Fejét tenyerébe temetve ült. Reményt vesztve, csodában már nem reménykedve. A napsütés nem vigasztalta. A külvilág, mintha nem is volna. Szemei fátyolosak voltak, ha véletlenül felpillantott és tekintetét valaki elkapta az láthatta. Túl volt már a negyvenen jócskán. Kora a félévszázadhoz közelített inkább.  Órák óta üldögélt és ki tudja, mit remélt. Gondjai nyomasztották, ahhoz nem fért kétség.

-Bocsájtson meg! Leülhetek? – kérdeztem félve, elutasítást remélve.

-Ha gondolja! – válaszolt kelletlenül.

-Ha zavarok, más padot keresek.

-Nem zavar engem már semmi, csak gondolkodni szeretnék és egyedül lenni.

-A magány nem mindig megoldás! Nem akar mesélni?

-Mit mondhatnék? Hogy összeomlott körülöttem minden, amit egy hete még biztosnak hittem? A boldogság kapujában álltam és hittem, szép lesz minden.  Felépített életem sikerében reménykedtem. Tudja, kedves, olyan szép volt minden, hogy csoda lett volna, ha úgy marad végleg. Csodálatos munkahelyem volt. Azt csináltam, amit szerettem.  A munkám a hobbim és a szerelmem volt nekem. Nem mondom, hogy sokat kerestem, de azért szerényen megéltem szépen. Találkoztam egy lánnyal, akit megszerettem és Tőle szerelmet reméltem. Azért mondom, hogy lány, pedig már nem fiatal, mert őrajta sem és rajtam sem látszik az évek száma és a szívünk még fiatal. Szép volt minden egy ideig, míg egy napon arra ébredtem, hogy a kapcsolat haldoklik. Nem tudom, miért lett vége, de valamit elrontottunk, így a kapcsolat végére pontot raktunk. Egy életre Vele akartam maradni, de egy pillanat elég volt elveszíteni. Munkába temetkeztem és nagy-nagy terveket szőttem, míg egy napon a betegség kopogtatott ajtómon. Dolgozni szerettem volna, de nem engedett az orvosom, mondván, ha még élni akarok, akkor nyugton maradok. Veszteségeim halmozódtak ezzel, míg egy napon a lakás tulaj ébresztett fel a jó hírrel. A lakásbérletet felmondom, mert az ingatlant eladom. Puff! Még egy boldogság. Lakást kéne keresnem, mert nincs hova mennem. Nem okozna gondot, ha lenne pénzem, amiből költségeimet fedezzem. Fizetésem is késik egy ideje és fogalmam sincs, hogy megérkezik-e valaha. Volt egy hónapom, hogy megoldjam ingovány életem és én végig hittem, hogy nem lehet ez gond nekem. Más csapás már nem érhet, így minden figyelmem a helyzet megoldására tereltem. Sikerült is részben megoldást találni, ahol átmenetileg tudtam volna lakni. Kezdtem megnyugodni és egészségem is kezdett javulni. Míg, egy napon telefoncsörgés ébresztett. Sietve indultam felvenni. Nem kellett volna. A rossz hírt másnap is megtudhattam volna. Munkámat megköszönték, a létszámot leépítették és engem is elküldtek. Nem számított a tudás, a barátság, csak a kőkemény üzleti érdek. Volt egy hetem, hogy életemet megoldjam. Szerettem a körülöttem lévő embereket és –talán- ők is szerettek engem. Sokat tenni már nem tudtam, utcára költözni nagyon nem akartam, mert a közben felkínált hajlékot is visszamondták. Most hajléktalan szálló az otthonom és minden napi apróságok azok, amiken gondolkozom. Tudjam a gyógyszereimet kiváltani és legyen mit enni. Mondja, Kedves! Mit kezdjek a tudásommal, ha munkára nem kellek? Kinek fessek szép világot, ha ecsetet kezembe nem kapok? Nem vártam segítséget senkitől, hisz annál büszkébb vagyok, de lelkemnek jól esett volna egy bíztató szó, egy vállveregetés, hogy erős vagyok és túl fogom élni. Tudja, hányszor veregették vállamat, hogy jól csináltam? S most Ők fordítanak nekem hátat. Szerettem a napsütést, de most nem érzem az erejét. Akarok majd újra a napsütésben fürdeni, de kis időre szükségem lesz még addig. Sírok, elárulom, csak befelé sírok, mert, tudja, egy erős férfi test nem sírhat, mert gyengének hinnének. Ezért befelé sírok. Láthatatlan könnyet hullatok. Fel kell építenem életem újra. Új embereket a világomba vonzva. Tudom, hogy képes vagyok rá, de a sok veszteségen túl kell lenni. Most pont azon gondolkodtam, amit a minap hallottam. Valaki azt mondta: A SZERETET VÉGES! Ez, a gondolat aggaszt most engem. Mondja, a SZERETET, HOGY LEHET VÉGES? Hogy mondhatjuk ki azt egy napon, hogy ennyi volt, már nem szeretlek Téged? Vagy, éppen ennyi volt, nem segítek Neked! Mondván: A SZERETET VÉGES! Abban a pillanatban mondani ezt a mondatot, mikor még egy jó szóért is hálás vagyok. Tudja, kedves, furcsa az élet! Míg tud valaki segíteni, addig van szeretet, de amikor az élet olyan helyzetet teremt, hogy nekem kéne egy kis segítség, akkor hirtelen véget ér a szeretet. Bocsájtson meg nekem, hogy gondolataimmal terheltem, de valahol jól is esett nekem elmondani azt, ami nyomja lelkem. Éreztem most is kis szeretetet azáltal, hogy meghallgatott, mert, tudja, szeretet nélkül ennyi ideje nem ülne itt és nem hallgatna együtt érző tekintettel. Most, én is kicsit boldog vagyok.

-Adjon szabad utat a könnyeinek, ne fojtsa magába! Higgye el, nem szégyen az, ha sír, mert az élet kicsit most fáj.

-Könnyeim belül mossák lelkem, de talán igaza van, ha arcomon is végigfolyik, mert hagyom talán. Kicsit a lelkem is megnyugszik.

-Magára hagyom, mert most már arra van szüksége. Kívánom, hogy útján szerencse vezérelje, és soha ne felejtse: Minden eső után kisüt a nap, és felszárítja az átázott földet! Viszlát, minden szépet!

-Köszönöm! Mást mondani most nem tudok. Viszont látásra Kedves! Ó, várjon még egy percet! Egyet mondjon még meg nekem! Ön szerint is lehet a szeretet véges?

-Nem! A szeretet nem lehet véges, mert, ha az lenne, akkor az nem szeretet volt, hanem csak érdek!