Emlékszem, mikor még kéz a kézben,

mentünk a szigetre.

A nyár édes ragyogása ölelt körbe.

Nagyot dobbant a szívem,

mert szerelmet éreztem.

Édes nevetések, boldog ölelések.

Padokon pihentünk, egymáshoz simulva.

Oly egyszerűnek tűnt akkor az élet,

mert velem voltál, és ennél nem is kellett több.

Ma, beköszöntött a szigetre az ősz.

Itt vagyok újra, de már nincs, ki kezemet fogja.

Sárguló falevelek búcsúztatják a nyarat.

A szívem megszakad.

Minden pad, emléket idéz,

de félek leülni már, mert lelkemet tépi szét az emlékezés.

Sétálok végtelen órák óta,

bízva abban, hogy leteszem a terhet,

és sikerül feledni téged.

Lakatok vasfalon.

Nézem, de ma már keserű a mosolyom.

A mi lakatunk, nincs ott a falon.

Mintha tudta volna a sors, hogy életünket,

mi soha nem kötjük össze.

Majd visszatérünk, mondtuk,

a sok szép lakatot nézve,

de soha nem térünk már vissza,és

ez könnyet csal szemembe.

Fáradt vagyok, mert magammal cipelem,

szerelmünk édes, keserű terhét.

Egy sárgult falevelet hoz felém a szél,

üzenet, érzem én.

Engedni kell, aki már nem szeret,

ezt mesélik a sárga falevelek.

Felnézek az égre, és kérek szerelmet,

az őszbe borult lelkemnek.