Hálót szőtt a pók, ki nagyon szerelmes volt.

Egy póklány csókjára vágyott, kit szíve választott.

Szerelem volt első látásra,mert elég volt egy pillanat,

és a pókfiú teste a vágytól remegett.

Mesés képet alkotott arról,hogy milyen csodás is lesz a póknász,

ha majd övé lesz, kit teste és szíve kíván.

Egyet sajnált csupán, hogy nem született pávapóknak,

mert akkor,varázslatos tánccal csábíthatta volna el kedvesét,

úgy ahogyan a pávapókok tennék,de

ő csak egy, egyszerű mezei póknak született,

és színesnek is csak akkor látszott,

mikor a fehér falon bóklászott.

Bár, színről csak nagy jóindulattal beszélhetünk, mert

inkább csak egy barna folt volt ő a fehér falon,

kinek senki nem örült igazán.

Vágyott ő mindennél jobban a póklányra,

ezért hálót szőtt serényen,hogy kedvesét abban ringassa,

ha végre szerelmét megkapja.

El is készült gyorsan vele, mert hevesen vert a szíve.

Már, csak arra várt, hogy a póklány egy napon, majd arra jár.

Fel is bukkant a szépség, egy nyári napon, de a pókfiút, észre sem vette.

Mintha, nem is létezne, úgy haladt el mellette.

Összetört a szövögető pók szíve, mert tudta a póklánynál már nincs esélye.

Álmait feladta, és elaludt a sarokban.

Póklány csókjára ébredt, és nagyot nézett, mikor felnézett,

mert a csók, finom volt és édes, de nem az adta, kitől várta.

Egyszerű kis mezei pók ébresztette, de a pókfiú érezte e lány mellett a helye,

mert igaz, hogy nem olyan szép, mint a választottja, de aranyból van a szíve,

és az ragyogtatja.

Megajándékozta hát szerelmével a pókleányt,

és boldogan éltek át számtalan édes éjszakát.

Feledte lassan a régi lányt, mert megtalálta a boldogságát,

a csókos leány oldalán.