Szavak mögött

2021.sze.27.
Írta: J.Irén komment

A vörös rózsa története

rozsa_1.jpgA nagy téren, egy nagy templom áll. Itt imádkozott minden este egy törékeny, picike nő. Egyedül jött, és egyedül ment. Szemét mindig elborították a könnyek. Ha megszólította véletlenül valaki, Ő visszamosolygott rá és válaszolt kérdésére, míg arcán végig folyt a könny. Soha, senki nem tudta, mit kér. Talán betegért imádkozik oly kitartóan minden este, ki arra járt, ezt gyanította, hisz mi más lehetne az oka. Oly nagy vággyal és hittel imádkozott, hogy így ember csak haldoklóért szokott. Mikor megszólalt a mély harang, piciny testét rázta a fájdalom és zokogott összetöpörödve, alázatosan az Úr előtt, szerelmét kérve. A fájdalom kiült arcára, csak az nem látta, ki nem akarta. Kitartóan hitte, hogy amit kér, az beteljesül, és szerelme karjaiba repül. Eltelt így a tél, tavasz, nyár, egy évszak maradt már csak, az ősz, a többit mind végig imádkozta. Évszakokon át térden állva kérte, szeresse Őt az, kit Ő nagyon szeret. Ritkán el-elkaptak imájából egy hangosabb szófoszlányt, mikor azt kérdezte, mondd Uram, miért, miért nem segítesz? Teltek, múltak a hetek, a tér nem látta a picinyke nőt rég. Sokan hiányolták Őt, mert úgy szívükbe zárták az imádkozó idegent, mintha családtag lenne. Az óta már sokan mesélik történetét, még a pap is szólt róla egyik este, mikor hallgatta Őt a gyülekezete. Megszólalt a harang is a nagytemplomban érte. Azon az estén érte szólt a mise, ki minden nap itt volt a templom előtt, de soha nem lépett be. Sokak szemében ma is úgy gyűlnek a könnyek, mint az Ő szemében gyűltek és nem szűntek. Ha tudná, hogy mennyien szerették, most biztos boldog lenne, mert szeretet volt az élete. Most ott fentről, ha lenéz a térre, talán mosolyog, és szemében nincsenek könnyek és örül a szeretetnek. Soha nem kapta meg, amire várt, amiért imája szólt minden este. Az Úr inkább magához vette. Ő vigyáz Rá ott fent és mindenki azt kívánja, legyen boldog égi élete, ha már a földi boldogság nem adatott meg Neki.

A picinyke nő történetét soha, senki nem írta át. Mindenki szó szerint idézi történetét. Ki kíváncsi arra, hogy miért van a tér közepén állandóan egy friss, gyönyörű vörös rózsa minden nap, mert ott van, biztos lehet benne, meg tudja a történetet. Hogy ki viszi minden este a vörös rózsát, azt senki nem tudja. Sokan próbálták már meglesni, de senkinek nem sikerült még meglátnia azt, akinek a keze a virágot a földre teszi. A virágot soha, senki nem veheti fel, arra vigyáznak a környékbeliek. Cserébe kapnak egy történetet. A picinyke, apró kis nő vén, öreg bérház falai között élte életét. Mindenki ismerte Őt, de nem ismerték életének minden fejezetét. Néha, ha a környékbeliekkel szót váltott, mindig csak a hétköznapi dolgokról beszélgettek. Egyedül élt. Reggel elment dolgozni, este pedig hazatért. Ez volt az élete. Esténként sokáig égett Nála a lámpa, emlékeznek rá a lakók. Nem tudták Ők akkor, hogy ezekben az órákban szerelem születik szívében. A hálón szőtte, szíve hálóját. Napról-napra, egyre vidámabb volt. Kezdett kinyílni, mint egy rózsa. Igaz a mondás, aminek valóságát benne látták sokan, hogy a szerelemben válik nővé igazán a nő és nyílik ki. A szerelem megszépíti azt, ki ezt az érzés hordozza. Nagyon boldog volt, szinte a föld felett szállt, minden reggelen. Soha, senki nem látta azt, ki után szíve dobogott, hogy átlépte-e valaha az ódon bérház küszöbét, senki nem tudja.  A nagy boldogságot könnyek váltották fel hamarosan. Esténként zokogását hallotta a ház, mert nem voltak olyan erősek a falak, hogy a fájdalom ne hatoljon rajta át. Sírt sok-sok napon át, míg egy napon férfit láttak oldalán. Találgatták, vajon Ő az, akiért zokogott a szív, vagy nem? Soha, senkinek nem volt bátorsága megkérdezni. Hónapok teltek el. Mindenki azt hitte, megtalálta a boldogságát, de egy kora délután azt látták a falak, és az, aki akarta, hogy csomagokkal távozik az idegen. Békében, szeretetben váltak el, egy puszi volt az utolsó mozdulatuk. Attól a naptól fogva minden este kisétált a térre a picinyke nő és imádkozott hónapokon keresztül, mikor már csak az ősz volt hátra. Egyik reggelen sikító szirénázással érkezett a mentő a ház elé. Mindenki azt hitte, hogy Kovács néni lett rosszul, mert szegény elég beteges volt. De nem. A nagy rohanás, a mentő orvos szemében az aggódás a picinyke nőnek szólt. Élettelenül feküdt a lakása ajtajában.

  • Meg kell mentenünk! Nem adhatja fel! - harsogta be a házat a mentő orvos hangja.

Aggódva figyelte a ház az eseményeket. "Valamit mondani akar. Nem tudja valaki, kit hív? Van valakije, vagy egyedül él? El tudjuk érni azt, akit hív?" És hasonló kérdések. Telefonjában a gyors gombokat nézve nyomtak meg egyet. Férfihang szólt a kagylóba a csörgés után.

  • Nem, én csak a barátja voltam, de tudom, kit hív, indulok!

Ő volt az, aki tudta, ki nevét próbálta mondani a halál kapujában az aprócska nő. Tudta, kit kell felhívnia, igaz, soha nem beszélt azzal az emberrel. Az elérhetőségét sem tudja, miért mentette el.  Talán érezte, hogy egyszer szüksége lesz rá. Hónapokig élt együtt azzal a nővel, akiről tudta, hogy szíve máshol van. Szerették egymást, de nem szerelemmel. Ő tudta azt, amit senki más nem tudott, hogy reménytelenül szeretett e nő, ki kicsinyke volt és szerethető. Játszott a férfi Vele kegyetlenül, mert szép szavakkal ámította és a nő szerelmét akarta, de nem adott mást, csak reményt és sok átsírt napot és éjszakát. A nő érzéseit soha nem tagadta, hogy mit érzett, Neki is elmondta. Őszintén szeretett, ehhez kétség sem férhetett. Nem tudta feledni a férfit soha, így nem élhettek Ők sokáig együtt, mert a nő szerelmét nem kapta meg. Tárcsázta a számot, és teste beleremegett a történtekbe. Felvették a telefont a vonal túlsó végén. Elmesélte, mi történt, kérem, jöjjön be a kórházba, hisz Önt hívja, fejezte be a mondani valóját, míg érkezett a válasz a vonal másik végéről. Nem tehetem, sajnálom. Hogyan tudta ezt az embert szeretni? Rázta meg a tény, de gondolkodni nem volt ideje, mert rohant a kórházba, hogy legalább Ő ott legyen Vele és talán sikerül elhitetnie, hogy az Ő keze azé, akit várt. Legalább egyszer legyen boldog az életben.  Csapódó kórházi ajtó. Ó, Istenem! Hol van egy orvos és hol van Ő?

         Doktor úr!

  • Igen?
  • Mondja, mi van Vele?
  • Ön a rokona?
  • Igen! - dadogó válasz.
  • Sajnálom, nem tudtuk megmenteni. Infarktusa volt, részvétem!

Nem indult nagy temetésnek, de még is sokan voltak, mert sokan akartak búcsúzni Tőle, "az imádkozó családtagtól". Még utolsó útján is csalódnia kellett, mondták sokan, mert ugyan nem ismerték, de tudták, az, akiért oly hevesen vert az a kis szív, az nincs itt. Utolsó útján is sírt a dobogó szív, mert eső mosta a búcsúzó embereket. Nehéz, fájdalmas esőcseppek nehezedtek a vállakra. A temetés óta minden nap ott van a gyönyörű vörös rózsa a téren, pont ott, ahol imára borult minden este Ő, a törékeny, picike nő.

Címkék: ima, sors, vörös rózsa

Én, szóltam!

Géza, minden este 18.10.- kor lépett be a lakásba. Órát lehetett volna állítani hozzá. Kati a felesége, nem is nagyon értette, hogy hogyan sikerül ezt a mutatványt minden este ismételnie, hisz a közlekedés eléggé kiszámíthatatlan. Volt idő mikor sokat gondolkodott ezen, de egy idő után ezt is elengedte, mint oly sok mindent az évek során. Harminc közös év, sok mindenre megtanítja az embert. Egy idő után megszokunk dolgokat, még akkor is, ha fenébe kívánnánk, mondván, jobb a béke. Ilyen volt Géza, azon szokása is, hogy miután belépett esténként a lakásba, hangos, megjöttem édesemmel, üdvözölte feleségét. Majd, két puszit adott az arcára / A csókok szép lassan feledésbe merültek. Már három éve, volt csók, nincs csók./ miközben, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a helyén vannak e még, Kati mindkét mellét harciasan elkapja. Két, aprócska cuppantással jelezve, hogy minden ok. Ezután, finoman a felesége fenekére csap, na, menj a dolgodra, mondattal kisérve. Házi, kis papucsába varázsolja lábait, miközben nézi, hogy neje a konyha felé tart. Őt, várja a dolgozószoba, ahol a számítógép elé ül és válaszol még néhány levélre. Közben a közösségi oldalra is bekukkant. Fontos számára, hogy hozzászólhasson dolgokhoz, mert meggyőződése, hogy ő, egy zseni. Szereti, ha dicsérik. Nem volt sok barátja, ha volt egyáltalán, de próbált jó fej benyomást kelteni, legalábbis virtuálisan. Személyes találkozásokat, beszélgetéseket, kerülte. Mikor, kikerülhetetlen volt, hogy valakivel váltania kellett néhány szót, azt is mindig rövidre fogta és gyors bocsánatkérés után, már rohant is. Ezzel, sok emberben, azt az érzést erősítette, hogy ő fontos ember, aki örökké rohan. A vacsora hétkor került az asztalra. Gyorsan megvacsoráztak. Közben, ha volt valami fontos, azt megbeszélték és ismét mindenki ment a dolgára. Géza, visszaült a gép elé, és pont a Tamásnak akart írni, mikor egy érdekes cikkre bukkant és elmélyült az olvasásában. El is felejtette, hogy a szomszéd Tamásnak akart írni. A közösségi oldal viszont okos, mert mintha tudta volna, Tamás bejegyzéseit dobta elé. Gyorsan a fejéhez kapott, majd legyintett, ó, már késő van! Már, nem írhatok rá. Ez van. Legyen az ő dolga, de azért megnyitotta a csetet. Zöld volt a kis pont. Ó, még itt van! Írok!

-          Helló szomszéd! / Ó, milyen jó fej, laza vagyok, nyugtázta elégedetten. /

-          Igazgató úr, jó estét! / Tamás, mindig így köszöntötte. Először humornak szánta, de Géza nem tiltakozott. Így, ez már örökké így is marad / Jó, hogy összefutottunk, mert szeretném kérdezni, hogy nincs e esetleg felvétel nálatok? Az unokahúgomnak keresek valami adminisztratív munkát.

-          Tamáskám! Mi, kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          A Zsófi ügyes! Igaz, nincs felsőfokú végzetsége, de fiatal és gyorsan tanul.

-          Értem én, de mi kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          Ok! / Ó, hogy kakifikálódj meg! /

-          Jó lábtörlőtök van. Bár, kicsit nagy. Szerintem balesetveszélyes. Talán, ha levágnál belőle.

-          Majd megnézem, vagy kicserélem. / Levágok én belőled egy darabot, hogy miért nem költözöl már el. A lábad bezzeg beletörölted, mikor elmentél előttem. így, már neked felesleges is ilyet vásárolnod, mert az enyémet használod. /

-          Így, rendben lesz. Tudod, csak akkor tudunk eredményeket elérni, ha megbeszéljük a dolgokat. A jó szomszédi viszony pedig mindennél fontosabb.

-          Így igaz! / Ó, ha én mindent elmondanék, amit gondolok rólad, akkor össze is csinálnád magad a meglepetéstől. Jó szomszédi viszony! Ja, én rohanok, ha segíteni kell. Te, pedig csak örökké cseszegetsz. Ó, ha csak egyszer elmondhatnám, de vigyázok a jó szomszédi viszonyra. /

-          Nyugodalmas jó éjszakát! Majd beszélünk.

-          Jó éjt! / Álmodj arról, amire én gondolok. /

-          Jaj, Tamás! Azért írtam rád, mert rajta hagytad a világítást a kocsin. / Kilépett. Már, nem olvasta el. Majd, holnap elolvassa. Én, szóltam! /

Öregkori etyepetye

Mama! Lesz este egy kis etyepetye? – kérdezte a papa reggel, mikor a szalonnát ette e tojással. Nem is tudom, hogyan jutott eszébe e gondolat, hisz ily kérdést ritkán intéz már felém. Talán a tojás láttán ébredt fel benne a vágy, de én tehetek róla, mert miért csinálok ilyenféle reggelit. Jó lett volna valami felvágott is. Na, arról vajon mi jutott volna eszébe? Ahogy ismerem, egyből egy kivasalt disznóhoz hasonlította volna, mert humora kicsit furcsa, de ő az enyém. Így szeretem. Együtt öregedtünk meg. Egye fene! Legyen egy kis etyepetye, válaszoltam, de kicsit izgultam. Mindig izgulni kezdek már ilyen kérdés után, mint egy szűzlányka. Na, nem azért, mert nem tudom, hogy mi vár rám. Azt, már tudom rég. Más miatt izgulok, mert testem varázsa már nem olyan, mint a tavasz varázsa. Ó, hol van már az ifjúság édes tánca!  Akkor, nem volt efféle kérdés, csak ölelés és etye meg petye. Ó, de boldog is voltam, mikor egybeforrtunk! Fess férfi volt a Pista. Ezt, mondta nagyanyám róla. Nem is tévedett, mert büszkén fogtam a kezét. Akkoriban, még én is elégedett voltam a testemmel, ami olyan volt, mint egy friss harmatos barack. Aztán, teltek, múltak az évek, és bizony a test öregszik. Tudom, hogy ez a természetes, de kis önzőmódon azt szeretném, ha minden olyan lenne rajtam, mint rég. Na, jó, ha nem is olyan, de hasonló. Ilyenkor lázasan készülődök az estére. A tükröt háromszor is áttörlöm, hogy jól lássam benne magam, mert úgy vélem torzít néha. Biztosan elöregedett az anyag. Van az is már vagy harminc éves, de a valóság az, hogy a kép hibátlan, a valóságot mutatja. Én, meg egy álomtükörre vágyom, amiben azt látom, amit látni szeretnék. Bolond öreglány, mondogatom ilyenkor magamnak, mert tudom, néha olyan vagyok, mint egy gyerek. Hiszek a mesékben. Hiszek abban, hogy este majd ott állok Pistám előtt karcsún, leengedett hajjal és neki felcsillan a szeme, mikor meglát és kiolvasom szeméből a csillapíthatatlan vágyat. Hiszek abban, hogy azt, és úgy csináljuk, ahogyan akarjuk, mert testünk úgy hajlik majd, ahogyan vágyunk kívánja, de ébredés az álom ára, mert tudom, ez már mind a múlt. Először mosolygok, mert szép felidézni az emlékeket, majd röhögök magamon, hogy mit is akarok. Szép vagy, szeretlek, jut eszembe, kedves párom szava, de tudom ő is boldogabb lenne, ha egy szebb testben látna. Nem véletlenül nézi meg a nőket még most is az utcán. Ilyenkor szerintem gyorsan kicseréli a fejeket. A jó nő testébe beépíti az én fejem. Izgulok! Kipakolom a szekrényt, hogy megfelelő cuccot találjak estére. Felesleges aggódni, Kedves! Nekem meztelenül is jó leszel, szól a párom. Tudja, hogy izgulok és meggyőződésem, hogy még jól is mulat rajtam. Valahol igaza is van, mert miért is rám ruha, ha úgy is földre hull rövid idő múlva. A testemet, pedig jobban ismeri, mint én, de nem lennék nő, hanem érezném úgy, hogy este ragyognom kell. Fehér kis vászonruhácska mellett döntök, mert az takar, de láttatni is enged. Ez, pont jó lesz! Előkerül a csipkés bugyi is, ami így hetven felé kicsit mókás, de adjuk meg a módját. Ma, már csak ezeken az estéken van rajtam ilyen, mert jó kis dereket takaró darabot hordok, mert örökké fázok. Eszembe jut, mikor hevesen tépte le a csipkés bugyit rólam, úgy harminc éve. Na, ma ettől nem kell félnem, mert majd leveszem magam. Közeledik az este. Rózsaillatú fürdőben merülök el. A hab simogatja testem, de harcol vele a szorongás. A testemen vívják meg a csatát. Puha törölközőbe tekerem testem, hogy a vízcseppeket felitassam, de a fránya banyakór megtréfál rendesen. Vissza a kádba és egy halk ima, hogy jól alakuljon minden.

-Édesem! Várlak!

-Megyek Drágám!

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha reggel nem kérdez semmit, csak napközben utat enged a vágynak, ami ellen nem tiltakoztam volna. Bugyi, lepel, mennem kell! Néhányszor megroggyan a lábam, amíg a szobába érek, de mosoly arcomon. Jöjjön, aminek jönnie kell! Belépek a szobába. Egyből körbeölel a drágám illata, ami mindig, mint egy varázslat megnyugtat. Előttem a férfi, akit még mindig úgy szeretek, mint az első percben. Látom, hogy ráncos már a bőre, de nem érdekel. Hajt felé a vágy. Az ágyon ül és csendesen néz. A szeme, még úgy ragyog, mint rég. Hangjában felfedezem azt az izgató hangszint, ami hosszú éveken át mindig izgatott. Már, nem gondolok semmire. Vágyaim vezetnek. Egy pillant és földre hull minden ruhadarab, úgy, mintha nem is lett volna. Csókolom öreg fejét és boldoggá tesz érintése. Percek, hosszú percek boldog ölelése veszi kezdetét. Néha, egy aprócska kis, jaj, mert bizony rozsdás az a forgó, de nem zavaró. Királylánynak érzem, magam kit kényeztetnek. Mindig erre vágytam mikor fiatal voltam, mert azzal lenni, akit szeretek minden perc gyönyör. De, akkor hevesek voltunk és nem igen húztuk az időt. Igaz, hogy ha sokáig vágyakozunk valamire azt meg is kapjuk. Bár, ehhez, most meg kellett öregedni. A szív szerelme csodákra képes, mert ha hosszabb úton is, de a mennyekbe repülünk, halkabb sóhajokkal, de örök boldogsággal. Ennek is megvan a szépsége és egy egész estét betöltő programmá válik. Boldogság könnyekkel szemünkben nézzük csendesen egymást és lelkünk mélyén azt kívánjuk, hogy még legalább húsz évig legyen módunk így is szeretni egymást. Csend, majd az én édes párom megszólal. Tanár volt a lelkem, aki otthon is az maradt, és neki összegezni kell a dolgokat.

-Édesem, szeretlek! Minden egyes perc ugyanolyan ajándék, mint harminc évvel ezelőtt, csak a dolgok menete változott meg kicsit. Itt is van bevezetés, tárgyalás, befejezés, csak fiatalon rövid mind. Öregen, pedig hosszú a bevezetés, rövid a tárgyalás, hosszú a befejezés. – és emlékei között keresgélve kajánul mosolyog.

-Ötös! Jól felelt Pista. Pihenjen. Én, hozom a kenőcsöt, hogy bekenhessem a derekát, mert holnap fel sem tud kelni, ha nem teszem.

-Kincsem vagy!

-Tudom! Holnap reggelire felvágott lesz.

Nevetünk boldogan, míg utó, utójátékként derekát kenem.

Vársz egy szót, egy mondatot

fonal2.jpgVársz egy szót, egy mondatot,

mert olyan jó lenne, ha jönne,

de, hiába mert nagy a csend.

A szó, a mondat, nem simogatja lelked, mert

nem szól az, ki számodra a legfontosabb.

 Furcsa az élet, mert régen oly sok volt a szó és a mondat,

hogy válasszal alig győzted.

Régen mindenre volt idő, és te voltál a legfontosabb számára,

de elég egy apró, pici változás az életedben, és

már érzed, nem is vagy olyan fontos, és a szó nem hallható.

Körül vesz a csend és gondolkodásra késztet.

Hogyan is van ez?

Nincs válasz, nincs magyarázat.

Egy van csupán, a csend.

Majd, szürke napok váltják egymást, és

egy nap arra ébredsz, hogy kisütött a nap, és csodás az élet.

Boldog vagy, hogy élsz és körül vesz sok szép.

Akkor, már nem várod a szót, mert tudod, ki

nem keres, annak fontos nem lehetsz.

Ezt, megtanította veled a csend.

Arcodra kiül a mosoly, mert lelkedbe visszatért az egyensúly.

Milyen furcsa az élet, mert mosolyod meglátja Ő is,

kitől a szavakat vártad hajdanán, és ír és hív,

 de bármit is mond, már nem olyan édes.

Szíved megdobban egy pillanatra,

de lelked már eljátszotta a búcsú keringőt és

a szavakra egyetlen szóval válaszolsz: KÉSŐ

 

 

 

 

Címkék: várni, csend, késő

A csöröge varázsa

csoroge2.jpgCsörögét sütöttem.

Tetejére cukrot, nem tettem,

mert tudom, cukor nélkül szereted.

Kellemes, édes illat lengte be a szobát.

Az asztalon, már ott várt a jó kis baracklekvár,

ami azokból az édes barackokból készült,

ami a kertünkben termett.

Oly, meghitt volt a pillanat,

mikor asztalhoz ültünk,

mert az édes falatok, emlékeket ébresztettek.

Közös emlékeket, boldog éveket,

sok együtt töltött perceket.

Történeteket meséltünk, míg a csörögét ettük.

Ez, melegséggel töltötte el lelkünk.

Nem is kellett más, azon a ködös őszi estén.

Oly kevés kell ahhoz, hogy az ember boldog legyen.

Elég, ha az, akit szeretsz, az ott van veled.

A csöröge csak hab a tortán.

Gondoltad volna?

idos_par_1.jpgÖreg kezem, fogja öreg kezed.

Gondoltad volna, hogy együtt öregszünk meg?

Gondoltad volna, hogy valósággá válik ifjúkori álmunk,

hogy kéz a kézben, nézzük majd a naplementét?

Olyan kis gyenge már öreg kezed,

de nekem még mindig erőt ad.

Szemed, még ma is úgy csillog, mint rég.

Számomra, ez a legszebb fény.

Hangodra ébredni a legszebb zene,

mire még mindig megdobban a szívem.

Ó, milyen jó veled nevetni, emlékeket idézni,

egymáshoz bújni, és közben könnyes szemmel felsóhajtani,

hogy emlékszel mikor fiatalok voltunk?

Szavainkra, ragyognak a könnyeink,

mert boldogságunk ragyogtatja azt.

Öreg kezed, még mindig erőt ad.

Gondoltad volna, hogy egymásnak adjuk a legszebb éveinket?

Amit soha nem bántam meg.

Veled vagyok boldog, veled sírok, és veled leszek, amíg élek,

mert örökké szeretlek.

Ne, sírj!

Töröld le könnyeidet.

Mosolyoddal ragyogtass, hogy boldogságom által,

boldoggá tegyelek téged.

Fogd a kezem, és soha el ne engedd,

mert ebbe kapaszkodom, ha nehéz az élet,

de veled széppé válik minden.

Türelem és hit

 Sírsz, hogy nincs ez, nincs az. Sírsz, hogy amit szeretnél az csak vágy marad.

Szeretnél ezt, szeretnél azt, de összejönni sehogy sem akar.

Sopánkodás közben, viszont nem veszed észre, hogy a változás kulcsa Te magad vagy, hisz van kezed, lábad, éles látásod. Gondolkodásod is rendben, mert nem teszel sót a kávéba cukor helyett és tudod, hogy hol laksz, mert nem tévedsz el ha hazafelé tartasz.

Na ,ugye, hogy rengeteg kincsed van?

Százezrek élnek ezeknek hiányában és mégsem sírnak, hanem örülnek az életnek és dalolnak a madarakkal, mert tudják szép az élet.

Akkor, Te akinek a boldogsághoz minden kellék adott, akkor Te miért vagy szomorú?

Azért, mert per pillanat, nem kapod meg azt amit akarsz?

Ne légy szomorú, hisz van lábad, amivel vágyaid eléréséért lépéseket tehetsz.

Van, két kezed melyet munkára foghatsz.

Van, éles látásod, amivel észreveheted a lehetőségeket.

Mi az ami hiányzik?

A türelem, mert futva, rohanva, mindent akarva csak a vágyakat kergeted tova.

Kell, még a hit ami megerősít abban, hogy igen a célt eléred.

Mondod: „Jó, jó, de vannak külső körülmények is, amelyek életemre hatnak. Hiába van dolgos két kezem, ha senki nem kéri.”

Való igaz! Van ,száz külső akadály ami gátolhat abban, hogy valósággá váljon az álom, de ha van hited és tudod mit akarsz, akkor ha lassan is, de hidd el, rád talál a lehetőség!

Haladj álmaid útján, abban a tudatban, hogy a siker már közel van.

Az, úton viszont csak pozitív gondolatok és érzések kísérjenek. Ne adj esélyt a negatív érzéseknek és soha ne mondd azt, hogy nem lehet, mert akkor meglátod ez lesz a holnapod.

Vágyaid, álmaid, valóra válnak, ha Te is akarod!

Címkék: türelem, hít

Mit érek én?

siro_no.jpgMit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

 

– Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

 

A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

 

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni.

Keserű fagylalt

- Gézám, ne haragudj már a tegnap estéért! Tudod, nagyon szégyellem magam, de mindig azt hiszem, attól a fröccstől jobb lesz a kedvem, de nem akar a hangulat jönni és úgy érzem, kell még néhányat inni. Úgy sem ér már semmit az életem, de az a gond, hogy attól az átkozott fröccstől sem szépül meg a világ.

- Megértelek Pistám, de nem használ az alkohol és látod, nem old meg semmit. Ne tedd tönkre magad!

- Nincs már életem, romokban minden. Tudod, csak az elmúlt egy év eseményeit látom magam előtt mindig, olyan, mintha egy filmet néznék reggeltől estig és estétől reggelig. Nem is tudom, egy évbe hogy fért bele ennyi szörnyűség. Néha azt hiszem, már soha nem lesz vége.

- Nem szabad elkeseredned, tudod, én itt vagyok és segítek mindenben.

- Te vagy az egyetlen ember, akire számíthatok, komolyan és köszönöm! Megint elindult a film és egyszerűen nem tudom leállítani.

Ott állok a munkaügyis asztalánál és átveszem a papírokat. Mit fog szólni az én Mártám, ha hazamegyek és elmondom, hogy már nincs munkám és miből fogunk megélni, kérdezem én. Miből fizetem Jutka lányom egyetemi tanulmányait? Nem vagyok én már ember, az utcára dobtak, értéktelen vagyok, mint a járdaszélén megbújó kis kavics. Még órákat járkáltam a gyár udvaron, mert nem tudtam elindulni. Nem akartam elhinni, hogy holnap reggel már nem kell bemennem. Mindig siettem haza, de akkor nem. Megértést és támaszt vártam lelkem mélyén az én feleségemtől, Mártától.  Ó, milyen szép nő volt és még ma is az. Szeretem Őt, míg élek. Nem tudok haragudni rá, mert erősebb a szeretetem, ami a lángoló szerelmemet váltotta fel. Mindig megértett és támogatott mindenben, így akkor is arra számítottam, de csalódnom kellett. Már mikor beléptem, éreztem, rosszul indul minden.

- Hol voltál? Halálra aggódtam magam és a vacsora is kihűlt. - Eddig még jó is volt minden, de hirtelen olyan dühösen folytatta, hogy megszólalni sem tudtam. - Sietned kellett volna haza, hogy elmond a nagy újságot. A Zolitól kell megtudnom, hogy kész, vége, kirúgtak? Na, most ne gyere majd nekem azzal, hogy létszám leépítés volt. Volt, ami volt, mindig azt küldik el, aki nem ér egy garast sem. Mondd, miért nem tudtál jobban dolgozni, miért nem tudtad magad jobban meghúzni, vagy miért nem nyaltál úgy, mint mások, akiknek már mindenük meg van, mert viszik valamire és nekik fontos a család? Ne szónokolj nekem majd a becsületről és egyebekről. Vad világban élünk és vadnak kell lennünk, ha életben akarunk maradni. Te nem gondolsz a családodra, a lányodra? A Zoli miért maradt? Mindig azt mondtad, hogy csapnivaló a munkája és tessék, ki van az utcán? Te, fiam, Te vagy! Ezután már csak a fagylaltot nyalhatod, ha lesz rá pénzed, de hidd el, nem édes, hanem keserű lesz. Megbánod még azt is, hogy megszülettél! Majd emlékezz szavaimra! Kire pazaroltam én az egész életemet?

Választ már nem várt, mert gyorsan sarkon fordult és a kezében lévő kockás konyharuhát hozzám vágta, majd átrohant a barátnőjéhez, a nagyszájú, rosszindulatú Gabihoz, aki mindig ellenem hangolta. A fene egye meg, ha akkor, azon az őszi délutánon, mikor átjött és az asszonyt kereste, aki pont fodrásznál volt, lefekszek vele, akkor minden más lenne. Ott, illegett-billegett előttem és tegyél boldoggá, mondta. Nem akartam. Na, nem azért, mert nem kívántam, nagyon kívánatos nő volt és gyanítom, remek szerető is, mert a teste mozgásából erre következtettem, de soha nem csaltam meg a feleségem és akkor sem akartam.

- Megbánod még, hogy elutasítottál, meglátod, még azt is megbánod, hogy megszülettél!

Én nem tudom, minden nő ezt a bűvös mondatot mondja? De, ma már én is azt mondom, hogy bánom azt is, hogy megszülettem, mert nem élet ez már így. Még azon az estén a lányom is felhívott és azt kérdezte csupán, mondd apa, most mi lesz velem, mit csináljak, ha nem támogatsz? Választ ő sem várt, mert gyorsan lecsapta a telefont. Magamba roskadtam. Gondoltam, iszok egy sört, de, mikor benéztem a hűtőbe, nem találtam mást, csak fagylaltot. A fenébe, ezt direkt rakta a szemem elé, dünnyögtem magamban. Komám, azóta is utálom a fagyit, még ránézni sem bírok, pedig hogy szerettem.

 

Két hét múlva már azon kaptam magam, hogy üres mellettem az ágy. Hiába kerestem, hiába tapogattam, nem érzett kezem mást, csak üres párnát. Nem szuszogott már az én kedvesem mellettem. Összecsomagolt és elhagyott. Élő halottnak éreztem magam. Nem találtam a helyem és sokat gondolkoztam azon, hogy szabad-e élnem egyáltalán. Mély depresszió, vagy mi a fenének hívják, na, abba estem. Április 23.-án volt a válóperes tárgyalás. Én nem is tudom, hogy mentem el a bíróság épületéig. Nem akartam elválni, vissza akartam kapni a feleségemet. A fájdalom hasított belém, mikor a folyosón megláttam. Olyan szép volt, mint még soha. Olyan volt, mint egy díva. Egyet akartam, átölelni és csókokkal elhalmozni, de ő szúrós tekintettel nézett rám, és, mikor köszöntem neki, motyogott valamit, de gyorsan elfordította a fejét.

A tárgyaláson mondhatnám, kiforgatott mindenemből, de ez így azért nem igaz, mert mindent kért és én mindent adtam. Megérdemli, mert szeretem, véltem. Egy munkanélküli, nincstelen senkiként léptem ki az épületből. Megvártam, míg kijön a feleségem. Szerettem volna még elmondani neki, hogy örökké szeretem, de nem volt rá lehetőségem. Egyenes testtel, fejét magasra emelve lépett ki.  Elindultam felé.

- Ne gyere közelebb! Nem igazán akarok hallani semmit. Mondtam, hogy megbánod azt is, hogy megszülettél.

Majd, kaptam egy óriási mosolyt és már ott sem volt.

Leültem egy kő virágágyás szélére és nem tagadom, sírtam. Soha nem sírtam még úgy életemben, mint akkor. Gyerekkoromban sírtam utoljára, de akkor sem annyira, mint azon a napon, pedig, mikor borultam a bringával, akkor nagyon zokogtam a fájdalomtó és attól, amit apámtól kaptam, mert nem tudok vigyázni magamra. Sokáig ültem ott, mert minden fájdalmat ki akartam sírni magamból. Lassan elindultam, és szinte forgott velem a világ. Olyan voltam, mint aki be van rúgva, pedig egy korty alkoholt nem fogyasztottam. Kóvályogva álltam a zebránál. Arra még emlékszem, elindultam és hallok valami távoli hangot.

- A marha, biztos öngyilkos akar lenni, különben nem indult volna el a piroson.

-  Na, ez nem éli túl.

Aztán, nagy csend és már ott fekszek a kórházi ágyon. A nővérektől tudom, három hónapig tartott ez a csend. Mikor megláttam, hol vagyok, azonnal szaladni akartam el onnan. Soha nem bírtam a kórházat, még az épület látványát sem. Gyors mozdulattal ledobtam magamról a takarót és gondolatban már a cipőt húztam, de Komám, nem volt mire húzni. Nem volt lábam. Mi a fene ez? Érzem a lábam, de nincs. Szörnyű álom, fel kell ébredni. Nem akarok tovább aludni. A valós álomból a nővérke hangja zökkentett ki.

- Nyugodjon meg kérem, hívom a doktort!

- Mondja azt nővérke, hogy nem igaz! Mondja, hogy álmodok!

- Hívom a doktort.

Hiába jött az orvos, a lábaimat már nem tudta visszaadni, csak nyugtatót tudott belém nyomni.

- Higgye el Pista, nagy volt az a kamion. Több tonna, csoda, hogy túlélte!

- Nem kellett volna!

- Ne mondjon ilyet, örüljön az életnek!

Ő már csak tudja, minek tudok én örülni. Sokáig voltam még kórházban, mert nem csak a testem gyógyították, mert volt még két műtétem, átszabták az arcom is. Látod Komám, nekem nem kellett plasztikára gyűjteni, mert megkaptam ingyen. Nem néztem a tükörbe műtét előtt, mert tudom, sokkolt volna. Szóval a lelkemet is próbálták gyógyítani. Minden nap leült az ágyam szélére egy aranyos doktornő, aki mindent megtett azért, hogy meggyógyuljon a lelkem is. Hálás vagyok neki érte, de az én lelkem úgy összetört, hogy azt már nincs ember, aki összerakja.

Te voltál Gézám az egyetlen, aki látogatott és, mikor azt mondta az orvos, hogy holnap hazamehet, Te befogadtál, mert nem volt hova mennem. Tudod, milyen nagydolog ez számomra? Ember értem még ilyet nem tett. Most, ha belenézek a tükörbe, egy egészen új arcot látok. Nem tudom elfogadni. Kérlek, ne haragudj, hogy a múltkor összetörtem a tükröt is. Azóta nem látod benne Te sem magad, pedig neked látnod kéne, mert ilyen igazi emberi arcot, mint a tied, ritkán lát az ember.

Én, meg már azt is bánom, hogy megszülettem.

süti beállítások módosítása