A Labda
- Ez, az a pad! Leülünk kicsit, kedves? Gyönyörű ősz van, úgy, mint akkor volt, mikor öreg barátomat megismertem. Sokat köszönhetek neki, mert általa csodálkoztam rá a világra és találtam rá a szeretetre.
- Kár, hogy már nincs közöttünk és nem tudtam megismerni. Csodálatos ember lehetett, hisz oly sokszor említed őt.
- Az volt. Soha nem feledem el azt az őszi délutánt. Ezen a padon ültem, és nagyon neki voltam keseredve a világnak. Idegesen csapkodtam tenyeremmel a térdem, miközben a lasztimat hintáztattam a lábammal. Nem tudtam ugyanis hogyan oldjam meg a házi feladatomat. Olyan témáról kellett írni, amiről fogalmam nem volt. Nagyon szerettem volna jó eredményt elérni, mert a gimnáziumot szerettem volna befejezni. Vinni szerettem volna ugyanis valamire az életben, mert ki akartam törni abból a közegből, amiben éltem.
- Miről kellett írnod?
- A szeretetről.
- Ez okozott számodra gondot? Hisz, erről oly szépen lehet írni, hisz ez egy csodálatos érzés.
- Ő, is pont ezt mondta, mikor odalépett hozzám és azt kérdezte, fiatalember, segíthetek?
- Ránéztem, ugyan, mit akar? Talán ő fogja megírni a dolgozatomat? Néztem rá némán. Aztán arcát figyeltem, ami tele volt aggódással, amiben azt véltem felfedezni, hogy komolyan gondolja, amit kérdez, így, dadogva válaszoltam: talán tud segíteni. Leült a padra mellém és én elkezdtem mesélni arról, hogy miről is kéne írnom és számomra ez miért reménytelen. Elmeséltem neki, hogy fogalmam nincs, mi a szeretet, mert nem volt benne részem. Csodálkozva nézett rám:
- Árva gyerek vagy? - kérdezte.
- Nem! - válaszoltam, - De, akár az is lehettem volna, mert szüleimnek nem öröm, csak nyűg voltam. Apámat soha nem láttam, csak részegen. Arról sokat tudnék mesélni, hogy miket csinált, de, hogy egyszer is megkérdezte volna, hogy mi van velem? Arra nem emlékszem. Arra viszont sokkal élénkebben, mikor a konyhaasztalt csapkodta, és artikulálatlan hangon üvöltötte, Gizi, hol a vacsora. Anyám, ilyenkor gyorsan ugrott és elébe tette, amit éppen főzött. Kanalazta az étket, de mindig talált benne hibát, amit üvöltve közölt is anyámmal. Sokszor hallottam, szinte minden este, mikor felcsendült a hangja, és azt mondta, sótlan, hozz sót, asszony, de gyorsan. Nem hiszem, hogy olyan részegen érezte az ízeket. Inkább csak kötekedett, mert, ha anyám a sót már előre az asztalra tette, akkor is ugrania kellett, mert akkor éppen bors hiányzott a levesből. Anyámat felőrölte ez az állapot, meg az, hogy egész nap robotolt és így rám soha nem volt ideje. Ő, sem kérdezte meg soha, mi van velem, mert nem nagyon érdekelte. Mikor, az iskolából intőt hoztam, mert verekedtem, akkor azt mondta: "sírba viszel Te is, fiam, olyan leszel, mint az apád, javíthatatlan". Soha nem szülnék gyereket, ha újra kezdeném, mondta, és ilyenkor gyorsan elviharzott és az ajtót nagy lendülettel maga után becsapta. Nem szerettem otthon lenni. Szinte menekültem, ki a térre. Volt egy labdám, azt rúgtam, mert akkor könnyebb volt minden. Évekig megvolt a labda. Mikor gimibe kerültem, tanulni kezdtem, mert vinni akartam valamire. Nem is volt gond a tanulmányi eredményemmel, szépen haladtam, de ennél a dolgozatnál megakadtam. Az öreg rám nézett és azt mondta: "A szeretet szép érzés, nagyon. Te, eddig az ellenkezőjét tapasztaltad, hát eljött az ideje, hogy megtapasztald, milyen is valójában."Attól a naptól kezdve olyan volt ő nekem, mint az apám, na, nem részeges, hanem olyan, mint amilyen apára valóban vártam. Évekig megtapasztalhattam, mi a szeretet. Egyedül élt és csak én voltam neki. Gyereke nem volt soha, csak egy gyönyörű felesége, ki rákban halt meg 84-ben. Azóta, egyedül élt az öreg, aki mindig azt mondta, az Úr küldött neki engem, hogy tudjon szeretni. Sokáig nem értettem, miről beszél, de most már tudom. Egyszer, én is olyan apa akarok lenni, mint Ő. Tudod, életemben először akkor sírtam, mikor a sírjánál álltam. Óriási űrt éreztem itt, belül, mert akkor már tudtam, mi a szeretet és én Őt nagyon szerettem. Sokszor kijövök ide, mert itt érzem igazán, hogy velem van.
- Végül is megírtad a dolgozatot? És, miről írtál?
- Megírtam, és elég furcsa témát választottam. Ugyanis megkérdezte az öreg, mi az, ami kedves nekem. Sokáig gondolkodtam, míg lenéztem és azt mondtam, ez a labda, itt.
- Na, látod? - mondta - Akkor erről írj!
- Mit írjak egy labdáról, hisz tárgy? - szóltam.
- Írj arról, hogy mit jelent neked az a bőrdarab.
- Óriási szemekkel néztem rá, majd hazamentem s papírra vetettem, mit jelent nekem az a kerek bőrdarab. Gondoltam, veszteni valóm már nincsen, mert másról úgysem tudok írni. Megszületett az írás, amiben minden érzésem benne volt a labda iránt. Másnap, gondoltam, gyorsan beadom a dolgozatot és túl leszek rajta és lesz, ami lesz, de nem. Másként alakult. A magyartanár azt találta ki, hogy mindenki olvassa fel, amit írt. Na, itt már kezdett a testem remegni, hisz nagyon szégyelltem, hogy én egy labdáról írtam. 22 történetet hallgattam meg, arról, kinek, mit jelent a szeretet. Szebbnél szebb történetek voltak. A fél osztály már könnyezett a sok megható történeten, mikor rám került a sor. Én voltam az utolsó. Na, gondoltam, most a könnyeket felváltja majd a röhögés, mert, amit én írtam, azon csak röhögni lehet. Néma csönd volt, míg olvastam, s mikor befejeztem, akkor is megdöbbentően mély csend. Majd, a magyartanár megszólalt: " Ez, az igazi szeretet, mikor egy labdához fűződő érzéseid ilyen mélyek tudnak lenni." Nem igazán értettem, miért volt akkor az a történet mindenkinek oly megható, de tudom, a szeretet megtapasztalása számomra onnan ered.
- Ez a történet van bekeretezve a szobádban a falon?
- Igen! Sokszor elolvasom, és ez a dolgozat olyan kedves számomra, hogy úgy éreztem, a falon a helye.
- Szeretlek, kedves!
- Én, is nagyon szeretlek, és hálás vagyok az Úrnak, hogy hozzám küldött, mert így szerethetlek.
