Nem érdekelte a divat. Kontyot hordott, mikor nem is volt divat. Mikor jelzőkkel illették, jókat nevetett, mert minden egyes szó lepergett róla, és csak nevetett újra. Mindennek tudott örülni. Esőnek, szélnek, napsütésnek. Mikor esett az eső, tenyerét tartotta az esőcseppeknek, majd tenyeréből ívott, és mosolygott arca. A szél is a barátja volt, mert táncra perdült, és kabátja pörgésének örült. Mikor mindenki panaszkodott, hogy forró a nyár, ő vígan dudorászott és órákig sétált a városban. Néha, megpihent egy padon, arcát a nap felé fordítva. Télen hóembert épített. A cicáknak tejet adott egy kis tálban a parkban, de a madaraknak is jutott néhány falat. A hajléktalannak enni vitt, ki köszönte, de nem tudott olyan éhes lenni, hogy megegye, mert félt, hogy ki tudja mit kevert neki az a bolond nő. Bolond! Egyszerűen csak így ismerte mindenki. Soha, senki nevén nem szólította. Olyan volt, mint akinek elfelejtettek nevet adni. De, ki is volt ő? Senki nem tudta. Még abban a házban sem tudták ahol élt, és mindenki ismerte, de ott is csak bolond volt és kész. Legjobban Józsi bácsi ismerte őt, mert egy házban nőttek fel. Az, ő története így szólt a Bolondról.

-Róla szeretne tudni? Ugyan, mire kíváncsi? Talán arra, hogy miért volt bolond? Azt, én honnan tudjam.

-Mi volt a neve?

-Julcsi, de olyan ritkán hallotta, hogy szerintem nem is vett tudomást róla, ha így szólították. Én is csak onnan tudom, hogy egy osztályba jártunk. Már a szülei is bolondnak hívták. Furcsa volt mindig az igaz, de ki tudja mit gondolt és érzett. Nem érdekelt ez senkit, soha.  Kicsi gyermekként a macskákkal beszélgetett, a madaraknak dalolt és önfeledten táncolt a gangon. Úgy, hogy a zenét csak ő hallotta, mert a ritmust a lelke adta. Nem nagyon barátkozott a korabeli gyerekekkel, mert egyetlen szülő sem akarta, hogy gyermekének bolond barátja legyen. Jó tanuló volt, mert szinte kívülről fújta a tankönyvekben lévő anyagot. Valahová jelentkezett továbbtanulni, de hogy merre vitt az útja nem tudom. Dolgozott is valahol, de hogy mit és hol, senki nem tudja. Apja, korán magukra hagyta őket. Emlékszem, napokig ült a gangon a temetés után és csak sírt, de senki nem vigasztalta. Anyja, pörölt vele örökké. „Szégyen vagy, te bolond” Oly sokszor zengett ezektől a mondatoktól a ház. Arra, még emlékszem, hogy olyan húsz, húszon egyéves lehetett, mikor egy este sírva futott haza. Ruhája cafatokra volt szaggatva és véres volt a lába. Suttogták, hogy megerőszakolták. Nem tudom, de hogy férfit soha nem láttam a közelében az biztos, de kinek is kellett volna egy bolond nő? A pillangókat nagyon szerette és ezt öltözködésében is kifejezte. Pillangós ruha, hajcsat és minden, amin színes pillangó volt. Néha, olyan nevetséges volt, hogy nem lehetett nem röhögni rajta. Évekig, hosszú, hosszú évekig ápolta az anyját. Nem is értem, hogy hogyan tudta csinálni, ha nem volt egészen ép az elméje? Az viszont tény volt, hogy jól csinálta és a gyógyszereket is időben beadta anyjának, az biztos. Egyszer találkoztam a doktorral, és akkor megkérdeztem, hogy hogy van Anna? A lehetőségekhez képest jól. A lánya gondoskodása és szeretete tartja életben, válaszolta a doktor. Ezen, nagyon meg is lepődtem, mert el sem tudom képzelni, hogy hogyan tud egy bolond szeretni. Na, mit akar még tudni? Nem is tudom, miért érdekli ez a történet.

-Tudja,mi történt vele?

-Mindenki tudja. Szörnyű látvány volt. Tudtam én, hogy ennek a madárszeretetnek nem lesz jó vége. Történt ugyanis, hogy egy madár fészket rakott az ajtaja fölé. Na, meg is volt a mindennapi műsor, mert beszélgetett, énekelt e kis madárnak. Azon, a reggelen a madárka valami miatt kiesett a fészekből és ez a bolond vissza akarta rakni, de megcsúszott és lezuhant az ötödikről. Jó nagy csapódás volt. A gyerekek sikítoztak, mikor látták a vérben úszó testét. Én, nem is tudom, hogy hogyan gondolta, hogyha a székeket egymásra rakja, akkor eléri biztonságosan a fészket. Szörnyű tragédia, az biztos, de várható volt, hogy nem fog egyszerűen véget érni az élete.

- Könnyes a szeme. Míg, mesélt úgy éreztem, hogy nem különösebben érintette meg a szívét a Julcsi. Most mégis mi történt?

-Tudja, most ahogy meséltem róla döbbentem rá, hogy lehet, hogy nem is volt bolond. Aki bolond volt, azok, mi voltunk, mert soha nem fordultunk felé figyelemmel. Lehet, hogy sokkal bölcsebb és okosabb volt, mint mi mindannyian, csak a végén, még ő is elhitte magáról, hogy bolond, hisz oly sokat hallotta. Nyugodjon békében. Gonoszok és gyarlók vagyunk mi emberek, de ezt nehezen vagy soha nem ismerjük be. Ezt, ne feledje, ha már meghallgatta a történetet.

Nézze! Ott, egy  szép pillangó!