Negyvenegy évvel ezelőtt, mikor leszállt az este a pici falura, egy anyám számára nehéz nap után éjfél előtt megszülettem. Szegény anyám. délelőtt még a kertben szorgoskodott, majd délután még megtapasztotta a vályogház falát, mondván, tiszta helyre szülessen a gyerek. Nagyon várta már a napot, hogy végre meglásson, annál is inkább, mert már két hetet késtem. Jól éreztem magam odabent és nem akartam mutatkozni. Éreztem, ott a legjobb nekem. Mikor megszülettem, anyám arcára egyből fájdalmas könnyeket varázsoltam, mert, ha az anyaméhben lett volna tükör és láttam volna benne magam, akkor biztosan nem születek meg. Végre anyám karjaiba vehetett, de mikor meglátott, csak zokogni tudott. Olyan csúnya voltam, hogy az minden képzeletet felülmúlt. Két óriási fül társult egy óriási orral, amit még felnagyított a kopasz fejem. Akkora fülem volt, hogy be lehetett volna takarni vele az arcom. Apám is nagyon boldog volt és repült a szülőotthon felé, mikor megtudta, hogy világra jöttem. Ő, nem volt odahaza, mikor anyám fájásai megindultak. Éjszakás műszakban volt. A vasútnál dolgozott a síneket kopácsolta. Nem volt egyszerű munka, mert naponta hosszú kiló métereket gyalogolt, hogy ellenőrizze a sínek minőségét. Azt, hogy éjszaka mit tudott kopácsolni, nem tudom, de volt olyan, hogy éjszakára kellett mennie. Szóval, repült a szülőotthon felé, de, mikor anyám ágya mellé lépett, akkorát zuhant, mint a villanydrótról lelőtt veréb.
- Hogy néz ki ez a gyerek, Julis? Biztos, hogy a mi gyerekünk?
- Jaj, Pistám, kié lenne? Vedd kézbe!
- Na, én nem! Ez biztos, hogy nem az én gyerekem! - Mondta és gyorsan ott is hagyott minket. Nem ment messzire, mert a kocsma közel volt. Mire odaért, már mindenki tudta a faluban, hogy megszülettem, és sorba hívták meg apámat egy-egy kupicára és gratuláltak neki, de apám a pultra csapott, és azt mondta:
- Hagyjatok engem békén! Az, nem az én fiam!
- Hogy lehet az? Megcsalt az asszony?
- Biztos vagyok benne, hogy megcsalt! Olyan csúnya az a gyerek, hogy nem lehet az enyém.
- Ugyan már Pista! Azért, mert csúnya, még nem csalt meg a feleséged! - Szólt Jóska.
- Tudom, hogy nem az enyém.
- Egy fiúnak nem is kell szépnek lennie. Elég, ha szebb egy fokkal az ördögnél.
- Jóskám! Ez legyőzte még az ördögöt is, ez még annál is csúnyább.
Apám kocsmai kifakadása még csak fokozta a falu kíváncsiságát. Alig várták, hogy meglátogassanak minket. Apám nem jött be többet a kórházba. Haza is a nagymamám vitt minket. Szegény anyám sokat sírt és csak azt kérdezte:
- Mondd Uram! Miért büntetsz ezzel a csúnya gyerekkel? Még, a Pista is azt hiszi, megcsaltam. Én, nagyon szeretem ezt az apró kis csecsemőt és nekem nem fontos, hogy néz ki, csak féltem a fiam a falu hangjától, mert gonoszak az emberek és tudom, hogy nem lesz felhőtlen gyerekkora, mert csúfolni fogják. Add Uram, hogy legyen erőm arra, hogy elhitessem vele, hogy nem a szépség számít.
Hazaérve meglátogatott minket az egész falu. Amúgy is szokás volt, hogy, ha születik egy gyerek, akkor sütnek-főznek és meglátogatják az újszülöttet. Sokan nem szóltak semmit, mert szóhoz sem jutottak, de volt, aki nem rejtette véka alá a véleményét.
- Hát Julisom, sok gyereket láttam már, de még ilyet nem!
Vagy:
- Tudod Julis, csúnya gyerek nincs, mondják, de Te meghazudtoltad a mondást, mert bebizonyítottad, hogy van!
Anyám próbált mosolyogni, mert mit tehetett volna. Apám sem könnyítette meg a helyzetét, mert mikor bejött a szobába, mindig elfordította a fejét. Látni sem akart. Sokat veszekedtek, mert apám nem engedett a meggyőződéséből, hogy anyám megcsalta.
- Te cafka! Szégyent hoztál a fejemre! Rajtam röhög az egész falu.
- Beszélsz már balgaságokat! Mikor csaltalak volna meg, mikor állandóan dolgozok? Ott van a kert, a föld, a disznók. Hagyjál már ezzel az ostobasággal!
- Nem hiába mondják, hogy nagyon mozgott a kukorica, mikor kimentél kapálni.
- Nem normálisak ezek! Összehordanak mindent. Képesek ezek a disznót is macskának nézni, ha az jó nekik. Biztosan azért ilyen ez a gyerek, mert a sok alkoholtól, amit fogyasztottál, ezzé vált.
- Nem alkoholból alakul a gyerek, Te ostoba! Buta vagy Te Julis! Már nem is fog megjönni az eszed. Minek vettelek én el, nem tudom.
Apám viselkedése, még nagyobb szeretetet váltott ki irányomba anyámból.
- Meglátod fiam, majd eláll még ezeknek a lélegzetük, mert nagy ember leszel. Akkor, mit fognak szólni? Majd meglátod, mindenki a válladat fogja majd veregetni, és a barátod akar lenni. A fene egye meg ezt az egész világot.
Anyám, mindig beszélt hozzám. Minden gondolatát velem osztotta meg. Tavasszal születtem, mikor a földeken beindul a munka. Így, anyám nem sokáig tudott odahaza ringatni, mert várta a munka. Kora hajnalban felkelt. Megetette a disznókat, adott kukoricát a tyúkoknak, majd elkészítette a kis elemózsiát magának, amit saját kezével varrt kis tarisznyába rakott. Egy üvegbe vizet töltött és egy üres üveggel együtt bepakolta azt is. Abba, az üres üvegbe gyűjtötte az anyatejet napközben, amiért hálás volt a sorsnak, mert nem csak nekem volt megfelelő táplálék, de még a Maris gyerekének is jutott anyatej, amiért minden este eljöttek. Miután bepakolt, vette a lepedőszerű anyagot, amiből kis hordozót csinált és óvatosan, hogy nekem kényelmes legyen, belerakott. Én, álmos fejemet a mellkasára hajtottam és elindultunk a falu határában lévő művelésre váró föld felé. Anyám egész nap úgy dolgozott, hogy én azzal a lepedőszerű anyaggal rá voltam erősítve. Ő énekelt nekem, beszélt hozzám. Ebéd után rakott csak le, a nagydiófa alá aludni. Így teltek a napok, a tavasz, a nyár és az ősz. Télen, mikor a földeken nem tudott dolgozni, csinosította a házat, stoppolta a ruhákat. Olyan gyönyörűen tudott stoppolni, hogy az anyagon nem is látszott a javítás. Volt egy kis gombára hasonlító fadarabja és arra húzta rá az anyagot, ami ráfeszült és apró gyöngyöltésekkel kijavította azt, ami elfeslett.
Már két éves voltam, de alig volt két szál hajam. Mondták is a faluban, hogy biztosan beteg az a gyerek,, mert csúnya is, és a haja sem akar nőni. „Majd megnő”, mondta anyám és igaza is lett. Mire iskolába kerültem, már olyan hajam volt, mint bárki másnak. Így már nem látszott, hogy futás közben füleim csapkodják az arcomat.
- Te Julis! Ha ez a gyerek felnő és rádöbben, milyen csúnya, akkor alkoholista lesz és borvirágos lesz az orra és akkor sírva fog fakadni magától.
- Már, miért lenne alkoholista? Okos gyerek ez. Meglátod, sokra viszi még az életben Pistám!
- Okos? Legalább olyan okos, mint Te.
Sírni sokat sírtam, abban igaza lett, de nem az alkohol miatt, hanem azért, mert csúfoltak a többiek. Mindenki örült, hogy elkezdte az iskolát, csak én nem. Még, Kati néni, a tanító nénim is nevetett rajtam. Nem akartam iskolába menni, és egy idő után sehová sem. Egyszer annyira sírtam, hogy szegény anyám alig tudott megvigasztalni. Akkoriban nem volt olyan sok édesség, mint mostanában, de volt a cipőfűző, amit nagyon szerettem. Ez a gumicukorhoz hasonló, csak hosszú cipőfűzőforma volt, és fekete színű. Bementem egyik nap a kis vegyes boltba, ahol mindig sokan voltak. Legalább fél órát kellett sorba állni, hogy végre rám kerüljön a sor. Ez, idő alatt jól megnézett magának mindenki. A legenyhébb megjegyzés az volt, hogy „ez a gyerek már nem lesz szebb”. Már, csak a Máté volt előttem a sorban. Ő, is cipőfűzőt vett. Nem is egyet, hanem hármat. Már alig vártam, hogy rám kerüljön a sor és végre megvehessem azt az egy darabot, amire nekünk tellett. Boldogan kértem is, mikor Zsuzsa néni megkérdezte, mit szeretnék. Elfogyott, volt a válasz. Én, akkor meg voltam győződve arról, hogy azért nem kaptam, mert csúnya vagyok és érzéseimnek hangot is adtam.
- Igen, mert csak a szépeknek tetszik adni, és ez nem igazság! Ez kivételezés! - Szinte ordítottam, amivel csak tovább növeltem a felém irányuló ellenszenvet. Miután elmondtam, amit akartam, dühösen futásnak eredtem, de egy néni nem bírta szó nélkül hagyni. Utánam szolt:
- Te kis neveletlen! Mit képzelsz Te? Kérjél bocsánatot! Majd szólok apádnak, hogy neveljen meg.
Én visszafordultam és azt válaszoltam:
- Nem kérek bocsánatot, mert igazam van.
Ahogy ezt kimondtam, apám karjaiban találtam magam. Nem tudom, hogy került oda, de éktelen haragra lobbant.
- Mit képzelsz Te? Szégyent hozol a fejemre? Majd megmutatom én neked, hol a helyed! - És kaptam két akkora pofont, hogy hírtelen semmit sem láttam, csak fájdalmat éreztem, majd elkapta a kezem és hazáig rángatott. Húzott maga után, mert nem tudtam olyan gyorsan menni, mint Ő. Mikor hazaértünk, elengedte a kezem:
- Takarodj! Ne is kerülj a szemem elé! - Mondta.
Anyám nem tudta lecsillapítani haragját, így az apám a kocsmában kötött ki. Nem is láttuk reggelig. Anyám próbált vigasztalni, de én csak azt ismételtem, hogy nem igazság és elvonultam a kert sarkába és sírtam. Akkor elhatároztam, hogy bokszoló leszek, vagy valami erős ember. Mikor anyám órák múlva megállt előttem,, kezében a kedvenc süteményemmel, amivel kedveskedni szeretett volna nekem. Én felálltam, megpusziltam arcát és az összes szilvásbuktát befaltam, hisz ahhoz, hogy erős legyek, enni kell.
- Jaj, fiam! Én, nem sajnálom, de nem fogsz aludni, mert fájni fog a hasad.
Közben láttam, milyen boldog volt, hogy ízlett, amit csinált. Igaza is lett, mert egész éjszaka nem aludtam. Megfeküdte a pocakomat a sok finomság. Hajnal felé hallottam, hogy az apám hazaért. Morgott magában valamit, majd óriási üvegcsörömpölést hallottam. Nem mertem kimenni, mert féltem tőle. Reggel, mikor beléptem a konyhába, éreztem a tömény pálinka szagát. Akkor már tudtam, a pálinkás üveget törte össze.
Attól a naptól kezdve nem hagytam magam. Ütöttem, ha bántottak. Négy alsós évemet végigverekedtem. Szegény anyám, szinte minden nap az iskolában volt, mert hol az osztályfőnököm hívatta, hol az igazgató. Próbált anyám beszélni velem, hogy ne csináljam, de mondtam, én pedig már nem hagyom magam. Apám levette a kezét rólam. Ő, mondta így egyik este anyámnak, mikor veszekedtek.
- Ide figyelj Julis! Elegem van ebből a gyerekből. Azt csinálsz vele, amit akarsz, bár az lenne a legjobb, ha soha nem látnám, de egyben biztos lehetsz, én végleg lemondtam róla, és most már nem érdekel, mit csinált, miért csinálta. Oldd meg, de ne csodálkozz, ha egyszer majd agyon üt, mert nem ember ez.
- Hogy mondhatsz ilyet, Pista? A saját gyerekedről beszélsz! A Te véred és megtagadod?
- Még, hogy az én vérem! Soha nem volt az! Nekem, ha gyerekem lett volna, az biztos derék ember volna, úgy, mint én.
- Pista! Te voltál az egyetlen férfi az életemben. Szűzen mentem hozzád, és soha nem csaltalak meg!
- Hát igen! De, csak addig voltál szűz, amíg elvettelek Itt, ez a gyerek a bizonyíték a hűtlenségedre!
- Fáj amit mondasz, mert Te is tudod, nincs igazad!
- Tudod mit, Julis? Add gondozásba ezt a gyereket, ha azt akarod, hogy normálisan éljünk.
- Azt, már nem! Soha, tudod, soha! Amíg, én élek, senki nem veheti el tőlem, és bízom a gondviselésben, hogy lesz erőm ahhoz, hogy felneveljem, és ne kelljen addig meghalnom, míg saját lábára nem tud állni!
- Befejeztem Julis! Elég volt belőletek!
Be is tartotta a szavát. Soha nem kérdezte meg többet, hogy mi újság. Anyámmal is csak a legszükségesebbeket beszélte meg. Véletlenül, ha a vacsora nem volt az asztalon időben, akkor sem kérte meg anyámat, hogy adjon neki enni, csak erősen, kétszer-háromszor az asztalra csapott úgy, hogy még az asztalt borító viaszos vászon sarka is ugrott egyet. Anyám ilyenkor gyorsan szaladt, hogy elé tegye az ételt, csak hogy a veszekedést elkerülje.
Ötödikes voltam, mikor anyám leültetett és azt mondta, fiam, beszélnünk kell. Komoly volt az arca és én féltem, mert azt hittem, gondozásba akar adni. Megértettem volna és nem tudtam volna rá ezért haragudni, de nem szerettem volna elszakadni tőle. Tudtam, hogy nincs élete, mióta megszülettem. Láttam, gyakran sírt, mikor azt hitte, senki nem látja. Tördelte a kezét és nehezen kezdett mondandójába. Biztos voltam benne, hogy holnap rám adja a legszebb ruhámat, majd megfogja a kezem és elvisz oda, ahová én nem szeretnék menni.
- Fiam, tudod, nem egyszerű az élet. Sok mindenen keresztül megyünk az életünk során, de mindig erősnek kell maradni. Neked most az a feladatod, hogy tanulj minél jobban és legyen álmod! Legyen valami álmod arról, hogy mit szeretnél csinálni, és azt az álmot soha ne add fel! Legyen bármilyen nehézség, tudd, nem téríthet el terveidtől. Ne foglalkozz másokkal. Nem az a fontos, hogy ki, mit mond. Az a lényeg, hogy Te mit hiszel magadról. És fiam! Nincs lehetetlen, csak kitartás és szorgalom kell hozzá. Szeretlek fiam!
Olyan szépen szólt hozzám, hogy nem tudtam válaszolni, és ott eldöntöttem, álmaimnak fogok élni és annak, hogy büszke legyen rám, mert csak azzal tudom meghálálni neki, amit értem tett. Elkezdtem tanulni. Eredményeim szépen javultak és hatodiktól tiszta kitűnő voltam. Nem tudtak legyőzni, mert rengeteget olvastam és szívtam magamba a tudást. A gimnáziumot is jelesre végeztem, és láttam anyám arcán végig a boldogságot és milliószor hallottam, ügyes vagy fiam. Már, nem érdekelt a külsőm egyáltalán. Nem volt fontos a fülem és az orrom. Mind-mind eltörpült, mert célom volt. Apám érettségi előtt halt meg. Úgy mondták, régen lángra lobbant benne az alkohol. Egyszerűen megfogalmazva, halálba itta magát. Anyám összetört. Tudtam, hogy szerette apámat. Nehéz volt megértenem, mit szeretett rajta, de ő szerette. Az orvosira jelentkeztem. Sokba került a taníttatásom. Akartam munkát vállalni mellette, de anyám nem engedte.
- Fiam, Te csak tanulj. Semmi mással ne foglalkozz.
Tudtam, milyen sokat kellett neki az álmaimért dolgozni. Rengeteg kukoricát kellett ahhoz körbekapálni, míg diplomámat átvehettem. A diploma osztón úgy zokogott. Ott jött ki belőle az élet összes bánata és az élet összes öröme is.
- Gratulálok fiam! Sikerült és büszke vagyok Rád! Most, már nyugodtan halok meg.
- Anyám, neked még száz évig kell élned! Most már, én vigyázok Rád!
- Fiam, fiam, Te csak magaddal törődj! Én, elvagyok magamnak.
- Nem anyám! Megérdemled a boldogságot, a nyugalmat.
Azt szerettem volna, ha hozzám költözik, és minden nap kényeztethetem, de nem így alakult. Bármennyire is kértem, ő ott maradt, ahol egész életét élte.
- Tudod fiam, öreg fát nem lehet átültetni, mert az belehal.
Megértettem őt, mert tudtam, ott érzi jól magát és tudtam, boldog, mert boldognak látta a fiát és egész életének az volt a célja, hogy ezt elérje. Nekem viszont nagyon hiányzott és hiányzik ma is. Amikor csak tudok, megyek hozzá és ő ilyenkor nagyon boldog, de már nem egyedül megyek, mert van családom. Gyönyörű feleségem van. Olyan, szép nőt adott nekem az élet, hogy nem is tudom, mivel érdemeltem ki.
Az orvosin ismertük meg egymást. Beleszerettem a lelkedbe, mondja gyakran. Született egy fiam, ki pont úgy néz ki, mint én. Nagyon izgultam születésekor, mert nem tudtam, mi lesz, ha rám hasonlít. Neki is meg kellett küzdenie azzal, amivel nekem. Voltak nehéz napok, nem tagadom. Tudtam, mit érez, és mindig segítettem őt, de nekem könnyebb volt, mint anyámnak, mert a feleségem Zsóka mindig mellettem állt és segített. Leküzdöttük az akadályokat. Fiam szeme előtt ott volt az élő példa a sikerre és tudta, nem puszta fecsegés az, amit mondok. Ott volt előtte a gyönyörű anyja, ami bizonyíték volt arra, hogy csúnya férfinak is lehet szép felesége.
Bizonyíték arra, hogy az érték belül van és láthatatlan. Boldog család vagyunk, mondhatom.
Péter is orvos lesz, mint én. Büszke vagyok Rá nagyon. Anyám milyen büszke lesz, ha majd ott állhat a diploma osztón. Számomra az a legnagyobb ajándék, hogy boldog mindenki körülöttem és magamhoz ölelhetem Őket, amikor csak akarom.
Anyám! Köszönöm az életet és a boldogságot!
Közös volt a tányér, közös volt az ágy,
Péntek délután, a piacon mozdulni sem lehetett. Kígyózó sorok a pultok előtt. Gyönyörű gyümölcsök mosolyognak a vásárlókra várva, hogy bele kerüljenek a kosarakba. Az, egyik pult előtt, a sort kikerülve, oldalról szemrevételezi a gyümölcsöket egy hetvenes évei közelében járó, bevásárlókocsiját maga után húzó hölgy.
Minden nőnek van valami heppje, ezt tudjuk jól. Én a hajam rabja vagyok, ami gyakran kerget őrületbe, mert, ha rövid, az a gondom, ha hosszú, akkor meg zavarnak egyes tincsek. Egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalommal voltam elégedett életem során a hajkoronámmal. A színéről már ne is beszéljünk. Volt már fekete, szőke, vörös és a festékek során különböző színárnyalatokat sikerült elővarázsolni. Volt kékes-zöldes, zöld, piros. Szóval olyan színek, ami nem volt kétséges, hogy úgy nem maradhat. Sok történetem lenne ezzel kapcsolatban, de most kettőt emelnék ki.
Szép vagy és úgy szeretlek ahogy vagy,mondta a minap egy férfi. Le tudnám veled élni az életem és megtennék érted mindent csak mondj igent nekem, folytatta én meg mosolyogtam magamban. Mosolyogtam, mert hallottam már ezeket a szavakat néhányszor és pont ilyen édesen csengtek csak a szavak sorrendje volt kicsit más. Vártam a folytatást mert tudtam amit mondani szeretne annak még nincs vége. Szép vagy, szólalt meg hosszú csend után de előtte még végig mérte testem minden centiméterét. Olyan volt mint egy röntgengép. Szemeivel pásztázta testem és szinte hallottam ahogyan szavakat keresve kattog az agya. Mosolyogva ültem és vártam de nem szólt semmit, amin kicsit meg is lepődtem. Majd a hosszú csend után megköszörülte torkát és így szólt
Combjára simult az anyag, de oly simogatóan lágyan, hogy ajándék volt az őt néző szemnek. Hossza nem érte el a térdét, de ez még szebbé varázsolta lába ívét. Színes volt az anyag, néha fekete, de neki még ez is előnyös volt. Több volt számára a szoknya, mint öltözködési kellék. Az anyagba volt szőve élete álma, amihez csodás volt a lába. Csípője is, ami az anyagot tartotta csak fokozta a tökéletes női alakot. Magas sarkú cipője, mint valami korona a tökéletes műn, úgy sugározta szépségét. Mikor a tükörbe nézett, ott egészen mást látott, mint egy átlag ember. Számára színpadot varázsolt a tükör és mozgását úgy adta vissza, mint a színpadon tündöklő díva. Vágyakat szőtt, mikor órákat töltött a tükör előtt. Színpadot álmodott és balett lépéseket, amihez minden adottsága megvolt. Álmait, egy napon apjának is elmesélte és kérte álmai útján segítse. Csalódnia kellett, mert nem kapott támogatást csak egy nagy pofont. Ami, nem a testét érte, hanem a lelkét törte darabokra, és ezért nem tudott a seb begyógyulni soha. Először dacosan próbált álmaiért harcolni, de egy idő után belátta, hiába minden. Ő, balett táncos már soha nem lesz. Szépen szertefoszlott az álma, amiben a színpadon állt és neki tapsol a közönség. Ahol, minden este teste mozgásával mesélhette volna el azt, amit mások szavakkal mondanak el. Álmaiban, ott állt a Balettintézet előtt és várta, hogy kinyíljon a kapu. Ezen álmok után, mindig könnycseppel szemében ébredt, és nehezen száradt fel az a könnycsepp. Igaz, hogy álmait elengedte rég, de lelke hosszú évekig még mindig remélt. Ahogyan, teltek múltak az évek a szoknya hossza is egyre hosszabb lett. Táncolni életében nem táncolt soha. Nem tudta táncba vinni senki soha. Kerülte is az ilyen alkalmakat. Egyetlen alkalom kivétel csupán, mikor kimondta a boldogító igent. Remegő lábakkal táncolta végig az éjszakát, hisz egy mennyasszony mégsem árulhat petrezselymet egy egész éjszakán át. Reggel, mikor levette a fátylat, tudta álmaihoz késő már, mert nincs az a csoda, ami színpadra vinné. Neki, már csak az élet színpada maradt. Hisz, itt a kor is fontos tényező. Volt az udvaron egy nagy diófa, amit oly sokszor csodált, de míg más termést és dióspitét látott a szép diókban, addig ő fátyolos szemmel mindig úgy nézett a fára, hogy abban a Diótörőt látta. Amiben táncolhatott volna. De, neki csak az a diótörő jutott, amit arra terveztek, hogy a diót törje meg. Mindig kerülte ezt az eszközt, és inkább tenyerébe fogott két diócskát és olyan erővel nyomta össze, hogy megrepedt a héja. Ilyenkor, minden lelkében lakozó fájdalmat próbált összetörni. Oly, gyorsan repültek az évek, hogy a szoknya hossza már rég elhagyta a térdet, de teste megőrizte a tánchoz elengedhetetlen formáját. Szerencsés, mert lassan öregszik. A kor nem gátolta abban, hogy órákig nézze a tükörben az anyag esését. Nem csak vágyak voltak az anyagba szőve, mert hosszának növekedésével, bölcsessége is nőtt. Elfogadta sorsát és élte életét úgy, mint mindenki más, de mindig biztatta azokat, akik álmokat szövögettek.