Tétován bolyongtam azon a délutánon. Gondolataimban az óceán és az a lány, ki összetörte szívem. Akit imádtam délelőtt és délután és minden nap hajnalán. Szép volt, míg tartott, de egy napon szépen összepakolt a drága és elindult egy új világba. Ezen gondolatok voltak fejemben és az óceán, hová készültünk egy nyári délután, de nem jutottunk el oda soha, mert Ő másképp gondolta. Mentem lehajtott fejjel, nem láttam, ki előttem van és azt sem, ki mögöttem haladt. Egyet láttam csupán, a gyönyörűlányt, ki elhagyott, s ki nem akarta már velem nézni a tengert és az óceánt. Hírtelen velem szembe jött két női láb. Mást nem is láthattam volna belőle, mert lehajtott fejem csak ezt érzékelte. Elég volt látnom a lábát, hogy megremegjen kissé testem. Cicanaci volt a csodálatos lábakon, mi úgy feszült a testre, mint festék az ecsetre. Amúgy is gerjedek a női lábra, főleg, ha erős és van tartása. Ennek volt. Felkavart a látvány és felnéztem a nőre. Barnának gondoltam valami miatt, de Ő szőke volt és bájos. Ott állt előttem a női ideálom. Meg kéne szólalni, de torkomban gombóc, testemben vágy. Nehezen megy a megszólítás.

- Ó, gyönyörű nő! Elvarázsolsz engem, oly szép vagy és testem ontja a vágyat, hogy megérintse bőröd és szíved. Vágyat ébresztettél bennem kedves és szikráját a szerelemnek. Mondd, megismerhetlek jobban? Kitárod felém a lelked is, hogy azt is lássam, ne csak a tested? - Rám mosolygott lágyan és én elvesztem a mosolyában.

- Kedves mit mondasz. Örülök minden szónak. Oly kedvesen szóltál, hogy lényed megérintett. Ismerjük meg egymást, nem bánom, nincs ellenvetésem. - Hónapok teltek-múltak és a lány szerelmét megkaptam. Szeretett Ő szívvel és testtel, nagyon. Vele boldog volt minden pillanatom. Megnyugtatott léte és éltetett szerelme. Testre simuló nadrág, ez volt a gyengém, így arra kértem mindig Őt, ha lehet, ilyet vegyen fel, ha velem van. Volt neki sok színes cicanacija, amivel az őrületbe kergetett és heves vágyat ébresztett. Egyik délután megláttam egy piros cicanacit az egyik üzletben és egyből Rá gondoltam. A nadrágban Őt láttam. Elmeséltem neki, mi volt az, mit láttam és megkérdeztem, örülne-e, ha megvenném neki? Mosolygott a Drága, és én nem vártam a válaszára, mert tudtam, a nadrág lesz az ajándéka. Piros dobozba raktam a csodás darabot, majd piros masnival kötöttem át. Szinte a dobozból is dőlt a vágy. Vörös rózsát raktam hozzá neki, mert tudom, azt szereti. Izzott minden, mit kezemben tartottam és remegett a lábam, mikor megláttam. Nehezen jött ki a hang a torkomon, mert oly sok volt a kezemben a piros, ami igaz, nagyon izgatóan hat és testem, lelkem Őt akarta ölelni, csókolni, szeretni. Boldog volt a Kedves, mikor meglátta ajándékát és meghatottan köszönömöt dadogott. Rám mosolygott és adott egy édes csókot. Óvatosan kibontotta a dobozon a masnit, hogy megnézze, mit is kapott. Mikor a fedelet leemelte, pajkosan mosolygott szeme.

- Mindjárt jövök, Kedves, csak fél percet kérek.

A fél percből tíz lett, de nem érdekelt, mert mikor megláttam, lélegzetem el ált, úgy csodáltam. Előttem állt Ő, a piros cica nadrágban. Testére feszült az anyag, követve a fenék vonalat és a combjai vonalát, míg elérte a bokát. Magas sarkú cipő nyújtotta a gyönyörű lábat és fokozta bennem a vágyat. Légzésem nehézzé vált kicsit, a szám száradni kezdett, míg Ő így szólt.

- Kedves, oly selymesen bársonyos ez az anyag, hogy simogatja a combomat. Csodálatos, mit vettél nekem. Gyere, kérlek, érintsd meg.  - Remegő lábbal közeledtem hozzá. A csodás lábak vonalát követtem szememmel, mit tudtam, hamarosan megérintek.

- Érzed, mily bársonyos az anyag tapintása? És mily forró, ami vágyamat sugározza.

- Érzem! - Dadogtam kábán. Alig értem hozzá, mikor rám nézett és mosolygott. Mikor mosolygott, nem tudtam neki ellenállni. Akkor, egyből meg kellett Őt csókolni. Most is így történt. Egybe forrt ajkunk és vadul, hevesen csókolóztunk.  Édes volt a csókja, mint a méz és oly határozott, de mégis oly lágy, hogy csak fokozódott a vágy.

- Kedves! Oly szép-e ruhadarab, mit kaptam és oly szívesen viselem, de most levenném, mert tested akarom érezni. Érezni, mikor bőrömhöz ér tested és általad egy leszek Veled. - Már nem is igazán hallottam, mit akar, hisz csak szófoszlányok jutottak el tudatomig, de azt biztosan éreztem, hogy szeretni akar. Én is alig vártam már, hogy magamhoz húzzam és vágytól hevült testem neki adjam. Bőrének minden milliméterét éreztem, mikor ráfonta testét, testemre. Halkan suttogott szerelmes szavakat fülembe, mitől csak még jobban éreztem, hogy akarom Őt. Simogatta arcom oly lágyan, mint ahogyan mindig szokta, és ez nekem oly jól esik minden alkalommal. Szívvel szeret Ő, ami oly ritka, mert szíve sugározza a testébe a vágyat, ami nem ismer időt és teret, csak boldog, belefeledkező szeretkezést. Kényeztet és kényeztetem. Csókolom és visszacsókol. Mikor, már oly heves a vágy, hogy nem bírjuk tovább, akkor olvadunk egybe. Oly csodás, mondanám, de néma maradok, mert ily szép szeretkezésem csak Vele volt. Szíven keresztül ölel a test, míg eljut oda, ahol azt mondja, "boldogság Veled az élet". Elönti testem-lelkem a boldogság, mert enyém volt e csodálatos lélek, ki bennem vágyat ébresztett. Ránézek a piros cicanadrágra, ami behozott minket az ágyba és oda szólok neki, mintha értené, amit mondok.

"Te, piros cicanadrág! Széppé varázsoltad a délutánomat."

Ne sírj, kedves! Gyönyörű arcodra nem való a könny. Mosolyogj, drága. Mosolyogj rám, kérlek. Megsimogatlak, édesem, édesen. Érezned kell és hallani hangomat. Meg kell tanulnunk így beszélgetni, életem. Szomorúvá teszel, ha könnyeidet látom. Olyan szép a mosolyod. Neked mindig csak mosolyogni szabad. Őrzöm kedves arcodat. Tudom, hogy nagy benned a fájdalom, de én enyhíteni akarom. Most csak a veszteséget érzed. Azt érzed, hogy már nem vagyok melletted, de kedves, én itt vagyok. Nem látsz, de érzed, mert minden nap, minden percében figyelek rád. Minden percem a tiéd. Nem kell mással törődnöm, csak veled. Egy percre sem hagylak magadra, mert a mi szerelmünk nem csak a sírig tartott. Én innen, túlról is imádlak. Imádom selymes, bársonyos, simogató illatod. Mindig olyan finom illatod volt. Reggel és este mindig az a finom illat. Soha, senkinek ilyen illata nem volt, mint neked. Nem tudom szavakkal elmondani azt az érzést, mikor az esti fuvallat hozta felém. Mindig megőrjítettél vele. Megőrjítettél a nagy szerelmeddel is. Embert még nem láttam úgy szeretni, mint téged. Olyan mélyről, szívből jött, hogy megzavarodtam tőle. Mindig azt mondtam, ez nem lehet. Ember így nem szerethet. Hisz ennyi szeretet egy pici szívbe nem férhet bele. De, belefért. Ó, hogy tudtál ölelni. Kapaszkodtál belém, forrón és hevesen. Szeretlek, kedvesem. Ne sírj, picike szívem. Csókkal elhalmoztál. Szerető szavakkal nyugtattál. Simogattad testem, kedvesen. Oly jó volt minden perc veled. Úgy szerettem karcsú derekad átölelni. Magamhoz szorítani téged. Hallgatni heves szíved dobbanását. Ó, ne sírj, picike szívem. Soha nem tudom feledni azt a lázas első éjszakát. Oly szorosan öleltél, oly boldogan. Már attól boldog voltam, ahogy boldogságod láttam. Mennyei volt az a májusi este. Virágok illatával telt meg a szoba. Mindent belengett a szerelem illata. Szemedbe néztem és oly boldogan csillogott, kedvesem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a nagy szerelmet. Köszönöm neked. Elfogadtál olyannak, amilyen voltam. Nem akartál megváltoztatni. Nem akartál átformálni. Mindig csak egyet akartál, örökre velem maradni. Ezt teljesítettem is neked, kedvesem. Veled voltam, míg le nem hunytam szemem. Veled vagyok most is, csak meg kell tanulnod érezni ezt pici szívem. Látod, megint kérek tőled. Kérem, hogy tanuld meg, hogy hogyan beszélgethetsz velem és érezheted jelenlétem. Oly nagyon szeretsz, hogy tudom, gyorsan érzed majd, hogy a te szerelmed ott van veled. Ne sírj, picike szívem. Ajándék volt minden nap, mit veled töltöttem. Az Úr azért küldött melléd, hogy ráébredj arra,mit is szeretnél, kedvesem. Általam kirajzolódott terved, de a megvalósítás már a te feladatod. Neked kell végigmenni az úton, mert a sikert csak te akarhatod. Tudom, most azt mondod, nélküled nem tudom. Tudod, drága, mert erős vagy és bátor. Eljön majd a nap, mikor vágyaid valóra válnak és akkor megveregetheted a vállad. Megdicséred önmagad, mert ügyesen, jól megcsináltad. Megbeszéltem az Úrral, kisüt majd a nap és pompázó napsugarak simogatnak majd lágyan. Azon a napon, mikor nagyon boldog leszel, én is nagyon boldog leszek ám, mert az én szerelmem nem adta fel és megvalósította álmát. Ó, ne sírj, picike szívem. Nagyon szeretlek, kedvesem. Imádtam minden percet veled tölteni. Ó, nagyon szeretlek, picike szívem. Én jól vagyok, ne aggódj értem. Hogy tudtál mindig aggódni értem. Féltettél, óvtál, mint egy kis gyereket, mert fontos voltam neked. Oly jól esett ez nekem, édesem. Kívánságom lested, csak, hogy örömet szerezhess nekem. Milyen édes voltál, mikor láttad, boldog vagyok általad. Ó, hogy tudtál te szeretni. Mondd, hogy tud a te picike szíved így szeretni? Minden dobbanásával simogatni. Ó, ne sírj, picike szívem. Vigyázok rád, hidd el nekem. Őrzöm álmod és veled leszek minden hajnalon. Tudom, drága, hogy minden este a párnámat öleled magadhoz és zokogva merülsz álomba. Nem szeretném, ha sírnál, drága! Mert tudd, hogy veled vagyok. Kísérem lépted féltő szeretettel. Próbálj megnyugodni, kérlek és próbálj a boldogság felé kapaszkodni, édes. Ígérd meg nekem, hogy nem sírsz többé és mikor rám gondolsz, mosolyogsz boldogan. Ezt szeretném, drága! Minden este felnézhetsz az égre és köszönhetünk egymásnak, ha úgy szeretnéd. Ne sírj, picike szívem. Ígérd meg nekem, drága, ha szeretsz még. S tudom, hogy szeretsz, hogy mosolyogsz mindig. Reggel, délben és este. Minden mosolyod egy szeretet sugár felém, hát szeress nagyon. Azt akarom, hogy boldog, nagyon boldog légy, drága kedvesem. Síron túli szerelemmel, örökre veled, édes életem.

Mosolyogj, mosolyogj boldogan, önfeledten és kérlek, soha

NE SÍRJ, PICIKE SZÍVEM!

Reptér! Három éve nem voltam itt. Nem gondoltam, hogy ennyi idő után is ilyen mélyen fog felszakadni a seb. Ebből is látszik, hogy talán soha nem is fog begyógyulni. A legfájdalmasabb az, hogy nem tudom mit kellett volna tennem. Önző voltam? Nem tudom. Ezerszer végig gondoltam mindent, de okosabb nem lettem a bennem lévő fájdalmat erősítettem. Elveszítettem azt, akit szerettem és elveszítettem a gyönyörű lányomat is. Nem így akartam. Olyan jó lett volna, ha valaki mond valami okosat, akkor, de ne nem volt senki, akivel megoszthattam volna gondomat. Még mindig felriadok, éjszakánként mikor látom, hogy elrugaszkodik a földtől a gép és tova szál. Mondanám álom, de ez a valóság maga. Néztem az egyre kisebbé váló gép után és zokogtam, mint egy gyerek. Életemben akkor sírtam először, de azóta szinte minden nap. Úgy ölelném magamhoz Őket, de ha három évig nem sikerült, akkor ez után sem fog, bár a reményt soha nem adom fel, de tudom, soha nem válik már valósággá és egyáltalán képes leszek valaha arra, hogy új kapcsolatot kezdjek? Félelem van bennem, mert mi van, ha megismétlődik minden? Akkor még több embert fogok elveszíteni. Nem, azt már nem élném túl. Ó milyen szép volt az én Évám, még biztosan ma is az, de mikor először megláttam csak azt éreztem, hogy nekem kel ez a nő. Mindennél jobban kel. Mindenemet oda adtam volna abban a pillanatban csak, hogy észrevegyen. Olyan gyönyörűséges volt, ahogyan ott állt a nagyáruház óriási édesség részlegének közepén. Vékony kis ujjaival végig simította a csokoládékat, majd édesen megnyalta szája szélét, tükrözve azt, hogy szívesen beleharapna, majd gyorsan körülnézett, hogy látja e valaki és ujjai már érintették is a másik csokoládét és a jelenet ismétlődött. Vajon kinek keres csokoládét? Jutott hirtelen eszembe és a gondolattal együtt a félelem is belém költözött, mert mi van, ha van valakije? Akkor nincs esélyem és ez gyors elhatározásra késztetett. Futottam le a lépcsőn nehogy elmenjen. Életemben először remegett meg a lábam.

-Nehéz választani ilyen sok finomság közül.-elég esetlen mondat volt részemről, de Ő rám nézett és csupa mosoly volt az arca.

-Nem tudok dönteni. Mogyorós vagy barackos legyen?

-Mindkettő finom. Talán válassza azt, amelyiket jobban szereti.

-Nem magamnak veszem. -ezen a ponton azt hittem mindennek vége. Van valakije.

-A barátnőmnek lesz a névnapjára.

-Hála égnek!-szakadt ki belőlem a sóhaj. Ő, még szélesebben mosolygott rám.

-Tudja régóta figyelem és szeretném, ha jobban megismerhetném.

Ilyen szép volt a kezdet. Azon az estén mikor hazamentem, leültem és azon gondolkodtam, hogy milyen boldog is leszek én. Egy szép, egy kedves nővel élhetem majd le az életemet. Biztosan nem egy konyhatündér, mosolyodtam el, hisz meggyőződésem volt, hogy egy ilyen csodálatos teremtés nem lehet a háztartásban jártas. Ó, mekkorát tévedtem! Az első néhány randevúnk olyan óvatos, tapogatózó volt. de később már kezdtünk megnyílni egymás felé. Ő egyre jobban kezdte önmagát adni. Fellobbant a szerelem és szép volt. Milyen boldog voltam, hogy nem csak én szeretem, hanem Ő is engem. Viszonzott szerelem. Boldog voltam, akkor mi volt a gond kérdezhetné bárki. Az volt a gond hogy nagyon szeretett. Megfojtott a szeretetével. Nem a legjobb kifejezés ez rá, de nem tudok jobbat. Úgy sürgött, forgott a konyhában mintha oda született volna. Takarítani úgy takarított, mint még soha nem láttam senkit. Főnyeremény mondhatnám, de egyre gyakrabban éreztem azt, hogy nem bírom. Annyira szeretett, annyira figyelt rám hogy már nem a nőt kezdtem benne látni, hanem egy anyát, aki folyton aggódik gyermekéért.  Úgy ugrált körülöttem, mint Anyám tette. Ugyanazokat a mondatokat hallottam, viszont mint a szülői házban, csak nem kisfiamnak volt címezve, hanem kedvesemnek. Kezdtem magam gyereknek érezni újra. Azt nem mondom, hogy nem esett, jól de én nőt és társat akartam, nem anyát. Előfordult, hogy mikor sétálni mentünk és mielőtt leültünk volna egy padra Ő szólt, hogy várjak had törölje, le nehogy piszkos legyen a nadrágom, és csak azután ültünk le miután letörölte a padot. Zavart ez is sok mindennel együtt. Sajnos esténként is mikor összebújtunk túlgondoskodó, túl figyelmes volt. Nem tudta elengedni magát. Ott is csak arra figyelt, hogy nekem minden jó legyen. Néha előfordult, hogy egy rossz mozdulattól becsípődött a derekam. Ő ezt tudta és nem kívánom senkinek azt az érzést mikor a boldog pillanatokból, mikor testünk egymásba forrt, hirtelen a fejéhez kapott, mint aki elfelejtett valamit és így szólt: Jaj édesem így nem csinálhatjuk, mert a derekad tudod. Én akkor azt tudtam, hogy beleőrülök ebbe az egészbe. Utána leültünk és próbáltuk megbeszélni a problémákat, de nem sikerült. Én elmondtam mi az, ami zavar, de Ő azt válaszolta: Azért teszem, mert szeretlek. Ezt tudtam és mivel másként nem tudtam megfogalmazni, amit szerettem volna, kicsit emelt hangon azt mondtam, de ne szeress annyira. Ő döbbenten rám nézett és két napig zokogott, majd minden folytatódott. Ő nem tudott kevésbé szeretni, Ó csak nagyon tudott szeretni. Nagyon örültem mikor terhes lett, mert vágytam egy gyerekre és felcsillant a remény, hogy miután megszületik a gyerek meg kel majd osztania a szeretetét és akkor végre igazi nő lesz. Nehéz terhessége volt. Kéthónapos terhes volt mikor vérezni kezdett és azt hittük elveszítjük a babát, de szerencsére nem így történt, csak nagyon vigyáznia kellett magára és e miatt kevésbé tudott velem törődni. Láttam viszont azt is, hogy mennyire fáj neki, hogy nem tudja szeretetét úgy kifejezni, ahogyan szíve kívánná. A nehéz terhességet öröm koronázta. Gyönyörű lányunk született. Az én szépséges, csoda feleségem viszont nem változott. Hihetetlen energiával tudott szeretni és semmivel nem kaptam kevesebb szeretetet, mint rég. Három éves volt a lányom mikor ismét leültünk beszélgetni és arra az elhatározásra jutottunk, hogy bármenyire is szeretjük egymást, nem tudunk együtt élni. Bíztam abban, hogy azért tarthatom a lányommal a kapcsolatot és vele is barátok maradunk, de amit mondott az hidegzuhanyként ért.

-Nem hagytad, hogy szeresselek, így kilépek az életedből és elmegyünk, messze mert én nem tudnék úgy élni, hogy látlak, de nem ölelhetlek úgy, ahogyan szeretném. Míg élek szeretlek, de soha többé nem akarlak látni. Kaliforniába költözünk a nagynénémhez.

Így is történt. Egy őszi reggelen felszállt a szürke madár. Üres lett az életem. Most én is repülni fogok, de nem Kaliforniába, csak angol földre a munkám miatt. Mit fogok érezni, ha velem, emelkedik majd a madár? Mit rontottam el? Ó, kedvesem csak ne szerettél volna annyira!

Minden pénteken, kora délelőtt, a férfi, kezében virággal tartott a kis kápolna felé. Fél éve már annak, hogy ezzel kezdi minden pénteki napját. Minél közelebb ért a kápolnához, annál szomorúbb volt arca és egyre fátyolosabb volt szeme. Hiányzott, ki a mindene volt, aki értelmet adott életének. Nem tudott ilyenkor nem gondolni az elmúlt évekre. Huszonnyolc, boldog házasságban eltöltött év. Minden olyan szép volt és hirtelen ért véget. Néhány hónap alatt vitte el a gyilkos kór szerelmét. Az egyetlen nőt, akit szeretett és az évek múlása nem halványította ezt az érzést, csak erősítette.

Mindig, mikor belépett a kápolnába, felidéződött benne a temetés szörnyű emléke. Látni a szeretett nő urnáját és tudni, soha nem ölelheti már magához. Péntekenként mindig kiment az urnatemetőbe és beszélgetett kedvesével, miközben friss vizet vitt az aprócska vázába. Végig a virágfejet simogatta, úgy mesélt feleségének és búcsúzásként mindig azt mondta: Vigyázz magadra!

Nem volt egyedül a férfi ezeken a reggeleken a sírkertben, mert minden pénteken egy megtört nő is oda igyekezett, kinek fiatalos volt a teste és mozgása. Ápolt, igényes az öltözete, de a valamikor mosolygós arcán mély bánatbarázdák ültek. Ő nem lakott messze, úgy öt perc sétára. Az Ő kezében nem volt virág, mert mindig a kis virágos pavilonban vette meg a kápolna bejáratánál. Fél éve már, hogy Ő is megteszi minden pénteken ezt az utat és az eladó hölgy már tudja, hogy egy szál szegfűt vesz, rövidre vágott szárral. Nem azért döntött a szegfű mellett, mert ez volt a kedvenc virága, hanem azért választotta, mert azt szerette volna, ha férje nyughelyén mindig friss virág lenne és erre a szegfűt találta a legalkalmasabbnak.

Péter mindig csóválta a fejét, mikor virágot viszek neki és szinte hallom, ahogyan mondja, miért költöttél rám? Vegyél inkább magadnak valamit. Mondja el minden héten, pénteken a kolléganőjének, mikor bemegy dolgozni és az megkérdezi tőle: Mi újság Péterrel, mert tudja, olyan hét még nem volt a temetés óta, hogy a törékeny nő ne ment volna a sírkertbe és ne mondott volna a látogatás után egy imát az aprócska kápolnában.

Teljesen véletlenül ez a két ember mindig azonos időben látogatta meg szeretett kedvese sírhelyét. Már bólintottak egymás felé, mikor találkoztak, de soha nem beszélgettek még. Azon a hűvös, őszi napon is egyszerre érkeztek, szokásos módon bólintottak egymásnak, majd mindketten vízért mentek a kis virágvázával és rendezgetve a virágszálat, beszélgettek elhunyt szerettükkel. A férfi gyakran nézett a nőre és sajnálta, mert mindig nagyon sírt és, ha találkozott tekintetük, látta a nő arcán a mély fájdalmat. Hűvös volt azon a napon, nagyon hűvös. A szél kergette a faleveleket és hordta a porszemeket. A nő jó szorosan összehúzta magán a kabátot, de úgy vacogott teste, hogy a kabát sem tudta eltakarni.

Beszélt a férjéhez, majd hirtelen leült a közeli padra és tenyerébe hajtva fejét, zokogni kezdett. A férfi csóválta a fejét, mert félt, hogy megfázik a nő, de várt, nem akarta megzavarni. Miután még negyed óra múlva is a hideg padon ült kócosan, mert hajába kapott a szél és sírt, a férfi odalépett hozzá.

- Meg fog fázni! Kérem, álljon fel a padról! - A nő felnézett és, mintha régi ismerőst látna és hálás neki, mert figyel rá, aprócska mosolyt küldött a férfi felé, majd így szólt:

- Köszönöm! Igaza van. - Gyorsan felállt a padról, de arcán folytak a könnyek végig.

- Tudom, nehéz egyedül, mert én is ugyan azt élem át, mint Ön, de kérem, ne sírjon! Ennek, így kellett történnie és nem változtathatjuk meg az Úr akaratát. Önnek viszont vigyáznia kell magára, mert élnie kell! - A férfi is meglepődött mondatain, mert tudta, minden úgy van, ahogyan mondja, de Ő sem hitte soha, hogy túl tud a fájdalmon lépni és most ő nyugtat, vígasztal mást.

- Tudom, de ma van a születésnapja. Reggel megsütöttem a tortát, úgy, mint minden évben tettem, de, mikor ráraktam a gyertyát, akkor jöttem rá, már nincs, aki elfújja.

- Tudom, furcsa, hogy pont itt mondom, de, ha belegondolok, már fél éve ismerjük egymást és talán ennyi idő után megengedi, hogy megkérdezzem, lenne kedve meginni velem néha-néha egy kávét? Láttam és éreztem, mélyen, őszintén tud szeretni, úgy, mint én, és itt vagyunk mindketten magányosan, mert akit szerettünk, már nincs velünk. Talán megpróbálhatnánk egymásnak adni azokat az érzéseket, amelyek bennünk vannak, hisz nem élhetjük le egyedül, magányosan az életünket.

- Nem tehetem, hisz soha nem szerettem mást, csak Őt. Nem akarom megcsalni és nem hiszem, hogy tudnék újra szeretni.

- Biztos vagyok benne, hogy tudna. Én is azt gondoltam, soha nem dobban meg szívem más iránt és most itt állok Ön előtt. Szerethetjük a lelkünkben azt, aki számunkra minden volt, de el kell engednünk Őket, hogy békében tudjanak pihenni, míg találkozhatunk újra. Adjuk meg a lehetőséget a boldogságnak. Ők is örülnének ennek, mert nem lehet az véletlen, hogy mindig ugyanakkor érkezünk. Ők okosabban nálunk és tudják, mire van szükségünk és ahhoz, hogy megismerjük egymást, Ők egyengették az utat, abban biztos vagyok.

- Gondolja?

- Tudom! Nézze a virágfejeket, egymás felé fordultak és mosolyognak. Ön szerint ez véletlen?

- Nem hiszem.

- Akkor szeressünk, míg lehet.

Hálót szőtt a pók, ki nagyon szerelmes volt.

Egy póklány csókjára vágyott, kit szíve választott.

Szerelem volt első látásra,mert elég volt egy pillanat,

és a pókfiú teste a vágytól remegett.

Mesés képet alkotott arról,hogy milyen csodás is lesz a póknász,

ha majd övé lesz, kit teste és szíve kíván.

Egyet sajnált csupán, hogy nem született pávapóknak,

mert akkor,varázslatos tánccal csábíthatta volna el kedvesét,

úgy ahogyan a pávapókok tennék,de

ő csak egy, egyszerű mezei póknak született,

és színesnek is csak akkor látszott,

mikor a fehér falon bóklászott.

Bár, színről csak nagy jóindulattal beszélhetünk, mert

inkább csak egy barna folt volt ő a fehér falon,

kinek senki nem örült igazán.

Vágyott ő mindennél jobban a póklányra,

ezért hálót szőtt serényen,hogy kedvesét abban ringassa,

ha végre szerelmét megkapja.

El is készült gyorsan vele, mert hevesen vert a szíve.

Már, csak arra várt, hogy a póklány egy napon, majd arra jár.

Fel is bukkant a szépség, egy nyári napon, de a pókfiút, észre sem vette.

Mintha, nem is létezne, úgy haladt el mellette.

Összetört a szövögető pók szíve, mert tudta a póklánynál már nincs esélye.

Álmait feladta, és elaludt a sarokban.

Póklány csókjára ébredt, és nagyot nézett, mikor felnézett,

mert a csók, finom volt és édes, de nem az adta, kitől várta.

Egyszerű kis mezei pók ébresztette, de a pókfiú érezte e lány mellett a helye,

mert igaz, hogy nem olyan szép, mint a választottja, de aranyból van a szíve,

és az ragyogtatja.

Megajándékozta hát szerelmével a pókleányt,

és boldogan éltek át számtalan édes éjszakát.

Feledte lassan a régi lányt, mert megtalálta a boldogságát,

a csókos leány oldalán.

Szabadulnék a gondolattól, űzném tova, de csak csillapodik néha és nem megy sehova. Itt marad fejemben és gyakran zakatol, hogy feltegye újra és újra a kérdést, miért? Miért? És egy válasz van csupán, nem akarom így tovább, mert felemészt a tudat és apró darabokra szed hónapok alatt. Mivel a gondolat marad, talán nekem kéne menni és hátat fordítani a kapcsolatnak, életem e szakaszát lezárni. Agyam azt sugallja, hagyd, had menjen tova a múlt és ne cipelj tovább fájdalmat, de szívem választ vár és lelkem megnyugvást és valami azt dübörgi bennem, míg nem veszi észre, hogy nő vagyok, addig marad minden.

Apró porszemnek érzem most magam a nagy sivatagban, kit összetaposnak minden nap és egyre kisebb lesz. Már két éve tart. Na de mikor lesz vége és hogyan? Nagyon nem mindegy. Soha nem tudjuk, hogy mit hordoz magában egy találkozás és ajándékot, vagy bánatot tart a kezében. Én, azt hittem, ajándékot hoz nekem. Modern világban, modern forma az ismerkedésre. Remek alap az internet világa. Először hevesen tiltakoztam, még magamnak is, hogy az ismerkedés e formáját válasszam. Így utólag elmondhatom, semmivel sem jobb és semmivel nem rosszabb más ismerkedési formánál. Ugyan úgy találkozhat az ember jóval és rosszal. Egy az egyben azt kapja az ember, mint bárhol máshol. Kinek sikerül e forma által boldognak lenni, az áldja, ki csalódik, az elutasítja, de valljuk be, így van ez mindennel.

Én is bóklásztam a hálón, megismerve sokféle jellemet, míg Dévidben feltűnt valami. Talán a tekintete fogott meg. Nem tudom, gyengéim a szemek. Mindig a szem az első, amit megnézek. Mondanám, vonzanak a tekintetek. Az Ő tekintetében azt láttam, hogy lehet szeretni és bármilyen kis apróságnak is tud örülni. Nem sikerült sokáig cseteltem Vele, mert, ha Ő volt fent a hálón, én nem. Így csak rövid üzenetek jöttek-mentek sokáig, míg egy napon úgy alakult, hogy egyszerre léptünk fel a hálóra. Hihetetlen érzés volt. Valami olyasmi, mint gyermeknek az édesség. Aztán már egyszerre léptünk fel minden nap és kezdtük egymást megismerni. Találkozni kéne, vetődött fel a kérdés. Halogatni nagyon én sem akartam, bár egy egész éjszakán át nem aludtam, mert, hogy menjek, vagy ne menjek, nem igazán tudtam. Túl voltam egy kapcsolaton, miről azt hittem, életem legnagyobb ajándéka lesz, de nem úgy alakult. Ma már másképp, vagy tisztábban látom azt a kapcsolatot. Letisztultak a gondolataim és tudom, kis marionett figura voltam, akit úgy mozgattak, ahogy tetszett. Szerelmes voltam. Őrülten szerelmes. Soha életemben nem éreztem még olyat. Nem tudom, mitől volt, mikor valójában nem is volt, mert többet leveleztünk, mint találkoztunk. Talán azért tört rám a szerelem óriás érzése, mert azokat a szavakat kaptam, amire lelkem egész életében várt.

Bolondot csinált belőlem Laci, ez tény. Az az érdekes az egészben, hogy ezt akkor is tudtam, de én őrülten szerettem. Mikor vége lett, azt hittem, belehalok és csak sírtam és sírtam és gondolataimban csak az volt, hogy egyszer még velem fog ébredni minden nap. Ebben a lelkiállapotban jött ez a netes kapcsolat Déviddel. Túl akartam lépni ezen az egészen és újra szerezni akartam valakit, akinek átadhatom azt az érzést, ami csak számára volt bennem. Az álmatlan éjszaka után igent mondtam a találkozásra. Nagyon izgultam, de nem azért, amiért ilyenkor általában szokott az ember. Magam miatt aggódtam, hogy képes leszek-e megint megnyitni a szívem újra.

Mikor megláttam, nem csalódtam. Érdekes érzések kerítettek hatalmukba. Magam előtt láttam, hogyan fogom simogatni azt a szerethető arcot. Elképzeltem, hogy elhalmozom szeretettel. Jó döntés volt, állapítottam meg első benyomást rögzítve tudatomban. Kedves kis órákat töltöttünk együtt, mert nem fél órás randi volt. Egy kis kávéházban töltöttük el a délutánt. Úgy éreztem, mintha már ismerném régóta, így őszintén beszéltem magamról és életemről.

Szívem dalolt, mikor azzal a szerethető szemével rám nézett és azt mondta, úgy szeretnélek megpuszilni. Még akkor is jó érzés volt, hogy tudtam, érzelmek nélkül született mondat volt. Talán sikerül szeretni újra.

Gyorsan pörögtek az események, mert másnap délután már sétáltunk a Duna parton. Megfogta a kezem és kezdtem úgy érezni, jó lesz minden.

 Találkozások találkozásokat követtek és voltak csókok és ölelések. Más, merőben más volt, mint az előző kapcsolatom, de vonzott. Volt közös témánk rengeteg és születtek közös munkával kivitelezhető jövőtervek. Oly szép, gondoltam magamban, hogy az már nem is igaz, hisz társam lehet mindenben.

Nem vártunk sokat azzal, hogy egymás mellett ébredjünk minden nap. Gyorsan összeköltöztünk, hogy boldogok legyünk. Talán túl gyors volt a tempó, vagy ki tudja, mi miatt, a remények lassan kezdtek morzsolódni, mert megváltozott minden. Már nem volt olyan heves a csók, kevesebbet ölelt a kar és egyre többet láttam a hátát az ágyban az arca helyett. Kialakította kis saját világát és úgy éreztem, asszisztálok ehhez. Két éve már annak, hogy egymás mellett élünk és nem egymással. Este van újra és én itt, a konyhában ismétlem a megszokott mozdulatokat. Letörlöm a tálcát, már vagy tízszer áttöröltem, de csak törlöm és törlöm újra. Nem szeretem látni ezt a barna, műanyag valamit, amit tálcának neveznek, mert összetört világomnak ez is a része.

- Na, tegyük rá a tányért és induljunk. - mondom magamnak, már oly sok napja, szavakat ismételve.

- Jó étvágyat! - Leteszem a tálcát és nézem, ahogyan fogyasztja az ételt, úgy, mintha én nem is lennék ott. Van, mikor már nem tudom nézni és inkább felállok és kimegyek, mert reményem tovaszáll és tudom, soha nem érem már meg, hogy azt mondja, „gyere kedves, ülj le”. Hol van már az, mikor megismertem és közösen ültünk asztalhoz, vidáman falatozva. Akkor fényben úszott minden, de gyors volt a változás, mert összeköltözés után nem kellett az asztal, mert kevesebb volt a tálca és fiatalon éltünk úgy, mint húsz éves házasok, akiket már csak az évek kötnek össze.

Mi történt az érzésekkel? Mitől törtek össze? Voltak egyáltalán, vagy csak szavak tengere volt és a legfontosabb, mire kellettem én?

Sokat gondolkodtam ezeken és emésztettem magam. Hiányoztak a kedves szavak, a simogatások, az egybeolvadások, de nem volt semmi. Visszagondolok, mily sok nap volt, mikor csak ültem és néztem Őt, arra gondolva, milyen jó lenne forrón ölelni. Voltak próbálkozásaim, de hiába. Nem mondom azt, hogy hárította, de nem éreztem, hogy igazán akarja. Kényszert láttam a mozdulataiban és oly mélyen szívembe hasított mondata egy ilyen alkalommal, hogy sírtam napokig, mert fájt és a seb örökre megmaradt. Minden mozdulatra emlékszem, mi e szót megelőzte. Simogattuk egymást, de néhány perc után úgy éreztem, minden mozdulatát a helyzet vezeti és nem a vágy. Valahogy nem volt fontos, hogy nekem mi lenne a jó és ezt zsigereimben éreztem, majd elhangzott a lelkemig hatoló mondat: „csináld magadnak”. Lefagytam és hideg villámok csaptak testemen át. Rosszul értelmezted a mondatot, mondta később, mikor egyszer felhoztam a témát. Hogy a fenébe értelmezhettem volna e mondatot? Ő azt mondta, „én csak nézni akartam, ahogyan csinálod”. Nem tudom értelmezni ezt az egészet és sebre csak sebet szereztem. Hetek, hónapok teltek el, de soha nem kívánt meg. Kegyetlenül szenvedtem, mert nem éreztem már nőnek magam. Kevéske önbizalmam is tovaszállt és kis porszem voltam csupán. Egészséges nőnek érzem magam és kívántam, hogy testem kielégüljön, de, mivel nem kaptam meg, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Közben közös vállalkozásba kezdtünk, ami szépen épült napról-napra és valami csoda párost alkotunk, az biztos. Minden nap gondolataimban az volt, hogy milyen csodás is lenne, ha kapcsolatunk is így virágozna, de nem. Barátnak, bejárónőnek éreztem magam csupán. Annyira hiányoztak azok a szavak, amit az előző kapcsolatban mondtak nekem. Ezáltal csak azt erősítettem magamban, hogy még is Laci volt az igazi, de kevergett még bennem az a gondolat is, hogy nem egyformán szeret mindenki és nem érnek sokat a szavak, ha nincsenek tettek. Azzal nyugtattam magam, hogy Dévid biztosan szeret, csak nem tudja kimutatni. Van ilyen, de akkor mi a gond? Napokig bújtam a netet, hogy információkat keressek, mi lehet annak az oka, ha egy férfi nem akar szexuális életet élni. Impotencia volt az első, mire rákerestem, de a szavakat értelmezve arra jutottam, hogy a teljesítmény elmaradása nem jelenti a vágy hiányát. Aztán dübörgött bennem egy gondolat, mégpedig az, hogy, ha szeret, akkor fontos kell, hogy legyen számára a boldogságom és akkor miért nem próbál boldoggá tenni?

Szörnyű napok követték egymást. Nagy hibát követtem el az elején, mert nyíltan beszéltem Dévidnek előző kapcsolatomról és arról, mit éreztem.  Nem lett volna szabad elmondanom, mert visszaélt ezzel és, mikor egy következő beszélgetésünkkor azt mondta, azért nem akar engem, mert én még a régi szerelmemmel bújok össze és Ő nem akar ott járni, ahol más is jár. Hú, de fájt ez a mondat, mert nem hogy testem, de kezem sem ért más férfihoz. Nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem is igazán akartam. Ha nincs bizalom, megette a fene az egészet.

Oly sokat eljátszottam a gondolattal, hogy tud-e Dévid szeretni és hogyan szerethet, ha igen. A sors gyorsan megadta a választ, ami csak seb volt megint, ami rárakódott a meglévőkre.

Történt ugyan is, hogy a telefonom azt mondta, kész, elfáradtam. Így került hozzám Dévid régi készüléke, amit oly gyorsan ajánlott fel nekem, hogy nem volt ideje átnézni, mit is rejt a készülék. Én magamhoz vettem a készüléket és rohantam dolgozni. Napközben ismerkedtem a készülékkel, mikor az üzeneteknél szembesülnöm kellett azzal, hogy az én Dévidem tud szeretni. Soha nem néztem volna meg ezeket, ha nem adja a kezembe. Erősen kellett tartani a készüléket olvasás közben, mert kezem remegett, szemem könnyfátyolos volt a sorok olvasása közben.

Az üzenetekből kivettem azt a szerelmet, azt az aggódást, amit Máriáért érzett. Ölelni, csókolni szerette volna és várta haza nagyon. Dühös voltam és elkeseredett. Én aggódásának töredékét sem éreztem soha. Tudtam, akkor már tudtam, hogy ez az ember őrülten tud szeretni, csak nem engem. Akkor miért? Miért van velem, kérdeztem szüntelen. Egy napon már nem bírtam tovább és elmondtam Neki, hogy mennyire kívánom, és nem tudok Vele élni tovább testi kapcsolat nélkül. Kinevetett. Most is magam előtt látom azt a nevetést és szabadulni nem fogok tőle soha.

Mióta együtt vagyunk, nem festem magam, és kerülöm a nőiesebb ruhákat is, mert ilyenkor azt kapom, mi van, randid van?  Minden mozdulatom már megcsalás számára, ha esetleg ismerőseim, akik nem nőneműek, megkérdezik, hogy vagyok és én válaszolok néhány sorban, akkor már tuti, hogy valami van köztünk. Ilyenkor fülembe cseng az a mondat, mit egyszer hallottam Tőle, hogy Ő mindenkivel szeret jóban lenni és ez alól nem képeznek kivételt elmúlt kapcsolatai sem. Most akkor hogyan van ez? Szeretni szeretném tiszta szívből, őszintén, de, ha nem kellek Neki, akkor hogyan szeressem?

 Visszarakom a szekrénybe azt az átkozott tálcát, amit úgy gyűlölök, hogy nem is bírom látni. Lezuhanyozok, lefekszek, de aludni nem tudok, mert gondolataim nem hagynak. Közös ágyunk már a múlté. Külön alszunk már egy ideje. Szuszogását hallom és ég a testem a vágytól. Hirtelen eszembe jut a mondat: „csináld magadnak”, kiráz a hideg és törnek fel a könnyek. Mindenért én vagyok a hibás és felesleges már minden szó, mert csak ezt a mondatot kapom. Úgy érzem, van a tökéletes és van, az, aki vét.

Mit érezhetett akkor, mikor futottam felé és Ő futott felém, a kapcsolatunk elején? Mindig azt várom, egyszer újraélek minden percet és Hozzá bújok és csókkal borítom testét. Lágyan simítom meg arcát és érzem majd, Ő is akarja. Csókra csókkal válaszol, mint rég. Úgy forrunk majd egybe, mint mikor még csak néhány órát töltöttünk együtt.

Emlékszem arra a hűvös, őszi napra, mikor piciny szoknyámat felkapta a szél, fodrokra táncoltatva és egymáshoz simulva indultunk haza. Közben többször meg-megálltunk és magához szorított, úgy, hogy majd összetört és forrón ölelt. Így sétáltunk haza, ami akkor még egyikünknek volt az otthona és illatával telt meg a szoba. Pezsgőt bontottunk boldogan, hogy egymásra koccintsunk, miközben a gyertyák égtek és halk zene szólt. Ültünk egymással szemben és láttam, vagy vélni láttam a vágyat, mit szemeimmel visszasugároztam. Annyira akartam, hogy lehulljon testemről a ruha. Lecsúszott melltartópántomat igazítani próbáltam. Ő lágyan a pánt alá nyúlt és nem vissza, hanem lejjebb húzta.

Lelkem dalolni kezdett, mert szívem érte dobogott. Szívemmel értem hozzá és fogtam meg kezét, remélve azt, hogy az a boldogság örökre megmarad. Olyan jó volna valakivel beszélni erről az egészről, de nem lehet, mert ugyan ki értene meg? És szégyellem is magam, mert kit nem kérnek, csak eltolnak, az nem lehet más, csak egy selejtes darab, azt meg miért kiáltsam világgá, hogy porszemmé töpörödve nem érzem már nőnek magam. Pedig meg van mindenem testemen és nincsenek taszító kiütéseim. Ó nem jó ez így. Volt, hogy fogyókúráztam, volt, hogy hízókúráztam. Volt, hogy hajamat festettem hetente más színre, gondolva, majd csak vágyat ébreszt Benne valamelyik.

 Jó volna világgá üvölteni a fájdalmat, hogy ne fájjon tovább, de félek, mert még meghallja valaki és válaszában azt mondja, az nem létezik, hogy, ha két ember együtt él, nem érintik egymást. DE! Létezik, sikoltanám. Annál is fájóbb az egész, mert magam marcangolom minden nap. Keresem a hibát, hogy kijavíthassam és szép legyen minden. Mit tegyek? Tördelem a kezem és testem izzadtságban úszik már, mert kínoz a gyötrődés. Hozzam fel a témát ismét? Ó, már nem lenne értelme, hisz már elhangzott mondatokat hallanám újra. Tegyek pontot az egészre és mondjam ki végre: vége? Megnyugodna akkor a lelkem? Nem tudom. Nagy bűn, hogy hiányoznak a boldogság hormonok? Nagy bűn, hogy akarom? Furcsa az élet, mert agyunk raktároz olyan sok mindent, amit nem is gondolunk, hogy ott van, míg egyszer csak be nem villannak. Most, ilyenek jönnek elő és ezekben is a választ, a megoldást keresem.

 Egyik este a tévét néztük és egy nőre megjegyzésként mondta, na ezzel a nővel se feküdnék le. Nem is hasonlított hozzám, de gyorsan a tükörhöz rohantam, hogy megtaláljam azt a közös pontot, ami taszítólag hat rá, de nem találtam. Nehéz perceim vannak. Kereshetném a boldogságom máshol és én itt agyalok, hogy mit tegyek, de ne m tudok mindent csak úgy félre dobni, én attól mélyebben élem meg a dolgokat. Bambán nézem a falat, ami tusom, hogy fehér, de most nem látom a színét, mert beborítja a sötétség.

Lecsendesedik kicsit a lelkem és a belső hangom beszél hozzám. Ő, aki jobban ismer bárki másnál, mert velem van születésem óta. Oly sokszor kételkedtem benne, amit utólag mindig megbántam, mert a belső hang még soha nem hazudott. Most csendbe maradok és lássuk, mit mond Ő.

- Szedd már össze magad, míg nem késő és testedet, lelkedet ne kínozd halálra. Miért hiszed, hogy megváltozik minden? Vedd észre, hogy próbálkozásod reménytelen. Ne, azt keresd, ki hibázott, hisz felesleges. Stoppolni próbáltad, ami elszakadt, de az tovább hasadt. Mélyíted a sebeket magadban csupán. Mondd, meddig csinálod? Addig, míg zavarodott tyúkként éled majd életedet? Mondd, ez boldogság lenne Neked?

Elcsendesedett a hang. Ez volt az üzenet. Most meghallgatom, vagy félre dobom, az az én döntésem, de nagyon nem mindegy, melyiket választom. Javítani kéne önbecsülésemet és csökkenteni a stresszt. Örülnék annak is, ha bőröm szép lenne, amihez kollagén kéne, mert az jó a bőrnek, és ami mind erre jó lenne, az nem más, mint a boldogság hormon, amiből hiányom van, már ugye két éve. Agyam végig játszotta a dolgot, úgy, mint egy zongorista egy zongoradarabot.

Már, csak az a kérdés, hogy mit szeretnék, és mit teszek. Most, halkan suttogom az alábbi mondatokat, talán meghallja és új napra ébredünk holnap.

Olyan ez, mint egy rossz álom. Fel akarok ébredni és karod ölelését érezni, mikor azt mondod: „ne félj, itt vagyok Veled és még a rossz álmoktól is megvédelek, miközben rám mosolyogsz úgy, ahogyan megismertelek és azt mondod, gyere, bújjunk össze kicsit”. Akkor, talán összetört világom is felépül újra és elhiszem azokat a mondatokat, amiket már hallottam, de még nem éreztem, hogy „Téged akarlak”!

 Meghallja, vagy nem? Most kicsit izgulok, mert ha holnap is úgy kel fel a nap, mint eddig, akkor barátként megyünk tovább, ki-ki a maga útján.

• Ez, az a pad! Leülünk kicsit, kedves? Gyönyörű ősz van, úgy, mint akkor volt, mikor öreg barátomat megismertem. Sokat köszönhetek neki, mert általa csodálkoztam rá a világra és találtam rá a szeretetre.
• Kár, hogy már nincs közöttünk és nem tudtam megismerni. Csodálatos ember lehetett, hisz oly sokszor említed őt.
• Az volt. Soha nem feledem el azt az őszi délutánt. Ezen a padon ültem, és nagyon neki voltam keseredve a világnak. Idegesen csapkodtam tenyeremmel a térdem, miközben a lasztimat hintáztattam a lábammal. Nem tudtam ugyanis hogyan oldjam meg a házi feladatomat. Olyan témáról kellett írni, amiről fogalmam nem volt. Nagyon szerettem volna jó eredményt elérni, mert a gimnáziumot szerettem volna befejezni. Vinni szerettem volna ugyanis valamire az életben, mert ki akartam törni abból a közegből, amiben éltem.
• Miről kellett írnod?
• A szeretetről.
• Ez okozott számodra gondot? Hisz, erről oly szépen lehet írni, hisz ez egy csodálatos érzés.
• Ő, is pont ezt mondta, mikor odalépett hozzám és azt kérdezte, fiatalember, segíthetek?
• Ránéztem, ugyan, mit akar? Talán ő fogja megírni a dolgozatomat? Néztem rá némán. Aztán arcát figyeltem, ami tele volt aggódással, amiben azt véltem felfedezni, hogy komolyan gondolja, amit kérdez, így, dadogva válaszoltam: talán tud segíteni. Leült a padra mellém és én elkezdtem mesélni arról, hogy miről is kéne írnom és számomra ez miért reménytelen. Elmeséltem neki, hogy fogalmam nincs, mi a szeretet, mert nem volt benne részem. Csodálkozva nézett rám:

• Árva gyerek vagy? - kérdezte.
• Nem! - válaszoltam, - De, akár az is lehettem volna, mert szüleimnek nem öröm, csak nyűg voltam. Apámat soha nem láttam, csak részegen. Arról sokat tudnék mesélni, hogy miket csinált, de, hogy egyszer is megkérdezte volna, hogy mi van velem? Arra nem emlékszem. Arra viszont sokkal élénkebben, mikor a konyhaasztalt csapkodta, és artikulálatlan hangon üvöltötte, Gizi, hol a vacsora. Anyám, ilyenkor gyorsan ugrott és elébe tette, amit éppen főzött. Kanalazta az étket, de mindig talált benne hibát, amit üvöltve közölt is anyámmal. Sokszor hallottam, szinte minden este, mikor felcsendült a hangja, és azt mondta, sótlan, hozz sót, asszony, de gyorsan. Nem hiszem, hogy olyan részegen érezte az ízeket. Inkább csak kötekedett, mert, ha anyám a sót már előre az asztalra tette, akkor is ugrania kellett, mert akkor éppen bors hiányzott a levesből. Anyámat felőrölte ez az állapot, meg az, hogy egész nap robotolt és így rám soha nem volt ideje. Ő, sem kérdezte meg soha, mi van velem, mert nem nagyon érdekelte. Mikor, az iskolából intőt hoztam, mert verekedtem, akkor azt mondta: "sírba viszel Te is, fiam, olyan leszel, mint az apád, javíthatatlan". Soha nem szülnék gyereket, ha újra kezdeném, mondta, és ilyenkor gyorsan elviharzott és az ajtót nagy lendülettel maga után becsapta. Nem szerettem otthon lenni. Szinte menekültem, ki a térre. Volt egy labdám, azt rúgtam, mert akkor könnyebb volt minden. Évekig megvolt a labda. Mikor gimibe kerültem, tanulni kezdtem, mert vinni akartam valamire. Nem is volt gond a tanulmányi eredményemmel, szépen haladtam, de ennél a dolgozatnál megakadtam.  Az öreg rám nézett és azt mondta: "A szeretet szép érzés, nagyon. Te, eddig az ellenkezőjét tapasztaltad, hát eljött az ideje, hogy megtapasztald, milyen is valójában."Attól a naptól kezdve olyan volt ő nekem, mint az apám, na, nem részeges, hanem olyan, mint amilyen apára valóban vártam. Évekig megtapasztalhattam, mi a szeretet. Egyedül élt és csak én voltam neki. Gyereke nem volt soha, csak egy gyönyörű felesége, ki rákban halt meg 84-ben. Azóta, egyedül élt az öreg, aki mindig azt mondta, az Úr küldött neki engem, hogy tudjon szeretni.  Sokáig nem értettem, miről beszél, de most már tudom. Egyszer, én is olyan apa akarok lenni, mint Ő. Tudod, életemben először akkor sírtam, mikor a sírjánál álltam. Óriási űrt éreztem itt, belül, mert akkor már tudtam, mi a szeretet és én Őt nagyon szerettem. Sokszor kijövök ide, mert itt érzem igazán, hogy velem van.
• Végül is megírtad a dolgozatot? És, miről írtál?
• Megírtam, és elég furcsa témát választottam. Ugyanis megkérdezte az öreg, mi az, ami kedves nekem. Sokáig gondolkodtam, míg lenéztem és azt mondtam, ez a labda, itt.
• Na, látod? - mondta - Akkor erről írj!
• Mit írjak egy labdáról, hisz tárgy? - szóltam.
• Írj arról, hogy mit jelent neked az a bőrdarab.
• Óriási szemekkel néztem rá, majd hazamentem s papírra vetettem, mit jelent nekem az a kerek bőrdarab. Gondoltam, veszteni valóm már nincsen, mert másról úgysem tudok írni. Megszületett az írás, amiben minden érzésem benne volt a labda iránt. Másnap, gondoltam, gyorsan beadom a dolgozatot és túl leszek rajta és lesz, ami lesz, de nem. Másként alakult. A magyartanár azt találta ki, hogy mindenki olvassa fel, amit írt. Na, itt már kezdett a testem remegni, hisz nagyon szégyelltem, hogy én egy labdáról írtam. 22 történetet hallgattam meg, arról, kinek, mit jelent a szeretet. Szebbnél szebb történetek voltak. A fél osztály már könnyezett a sok megható történeten, mikor rám került a sor. Én voltam az utolsó. Na, gondoltam, most a könnyeket felváltja majd a röhögés, mert, amit én írtam, azon csak röhögni lehet. Néma csönd volt, míg olvastam, s mikor befejeztem, akkor is megdöbbentően mély csend. Majd, a magyartanár megszólalt: " Ez, az igazi szeretet, mikor egy labdához fűződő érzéseid ilyen mélyek tudnak lenni." Nem igazán értettem, miért volt akkor az a történet mindenkinek oly megható, de tudom, a szeretet megtapasztalása számomra onnan ered.
• Ez a történet van bekeretezve a szobádban a falon?
• Igen! Sokszor elolvasom, és ez a dolgozat olyan kedves számomra, hogy úgy éreztem, a falon a helye.
• Szeretlek, kedves!
• Én, is nagyon szeretlek, és hálás vagyok az Úrnak, hogy hozzám küldött, mert így szerethetlek.

-        Most mit vársz tőlem, hogy bálnává vált tested, ami olyan, mintha két takaróval lenne még körbetekerve, magamhoz öleljem? Ugye ezt Te sem gondolod komolyan?

-        Miket mondasz? A feleséged vagyok és szeretjük egymást, akkor mi történt?

-        Milyen szerelemről beszélsz? Ki a fene tudna téged szeretni? Nézzél már tükörbe! Tiszta szégyen vagy!  Neked nem kell kilépni az ajtón, te kifolysz magadtól.

-        Hogyan mondhatsz ilyeneket?

-        Te hozod ki belőlem! Már százszor elmondtam, hogy hagyjál békén! Mi a fenének kell neked állandóan kérdezősködni?

-        Most hova mész megint?

-        Hol a nyakkendőm?

-        Hova mész?

-        Tárgyalásom van.

-        Neked mindig tárgyalásod van és, mikor hazatérsz alapozós a gallérod.

-        Beszélsz marhaságot. Amúgy is nyár van, ilyenkor nem sminkelik magukat a nők.

-        Most, kit akarsz bolondnak nézni?

-        Erzsi, hagyjál már! Keresd meg a nyakkendőmet és csináld a dolgod! Vagy talán nincs mit csinálnod?

-        Szerinted 3 gyerek mellett lehet unatkozni?

-        Na, erről beszélek én is! Foglald már le magad!

-        Kevés a pénzem. Panninak is szandált kéne venni.

-        Vegyél, az nem az én dolgom, vagy már azt is én intézzem? Szépen, kézen fogod a leányzót és elmentek vásárolni.

-        Nincs pénzem!

-        Majd lesz! Gondolom, nem éjszaka akarsz vásárolni.

-        Holnap hazajössz?

-        Majd meglátod. Na, indulok, puszi. Na, gyere, adjál egy puszit. Tudod, hogy fontos vagy nekem, csak mindig felidegesítesz ezzel az örökös kérdezősködéseddel, meg féltékenykedéseddel. Vigyázz a gyerekekre, majd jövök.

 Hogy a fenébe jutott ide az egész házasságunk? Vagy ilyen egy házasság? Nem hiszem. A belső értékek felülírják a külsőt mondást meg feledjük már el. Hetek óta csak azon gondolkodom, mit csináljak. 3 gyerekkel nem olyan egyszerű bármilyen lépést is tenni. Meg aztán rengeteg dolgot figyelembe kell venni, de legfőképpen azt kell szem előtt tartanom, hogy a gyerekeknek Miki az apjuk és ez valahol mindig összeköt minket. Az, a gondolat, hogy az apjuk ellen neveljem a lányokat, vagy ne engedjem, hogy találkozzanak az apjukkal, ha esetleg elválnánk, hogy elszakadjanak egymástól, az számomra elképzelhetetlen. A gyereknek joga van az apjához és azt senki nem vitathatja. Tudom, mit beszélek, mert az én szüleim is elváltak. Anyám mindig csak apámat szidta. 4 éves voltam, mikor különmentek és onnantól szinte nem is láttam apámat. A gyűlölet magas lángja égett anyámban apám iránt és olyan szépen belém nevelte, hogy apám egy semmirekellő ember, hogy én már csak így gondoltam apámra. Tiniként láttam, hogy anyám próbál kapcsolatokat létesíteni kevés sikerrel. Valahogy nem találta az igazit. Sok csalódás, kudarc után azt mondta, az egész életemet neked adtam, s azért vagyok férfi nélkül. Nagyon nehéz volt ezt feldolgozni. Igazából soha nem is sikerült. Akkor, gyermekként mindig azt éreztem, rossz vagyok és felesleges, mert tönkre tette anyám életét. Elhatároztam, ha nekem egyszer családom lesz, akkor az úgy fog a boldogságtól ragyogni, mint a nap s nagyon fogok vigyázni, hogy a gyerekek soha ne érezzék azt, amit én éreztem.

Miután anyám magára maradt, mert én is saját életemet kezdtem élni, ott volt a lehetőség előtte, hogy egy új életet kezdjen egy férfi oldalán, de továbbra sem sikerült. Úgy éreztem, az élet bebizonyította, hogy még sem én vagyok magányosságának oka, de ő, akkor is lelombozott.

-        Miattad van, hidd el, elszállt az idő felettem, már nem kellek a férfiaknak, mert vagy nősek, vagy fiatalabb nőre vágynak. Más lett volna az egész életem, ha nem szülök gyereket, akkor most biztos, hogy boldog ember lennék. Egy gyerek áldozatokkal jár. Gyakran a saját boldogságunkat kell feláldozni gyerekünk boldogságáért.

 Szavaitól, lelkem tovább fájt és kegyetlen érzés volt abban a tudatban élni, hogy énmiattam van minden, sőt, még ma is ebben a tudatban élek. Gondoltam már rá, hogy jó lenne szakemberrel megbeszélni a dolgokat, de dilisnek néznének, vagy flancos dámának, ha pszichológushoz járnék. Tudom, nem azzal kéne foglalkozni, ki, mit mond és gondol, de engem mindig befolyásolt a környezetem véleménye, így marad a fájdalom

 18 éves voltam, mikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy megkeresem apámat és átbeszéljük a gyerekkoromat. Már, az időpont is megszületett a fejemben. Túl leszek az érettségin és felhívom. Akkor, már jó két éve nem láttam. A ballagásomra küldtem meghívót, de nem jött el és nem írt és nem hívott. Sikeresen túl voltam a vizsgákon, mikor görccsel a gyomromban tárcsáztam a számát. Kicsengett, majd a harmadik csengetés után a felesége vette fel a kagylót.

-        Nem tudom adni apukádat, kórházban van. Ha, gondolod, meglátogathatod.

-        Naná, hogy akarom, de miért nem szóltál, hogy beteg?

-        Nem akarta, hogy felhívjalak. Akkor, délután várlak.

Izgultam órákon át. Most mit mondjak neki, mikor beteg. Hogyan beszéljek neki arról, amiről szerettem volna? Délután kettőkor csörgött a telefonom. Pont akkor, mikor forró víz mosta le habfürdőt testemről. Had csörögjön, majd visszahívom, ha fontos, gondoltam, de az kitartóan csengett tovább. Vizes kézzel fülemhez szorítottam a telefont.

-        Igen?

-        Sajnálom, ma délben elaludt. Tudom, hogy szeretted volna látni, de a sors másképp akarta.

Nem akartam elhinni, hogy nincs apám többé. Elzártam a forró vízcsapot és hideg zuhannyal próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem szólhatok már hozzá. Vacogtam még órákkal később is, és csak azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem mentem előbb, miért vártam ennyit? Zokogtam a fájdalomtól, mert nem volt apám többé, aki igazából olyan volt, mint egy idegen, de abban a pillanatban döbbentem rá, hogy a lelkem mindig szerette őt, és ma is hiányzik és hiányozni fog, míg élek. Soha nem szeretném, ha lányaim testét úgy rázná a fájdalom, mint, ahogyan az enyémet rázta. Azt akarom, hogy boldogok legyenek és ezért mindent megteszek. Nem gondoltam, hogy azon kell majd egy napon töprengenem, hogy meddig tart még a házasságom, amiről azt hittem, örökké tart és együtt halunk meg. Előttem az élet, - gondolom – mondanák az idős bölcsek, de előre csak úgy lehet menni, ha rendben van a múlt. Nem lehet egy tollvonással lezárni a múltat. Gimi után nem tanultam tovább, mert anyám azt mondta, ideje a lábadra állni és, ha akarsz, tanulj estin. Titkárnő lettem. Nem mondom, hogy álmaim munkáját találtam meg, mert jobban kellett a kávéfőzéshez érteni, mint bármi máshoz. Gondoltam is, hogy remek kávéfőző nő lennék valami presszóban, vagy kávézóban. Egy jó volt z egészben, az, hogy volt pénzem és így egyedül élhettem a kis bérelt lakásomban. Tanulást így kicsit napoltam, gondoltam majd kialakítom az új életemet és utána belevágok.

 19 voltam, fiatal és azzal a tudattal, hogy mindenre van még időm. Minden délben kimentem a munkahelyemhez közeli parkba, s ott fogyasztottam el az otthon készített szendvicsemet. Nem mentem a többiekkel ebédelni, mert ezzel is tudtam spórolni. Igaz, szinte állandóan éhes voltam, de egy idő után már kezdtem megszokni, mert mindenre nem telt a fizetésemből. Szerettem volna új ruhákat, új cipőket is, így nagyon be kellett osztani a pénzt. Egyik nap, mikor pont majszoltam kis párizsis szendvicsemet, egyszer csak megszólított Miki. Boldogságot hozott a szívembe, mert olyan szépeket mondott, hogy elvarázsolt. Boldog voltam, hogy egy ilyen jóképű pasinak tetszek. Addig, ugyan is nem volt sok szerencsém a fiúkkal. Soha nem voltam egy nádszál alkat. 70 kiló fölött volt akkor is a súlyom, de, ahogy szokták mondani, arányosan elosztva. Próbáltam fogyókúrázni, de egy deka nem sok, annyi nem ment le rólam. Száz és száz fajta módszert kipróbáltam, volt, hogy hetekig almaecetes vizet ittam, volt, hogy csak laza leveseket ettem, míg a kolleganőm látva szenvedésemet azt mondta, hidd el, felesleges minden ilyen vacak kúra, én mondom neked, csak attól nem hízol, amit nem eszel meg. Könnyű volt neki, mert olyan sovány volt, hogy át lehetett látni rajta, de igaza volt. Nincs csoda módszer, de csodás napok következtek az életemben, mert minden délben találkoztam Mikivel. Sokat beszélgettünk és kezdtük egymást megismerni. Ő, elmondta, hogy ingatlanok értékesítésével foglalkozik, amit imád csinálni, mert sok emberrel találkozik és sikerélménye is van, mert hála az égnek, megy az üzlet. Felcsillant a szeme, mikor arról meséltem neki, hogy szeretnék továbbtanulni és pedagógusi pályán szeretnék elhelyezkedni, mert imádom a gyerekeket és én is szeretnék majd legalább három gyereket. Megkapod, felelte nevetve.

A beszélgetést követően még kedvesebb volt és már közös jövőről beszélt. Nekem kicsit gyorsnak tűnt a dolog, de napról napra szerelmesebb voltam, s annyira simogatta a lelkem, mikor minden nap elmondta, milyen gyönyörű vagyok és én el is hittem, mert valóban úgy éltem tovább, mint aki gyönyörű.  Már nem érdekelt a húsz kiló, hisz aki számomra a legfontosabb volt, az szépnek talált. Közeledett augusztus 20.-a és Miki meglepetést tartogatott számomra. „együtt töltjük majd a napot és remélem, nagyon boldog leszel” súgta a fülembe.

El sem tudtam képzelni, mire készül. Akkor már 5 hónapja ismertük egymást, hogy sok, vagy kevés, csupán nézőpont kérdése. Tiszta izgalom volt az egész hét.  Vajon mi lesz a meglepetés? Akkor péntekre esett huszadika, így valamivel kevesebbet kellett várni a meglepire. Óriási rózsacsokorral érkezett reggel 9 – kor, majd vegyél fel kényelmes ruhát, felkiáltással kirándulni vitt. Jó volt vele. Nem volt más, csak mi ketten és a gyönyörű természet. Este egy kis hangulatos vendéglőbe vitt. Vacsora előtt térden állva kérte meg a kezem. Úgy meghatódtam, hogy zokogtam, a vendégek pedig tapsoltak. Koccintottunk a pezsgővel egymás egészségére, és a közös boldogságunkra. A napot tűzijáték zárta, mikor hozzásimulva boldogan néztem a csodát. Nem volt nagy esküvő, mert ő nem akarta.

-        Nem szeretem a nagy cécót, minek a nagy felhajtás? Elég, ha mi tudjuk, hogy összetartozunk. - foglalta össze gondolatait.

 Egy szerdai napon adott össze minket az anyakönyvvezető. A két tanút nem is ismertem. Miki hozta őket, akik a szertartás után gyorsan el is tűntek. Anyám durcás volt, mert nem kapott meghívót az eseményre. Micsoda dolog az, hogy a lányom nem hív meg az esküvőjére, puffogta. Megértettem őt és sajnáltam is, de olyan szerelmes voltam, hogy egyáltalán nem akartam Mikivel ezen vitatkozni. Ha ő azt mondja, így jó, akkor így jó. Miki szülei már nem is tudtak volna eljönni, mert egy autóbalesetben vesztették életüket. Mondta is Miki, az esküvő után, hogy Te el sem tudod gondolni, hogy milyen boldog vagyok, mert lesz családom. Boldog feleség voltam és sokat voltunk együtt, de nem védekeztünk. Én kértem, ne legyen még gyerekünk, mert szeretnék még tanulni.

-        Drága szívem, tudod, hogy mit jelent számomra egy gyerek, ne fossz meg ettől a boldogságtól kérlek! Tanulhatsz, ha van kedved, majd addig vigyáz a gyerekekre egy bébiszitter.

 Én jobban szerettem volna, ha velem vannak a születendő gyermekeim és nem egy idegennel, mert tudtam, milyen sokat jelent egy gyerek első éveiben az anya jelenléte, de kompromisszumot kellett kötnöm. Gyorsan teherbe estem.

-        Édesem megszülöd a gyereket és mész iskolába! Tudod, hogy fontos számomra a boldogságod és, ha Te tanulni akarsz, akkor tanulni fogsz, de most koncentrálj a terhességre.

És én koncentráltam. Könnyű terhesség volt. Nem voltak rosszullétek és a szülés is elviselhető volt. Nagyobb volt az öröm és a boldogság, mint a fájdalom. Leírhatatlan volt, mikor Fruzsit a karomban tarthattam. Lekötött teljesen az anyaság és mire feleszméltem, már három gyerek várta apát haza. Három év alatt három gyerek. Boldog voltam, de gondolkodni sem volt időm. Minden úgy történt az életünkben, ahogyan Miki akarta és én hagytam. 3 gyönyörű lány mellett már el sem tudtam képzelni, hogy tanuljak. Nekem őket kell tanítanom és nevelnem, tisztáztam magamban életem azon szakaszát. Kezdett viszont kapcsolatunk laposodni. Egyre kevesebbet voltunk együtt és Miki egyre később jött haza. Való igaz, a három gyerek átváltoztatta testem, mert meglévő kilóimra csak rakódtak a kilók. Most is közel 100-at mutat a mérleg, de soha nem hagytam el magam. Akármilyen fáradt is voltam, arra mindig odafigyeltem, hogy nett legyek. Soha nem vettem fel kinyúlt göncöket, mert tudtam, a házasságomat dönteném romba, ha elhanyagolnám magam.

 Miki késő esti hazaérkezései idegesítettek, mert valami veszélyt éreztem. Annál is inkább, mert fáradtságra hivatkozva már beszélgetni is alig beszélgettünk. Voltak egyéb vészjelek is. A párom több időt töltött a vécében és magával vitte a telefonját is, amit addig soha nem tett. Bár a készüléket a zsebéből soha nem rakta ki. Próbáltam beszélni vele, de mindig sietett. Érdekes módon tárgyalásra hivatkozva egyre gyakrabban fordult elő, hogy napokra eltűnt. Egyre gyakrabban volt rúzsfoltos, vagy púderos az inggallér és szaporodtak a veszekedések. Tudom, hogy megcsalnak, mert érzem és kézzelfogható nyoma is van. Imádom a lányokat és imádom a férjemet is, de így ez már nem házasság.

Anyám is felugrott valamelyik nap. Nem gyakori vendég nálunk. Nem tudja elfogadni, hogy már háromszoros nagymama. Nem az a tipikus nagymamatípus. Még soha nem vigyázott a lányokra, az pedig elképzelhetetlen lenne, hogy a játszótérre vigye őket.

-        Csak nem gondolod, hogy én homokozni fogok apró gyerekekkel? Fiatal vagyok még ahhoz, hogy a nagymamák életét éljem! Én biztos, hogy nem fogok sütögetni sem azért, hogy az unokáimat kényeztessem. Remek sütiket lehet kapni, ha úgy adódik, hogy szükségem lesz rá, majd veszek. Különben is, nem kell édességre szoktatni a gyereket.

Fejtette ki véleményét a nagymama szereppel kapcsolatban, már rég. Most, mikor felugrott, elmeséltem neki, hogy gondok vannak. Most már tudom, nagy hiba volt. Szerettem volna megosztani valakivel a gondjaimat, de nem sikerült. Ahogy, belekezdtem, már le is intett.

-        Nekem ne is meséld, a te dolgod! Mi a fenének szültél három gyereket? Elhíztál, mint egy bálna és csodálkozol, hogy a férjed másfelé kacsingat? Szerinted melyik férfi fog esténként odahaza ülni és három csemete hangzavarában mosolyogni? Ugyan már! Magadnak csináltad, old meg!

Tudom, hogy sokan élnek boldogan 3 vagy több gyerekkel is és ott az asszonykán kinyúlt tréningruha van. Akkor hogy van ez? Nincs itt mit halogatni, ha Miki hazajön, tiszta vizet kell önteni a pohárba.

-        Szerbusztok, megjöttem! Emese, már megint az ajtóba raktad a babádat! Vidd szépen a szobádba. Hol az én kis feleségem?

-        Itt vagyok!

-        Van valami harapni való?

-        Van.

-        Akkor, jövök, csak ledobom az ingemet. Bármit is adsz, ne melegítsd túl, mert hiába kértem már ezerszer, mindig felforralsz mindent. Holnap vegyél szandált a gyerekeknek, meg ami kell.

-        Beszélni szeretnék veled!

-        Most? Fontos?

-        Igen, nagyon fontos!

-        Nem ér rá később?

-        Nem! Most akarok beszélni róla!

-        Na, mondd!

-        Úgy érzem, valamit el kéne mondanod.

-        Nincs mit elmondani!

-        Megcsalsz?

-        Ugyan már! Honnan veszed?

-        Tudom!

-        Akkor jó.

-        Ennyi?

-        Ha tudod, akkor tudod. Most, mit akarsz tenni? Sokat úgy sem tudsz.

-        Elhagylak.

-        Jót nevettem. Te, ide vagy láncolva. Ugyan mit kezdenél munka és lakás nélkül 3 gyerekkel? Nagyon naiv vagy szívem!

-        Majd keresek munkát.

-        Jó. Szerinted olyan egyszerű? Van egy érettségid és nulla munkatapasztalatod. Szerinted kapkodnak majd utánad? Rajta, próbáld meg!

-        Miért kérted meg a kezem, ha már a kezdetek óta megcsalsz?

-        Biztos, hogy akarod tudni?

-        Igen!

-        Sírni fogsz!

-        Nem baj, tudni akarom az igazságot!

-        Te akartad, de zokogni vonuljál máshová, mert nem szeretem a könnyeket és nem akarom, hogy lássák a lányok! Véleményedre nem vagyok kíváncsi és a fájdalomtól ne sikíts fel, mert megijednek a gyerekek. Ja és tudd, nincs az a női könny, ami hatna rám. Na, mondjam?

-        Igen!

-        Tudod, én okos férfi vagyok és egy okos férfi tudatosan alakítja életét. Mikor megláttalak és megszólítottalak, nem a szépséged varázsolt el. Ó, dehogy! Soha nem szerettem a telt nőket. Az anyát láttam benned, gyerekeim anyját. Azt, aki az anyaszerepen kívül rólam is gondoskodik. Aki mos, főz, takarít. Nem véletlen az sem, hogy gyorsan akartam 3 gyereket, ezzel biztosítottam be magam. Nagyon szeretem a lányokat, jó lenne, ha ezzel tisztában lennél és meg is fogok nekik adni mindent, amit kérnek. Szóval visszatérve Rád, tudtam, hogy 3 gyerek mellett már nem fogsz tanulni és velem maradsz, bármi történik is, hisz nincs más választásod. Azt, is szeretném, ha tudnád, hogy nagyon jó anya vagy. Keresve sem találhattam volna jobbat. Dicsérem magam, hogy megszólítottalak. Nem véletlen az sem, hogy bérelt lakásban élünk. Így nincs probléma, mert nincs mit osztani, ha mégis elmennél, bár tutira veszem, soha nem zárod be magad után az ajtót. Nincs választási lehetőséged. Megcsalni sem fogsz, mert lekötnek a gyerekek és azért tőlem is megkapod, mai jár neked. Nézd, vagy elfogadod, vagy nem.

-        Továbbra is megcsalsz?

-        Szükségem van rá. Azt, a boldogságot, amit máshol kapok, Te nem tudod megadni nekem. Te született családanya vagy.

-        Akkor, miért nem közülük választottál feleséget?

-        Már rég elvált férfi lennék, és családra szükségem van.

-        Értem.

-        Dehogy érted! Soha nem fogod megérteni. Te csupán elfogadod a tényt. Most menj, töröld le a könnyeidet.

 Sok éven át fogom még könnyeimet letörölni és meg tanulok befelé sírni, addig, amíg a lányok fel nem nőnek, mert számomra ők a legfontosabbak.

Olyan lettem, mint apám. Most, ha kívülről látnám magam, akár ő is lehetnék, és kettőnket össze is keverhetném. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő, de mégis sikerült. Nem volt ő példakép számomra soha, az biztos, mert tetteivel mindig elkeserített, és szegény anyám síró arcát láttam minden reggelen. Próbálta rejteni könnyeit, de nem lehetett nem észrevenni. Minden nap kiabálásra ébredtem.

- Julis! Hol van már a reggeli? Meddig kell még várni? - Üvöltötte apám, hogy remegtek a falak.

- Maradj már nyugodtan, mindjárt adom! - Szólt anyám is kicsit emelkedett hangon, mert belefáradt már a mindennapos vitába, és gyakran véleményét el is mondta, ami apám haragját még tovább fokozta és akkor törtek a tányérok és a poharak, amiből napról-napra egyre kevesebb volt.

- Takaríts össze, mert, ha szilánk megy a talpamba, annak nagyon nem lesz jó vége!

- Ne járkálj mezítláb!

- Na, most már hagyjál! Úgy járkálok, ahogy akarok! Jó lenne, ha nem lenne akkora szád, mert ráfizetsz, Julis, én mondom! Ne idegesíts!

Sokszor mozdulni sem mertem, nemhogy apám szeme elé kerülni. Féltem, mert gyakran eljárt a keze, vagy lecsatolódott derekáról a nadrágszíj. Viselkedj, te gyerek, mondta és már lendült is a karja.

Minden este demizsonnal tért haza, ami tele volt az öreg Miska pancsolt borával. A fene se tudja, miből csinálta, de, hogy valami butító, agysejt rombolóból, abban biztos vagyok, mert okos senki nem lett tőle, aki ezt itta, csak agresszív, őrjöngő.

- Fiam, ne idegesítsd apádat, mert tudod milyen! - Mondta anyám gyakran, csak úgy, minden előzetes beszélgetés nélkül.

Egyke gyerek voltam és ezáltal magányos is, mert nem volt kivel megbeszélni a problémáimat. Haverjaim azok voltak, de azokkal nem lehetett beszélgetni, mert, mikor velük voltam, az másról szólt. Ott, meg kellett mutatni, mit érek.

Zsolt volt a csapat feje. Meghajolt mindenki előtte. Amúgy sem volt egy apró alkat, nem úgy, mint én, az alacsony, egy szál bélű gyerek. Kérdezték is a faluban, hogy mi van, anyád nem ad enni?  Ehettem én reggeltől estig, akkor sem látszott meg rajtam. Apám sem volt egy derék ember, és évről-évre kisebb lett, de nem csak az én szememben, de szemmel láthatóan is. Egyre pirosabb volt az orra, és teste inkább hasonlított  egy üres, összeesett liszteszsákhoz, mint életerős férfi testhez. Bizonyítani akartam a korombelieknek, és vézna gyerekként küzdöttem az elismerésért. Benne voltam minden csínyben. Parittyáztuk a cserepeket a házakról, hogy csak az enyhébbeket említsem.

Azt hittem, ettől menő leszek és más, mint apám. Tanulni csak annyit tanultam, ami az iskolában rám ragadt. Nem igazán láttam értelmét a nagy hajtásnak. Apám mindig azt mondta, semmi értelme a sok iskolának, abból nem lehet megélni. Tisztességes szakma kell, amiből meg lehet élni.

Mindig ellenségesen nézett az iskolázott emberekre. Beképzelt hólyagnak tartotta őket. Neki, nem volt még szakmája sem. Segédmunkásként dolgozott. Mint favágó, vagy sírásó, vagy ami akadt. Ezzel magyarázta az ivást is.

- Nem lehet ép ésszel sírt ásni! - mondta. - Minden nap másnak ásod a sírját. Olyannak, aki a szomszédod, a barátod, vagy akivel még tegnap kezet fogtál. Nem normális dolog ez, ezért muszáj inni.

Télen még többet ivott, mint nyáron és többet is volt odahaza, mert kevesebb volt a munka. Napközben, vágott kevéske fát, ami a fűtéshez kellett, de az összedarabolt fát soha nem szedte össze, csak csapkodott a baltával, majd, amikor úgy gondolta, abbahagyta, és leült a demizsonjával a nyári konyha sarkába, és locsolta torkát. A fát mindig én szedtem össze, mikor hazaértem, de abba is belekötött minden nap. Hol sokat vittem be egyszerre, hol keveset. Már unalmában kötekedett. Néha ráparancsolt anyámra:

- Süssél valamit Julis!

Akkor, anyám elővette a lisztes dobozt és az élesztőt, majd bedagasztotta a tésztát. Soha nem kérdezte meg apámat, milyen sütit szeretne. Azt sütött, amihez kedve volt. Apám meg úgy sem igazán érezte a különbséget. Néha megjegyezte, hogy tehettél volna bele még egy kis lekvárt, de ette tovább.

Szerette anyámat ölelgetni, ő így mondta, ha egymáshoz bújtak. Mindig tudtam, mikor vannak együtt, mert azokon az estéken szólt:

- Na, fiam, menj aludni, mert szeretném anyádat megölelni.

Csodálkoztam is mindig, hogy hogyan tud ez a durva ember ölelni. Egyszer ki is lestem őket a kulcslyukon keresztül. Nagyon hajtott a kíváncsiság, olyan tíz éves lehettem akkor. Szememet rátapasztottam a kulcslyukra és figyeltem.

Az ágyban is olyan volt, mint napközben. Durva. Teljes erővel csapkodta anyám fenekét és kiabálta:

- Mozogj, Julis, mozogj! Ne legyél már jégcsap!

Sokat vitatkoztak a szeretkezések után is. Néhányszor ezt is hallottam.

- Hallod Julis! Téged nem lehet szeretni! Te olyan vagy, mint egy fadarab. Ennyi erővel az egérlyukba is berakhatnám a farkam. Nem fogom én ezt sokáig csinálni! Ha nem tanulsz meg ölelni, keresek mást. Nem mondhatod, hogy nem szóltam!

Be is tartotta ígéretét. Egy idő után elkezdte csalni anyámat. Hódításait nem is titkolta. Nyíltan beszélt anyámnak arról, hogy kivel volt, és hogy ölelte.

Vacsora közben, míg a levest hűtötte, gyakran mesélt.

- Látod Julis? Ha, nem csak főzni tudnál, akkor lehetnél olyan, mint a Gizi, Sári, Kati.

A nevek változtak, de a mondanivalója nem.

- Tudod, azok tudják, hogy kell ölelni! Te már soha nem fogod megtanulni.

Anyámnak nagyon nagy fájdalom volt ez és szégyen is mindig, mikor végig ment a falun, lesütötte a fejét. Köszönt mindenkinek, de nem állt meg beszélgetni senkivel. Sokan úgy mondták, nagyon fent hordja az orrát, míg mások összesúgtak mögötte, hogy meg van szegénynek a baja, mert csalja az ura.

Anyám, mikor elhaladt egy falubeli nő mellett, megjegyezte magában, na, ez is megvolt, mert akkor ő már csak két csoportba osztotta a nőket. Az egyik fele meg volt az urának, a másik meg, meg lesz. Biztos volt benne, hogy minden nőt végig fog ölelni az ő ura, mert udvarolni azt tudott, ha akart.

Anyámnak csak az az egy jó volt ebben az egészben, hogy nem kellett apám testéhez érni és alkoholtól bűzlő száját csókolni.

Na, én soha nem akarok apámra hasonlítani, mondtam mindig és tessék, sikerült.

Az általános után asztalosnak tanultam. Na, nem mintha annyira tetszett volna a szakma, csak oda vettek fel, és szakma az is. Már, az ipariban felkeltették a lányok az érdeklődésemet. Csaptam a szelet nekik és még szerencsés is voltam, mert nem sok visszautasítást kaptam. Apám vére vitt a nők felé, és az alkohol felé is, mert igaz, ami igaz, tizenöt évesen már meg-meg ittam egy felest, vagy egy-két pohár bort. Ettől nagymenőnek, igazi felnőttnek éreztem magam, amihez még a dohányzás is társult. Úgy fújtam a füstöt, hogy, csak na.

Apám soha nem szólt, hogy miért csinálom. Igaz, nem is nagyon láttam, mert igyekeztem minél kevesebbet otthon lenni. Csajoztam, buliztam. Anyám, meg a tenyerét tördelte állandóan, mert ideges volt, hogy merre járok. Soha nem feküdt le addig, míg haza nem értem.

- Fiam, olyan leszel, mint apád! Már, azt csinálod, amit ő. Nem lesz ennek jó vége.

Nem szerettem hallgatni, ahogyan anyám kioktat. Az én életem, most mit szól bele, véltem.

Keveset törődtem a mondanivalójával és vele is. Soha nem kérdeztem meg, mi a gondja, pedig szerettem. Én, valahogy ilyen furcsán szerettem. Rajtam aztán nem látta senki, hogy mit érzek. Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy arcomról leolvasható legyen, mit érzek. A szeretetről pedig szinte semmit nem tudtam. Valahogy ez nálunk hanyagolandó dolog volt. Anyám is megtett nekem és értem mindent, de egyszer sem simogatott meg, pedig tudtam, hogy szeret.

Lazán teltek a szakmunkás évek, kár, hogy hamar vége lett.

A közeli ládagyárba kerültem dolgozni. Nem volt nagy élmény, az biztos. Kezdtem egyre jobban hasonlítani apámra. Nekem is inni kellett, mert én meg úgy voltam vele, hogy ládát szögelni nem lehet ép ésszel.

Munka után, mindig az aktuális barátnőmmel találkoztam, majd hasonló módon tértem haza, mint apám, de én gyakrabban kértem, hogy süssön anyám, mert nagyon szerettem a süteményeket, de én mindig megmondtam, mi legyen az, ami az asztalra kerül. Én a piskóta mellett tettem le a voksot. Jó kis krémes piskóták, azok az igaziak. Anyám mondogatta abban az időben, hogy fiam, nem irigylem majd a menyemet. Nem lesz könnyű élete melletted. Tiszta apád vagy, fiam! Mondd, miért az ő útját járod? Ez jó nekem, válaszoltam, de a fenét volt jó.

Soha nem akartam apámra hasonlítani. Miért van az, hogy az ember másolja azt, amit otthon lát? Akaratlanul, de másoljuk.

Húsz éves voltam, mikor a szomszéd házat eladták, és új szomszédjaink lettek. Egyszerű, kedves emberek voltak és Zsófi, aki 18 éves volt, valahol hasonlított anyámra, már, ami a természetét illeti. Visszahúzódó, csendes lány volt. Kezdtem érdeklődni iránta. Anyám boldog volt, mert igazi kis feleségnek való kislányt látott benne.

- Fiam, a Zsófival megfogod az Isten lábát. Szeresd őt fiam, addig, amíg valaki le nem csapja a kezedről.

Átgondoltam anyám szavait és nem sokat vártam a lánykéréssel. Gyorsan megkértem Zsófi kezét. Volt héthatárra szóló lakodalom, mert az kellett, hisz milyen család az, aki egy tisztességes lakodalmat se tud rendezni.

Volt vagy kétszáz vendég, és dínom-dánom. Hajnal hatig mulattak a vendégek. Apám ár éjfél előtt részeg volt. Anyám gyorsan ágyba parancsolta, hogy ne lássák a vendégek és, ha valaki kereste, mindig kitalált valami magyarázatot.

Nem mondom, hogy okos nőt vettem feleségül, mert az hazugság lenne.  Sikerült úgy választanom, mint apámnak. Az esküvő napján még nem tudtam, hogy a háztartáshoz mennyire ért, de, hogy ölelése gyenge volt, az biztos.

Büszkének kellett volna lennem, mert szűzen jött hozzám. Én nem igazán örültem ennek, mert egyáltalán nem volt kedvem a nászéjszakán szűz kis testével vacakolni, meg igazán nem is tudtam, mit kezdjek vele. Soha nem volt szűz partnerem, és a vér is visszatartott. Nem tudtam menzesz idején közeledni nőhöz, mert taszított a vér.

Sok férfitől hallottam, hogy az valami csodás, de én nem vágytam rá. Gyorsan akartam végezni, mert a fejem is kótyagos volt,és álmos is voltam. Aludni akartam. Nem voltam valami kedves hozzá, mert vetkőzz, így kezdtem az egészet. Ő állt és csak nézett rám. Na, mi van? Talán anyád jön majd vetkőztetni? Nagy nehezen megszabadult a ruhájától, és én az ágyra dobtam. Elkezdtem én is vetkőzni, de túl fáradt voltam a dologhoz, így csak kicsatoltam az övemet. Lehúztam a nadrágom cipzárját, és letoltam az alsó gatyámmal együtt, de a cipővel már nem bíbelődtem. Ráestem Zsófira, és mint gyerekkoromban hallottam apámtól, üvöltöttem, hogy ölelj! Ő, egyre szorosabban ölelte a nyakamat és rémült volt az arca.

Gondolom, a szüzesség elveszése miatt is tele volt aggodalommal. Ő szorított magához, majd elkezdtem simogatni kicsit. Nem kellett sok, hogy tettre kész legyek. Ölelj-ölelj, kiáltottam egyre hangosabban, de ő csak a nyakamat szorította egyre erősebben. Úgy éreztem, megfojt. Nem figyeltem rá igazán és továbbra sem voltam tapintatos vele és akkor már a mennyekbe akartam jutni, és nem volt kedvem várni. Megpróbáltam magamévá tenni, de a szűzhártya nem engedett. Dühös kezdtem lenni, és mint részeg a kocsma ajtónak, úgy rontottam rá, de nem akart nyílni. Olyan volt az egész, mintha befelé nyílna az ajtó, de én kifelé akarom nyitni ahhoz, hogy bejussak.

Nem adtam fel. Többszöri nekifutásra sikerült, de örömöm egyből csillapodott, mert ő felsikított, és jaj, nagyon fáj, üvöltötte. Szabályosan megriadtam, és dolgoznom kellett a férfiasságomon.

Beleizzadtam rendesen, de éreztem, hamarosan jó lesz.

- Mindjárt elmegyek! - mondtam, mert mindig dumáltam ölelés közben. Erre ő:

- Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz magamra a nászéjszakánkon! Kérlek, ne menj el, mert félek egyedül a sötétben. – Na, én paff lettem. Azt hittem, ilyen buta nő csak a viccekben van. Hírtelen a hajára néztem, nem is szőke és mégis, állapítottam meg. Összeomlott bennem minden. Ilyen nincs. Lefagytam. Nem jutottam mennyországba, mert hírtelen visszahúzódtam, és szinte fájdalmat éreztem.

Soha többé nem kívántam meg a feleségem.

Nem tudom, szinte irtóztam attól is, hogy hozzá érjek. Nem is voltunk együtt közel egy évig. Ő nem hiányolta, mert gondolom, semmi jó emléke nem volt az egészről, én meg máshol kerestem a boldogságot, míg egy napon elém állt.

- Gyereket szeretnék!

- Nem akarom! - Üvöltöttem. Nem az váltotta ki indulatomat, hogy nem akartam gyereket, hanem az, hogy ölelnem kell őt. Vágytam egy utódra, így jó egy hét után odaálltam elé és azt mondtam:

- Figyelj Zsófi! Gondolkodtam. Én, is akarok gyereket, de nem lehet elkapkodni. Azt szépen meg kell tervezni. Így, arra gondoltam, jövő vasárnap este lehet róla szó.

Ragyogott az arca, de a szemében valami félelem is volt. Meg is sajnáltam kicsit, de én nem éreztem, hogy meg tudom ölelni és ez által megnyugtatni. Ideges egy hetünk volt. Én duplán dobtam be a feleseket, Zsófi pedig remegő kézzel élte napjait. Több edényt is eltört. Látható volt a feszültség rajta. Én ettől még idegesebb lettem, mert eszembe jutott a gyerekkorom és az, ahogyan törtek a tányérok.

Úgy készültem a vasárnapra, mint életem legnagyobb eseményére. Szombaton sokáig ittam a haverokkal, de a vicceken nem tudtam nevetni, mert tetőfokán volt bennem a feszültség. Elég mámoros voltam vasárnap reggel, mikor felébredtem, de úgy éreztem, innom kell, mert kutyaharapást szőrével. Nagyon nem akartam berúgni, mert nem szerettem volna, ha csütörtököt mondok, bár mondják, azt ész nélkül is lehet csinálni, de én azért csak tudni akartam, mit csinálok, és biztosra is akartam menni, mert nem volt kedvem az ismétléshez.

Délelőtt eliszogattam én is a nyári konyha sarkában, és apámra gondoltam és a gondolat felállított a sámliról, és elindultam kannás bort venni. Majd, hazaérve ott folytattam, ahol abbahagytam. Nem voltam éhes egész nap, de vacsorázni leültem. Az asszony töltött káposztát csinált. Na, még ez is, gondoltam. Nem igazán esti kaja, és ölelni sem lehet tele hassal. Ettem néhány falatot, majd eltoltam a tányért.

- Kérsz még valamit? – Kérdezte, és miután nemmel válaszoltam, újabb kérdést szegezett nekem.

- Vetkőzzek?

- Vetkőzz! – Válaszoltam, és lassan felálltam az asztaltól.

Elindultam a szoba felé, de még visszaszóltam.

- Ha elkészültél, várlak! - és becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy éreztem magam, mint aki műtétre készül, nem ölelésre.

Eszembe jutott, a Pirossal, mennyivel egyszerűbb volt minden, de most ez van. Levettem magamról mindent, és elnyúltam az ágyon. Jó öt perc múlva nyílt az ajtó és megjelent az asszony. Piros melltartóban, és piros tangában. Meglepődtem. Jó teste van, és még nem is igazán láttam. A piros szerelés meg nagyon izgatott. Közelebb lépett, és elkezdte kigombolni a melltartója csatját. Nem léptem oda hozzá. Megvártam, míg ledobja magáról.

- Öleljelek?

- Ölelj! - Válaszoltam és ő szorosan magához ölelt, de az a test, ami az előbb még izgatott, most meg dermesztett. Nem esett jól bőre érintése, de vitt a vágy előre, és ennek örültem. Igaz, a lelki szemeim előtt a Pirost láttam. Ölelj, ismételtem és ő ölelt úgy, mint először.

- Szép tested van! Igazi férfi vagy! - Súgta fülembe. Jól esett a bókja, de nem tudtam bókkal viszonozni. Azt éreztem, gyorsan túl akartam rajta lenni és azon imádkoztam, csak foganjon meg az a gyerek.

Gyorsabban nyitottam ki az ajtót, mint első alkalommal, és szokásomhoz híven azt az ominózus mondatot is elmondtam, és kezdtem ledermedni, mert vártam a választ, de csak annyit mondott: ahogyan gondolod. Ez nyugtatólag hatott rám és megtettem a kötelességemet.

Ennyi volt, fejeztem be a dolgot.

Az, biztos, hogy nem lesz egy szerelemgyerek, de bízom benne, azért jóképű, stramm fiam lesz.

- Lehet, hogy lány lesz! - válaszolta ő, de én azt már nem akartam meghallani, mert nem volt kedvem tovább beszélgetni.

Felöltöztem, és visszaültem a nyári konyha sámlijára, ölemben a demizsonnal, és gondolkodtam. Nagyon szerettem volna gyereket, de féltem, mi lesz, ha rám hasonlít és apámra. Mit tudok tenni, hogy ne ilyen legyen? Nem voltam elég okos, mert egész életemben arra vágytam, hogy más legyek, mint apám és nem sikerült. Akkor hogyan sikerülne úgy nevelni a fiamat, hogy boldog legyen? Elkeseredett voltam, és gyűlöltem magam.

Kilenc hónappal később megszületett a fiam, három kiló nyolcvannal. Szép gyerek volt. Dús fekete hajjal, és mosollyal az arcán született. Ránéztem, és azt mondtam:

- Kívánom fiam, hogy őrizd meg ezt a mosolyt egész életed során. Szeretnék ebben segíteni neked, de tudom, nem vagyok rá képes.

Hazavittem a fiamat a kórházból, és próbáltam megváltozni, de nem ment.

Közben anyám agyvérzést kapott és a testvéréhez költözött. Szegény anyám! Apám felőrölte. Lebénult arccal,l és kézzel hagyta el apámat és testvére segítségére van utalva, míg él. Tudtam, ha maradok, a Zsófival is ez fog történni és a fiam életét sem akartam tönkre tenni, így összeszedtem minden cókmókom, és fiam hat hónapos korában apámhoz költöztem. Fizetem a gyerektartást, és kéthetente látogatom a fiam, aki most két éves, és még mindig ott van arcán a mosoly. Csak maradjon is úgy!

Okos, szép gyerek, és úgy tud szeretni engem, hogy nem is érdemlem meg.

- Szia, apa! Szeretlek! - Kiáltja utánam minden egyes alkalommal, és én ilyenkor gyűlölöm magam.

Tudom, szememben a könnyek nem oldanak meg semmit. Most, itt ülök a konyhában és apám ül velem szemben. Bámul a nagy semmibe, miközben egészségemre emeli poharát.

- Igyál fiam! - mondja és én:

- Egészségedre! - válaszolom, de magamban még  hozzáteszem:

- Igyunk az elcseszett életemre!

Nem mentem edzésre tegnap, mert nem találtam a tornacsukámat. Csavarogni nem volt kedvem, így inkább hazamentem. Gondoltam megnézem, a neten milyen anyagok vannak a biosz házihoz. Nem igazán tartozik a kedvenc tantárgyaim közé, de gondoltam kicsit összekapom magam és írok egy frankó dolgozatot. Nem akartam lerontani az átlagomat e tantárgy miatt. Szerettem délután odahaza lenni, mert üres volt a lakás, és ha akartam hangosan is hallgathattam zenét. Anya mindig a fejét fogta, és kérlek Kisfiam, mondta mikor kicsit rádobtam a zenére a kakaót. Ezért voltak jók a délutánok. Ketten élünk egy kis lakótelepi lakásban, már három éve, mióta Apa elhagyott minket. Anya szerint azért váltak el, mert megcsalta Őt. Nem tudom. Én, akkor még csak hat éves voltam. Én nem vettem észre semmit, mert soha nem vitatkoztak, és gondoltam én, míg nincs veszekedés addig minden rendben van. Váratlanul ért Apa elköltözése. Hiányzik. Ritkán találkozunk. Mindig, mikor megbeszéljük, hogy találkozni fogunk akkor örül, és elmeséli mit fogunk, majd csinálni, de a találkozó előtt egy órával mindig lemondja. Mindig közbejön neki valami. Nem nagyon hiányzom neki. Ő, viszont nekem nagyon. Nehezebb az életünk is nélküle. Anya fizetéséből elég nehéz kifizetni a rezsit, meg amit még kell. Tegnap is nagyon izgultam, hogy most mi lesz, mert lehet, hogy elhagytam a tornacipőmet, amit nehéz lesz Anyának elmondani, mert aggódó könnycseppek lesznek majd szemében, hogy miből veszünk másikat. Szeretek sportolni, de ha nem tudjuk megvenni a cipőt, vagy kifizetni az órát, akkor sem dől össze a világ, mondtam már neki. Akkor, majd futok itt a lakótelepen. Ő, viszont hallani sem akar erről, mert mindig azt mondja

-Egyszer vagy gyerek. Addig csináld azt, amit szeretnél, míg lehetőséged van rá. A gyerekkor hamar elszáll és felnőttként, már nem biztos, hogy azt teheted, amihez kedved van. Mindent megtenne, értem tudom. Délután négyig dolgozik egy irodában, majd még mosogat négy órát egy étteremben. Nehéz neki! Mondtam már többször, hogy kevesebbet kéne dolgoznia, mert ez sok, de ő azzal nyugtatott, hogy bírja és örüljek, hogy van munkája. Tegnap délután viszont mikor hazaértem, már semminek nem tudtam örülni. Nagyon meglepődtem, mikor beléptem a lakásba és Anyát odahaza találtam. Megijedtem, hogy beteg és azért van odahaza, de mikor megláttam a konyhaasztalon a vodkás üveget amiből, már hiányzott rendesen, akkor tudtam valami nagy baj van. Anyám, ugyanis életében nem ívott egy korty alkoholt sem, sőt még a szagát sem bírta. A konyhaszéken ült és az asztalra könyökölve tartotta kezében az arcát, amin könnyek folytak végig. Hozzáléptem és felemeltem arcát. Szeme zavaros volt és vörös.

-Mi történt Anya? – sokáig nézett rám némán, majd zokogott tovább.

-Anya, mondj már valamit! Kérlek!

-Nem tudom mi lesz fiam. Nem tudom. – ismételgette. Kicsit megráztam testét, mert kíváncsi voltam, mi is történt. Óvatosan értem hozzá, mert nem akartam durva lenni, de nem reagált.

-Mondd már el! Nekem is tudnom kell, hogy mi történt.

-Nem tudom miből fogunk megélni, mert felmondtak nekem.

-Akkor, majd találsz másik helyet.

-Addig is élni kell valamiből. A számlákat ki kell fizetni, és enni is kell.

-Minden jóra fordul, meglátod.

Megöleltem, és lefektettem. Gondoltam jót fog tenni neki, ha pihen kicsit. Nem hallgattam zenét, mert nem volt hozzá kedvem. Ültem a szobában és gondolkodtam. Nem attól féltem, hogy nem lesz mit ennünk, hanem attól, féltem, hogy Anyát megbetegíti ez a dolog. Először nem akartam, de aztán felhívtam Apámat. Lehet, hogy nem kellett volna. Segíteni akartam Anyának. Elmondtam a telefonba, hogy mi történt velünk, de Apám csak azt mondta:

-Nem tudok segíteni. Nekem is rengeteg problémám van, és az is megoldásra vár. Ügyesek vagytok, majd megoldjátok, és letette a telefont. Egész éjjel nem tudtam aludni, mert azon gondolkodtam, mit kéne tenni, de semmi okos nem jutott eszembe. Többször benéztem Anya szobájába, de mélyen aludt. Reggel sem ébredt fel. Máskor, minden kis neszre felkapta a fejét, de ma azt sem vette észre, hogy elindultam a suliba. Nem volt sikeres napom nekem sem ma, mert bioszból egyest kaptam, és a matek feleletem is, csak kettes lett. A mai edzést is kihagytam, mert a cipőmet továbbra sem találom, és most fontosabb dolgom van.  Segítenem kell Anyának, legalább azzal, hogy vele vagyok, hisz csak mi ketten vagyunk egymásnak. Remélem, minden jóra fordul, mert ő erős nő és én nagyon szeretem.