Nem kell nekem csörgősipka,

zakatoló vonatocska.

Kicsi szívem, nagy ölelést remél.

Lelkem egy szerető anyáért sír.

Nem kell nekem mesekönyv,

mert mesélő anyukát szeretnék,

akinek én is mesélhetnék.

Elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem

és milyen jó, hogy van nekem.

Nem kérek én barkácskészletet,

mert majd apával szerelgetek.

Karácsonyra egy apát is szeretnék,

aki azt mondja nekem,ügyes vagy fiam.

Akkor, én olyan boldog lennék,

hogy mindent összeszerelnék.

Kicsi gyerek, kicsi szíve, családot szeretne.

Olyat, ahol béke van és szeretet,

ahol minden nap megölelnek engem.

Ahol, ha rossz fát teszek a tűzre,

akkor is szeretnek, és finoman dorgálnak,

hogy jó fiú legyél Bence,

és közben puszit adnak a fejemre.

Nem kérek én színes tévét,

mert esténként, anyát és apát nézném,

hogy milyen boldogok, hogy én velük vagyok.

Az ő örömük, az enyém is lenne,

mert egy boldog családom lenne.

Van még egy rajzlapom.

Arra, le is rajzolom, amit szeretnék.

Had lássa a Jézuska, hogy

nem kérek én semmi mást,

csak egy anyukát és apukát,

de azt nagyon szeretném,

mert akkor én boldog gyerek lehetnék.

Állt a lány a parkban. Hűvös volt, így kardigánját jó szorosan összehúzta testén. Gyomra korgott, lába is fáradt volt már kissé, de a padra nem akart leülni, mert hűvös őszi hajnalon nem szeretett volna megfázni a vizes padon. Haja szürke volt és sampont kívánt, gyomra pedig egy-két finom falatra várt. Két napja már annak, hogy megette az utolsó zsíros kenyeret. Az az egészben a legrosszabb, hogy éjszakák is vannak, melyek kínosan hosszúak és félelmetesek. Hiába gondol arra a világra, amiben élt, az íróasztalra, a meleg szobára, amiből most jól jönne egy kevéske. Véget ért minden. Egy döntés, egy tollvonás és már ott sem vagy, ahol addig minden nap vártak. Az tudja ezt átérezni csak, kinek volt már benne része és elég sokan megtapasztalhatták már sajnos. Mondta így magának, sorolva sorban a történéseket, mert kinek mondja, nem tudja.

Nincs családja, árva Ő már. A szülők két éve haltak meg egy balesetben, amit Ők akartak és okoztak, mert fejükön oly sok volt az adósság, hogy azt hitték, ez a megoldás, de nem oldottak meg semmit, csak összetörték a lány lelkét, s eldobták maguktól a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb is lehet, de a lány sorsa mikor és hogyan fordul jóra? Munkája elvesztésével az a piciny világa is összeomlott, ami addig volt. Olyan nagyot szólt annak az aprócska világnak is a szétesése, mert a remények is tovaszálltak. Egyetlen dolog volt, ami előnyére írható és a reményre okot adó, az pedig a kora. Fiatal, még 24 éves és előtte az élet, de milyen? Hol a kiút és hogyan? Most azon gondolkodik, merre tovább, hisz fedél nincs a feje felett, mert fizetni nem tudott, s mondták, akkor máshol keresse útját.

Azóta az utca az otthona, mi büdös és barátságtalan. Hiába süt ki a nap, nem szépíti meg a poros falakat. Legalábbis Neki nem. Elfogyott az utolsó fillér is, abból volt a zsír, meg a kenyér, de most mi lesz, mert kéregetni nem tud és nem is szeretne. Fejében az a gondolat nem hagy pihenést, hogy miért utasították el oly sok helyen? Miért nem látták benne azt, ki tudna és akarna dolgozni?. Fene sem érti, mondta gyakran. Talán, ha lenne tükröm, megadná a választ, de nincs, túr közben hajába, majd kezét szagolta, és brummmm…  mondta és még testét is megrázta a felismerés, hogy hajának már nincs illata, csak szaga.

Elképzelte az óriási fürdőkádat, amiben nyakig elmerül az illatos fürdőben. Testébe beissza magát az illat és ott is marad, haja parfümtől illatos és úgy lobognak a bársonyos tincsek, ahogyan a szél repíti őket. Úgy elmerült az álomban, hogy nem is vette észre, hogy már a vizes padon ülve szőtte álmát tovább. Szorosabbra próbálta húzni a kardigánt, de az már nem engedett tovább. Könnycseppek jelentek meg arcán, majd fejét tenyerébe hajtotta és zokogott fájdalmasan.

Egy férfi régóta figyelte már a lányt, miközben ősz haját néhányszor megsimította. Talán kedvet kapott a lánytól, hogy Ő is megsimítsa néhány szál haját, de nem ezért volt a mozdulat. Ez akkor látszott tisztán, mikor a lány mellé lépett, mert újra simította fejét, de nem a haja miatt, hanem az izzadtság miatt, ami itt-ott kopaszodó fejét borította. Tétován állt a lány mellet, majd köhintett, de a lány nem vett tudomást Róla, csak zokogott vigasztalhatatlanul. A férfi köhintett újra, de most kétszer, gondolván, csak észreveszi a lány. Nem tévedett, mert a lány felemelte a fejét, majd a kardigánja ujjába megtörölte arcát.

- Sajnálom, hogy sír és nem tudom nézni, hogy egy szép, fiatal lány zokog e hajnali órán.

A lány nem szólt, csak a férfiara nézett és mintha már nem is lenne ott, lehajtotta a fejét.

- Na, nehogy folytassa, mert meghasad a szívem ha könnyeit kell néznem. Tudja, már tegnap este is láttam itt, sőt, tegnap előtt is. Hoztam reggelit Magának. Kérem, fogadja el.

Közben a férfi a táskájába nyúlt és három szendvicset és két túrós batyut tett le a padra.

- Köszönöm, nagyon kedves! – és gyorsan beleharapott az egyik szendvicsbe. A férfi szíve összeszorult, mert éhes embert már látott, de éhezőt még soha és ez nagyon megérintette.

- Ne haragudjon! – Szólt két falat között a lány. – Még meg sem köszöntem.

- Megköszönte kedves.

- Akkor segíthetek valamiben? Már csak azért kérdezem, mert  itt áll és nem mozdul. Ó én kérek elnézést, az oly ostoba gondolataimért. Ugyan, miben tudnék én segíteni? Úgy jött a gondolat, hogy nem is gondoltam át ezt az egészet.

- Ne kérjen bocsánatot, mert nincs miért. Egyen kedves! Mondja, mit szólna egy jó fürdőhöz? Szívesen átadom a fürdőszobámat.

A lány gondolkodóba esett, mert nagyon vágyott arra, hogy illatos, tiszta legyen teste, de tudta, ha a férfi lakására felmegy, tiszta testét a férfinak kell adnia. Két ok miatt is. Azért, mert a férfi ezt várja, a másik ok pedig az, hogy Őt úgy tanították, hogy amit kap, azt köszönje meg és jelen pillanatban ez számára óriási adomány. Soha nem gondolta, hogy ilyen fiatalon élelem és habos fürdő lesz a legnagyobb vágya.

- Igen, köszönöm és elfogadom!

- Nem lakom túl messze, indulhatunk is, ha gondolja.

A lány kicsit félt, mert nem akarta idegen férfinak adni testét, de tudta, mással köszönetet mondani nem tud. Barátságos kis lakása volt a férfinak. Az előszobába lépve a lány letette hátizsákját és szégyenkezve lehúzta cipőjét. A férfi a szoba felé invitálta, de a lány csak a fejét rázta.

- Inkább a fürdőszobát választanám! – Szólt halkan, kipirult arccal. A férfi elmosolyodott, majd a gardróbszekrényhez lépett s törölközőt, meg valami fehér anyagot vett elő.

- Tessék, kedves, a törölköző és egy hálóing, még szegény anyámé volt. Tudom, hogy nem mai darab, de jobbal sajnos nem szolgálhatok.

A lány megköszönte és már záródott is a fürdőszoba ajtó. A férfi még mindig mosolyogva a szobába ment és konyakot öntött magának, majd a kanapéra telepedve kortyolgatta. Itt találta a lány, mikor közel egy óra múlva a szobába lépett. A férfi végig mérte, majd még nagyobb mosoly jelent meg arcán.

- Töltsön magának valamit és jöjjön, üljön le.

- Köszönöm, de nem szoktam inni. Majd magában mondta, jöjjön, aminek jönnie kell. Fodros hálóingét egyenesre húzta és úgy viselkedett, mint egy múzsa. Szeme csillogott, ki tudja miért, arca fénylőn piros volt a pírtől és teste maga volt a tökéletes kép, de a férfinak ettől a látványtól nem festeni, vagy írni támadt kedve, mert a látványtól megmozdult nemes szerve. Észreveszi ezt a lány és illegeti magát. Csípője ring, haja leng, alakul ez, mondja halkan, majd megsimogatja a férfi arcát, hogy ezzel fokozza mosolyát. Elég egy érintés és mesél az arc, miről leolvasható a gondolat. Jó, hogy nekem adod magad. Folytatás gyanánt a férfi magához húzta a lányt és testük szorosan simult egymáshoz. Forró női mell hevíti, a már izzó férfi testet és a lány fülébe súgja, kívánlak. Enyhe mosoly a női arcon, mert büszke arra, hogy a férfi Őt akarja, mert szép a teste, de a lelke más szót kíván és oly régóta nem hallotta már. Úgy simulni test, a testhez, hogy szerelem lángja ég a testben és a lélekben és szeretlek, szó cseng a fülekben. Erre várna Ő, de hiába, marad a test varázsa.

Gondolataiból visszatérve, szemével a férfi szemét kereste újra és ajkát kínálta csókra. Ekkor a férfi óvatosan eltolta magától, miközben teste izzott a vágytól.

- Nem könnyű most nekem, mert hevesen kívánlak, de bármennyire is tökéletes vagy, nem tehetem meg, hogy engedek a testi vágynak, mert az által a lelked törném össze és arra vigyázni kell, mert így is össze van már törve. Én segíteni szeretnék Neked, mert tudom, arra van szükséged és felajánlom szerény hajlékomat, hogy újra kezdhesd életedet.

A lány szemei könnybe lábadtak és ajka köszöntet rebegett.

- Mondd, akkor mivel köszönhetem meg azt, amit értem teszel?

- Azzal, kedves, hogy boldog vagy és gyönyörű tested annak adod, akit nem csak tested, de lelked is kíván.

- Te gondolatolvasó vagy? A ki nem mondott szavaimat is hallod? Hogy van ez?-  - - Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy légy boldog és hidd el, van aki önzetlenül segít, mert bármennyire is szeretné, nincs kedve egy virágot tönkretenni még azelőtt, mielőtt virágba borult volna.

Imádom a mókusokat, de legjobban azt a mókust szerettem, akit most vittek el. Kitépték a szívem egy darabját. Könnyes szemmel néztem az én mókusom után. Milyen hű társam volt ő. Minden reggel együtt indultunk és mindig oda vitt ahová én szerettem volna menni. Soha nem hagyott cserben. Lelke volt. Most viszont nem akart menni, mert nem nagyon akart indulni. Kérette magát rendesen. Már kezdtem úgy érezni, hogy itt marad velem, de aztán hirtelen egy dacos indulással meggondolta magát. Tudom, hogy haragudott rám, mert nem simogattam meg. Minden indulás előtt megsimogattam. Legszívesebben meg is csókoltam volna, ha nem tartottam volna attól, hogy bolondnak néznek az emberek. Mókuskát, két évvel ezelőtt vettem. Először idegenkedtem tőle, mert az a vadító piros színe, nem igazán volt férfias, de megfogott és nem engedett. Így kétszáznegyvenezerért megvettem. Nem mai darab, de nekem tökéletesen megfelel. Nem vágytam soha nagy luxusra. Mindig felesleges dolognak tartottam valamire sokat költeni. Ezért a telefonom is egy olcsó kis készülék, de nekem tökéletesen megfelel. Szóval, a piros csoda a boldogságom forrása lett. Mókuska iránti imádatom miatt neveztem el őt is Mókuskának. Szerette a nevét, mert komolyan mondom, mosolygott mikor nevén szólítottam. Sok kilométert megtettünk együtt. Hét közben, munkába és haza. Hétvégeken beültem a kocsiba és elindultam arra amerre kedvem támadt. Rengeteg szép hely van ebben az országban. Minden kirándulás erővel töltött fel. A nőknél nem volt nagy szerencsém Mókuskával. Csóróságom olvasták ki belőle, mikor arra kértem őket, hogy tartsanak velem. Micike nagyon a lelkembe mászott mondataival. Kezdtek jól alakulni a dolgaink. Már a remény is kezdett ébredni arra, hogy talán megtalálom az igazi társam, de egy pillanat alatt omlott össze minden. Vasárnap volt, mikor délelőtt találkoztunk és úgy terveztük, hogy kirándulunk kicsit. Mikor viszont meglátta Mókuskát, szinte üvöltött.

- Most ezt komolyan gondolod? Ezzel a szakadt kis kocsival akarsz meghódítani? Klíma sincs benne, gondolom. Nem képzeled, hogy egész nap a homlokomat fogom törölgetni, mert egy csóróval utazgatok. Én többet érek annál, hogy egy pénztelen senkinek adjam az éveimet. Én, nem nyomorogni akarok, hanem élni. Biztosan még egy ebédet sem tudnál venni. Keress mást, ha egyáltalán létezik még olyan nő, aki ilyen csóróval szóba áll.

Még mindig a lelkembe hasít a nyíl, ha felidézem azokat a szavakat. Nem vagyok gazdag, az igaz. Most pedig végképp nem. Ezért is váltam meg Mókuskától, mert nem maradt pénzem és most munkát sem találok. Fáj, jó, hogy fáj, de átmeneti minden. Egyszer ennek is vége lesz és hiszem, hogy közel a harminchoz még fel tudom építeni az életem újra. Kilencvenezer forint. Ennyit kaptam érte. Addig kell megváltoznia a dolgoknak, míg tart a pénzem, mert ha nem javul a helyzet, akkor az én helyzetem fog romlani. Most, olyan fájdalmat érzek mókuska elvesztése miatt, hogy nincs is szívem elkölteni a pénzt. Szeretnék most is kirándulni, de nem is lehet és nincs is mivel. Egyhamar nem kocsikázok, az biztos, de egyszer talán lesz még egy mókuskám, amivel száguldozhatok és talán lesz majd egy Mókuska is, akit karjaimba zárhatok.

Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

– Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni.

Gábor és Gabriella oly szépen, dallamosan csengenek e nevek és, ha hozzátesszük, hogy barátok ők, akkor még szebbek. Férfi és nő barátsága, mi tíz éve már megbonthatatlan. Jöhet vihar, zápor, irigység, vagy áskálódás nem ejt sebet a barátság burkán.

Munkahelyen kezdődött e kapcsolat. Egyetem után kerültek mindketten a KF T-hez. A kezdeti nehézségek hozták őket egyre közelebb egymáshoz. Közös munkák, sikerek és kudarcok, napról-napra mélyítették az akkor még bontakozó barátságot. Közös érdeklődési körük a színház és a mozi, sok szép estét adott kettőjüknek. Azok a vidám esték, mikor pattogatott kukoricát ropogtattak és diétás Colát ittak, mert a cukros dolgokat mellőzték életükből.

Gabi mindig meg akart szabadulni néhány kilótól, Gabriella meg vigyázott a vonalaira. Néha előfordult, hogy betértek egy cukrászdába egy sütemény szeletre, de ez nagyon ritka alkalom volt. Mindig barátként tekintettek egymásra. Nem szőttek szerelmes álmokat, de megbeszélték egymás szerelmi kapcsolatait is.

Nem volt ez másként akkor sem, mikor Gábor megismerkedett Zsuzsával. Illettek egymáshoz. Zsuzsa szép arcú, okos nő volt. Egyetlen hibája a féltékenység volt. Az, a nagyon nagy féltékenység. E miatt volt, hogy állandóan szurkálta megjegyzéseivel Gabriellát, ha találkoztak és, mikor Gabival kettesben voltak, akkor is mindig ellenségesen beszélt róla.

- Egy férfinak nem lehet nő barátja! Biztosan van köztetek valami! Mondd, mit akarsz tőlem, ha őt szereted?

- Drága! Ő, a barátom és nincs köztünk semmi! Igazi barátság az, ami kettőnk közt van. Én, téged szeretlek és veled akarok élni, de a barátság gondolatával meg kell barátkoznod, mert az nem olyan dolog, hogy fogjuk és eldobjuk. A barátokat mi választjuk magunknak, szabad döntésünk alapján és, ha találunk egy igaz barátot, azt nem dobhatjuk el semmiért.

- Szóval, ő a fontosabb?

- Nincs fontossági sorrend. Veled akarok élni és ő, a barátom!

Zsuzsa látta, hogy hiába minden, ettől a nőtől nem fog könnyen megszabadulni. Ezért, akcióba lendült. Sikerült elérnie, hogy esküvő után új városban kezdjenek új életet. Gabi nem nagyon lelkesedett, mert szerette a régi munkahelyét és a várost. Nehéz volt a búcsúzás. Elmentek hármasban vacsorázni az utolsó estén. Bár, mindannyian próbáltak úgy viselkedni, hogy ne bántsák meg a másikat, de nem igazán sikerült. Zsuzsa szurkált szavaival.

A két Gabi, meg nem tudta megállni, hogy ne idézzenek fel jeleneteket közös éveikből. Mókás, vidám dolgokról beszélgettek, és nagyokat nevettek, ami Zsuzsát zavarta. Egymást átölelve, sírva búcsúzott a két barát. Zsuzsa, a szája szélét harapdálta, és dobolt lábaival idegességében, de nem szólt semmit, mert holnaptól úgy is minden megváltozik.

Gabriella, mikor másnap reggel belépett az irodába, végtelen nagy ürességet érzett, mert nagyon hiányzott Neki Gábor. Nem is igazán tudta, hét év után, hogyan fognak telni napjai barátja nélkül. Leült az íróasztalához, és visszagondolt az elmúlt évekre, és hagyta szabadon folyni könnyeit.

Az emlékekből a telefon csörgése hozta vissza a valós világba. Gyorsan megtörölte arcát és megpróbálta hangját bársonyossá varázsolni és beleszólt a kagylóba.

- Igen, tessék!

- Ne sírj, drága! Nekem is nagyon hiányzol! És, hiányzik minden, ami Te vagy. Nem volt, aki szóljon reggel, hogy már tettem édesítőt a kávéba, így mézédesen ittam a fekete nedűt.

- Nem sírok, és örülök neked!

- Tudom, hogy sírsz, hisz ismerlek, és nem tagadom, én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet, de tudd, nincs az az óceán, nincs az az erő, ami a mi barátságunkat szét tudná rombolni. A mi barátságunk addig tart, míg élünk!

- Így van, és vigyázz magadra!

Megváltozott életük, de szinte minden nap vagy telefonon beszéltek, vagy e-mailt váltottak. Továbbra is olyan volt minden, mint rég, csak éppen nem voltak egymás közelében, de szívükben érezték egymást.

Évek teltek így el.  Gabriellának volt egy futónak nevezhető kalandja, de egyedül élte napjait. Gábor szép sikereket ért el munkájával és a házasságuk második évében született egy fia. Sokat mesélt a kis trónörökösről Gabriellának. Rajongott a fiáért, csak a házassága kezdett összeomlani. Három év után, Zsuzsa kifelé kezdett kacsintgatni a kapcsolatból és Gabi szenvedett, mert nem volt elég, hogy szembesülnie kellett a ténnyel, de még ő volt a felesége szerint a tehetetlen, semmirekellő alak. Gabriella nyugtatgatta, hogy jóra fordul minden és nagyon szeretett volna segíteni, de csak szavakkal tudott, amiért Gabi hálás volt.

Őszi, esős délután volt, mikor Gabriella hazafelé sétált és Gabira gondolt. Már, egy hónapja semmi hír róla, se telefon, se levél. Mi történhetett? Mert, hogy valami történt, az biztos. Nézegette a kirakatokat és az édességbolt kirakatában felfedezte azt a svájci csokit, ami oly drága volt most is, mint rég. Eszébe jutott, mikor közösen, jó pár éve felfedezték együtt ezt a csokit, és úgy döntöttek, megvásárolják, mert biztosan nagyon finom lehet, ha ilyen drága. De, csalódniuk kellett, mert valami borzalmas íze volt.

Veszek egyet, jött az elhatározás és belépett az üzletbe. Nehezen adta ki e csoki csodára a pénzt, de magához ölelve lépett ki az üzletből. Próbálta kinyitni az ernyőjét, mert elég rendesen kezdett esni, de ekkor megcsörrent a telefon. Na, most ez egy kicsit sok. Ernyő, csoki, telefon. Nem veszem fel, mert képtelenség most előhalászni.

Vedd fel, szólt valami belső hang. Fel kell venned!

- Igen, igen, itt vagyok már! - szólt a kagylóba. - Bárki is vagy, várjál picit, mert elejtem a csokit. Na, itt vagyok!

- Szia, kedves! Csak, nem csoki faló lettél?

- Gábor! Mi van veled? Halálra aggódtam magam!

- Tudom, éreztem! Itt vagyok a lakásod előtt. Szeretnék beszélni veled, ha lehet.

- Mi az, hogy! Várj meg, futok!

Nagy volt a viszontlátás öröme. Percekig ölelték egymást és ott voltak a piciny könnycseppek az arcokon.

- Mi van veled, mesélj!

- Vége a házasságunknak, válunk.

- Nem, az nem lehet!

- Lehet.

- Egy, nagy szerelem nem érhet így véget. Lehetetlen!

- Vége. És tudod, sokat gondolkoztam. Te vagy az a nő, aki megért engem. Szeretnék veled élni, légy a feleségem!

- Most össze vagy zavarodva, és azért mondasz ilyeneket!

- Nem vagyok összezavarodva! Zsuzsának már nem kellek. Fél éve, nem is szeretkeztünk. Nagyon hiányzik, hisz férfi vagyok.

- Nézd! Kedves, amit mondasz, és jól esik, hogy el tudnád képzelni velem az életedet, de most neked szépen vissza kell menned Zsuzsához és a fiadhoz, mert ők a legfontosabbak számodra. Le kell ülnötök, és meg kell beszélni a dolgokat. Tudod, te is nagyon jól, ha nem beszéljük meg a problémákat, akkor csak tovább tetézzük a gondolat. Ismerlek, Te egy érzést, egy szerelmet nem vagy képes csak úgy eldobni. Emlékezz arra, mit mondtál a barátságunkról! Azt, hogy örök! Hasonlót mondtál Zsuzsának is, mielőtt kimondtad az igent, tudod, jóban, rosszban és most az utóbbi van. Varázsold jóvá! Lefeküdni veled, viszont nem fogok, mert az romba döntene mindent. Tested arra a nőre vár, aki iránt szerelem ébredt benned, hát, vidd szíved, lelked, tested haza és javítsd meg azt, ami elromlott. Gyere, együnk egy kis csokit.

- De, ezt nem is szeretjük!

- Dehogy nem! Majd, most megszeretjük.

- Szerinted képes vagyok megjavítani a házasságomat? Szeretem Zsuzsát, de …

- Nincs de, csak Te és Ő!

Elmajszolták a csokit, majd Gábor vette a kabátját és elindult. Gabriella nagyon szorított, hogy sikerüljön boldog családot varázsolnia maga köré Gábornak, és várta a híreket.

Napokig semmi. Majd jó három hét után érkezett levél.

Drága Barátnőm!

Köszönöm, hogy vagy nekem és köszönöm, hogy segítettél! Ha, Te nem vagy, akkor most elvált férfi lennék, aki havonta egyszer látja a fiát. Most, viszont boldog férj és apa vagyok. Sikerült megbeszélni.

Rájöttem arra is, hogy eddig alig beszélgettünk gondjainkról, de ez most már másként van. Olyan szerelmesek vagyunk, mint évekkel ezelőtt, köszönöm neked drága!

Örök barátsággal ölel: Gábor

Kedves Olvasóim!

Vége az évnek, ez nem vitás. Volt már szebb évünk is, tudom. Lelkünk mélyén egy szebb és boldogabb évet remélünk. / Így legyen! / Lassan új évet írunk, és ezért kopogtatok most be hozzád, hogy elmondjam köszöntő szavam.

Fogadd tőlem szeretettel.

Álmaidat ne add fel soha, és legyen 2024 minden napja számodra egy csoda.

Minden napod olyan legyen, amilyet szeretnél, és legyen szerencséd.

/ Még, akkor is, ha nem eszel lencsét /

Kerüljön a bánat és nevess sokat.

Légy szeretve, és Te is szeress, mert ebben van a csoda, ami boldoggá tesz.

Ami idén nem sikerült az sikerül majd jövőre, ha Te is szívből akarod, mert minden álom valóra válik egyszer, ha nagyon akarod.

Ahogyan egy festő fest egy képet, Te is úgy fesd meg az életedet.

Fess, boldogságot! Fess, egy szép világot!

Lelked dallamát a boldogság írja, és dalolj minden nap, mert az élet maga a csoda.

Az új év küszöbén csak az kívánom, hogy légy boldog, és olyan éved legyen amilyet szeretnél.

BUÉK!

Szeretettel: Irén

Ó, Istenke! Karácsonyra kéne, mert apának és anyának nincs rá pénze.

Térdepelt a templom falai között, kezét imára kulcsolva az apró fiúcska. Délután volt, kevesen voltak, csak néhányan imádkoztak. Iskolatáskája a pad mellett hevert, míg a picinyke fiúcska az Istenkével beszélgetett. Tíz éves lehetett. Oly hittel kérte a szép ünnepet, hogy a hátsó sorban ülő öregúrnak a lelke beleremegett, mert oda is elértek a kérő szavak.

Jó Istenkém, arra kérlek, most az egyszer segíts szüleimnek. Oly sokat tettek Ők már értem, hogy most úgy érzem, nekem kell tennem valamit Értük. Tudod, én még soha nem voltam templomban, de tudom, ha valamit nagyon szeretnék, akkor Neked elmondhatom. Anya és apa munkanélküli lett. A tesóm tegnap már óvodába sem ment. Nekem a suliba füzet kéne, de nem szóltam a szüleimnek, mert tudom, nincs most rá pénzük. Majd kisebb betűkkel írok, és akkor kitart az idén és jövőre majd csak szerzünk, de most ezzel nem szeretném még az ünnepeket jobban elrontani. Tegnap este ugyan is hallottam, mikor mi már aludtunk, a konyhában beszélgettek. Legalább is azt hitték, mi már alszunk rég, de én fent voltam és mindent hallottam. Anya mondta apának, hogy az idén fára nem telik és kérdezte, mit mondjunk majd a gyerekeknek, hisz oly nehéz ezt elmesélni. Apa válaszában azt mondta: nagyon szeretném, ha lenne fánk, tudod Te is, Zsuzsám, de munkát nem kapok, lopni pedig nem fogok. "Majd csak megsegít a jó Isten!" Mondta anya és az arcát simogatta. Apa elöl próbálta a könnyeit így elrejteni, de apa észrevette és jó szorosan átölelte. "Ne sírj édes pici lelkem, eddig még mindig volt valahogy, csak ne sírj, mert az nekem is nagyon fáj!"  Anya elmosolyodott és "gyere, feküdjünk le" szólt apának és egymás kezét fogva a szoba felé indultak. Tudod, Istenke, szeretnék hazavinni az ünnepekre egy fát, hogy ne kelljen Nekik mindenféle magyarázatot kitalálni, hogy a mi csalódásunkat enyhítsék. Ajándékot nem kérek, mert kibírom nélküle is. Igaz, ha a tesóm kapna valamit, az jó lenne, mert Ő még kicsi és biztosan csalódott lenne, ha nem találna a fa alatt semmit. Díszek nem kellenek a fára, azzal ne foglalkozz, mert nagyon sok díszünk van, amit tavaly, meg tavaly előtt csináltunk anyával, sok-sok délutánon át. Vannak harangok és fenyőformák, meg papírkarikákból összefont girland. Ezt a tesóm csinálta tavaly az oviban. Sok szép színes karika, zöld, piros, kék, fehér, csak sárga nincsen. Ezért sírt keservesen a tesóm, mert Ő sárgát is szeretett volna belefűzni,de másnak jutott a sárga papír. Akkor megígértem Neki, hogy idén sárga karika is kerül a fára. Még ezt az ígéretemet is be kell tartani és papírt kell szereznem. Tavaly karácsonykor olyan boldogok voltunk. Igaz, akkor még apa és anya is dolgozott. Szép fánk is volt, tele cukorral és ajándékot is kaptunk. Volt diós és mákos bejgli. Jaj, a diósat nagyon szeretem, a mákosat meg inkább a tesóm kedveli. Este sokat társasoztunk és apa és anya is mesélt szép történeket, hogy régen milyen volt az ünnep. Nagy szeretetben teltek az ünnepek. Jó lenne, ha az idén is így lenne és a szereteten kívül fa is lenne.

Szépen kérlek, segíts, ha tudsz, mert számomra is Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud. Az a furcsa, hogy nem szólsz semmit, így nem tudom, mit válaszolsz. Anyától hallottam egyszer, hogy Te jeleket küldesz. Egy hét múlva, pontban négykor eljövök és, ha tudsz adni egy fát, kérlek, a templom lépcsőjére tedd le.  Így tudni fogom, hogy értem fáradoztál és a fát nekem hagytad ott.  Lassan megyek, mert anya vár és nem szeretném, ha idegeskedne, mert nem értem időre haza.

Futva jöttem a suliból Hozzád és futva megyek haza is, így nem fogok késni. Számomra megéri ez a kis futás, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy segítesz.

Köszönöm, hogy meghallgattál! Ámen!

Óvatosan felállt a picinyke fiú, majd táskáját a vállára dobta és a kijárat felé indult. Elhaladt az öreg előtt, ki végig hallgatta imáját és gondolkodott nagyon, mert végig, míg imádkozott a fiú, csupa ránc volt az arca. A fiú a kijárat előtt még visszafordult és így szólt.

- Kérlek, küldj valami jelet, ha tudsz segíteni!

És lenyomta a kilincset, ami a templom ajtaját nyitotta. Az ajtót nehezen nyitotta, de bármennyire is sietett, óvatosan húzta be maga után. Már majdnem bezárult az ajtó, mikor hangot hallott a háta mögül:

- PONTOS LÉGY!

Egy pillanatra megtorpant, majd mosolyra derült az arca és futásnak eredt.

Szép csendesen, észre sem vettük,

de szerepet cseréltünk.

Te, gyerek lettél újra, és

én vigyázok Rád, ahogyan Te vigyáztál rám,

sok-sok éven át.

Könnyes a szemünk, ha egymásra nézünk, mert

te erős anya akartál maradni, amíg csak élsz.

Én, pedig örökké gyerek szerettem volna maradni,

mert jó volt gyereknek lenni.

A sors furcsán alakította a szerepeket,

mert remeg öreg kezed.

Tested gyenge, fáj már minden rajta.

Memóriád cserben hagy olykor –olykor.

Ilyenkor durcás vagy.

Olyan, mint én voltam valaha,

mert haragszol magadra.

Hisz tudtam, tudom, de nem jut eszembe,

suttogod elkeseredve.

Étvágyad olyan, mint egy csibének,

egy falatot is nehéz lenyelned.

Ilyenkor, kis mosoly ül ki arcomra,

mert eszembe jut, mikor te mondtad:

Csibém! Egyél még! –és megsimogattad fejem.

Éreztem, nagyon szeretsz.

Most, én simogatom arcod, és kérem,

egyél még egy falatot a kedvemért.

Úgy szorítasz magadhoz,

mint ahogyan én szorítottalak téged, mikor féltem és

karjaidban védelmet véltem.

Megöregedtem, suttogod becsukott szemmel,

hogy könnyeidet ne lássam,

de szempillád remegéséből tudom,

lelkedben oly nagy a fájdalom,

mert adni, adni akarsz még, de

gyenge vagy már rég.

Nincs gond, suttogom,

szeretlek nagyon.

Ma már én, takarlak be este, és

mesélek neked olyan meséket, amit szépre színezek,

hogy gondjaimmal ne terheljelek.

Te is ezt tetted, mikor gyerek fejemet simogattad, és

mesébe szőtted, hogyan viselkedjek, hogy jó ember legyek.

Ágyad szélén ülve várom, hogy

az –az apró mosoly megjelenjen arcodon,

mert akkor tudom, hogy

szépeket álmodsz, és álmodban boldog vagy.

Nézlek, és őrzöm álmod, úgy ahogyan Te tetted,

amíg fel nem nőttem.

Nézlek, és csendesen suttogom imámat, amiben azt kérem:

Istenem! Nézz kétségbeesett szemébe,

mikor feltekint az égre, és

adj még kis boldogságot életébe.

Könnyeit, hadd feledje.

Én, csak ezt kérem.

A többit majd megoldom.

Köszönöm!

Szerepet cseréltünk anya, suttogom.

Megsimogatom arcod, úgy

hogy álmod ne zavarjam, és

könnyű pilleként puszit adok.

Anya, szeretlek nagyon.