Minden pénteken, kora délelőtt, a férfi, kezében virággal tartott a kis kápolna felé. Fél éve már annak, hogy ezzel kezdi minden pénteki napját. Minél közelebb ért a kápolnához, annál szomorúbb volt arca és egyre fátyolosabb volt szeme. Hiányzott, ki a mindene volt, aki értelmet adott életének. Nem tudott ilyenkor nem gondolni az elmúlt évekre. Huszonnyolc, boldog házasságban eltöltött év. Minden olyan szép volt és hirtelen ért véget. Néhány hónap alatt vitte el a gyilkos kór szerelmét. Az egyetlen nőt, akit szeretett és az évek múlása nem halványította ezt az érzést, csak erősítette.

Mindig, mikor belépett a kápolnába, felidéződött benne a temetés szörnyű emléke. Látni a szeretett nő urnáját és tudni, soha nem ölelheti már magához. Péntekenként mindig kiment az urnatemetőbe és beszélgetett kedvesével, miközben friss vizet vitt az aprócska vázába. Végig a virágfejet simogatta, úgy mesélt feleségének és búcsúzásként mindig azt mondta: Vigyázz magadra!

Nem volt egyedül a férfi ezeken a reggeleken a sírkertben, mert minden pénteken egy megtört nő is oda igyekezett, kinek fiatalos volt a teste és mozgása. Ápolt, igényes az öltözete, de a valamikor mosolygós arcán mély bánatbarázdák ültek. Ő nem lakott messze, úgy öt perc sétára. Az Ő kezében nem volt virág, mert mindig a kis virágos pavilonban vette meg a kápolna bejáratánál. Fél éve már, hogy Ő is megteszi minden pénteken ezt az utat és az eladó hölgy már tudja, hogy egy szál szegfűt vesz, rövidre vágott szárral. Nem azért döntött a szegfű mellett, mert ez volt a kedvenc virága, hanem azért választotta, mert azt szerette volna, ha férje nyughelyén mindig friss virág lenne és erre a szegfűt találta a legalkalmasabbnak.

Péter mindig csóválta a fejét, mikor virágot viszek neki és szinte hallom, ahogyan mondja, miért költöttél rám? Vegyél inkább magadnak valamit. Mondja el minden héten, pénteken a kolléganőjének, mikor bemegy dolgozni és az megkérdezi tőle: Mi újság Péterrel, mert tudja, olyan hét még nem volt a temetés óta, hogy a törékeny nő ne ment volna a sírkertbe és ne mondott volna a látogatás után egy imát az aprócska kápolnában.

Teljesen véletlenül ez a két ember mindig azonos időben látogatta meg szeretett kedvese sírhelyét. Már bólintottak egymás felé, mikor találkoztak, de soha nem beszélgettek még. Azon a hűvös, őszi napon is egyszerre érkeztek, szokásos módon bólintottak egymásnak, majd mindketten vízért mentek a kis virágvázával és rendezgetve a virágszálat, beszélgettek elhunyt szerettükkel. A férfi gyakran nézett a nőre és sajnálta, mert mindig nagyon sírt és, ha találkozott tekintetük, látta a nő arcán a mély fájdalmat. Hűvös volt azon a napon, nagyon hűvös. A szél kergette a faleveleket és hordta a porszemeket. A nő jó szorosan összehúzta magán a kabátot, de úgy vacogott teste, hogy a kabát sem tudta eltakarni.

Beszélt a férjéhez, majd hirtelen leült a közeli padra és tenyerébe hajtva fejét, zokogni kezdett. A férfi csóválta a fejét, mert félt, hogy megfázik a nő, de várt, nem akarta megzavarni. Miután még negyed óra múlva is a hideg padon ült kócosan, mert hajába kapott a szél és sírt, a férfi odalépett hozzá.

- Meg fog fázni! Kérem, álljon fel a padról! - A nő felnézett és, mintha régi ismerőst látna és hálás neki, mert figyel rá, aprócska mosolyt küldött a férfi felé, majd így szólt:

- Köszönöm! Igaza van. - Gyorsan felállt a padról, de arcán folytak a könnyek végig.

- Tudom, nehéz egyedül, mert én is ugyan azt élem át, mint Ön, de kérem, ne sírjon! Ennek, így kellett történnie és nem változtathatjuk meg az Úr akaratát. Önnek viszont vigyáznia kell magára, mert élnie kell! - A férfi is meglepődött mondatain, mert tudta, minden úgy van, ahogyan mondja, de Ő sem hitte soha, hogy túl tud a fájdalmon lépni és most ő nyugtat, vígasztal mást.

- Tudom, de ma van a születésnapja. Reggel megsütöttem a tortát, úgy, mint minden évben tettem, de, mikor ráraktam a gyertyát, akkor jöttem rá, már nincs, aki elfújja.

- Tudom, furcsa, hogy pont itt mondom, de, ha belegondolok, már fél éve ismerjük egymást és talán ennyi idő után megengedi, hogy megkérdezzem, lenne kedve meginni velem néha-néha egy kávét? Láttam és éreztem, mélyen, őszintén tud szeretni, úgy, mint én, és itt vagyunk mindketten magányosan, mert akit szerettünk, már nincs velünk. Talán megpróbálhatnánk egymásnak adni azokat az érzéseket, amelyek bennünk vannak, hisz nem élhetjük le egyedül, magányosan az életünket.

- Nem tehetem, hisz soha nem szerettem mást, csak Őt. Nem akarom megcsalni és nem hiszem, hogy tudnék újra szeretni.

- Biztos vagyok benne, hogy tudna. Én is azt gondoltam, soha nem dobban meg szívem más iránt és most itt állok Ön előtt. Szerethetjük a lelkünkben azt, aki számunkra minden volt, de el kell engednünk Őket, hogy békében tudjanak pihenni, míg találkozhatunk újra. Adjuk meg a lehetőséget a boldogságnak. Ők is örülnének ennek, mert nem lehet az véletlen, hogy mindig ugyanakkor érkezünk. Ők okosabban nálunk és tudják, mire van szükségünk és ahhoz, hogy megismerjük egymást, Ők egyengették az utat, abban biztos vagyok.

- Gondolja?

- Tudom! Nézze a virágfejeket, egymás felé fordultak és mosolyognak. Ön szerint ez véletlen?

- Nem hiszem.

- Akkor szeressünk, míg lehet.