Esős őszi délután, mikor sírnak az őszi falevelek, mert tudják, vége a nyárnak és ők sem pompázhatnak már ragyogó zöldben tovább, de méltósággal viselik azt, hogy a ma még pirosban rozsda és szivárványszínben pompázásuk lassan, de véget ér. Nézve az elárvult leveleket, vagy a pont egymáshoz simulókat, az élet múlása jut eszembe és a nagymamám, ki már az égi mezőkön sétál, és arra gondolok, hogy milyen sok szép őszi délutánt töltöttünk együtt, belefeledkezve a mesékbe, mert Ő mindig mesélt.

Volt egy nagy, karos fotel, ami akkor még nagyobbnak tűnt, mint valójában volt és mindig ott ültünk benne. Én, az ölébe kuporodva, jó szorosan hozzábújva, és utaztam a mesék világában. Csodaszép mesék voltak, mert minden mese az ő meséje volt. Soha nem Hófehérkéről, meg Piroskáról szóltak a történetek. Az, ő meséinek én voltam a főszereplője. Olyan ízesen, szépen szőtte a szavakat, hogy még hallgatni is gyönyörűség volt. Az, ő meséi tanítottak, mert mindig azt szőtte a történetekbe, amit meg kellett tanulnom. Az, ő meséi sem kezdődtek másképp, mint a többi mese. Ő, is úgy kezdte, hogy hol volt, hol nem volt, de a folytatás már csillogóvá változtatta szemem, mert így folytatódott, volt egyszer egy szőke kislány, ki… és jöttek a történetek.

Volt, mikor megszeppentem, mert az a szőke kislányka úgy viselkedett, ahogyan nem kellett volna. Cserfes kislányként nem rejtette véka alá, hogy nem igazán kedveltem a sok öreg nénit, kik a mama barátnői voltak és oly gyakran összejöttek beszélgetni, de akkor engem elzavartak, mondván, hogy nem egy ilyen kis, apró gyermeknek való az, amit ők beszélgetnek. Még, a mai napig élénken emlékszem arra a pillanatra, mikor sértődötten csípőre tettem a kezem, és azt kezdtem el énekelni, hogy kiültek a vénasszonyok a padra, a padra, Isten tudja, miről folyik a pletyka. Közben figyeltem az arcokat, amelyek csodálkozóra és dühösre váltottak.

Az én nagymamám arca pedig lángban égett. Olyan, volt az orcája szegénynek, mint egy igazi, piros, kalocsai paprika. Tudtam, rossz fát tettem a tűzre, így már nem folytattam tovább a dalt. Vártam, hogy megró majd a nagyi, miután elmentek a barátnői, de nem ez történt. Ölébe ültetett és mesélt arról, hogy vannak dolgok, amiket tiszteletben kell tartani és nem szabad megbántani azokat, kik szeretnek engem, mert az ő barátnői szeretnek engem.

Folytathatnám a sort a történetekkel, melyek bölcsességre, szeretetre, elfogadásra tanítottak. Úgy, ragadtak meg emlékezetemben a meséi, mint elvetett mag a földben. Gyakran felidéztem életem során ezeket a történeteket, mikor kicsit elbizonytalanodtam az élet dolgaiban, és mindig megtaláltam a helyes utat, a megoldást. Olyankor, mindig felnéztem a magas égre, és elcsukló hangon mondtam, köszönöm. Még, ma is minden este, mielőtt álomra hajtom fejem, előtte küldök egy köszönömöt felé.

Az utolsó mesét egy őszi délután mondta el, mikor ugyan úgy eső mosta a faleveleket, mint most. Sokáig nézett rám, majd magához ölelt, de kezei erőtlenek voltak már, de mégis éreztem ölelését, majd így folytatta. Kincsem! Lassan véget érnek a mesék. Elérkezett az a pillanat, mikor te fogsz már mesélni nekem és tudd, ha nem is látsz majd, én akkor is veled leszek, és meghallgatlak téged. Sírtam, mert nem akartam, hogy a mesék véget érjenek, és el sem tudtam képzelni az életet nélküle. Akkor, ő gyenge kis erőtlen kezével letörölte a könnyeimet és azt mondta, szeretlek, és te is szeretsz engem, így, ha nem is látjuk egymást, akkor is összeköt minket ez az érzés, mert akik szeretik egymást, attól sem ég, sem föld nem választ el. Mosolyogj, szólt, majd imára kulcsolta kezét, de halk imája már az Úrhoz szólt, aki már várta Őt.

Köszönöm, Nagyi!

Ez, az én történetem, amire mindig olyan jó visszagondolni.