A véletlenekben vannak a legnagyobb csodák. Hallottam életemben oly sokat, de megtapasztalásában addig nem volt részem, míg azon havas délutánon, a körúton nem találkoztunk. Nagy pelyhekben hullt a hó, nyugalmat árasztó. Csendesen, lassan értek földet a hópelyhek. Nem siettek, nem rohantak, nyugalmat árasztottak. Megállásra, egy percnyi pihenésre késztettek. Szinte szóltak, mielőtt a vállakon megpihentek.

- Pihenj meg ember egy pillanatra, a nagyvárosi forgalomban. Vedd észre a csodát, mi körülölel, mint egy kabát. A szürke téli napban is oly sok csoda van, csak nyisd meg a szíved. - Szólt az üzenet úgy, mintha egy barát szólna.

Meg kellett állni és e fehér csodára rácsodálkozni. Fekete kabátom fehérré változott. Ó, de mókás volt. Arcom mosolyra húzódott és gyerek voltam újra. Megszűnt a város zaja és felváltotta a vidék csendes nyugalma. Visszatértem apró önmagamhoz, mikor térdemig ért a hó és folyamatosan hullott, és én az ég felé fordítottam a tenyeremet, amin megpihentek a hópelyhek. Rég volt, de akkor újra olyan volt, mint akkor, piciny gyerekként. A varázslat idejére megszűnt körülöttem a világ, pedig az utcán oly sok ember járt. Majd, hirtelen kocsik dudája és a dübörgő villamos zaja hozott vissza a valós világba. Ott álltam, tenyerem nyitva és pörögtem, mint négyéves koromban. Arcomon akkora mosoly, hogy már nem is fért el rajta. Szemem lassan nyitva, mert addig csukva volt, hisz álmodozni csukott szemmel az igazi, mert nem vonja el a figyelmemet semmi.

Visszatérve a valóságba, ott álltál Te, a késő délutáni szürkületben. Egyetlen rossz van a télben, korán sötétedik, és a napfény hiányzik. Így, nem láttam arcod tisztán, de az kivehető volt, hogy csodálkozva nézed, mitől oly boldog ez a lány, ki örömét ki is fejezi és mosolygott a te arcod is, az én arcomat tükrözve vissza. Találkozott a tekintetünk és te elindultál felém, hogy táncra kérjél, mert hozzám lépve így szóltál:

- Kisasszony! Szabad egy táncra?

Én, némán nyújtottam kezem, miben még egy-két hópihe pihent. Táncoltunk mi ketten ott, a körúti forgalomban. Nem mondta senki, hogy félnótások lennénk, mert úgy ért kezünk össze, mint ami úgy akar maradni örökre, és ez kisugárzott a környezetünkbe. Megálltak az emberek és mosolyogva néztek. Majd, mikor véget ért a forgásunk, te meghajoltál előttem.

- Köszönöm! - mondtad és kézfejemet megcsókoltad.

Ó, milyen romantikus, szólt egy hang a tömegből, majd kitört a taps úgy, mint egy színházi előadáson és mi csak nevettünk boldogan.

- Nem érhet ez a nap véget úgy, hogy ne hívjalak meg egy forró teára, mert szeretnélek jobban megismerni.

Nem volt ez más, mint szerelem első látásra, mert oly heves érzelmekkel teli hónapok jöttek, hogy olyanok csak a mesében vannak. Úgy szerettél, úgy öleltél, és én hittem, így marad minden, de fel kellett ébrednem, mert egy év után elhagytál. Nem volt magyarázat és dráma, mert elektromos levélben jött az üzenet: véget ért minden.

Ott, voltam egyedül a ténnyel, hogy már mást szeretsz, és élni nélkülem szeretnéd életedet. Nálam hagytad a pólódat. Egyik, este azt öleltem magamhoz, és kérdésemet feléd küldtem, hátha meghallod.

- Ugye, felveszed újra?

Mert tudtam, hogy, ha a valahonnan jövő válasz igen, akkor még láthatlak, de azóta sem jöttél és szertefoszlott a remény. Olyan furcsa, mert egy póló az, ami boldoggá tesz. Húzom magamhoz minden este, mikor üres az ágy nélküled és az ablakon át besüt a hold. Szép és jó volt Veled, de azóta még szebbek az elmúlt napok, mert az idő még jobban megszépítette azt. Mi maradt nekem? A magány és a bánat, mert szeretni úgy az ember, mint ahogyan én szerettelek, csak ritkán képes. Nem, nem múlt el, azóta sem az érzés, mert szeretlek, mondom még ma is. Szívemet nem tudtad elhagyni, mert abba örökre bevésted magad és ez úgy is marad. Mosolygós fej a sárga pólón, azon, mi egyszer a Te testeden mosolygott. Most kicsit roggyantan néz rám az arc, mert nincs, min kifeszüljön az anyag. Szomorú mosolyával fel akar vidítani és szinte súgja: ne sírj, mosolyogj. Meg tud győzni, mert kicsit elmosolyodik arcom és még viccesen mondom én, hogy huncut vagy. Így, élünk mi, a póló, meg én. Az egyetlen, kézzelfogható, megmaradt emlék. Értéke oly nagy, mert Te hordtad.

Most nincsenek hópelyhek, mert nyárba fordult a természet és nap simogatja arcom. Jó, nem tagadom, de hol van ez attól a simogatástól, amit akkor éreztem, mikor kezed érintett. Mikor leszáll az este, kiülök a kis kerti padra és a csillagokat nézem és suttogva küldöm feléd üzenetemet. Várlak kedves, örökké várlak, akkor is, ha vége lesz a nyárnak, mert az nem lehet, hogy ami egyszer oly szép volt, az most semmivé lesz. Minden reggel, azt kívánom, hogy boldog legyen a napod és minden tervedből valóság legyen, mert akkor boldog lesz életed. Becsukom szemem és arra gondolok, mikor téli este gyöngyöt fűztél a gyöngy szőke hajamba, mert neked ragyogni kell, mondtad és a nyakamat csókoltad. Majd, beletúrtál hajamba kezeiddel, tincsről-tincsre haladva és közben kezdtek ragyogni a tincsekre fűzött gyöngyszemek. Szeretlek, súgtad, mikor a kosárból elfogytak a gyöngyök. Még, ma is van egy törött darab a hajamban és vigyázok rá, hogy ott is maradhasson, és ne vigye el a szél. Törések vannak a gömbölyű felületén úgy, mint lelkemben. Tudom, a gyöngyszem már nem oly fényes, mint régen, de a mi szerelmünk még újra éledhet és táncra perdülhet testünk, mikor hópelyhek borítják majd a várost.

 Mikor, ősz után újra tél lesz, elsétálok oda, ahol megláttalak. Becsukom szemem, és újra élek mindent, bízva abban, hogy arra ébredek, hogy a szabad egy táncra mondat, ér el fülemhez, de addig is hívlak, és minden nap várlak, halkan suttogva, hogy fűzz gyöngyöt, gyöngy szőke hajamba.