem lehet ez gond nekem. Más csapás már nem érhet, így minden figyelmem a helyzet megoldására tereltem. Sikerült is részben megoldást találni, ahol átmenetileg tudtam volna lakni. Kezdtem megnyugodni és egészségem is kezdett javulni. Míg, egy napon telefoncsörgés ébresztett. Sietve indultam felvenni. Nem kellett volna. A rossz hírt másnap is megtudhattam volna. Munkámat megköszönték, a létszámot leépítették és engem is elküldtek. Nem számított a tudás, a barátság, csak a kőkemény üzleti érdek. Volt egy hetem, hogy életemet megoldjam. Szerettem a körülöttem lévő embereket és –talán- ők is szerettek engem. Sokat tenni már nem tudtam, utcára költözni nagyon nem akartam, mert a közben felkínált hajlékot is visszamondták. Most hajléktalan szálló az otthonom és minden napi apróságok azok, amiken gondolkozom. Tudjam a gyógyszereimet kiváltani és legyen mit enni. Mondja, Kedves! Mit kezdjek a tudásommal, ha munkára nem kellek? Kinek fessek szép világot, ha ecsetet kezembe nem kapok? Nem vártam segítséget senkitől, hisz annál büszkébb vagyok, de lelkemnek jól esett volna egy bíztató szó, egy vállveregetés, hogy erős vagyok és túl fogom élni. Tudja, hányszor veregették vállamat, hogy jól csináltam? S most Ők fordítanak nekem hátat. Szerettem a napsütést, de most nem érzem az erejét. Akarok majd újra a napsütésben fürdeni, de kis időre szükségem lesz még addig. Sírok, elárulom, csak befelé sírok, mert, tudja, egy erős férfi test nem sírhat, mert gyengének hinnének. Ezért befelé sírok. Láthatatlan könnyet hullatok. Fel kell építenem életem újra. Új embereket a világomba vonzva. Tudom, hogy képes vagyok rá, de a sok veszteségen túl kell lenni. Most pont azon gondolkodtam, amit a minap hallottam. Valaki azt mondta: A SZERETET VÉGES! Ez, a gondolat aggaszt most engem. Mondja, a SZERETET, HOGY LEHET VÉGES? Hogy mondhatjuk ki azt egy napon, hogy ennyi volt, már nem szeretlek Téged? Vagy, éppen ennyi volt, nem segítek Neked! Mondván: A SZERETET VÉGES! Abban a pillanatban mondani ezt a mondatot, mikor még egy jó szóért is hálás vagyok. Tudja, kedves, furcsa az élet! Míg tud valaki segíteni, addig van szeretet, de amikor az élet olyan helyzetet teremt, hogy nekem kéne egy kis segítség, akkor hirtelen véget ér a szeretet. Bocsájtson meg nekem, hogy gondolataimmal terheltem, de valahol jól is esett nekem elmondani azt, ami nyomja lelkem. Éreztem most is kis szeretetet azáltal, hogy meghallgatott, mert, tudja, szeretet nélkül ennyi ideje nem ülne itt és nem hallgatna együtt érző tekintettel. Most, én is kicsit boldog vagyok.

-Adjon szabad utat a könnyeinek, ne fojtsa magába! Higgye el, nem szégyen az, ha sír, mert az élet kicsit most fáj.

-Könnyeim belül mossák lelkem, de talán igaza van, ha arcomon is végigfolyik, mert hagyom talán. Kicsit a lelkem is megnyugszik.

-Magára hagyom, mert most már arra van szüksége. Kívánom, hogy útján szerencse vezérelje, és soha ne felejtse: Minden eső után kisüt a nap, és felszárítja az átázott földet! Viszlát, minden szépet!

-Köszönöm! Mást mondani most nem tudok. Viszont látásra Kedves! Ó, várjon még egy percet! Egyet mondjon még meg nekem! Ön szerint is lehet a szeretet véges?

-Nem! A szeretet nem lehet véges, mert, ha az lenne, akkor az nem szeretet volt, hanem csak érdek!

A véletlenekben vannak a legnagyobb csodák. Hallottam életemben oly sokat, de megtapasztalásában addig nem volt részem, míg azon havas délutánon, a körúton nem találkoztunk. Nagy pelyhekben hullt a hó, nyugalmat árasztó. Csendesen, lassan értek földet a hópelyhek. Nem siettek, nem rohantak, nyugalmat árasztottak. Megállásra, egy percnyi pihenésre késztettek. Szinte szóltak, mielőtt a vállakon megpihentek.

- Pihenj meg ember egy pillanatra, a nagyvárosi forgalomban. Vedd észre a csodát, mi körülölel, mint egy kabát. A szürke téli napban is oly sok csoda van, csak nyisd meg a szíved. - Szólt az üzenet úgy, mintha egy barát szólna.

Meg kellett állni és e fehér csodára rácsodálkozni. Fekete kabátom fehérré változott. Ó, de mókás volt. Arcom mosolyra húzódott és gyerek voltam újra. Megszűnt a város zaja és felváltotta a vidék csendes nyugalma. Visszatértem apró önmagamhoz, mikor térdemig ért a hó és folyamatosan hullott, és én az ég felé fordítottam a tenyeremet, amin megpihentek a hópelyhek. Rég volt, de akkor újra olyan volt, mint akkor, piciny gyerekként. A varázslat idejére megszűnt körülöttem a világ, pedig az utcán oly sok ember járt. Majd, hirtelen kocsik dudája és a dübörgő villamos zaja hozott vissza a valós világba. Ott álltam, tenyerem nyitva és pörögtem, mint négyéves koromban. Arcomon akkora mosoly, hogy már nem is fért el rajta. Szemem lassan nyitva, mert addig csukva volt, hisz álmodozni csukott szemmel az igazi, mert nem vonja el a figyelmemet semmi.

Visszatérve a valóságba, ott álltál Te, a késő délutáni szürkületben. Egyetlen rossz van a télben, korán sötétedik, és a napfény hiányzik. Így, nem láttam arcod tisztán, de az kivehető volt, hogy csodálkozva nézed, mitől oly boldog ez a lány, ki örömét ki is fejezi és mosolygott a te arcod is, az én arcomat tükrözve vissza. Találkozott a tekintetünk és te elindultál felém, hogy táncra kérjél, mert hozzám lépve így szóltál:

- Kisasszony! Szabad egy táncra?

Én, némán nyújtottam kezem, miben még egy-két hópihe pihent. Táncoltunk mi ketten ott, a körúti forgalomban. Nem mondta senki, hogy félnótások lennénk, mert úgy ért kezünk össze, mint ami úgy akar maradni örökre, és ez kisugárzott a környezetünkbe. Megálltak az emberek és mosolyogva néztek. Majd, mikor véget ért a forgásunk, te meghajoltál előttem.

- Köszönöm! - mondtad és kézfejemet megcsókoltad.

Ó, milyen romantikus, szólt egy hang a tömegből, majd kitört a taps úgy, mint egy színházi előadáson és mi csak nevettünk boldogan.

- Nem érhet ez a nap véget úgy, hogy ne hívjalak meg egy forró teára, mert szeretnélek jobban megismerni.

Nem volt ez más, mint szerelem első látásra, mert oly heves érzelmekkel teli hónapok jöttek, hogy olyanok csak a mesében vannak. Úgy szerettél, úgy öleltél, és én hittem, így marad minden, de fel kellett ébrednem, mert egy év után elhagytál. Nem volt magyarázat és dráma, mert elektromos levélben jött az üzenet: véget ért minden.

Ott, voltam egyedül a ténnyel, hogy már mást szeretsz, és élni nélkülem szeretnéd életedet. Nálam hagytad a pólódat. Egyik, este azt öleltem magamhoz, és kérdésemet feléd küldtem, hátha meghallod.

- Ugye, felveszed újra?

Mert tudtam, hogy, ha a valahonnan jövő válasz igen, akkor még láthatlak, de azóta sem jöttél és szertefoszlott a remény. Olyan furcsa, mert egy póló az, ami boldoggá tesz. Húzom magamhoz minden este, mikor üres az ágy nélküled és az ablakon át besüt a hold. Szép és jó volt Veled, de azóta még szebbek az elmúlt napok, mert az idő még jobban megszépítette azt. Mi maradt nekem? A magány és a bánat, mert szeretni úgy az ember, mint ahogyan én szerettelek, csak ritkán képes. Nem, nem múlt el, azóta sem az érzés, mert szeretlek, mondom még ma is. Szívemet nem tudtad elhagyni, mert abba örökre bevésted magad és ez úgy is marad. Mosolygós fej a sárga pólón, azon, mi egyszer a Te testeden mosolygott. Most kicsit roggyantan néz rám az arc, mert nincs, min kifeszüljön az anyag. Szomorú mosolyával fel akar vidítani és szinte súgja: ne sírj, mosolyogj. Meg tud győzni, mert kicsit elmosolyodik arcom és még viccesen mondom én, hogy huncut vagy. Így, élünk mi, a póló, meg én. Az egyetlen, kézzelfogható, megmaradt emlék. Értéke oly nagy, mert Te hordtad.

Most nincsenek hópelyhek, mert nyárba fordult a természet és nap simogatja arcom. Jó, nem tagadom, de hol van ez attól a simogatástól, amit akkor éreztem, mikor kezed érintett. Mikor leszáll az este, kiülök a kis kerti padra és a csillagokat nézem és suttogva küldöm feléd üzenetemet. Várlak kedves, örökké várlak, akkor is, ha vége lesz a nyárnak, mert az nem lehet, hogy ami egyszer oly szép volt, az most semmivé lesz. Minden reggel, azt kívánom, hogy boldog legyen a napod és minden tervedből valóság legyen, mert akkor boldog lesz életed. Becsukom szemem és arra gondolok, mikor téli este gyöngyöt fűztél a gyöngy szőke hajamba, mert neked ragyogni kell, mondtad és a nyakamat csókoltad. Majd, beletúrtál hajamba kezeiddel, tincsről-tincsre haladva és közben kezdtek ragyogni a tincsekre fűzött gyöngyszemek. Szeretlek, súgtad, mikor a kosárból elfogytak a gyöngyök. Még, ma is van egy törött darab a hajamban és vigyázok rá, hogy ott is maradhasson, és ne vigye el a szél. Törések vannak a gömbölyű felületén úgy, mint lelkemben. Tudom, a gyöngyszem már nem oly fényes, mint régen, de a mi szerelmünk még újra éledhet és táncra perdülhet testünk, mikor hópelyhek borítják majd a várost.

 Mikor, ősz után újra tél lesz, elsétálok oda, ahol megláttalak. Becsukom szemem, és újra élek mindent, bízva abban, hogy arra ébredek, hogy a szabad egy táncra mondat, ér el fülemhez, de addig is hívlak, és minden nap várlak, halkan suttogva, hogy fűzz gyöngyöt, gyöngy szőke hajamba.

Esős őszi délután, mikor sírnak az őszi falevelek, mert tudják, vége a nyárnak és ők sem pompázhatnak már ragyogó zöldben tovább, de méltósággal viselik azt, hogy a ma még pirosban rozsda és szivárványszínben pompázásuk lassan, de véget ér. Nézve az elárvult leveleket, vagy a pont egymáshoz simulókat, az élet múlása jut eszembe és a nagymamám, ki már az égi mezőkön sétál, és arra gondolok, hogy milyen sok szép őszi délutánt töltöttünk együtt, belefeledkezve a mesékbe, mert Ő mindig mesélt.

Volt egy nagy, karos fotel, ami akkor még nagyobbnak tűnt, mint valójában volt és mindig ott ültünk benne. Én, az ölébe kuporodva, jó szorosan hozzábújva, és utaztam a mesék világában. Csodaszép mesék voltak, mert minden mese az ő meséje volt. Soha nem Hófehérkéről, meg Piroskáról szóltak a történetek. Az, ő meséinek én voltam a főszereplője. Olyan ízesen, szépen szőtte a szavakat, hogy még hallgatni is gyönyörűség volt. Az, ő meséi tanítottak, mert mindig azt szőtte a történetekbe, amit meg kellett tanulnom. Az, ő meséi sem kezdődtek másképp, mint a többi mese. Ő, is úgy kezdte, hogy hol volt, hol nem volt, de a folytatás már csillogóvá változtatta szemem, mert így folytatódott, volt egyszer egy szőke kislány, ki… és jöttek a történetek.

Volt, mikor megszeppentem, mert az a szőke kislányka úgy viselkedett, ahogyan nem kellett volna. Cserfes kislányként nem rejtette véka alá, hogy nem igazán kedveltem a sok öreg nénit, kik a mama barátnői voltak és oly gyakran összejöttek beszélgetni, de akkor engem elzavartak, mondván, hogy nem egy ilyen kis, apró gyermeknek való az, amit ők beszélgetnek. Még, a mai napig élénken emlékszem arra a pillanatra, mikor sértődötten csípőre tettem a kezem, és azt kezdtem el énekelni, hogy kiültek a vénasszonyok a padra, a padra, Isten tudja, miről folyik a pletyka. Közben figyeltem az arcokat, amelyek csodálkozóra és dühösre váltottak.

Az én nagymamám arca pedig lángban égett. Olyan, volt az orcája szegénynek, mint egy igazi, piros, kalocsai paprika. Tudtam, rossz fát tettem a tűzre, így már nem folytattam tovább a dalt. Vártam, hogy megró majd a nagyi, miután elmentek a barátnői, de nem ez történt. Ölébe ültetett és mesélt arról, hogy vannak dolgok, amiket tiszteletben kell tartani és nem szabad megbántani azokat, kik szeretnek engem, mert az ő barátnői szeretnek engem.

Folytathatnám a sort a történetekkel, melyek bölcsességre, szeretetre, elfogadásra tanítottak. Úgy, ragadtak meg emlékezetemben a meséi, mint elvetett mag a földben. Gyakran felidéztem életem során ezeket a történeteket, mikor kicsit elbizonytalanodtam az élet dolgaiban, és mindig megtaláltam a helyes utat, a megoldást. Olyankor, mindig felnéztem a magas égre, és elcsukló hangon mondtam, köszönöm. Még, ma is minden este, mielőtt álomra hajtom fejem, előtte küldök egy köszönömöt felé.

Az utolsó mesét egy őszi délután mondta el, mikor ugyan úgy eső mosta a faleveleket, mint most. Sokáig nézett rám, majd magához ölelt, de kezei erőtlenek voltak már, de mégis éreztem ölelését, majd így folytatta. Kincsem! Lassan véget érnek a mesék. Elérkezett az a pillanat, mikor te fogsz már mesélni nekem és tudd, ha nem is látsz majd, én akkor is veled leszek, és meghallgatlak téged. Sírtam, mert nem akartam, hogy a mesék véget érjenek, és el sem tudtam képzelni az életet nélküle. Akkor, ő gyenge kis erőtlen kezével letörölte a könnyeimet és azt mondta, szeretlek, és te is szeretsz engem, így, ha nem is látjuk egymást, akkor is összeköt minket ez az érzés, mert akik szeretik egymást, attól sem ég, sem föld nem választ el. Mosolyogj, szólt, majd imára kulcsolta kezét, de halk imája már az Úrhoz szólt, aki már várta Őt.

Köszönöm, Nagyi!

Ez, az én történetem, amire mindig olyan jó visszagondolni.