Olyan lettem, mint apám. Most, ha kívülről látnám magam, akár ő is lehetnék, és kettőnket össze is keverhetném. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő, de mégis sikerült. Nem volt ő példakép számomra soha, az biztos, mert tetteivel mindig elkeserített, és szegény anyám síró arcát láttam minden reggelen. Próbálta rejteni könnyeit, de nem lehetett nem észrevenni. Minden nap kiabálásra ébredtem.

- Julis! Hol van már a reggeli? Meddig kell még várni? - Üvöltötte apám, hogy remegtek a falak.

- Maradj már nyugodtan, mindjárt adom! - Szólt anyám is kicsit emelkedett hangon, mert belefáradt már a mindennapos vitába, és gyakran véleményét el is mondta, ami apám haragját még tovább fokozta és akkor törtek a tányérok és a poharak, amiből napról-napra egyre kevesebb volt.

- Takaríts össze, mert, ha szilánk megy a talpamba, annak nagyon nem lesz jó vége!

- Ne járkálj mezítláb!

- Na, most már hagyjál! Úgy járkálok, ahogy akarok! Jó lenne, ha nem lenne akkora szád, mert ráfizetsz, Julis, én mondom! Ne idegesíts!

Sokszor mozdulni sem mertem, nemhogy apám szeme elé kerülni. Féltem, mert gyakran eljárt a keze, vagy lecsatolódott derekáról a nadrágszíj. Viselkedj, te gyerek, mondta és már lendült is a karja.

Minden este demizsonnal tért haza, ami tele volt az öreg Miska pancsolt borával. A fene se tudja, miből csinálta, de, hogy valami butító, agysejt rombolóból, abban biztos vagyok, mert okos senki nem lett tőle, aki ezt itta, csak agresszív, őrjöngő.

- Fiam, ne idegesítsd apádat, mert tudod milyen! - Mondta anyám gyakran, csak úgy, minden előzetes beszélgetés nélkül.

Egyke gyerek voltam és ezáltal magányos is, mert nem volt kivel megbeszélni a problémáimat. Haverjaim azok voltak, de azokkal nem lehetett beszélgetni, mert, mikor velük voltam, az másról szólt. Ott, meg kellett mutatni, mit érek.

Zsolt volt a csapat feje. Meghajolt mindenki előtte. Amúgy sem volt egy apró alkat, nem úgy, mint én, az alacsony, egy szál bélű gyerek. Kérdezték is a faluban, hogy mi van, anyád nem ad enni?  Ehettem én reggeltől estig, akkor sem látszott meg rajtam. Apám sem volt egy derék ember, és évről-évre kisebb lett, de nem csak az én szememben, de szemmel láthatóan is. Egyre pirosabb volt az orra, és teste inkább hasonlított  egy üres, összeesett liszteszsákhoz, mint életerős férfi testhez. Bizonyítani akartam a korombelieknek, és vézna gyerekként küzdöttem az elismerésért. Benne voltam minden csínyben. Parittyáztuk a cserepeket a házakról, hogy csak az enyhébbeket említsem.

Azt hittem, ettől menő leszek és más, mint apám. Tanulni csak annyit tanultam, ami az iskolában rám ragadt. Nem igazán láttam értelmét a nagy hajtásnak. Apám mindig azt mondta, semmi értelme a sok iskolának, abból nem lehet megélni. Tisztességes szakma kell, amiből meg lehet élni.

Mindig ellenségesen nézett az iskolázott emberekre. Beképzelt hólyagnak tartotta őket. Neki, nem volt még szakmája sem. Segédmunkásként dolgozott. Mint favágó, vagy sírásó, vagy ami akadt. Ezzel magyarázta az ivást is.

- Nem lehet ép ésszel sírt ásni! - mondta. - Minden nap másnak ásod a sírját. Olyannak, aki a szomszédod, a barátod, vagy akivel még tegnap kezet fogtál. Nem normális dolog ez, ezért muszáj inni.

Télen még többet ivott, mint nyáron és többet is volt odahaza, mert kevesebb volt a munka. Napközben, vágott kevéske fát, ami a fűtéshez kellett, de az összedarabolt fát soha nem szedte össze, csak csapkodott a baltával, majd, amikor úgy gondolta, abbahagyta, és leült a demizsonjával a nyári konyha sarkába, és locsolta torkát. A fát mindig én szedtem össze, mikor hazaértem, de abba is belekötött minden nap. Hol sokat vittem be egyszerre, hol keveset. Már unalmában kötekedett. Néha ráparancsolt anyámra:

- Süssél valamit Julis!

Akkor, anyám elővette a lisztes dobozt és az élesztőt, majd bedagasztotta a tésztát. Soha nem kérdezte meg apámat, milyen sütit szeretne. Azt sütött, amihez kedve volt. Apám meg úgy sem igazán érezte a különbséget. Néha megjegyezte, hogy tehettél volna bele még egy kis lekvárt, de ette tovább.

Szerette anyámat ölelgetni, ő így mondta, ha egymáshoz bújtak. Mindig tudtam, mikor vannak együtt, mert azokon az estéken szólt:

- Na, fiam, menj aludni, mert szeretném anyádat megölelni.

Csodálkoztam is mindig, hogy hogyan tud ez a durva ember ölelni. Egyszer ki is lestem őket a kulcslyukon keresztül. Nagyon hajtott a kíváncsiság, olyan tíz éves lehettem akkor. Szememet rátapasztottam a kulcslyukra és figyeltem.

Az ágyban is olyan volt, mint napközben. Durva. Teljes erővel csapkodta anyám fenekét és kiabálta:

- Mozogj, Julis, mozogj! Ne legyél már jégcsap!

Sokat vitatkoztak a szeretkezések után is. Néhányszor ezt is hallottam.

- Hallod Julis! Téged nem lehet szeretni! Te olyan vagy, mint egy fadarab. Ennyi erővel az egérlyukba is berakhatnám a farkam. Nem fogom én ezt sokáig csinálni! Ha nem tanulsz meg ölelni, keresek mást. Nem mondhatod, hogy nem szóltam!

Be is tartotta ígéretét. Egy idő után elkezdte csalni anyámat. Hódításait nem is titkolta. Nyíltan beszélt anyámnak arról, hogy kivel volt, és hogy ölelte.

Vacsora közben, míg a levest hűtötte, gyakran mesélt.

- Látod Julis? Ha, nem csak főzni tudnál, akkor lehetnél olyan, mint a Gizi, Sári, Kati.

A nevek változtak, de a mondanivalója nem.

- Tudod, azok tudják, hogy kell ölelni! Te már soha nem fogod megtanulni.

Anyámnak nagyon nagy fájdalom volt ez és szégyen is mindig, mikor végig ment a falun, lesütötte a fejét. Köszönt mindenkinek, de nem állt meg beszélgetni senkivel. Sokan úgy mondták, nagyon fent hordja az orrát, míg mások összesúgtak mögötte, hogy meg van szegénynek a baja, mert csalja az ura.

Anyám, mikor elhaladt egy falubeli nő mellett, megjegyezte magában, na, ez is megvolt, mert akkor ő már csak két csoportba osztotta a nőket. Az egyik fele meg volt az urának, a másik meg, meg lesz. Biztos volt benne, hogy minden nőt végig fog ölelni az ő ura, mert udvarolni azt tudott, ha akart.

Anyámnak csak az az egy jó volt ebben az egészben, hogy nem kellett apám testéhez érni és alkoholtól bűzlő száját csókolni.

Na, én soha nem akarok apámra hasonlítani, mondtam mindig és tessék, sikerült.

Az általános után asztalosnak tanultam. Na, nem mintha annyira tetszett volna a szakma, csak oda vettek fel, és szakma az is. Már, az ipariban felkeltették a lányok az érdeklődésemet. Csaptam a szelet nekik és még szerencsés is voltam, mert nem sok visszautasítást kaptam. Apám vére vitt a nők felé, és az alkohol felé is, mert igaz, ami igaz, tizenöt évesen már meg-meg ittam egy felest, vagy egy-két pohár bort. Ettől nagymenőnek, igazi felnőttnek éreztem magam, amihez még a dohányzás is társult. Úgy fújtam a füstöt, hogy, csak na.

Apám soha nem szólt, hogy miért csinálom. Igaz, nem is nagyon láttam, mert igyekeztem minél kevesebbet otthon lenni. Csajoztam, buliztam. Anyám, meg a tenyerét tördelte állandóan, mert ideges volt, hogy merre járok. Soha nem feküdt le addig, míg haza nem értem.

- Fiam, olyan leszel, mint apád! Már, azt csinálod, amit ő. Nem lesz ennek jó vége.

Nem szerettem hallgatni, ahogyan anyám kioktat. Az én életem, most mit szól bele, véltem.

Keveset törődtem a mondanivalójával és vele is. Soha nem kérdeztem meg, mi a gondja, pedig szerettem. Én, valahogy ilyen furcsán szerettem. Rajtam aztán nem látta senki, hogy mit érzek. Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy arcomról leolvasható legyen, mit érzek. A szeretetről pedig szinte semmit nem tudtam. Valahogy ez nálunk hanyagolandó dolog volt. Anyám is megtett nekem és értem mindent, de egyszer sem simogatott meg, pedig tudtam, hogy szeret.

Lazán teltek a szakmunkás évek, kár, hogy hamar vége lett.

A közeli ládagyárba kerültem dolgozni. Nem volt nagy élmény, az biztos. Kezdtem egyre jobban hasonlítani apámra. Nekem is inni kellett, mert én meg úgy voltam vele, hogy ládát szögelni nem lehet ép ésszel.

Munka után, mindig az aktuális barátnőmmel találkoztam, majd hasonló módon tértem haza, mint apám, de én gyakrabban kértem, hogy süssön anyám, mert nagyon szerettem a süteményeket, de én mindig megmondtam, mi legyen az, ami az asztalra kerül. Én a piskóta mellett tettem le a voksot. Jó kis krémes piskóták, azok az igaziak. Anyám mondogatta abban az időben, hogy fiam, nem irigylem majd a menyemet. Nem lesz könnyű élete melletted. Tiszta apád vagy, fiam! Mondd, miért az ő útját járod? Ez jó nekem, válaszoltam, de a fenét volt jó.

Soha nem akartam apámra hasonlítani. Miért van az, hogy az ember másolja azt, amit otthon lát? Akaratlanul, de másoljuk.

Húsz éves voltam, mikor a szomszéd házat eladták, és új szomszédjaink lettek. Egyszerű, kedves emberek voltak és Zsófi, aki 18 éves volt, valahol hasonlított anyámra, már, ami a természetét illeti. Visszahúzódó, csendes lány volt. Kezdtem érdeklődni iránta. Anyám boldog volt, mert igazi kis feleségnek való kislányt látott benne.

- Fiam, a Zsófival megfogod az Isten lábát. Szeresd őt fiam, addig, amíg valaki le nem csapja a kezedről.

Átgondoltam anyám szavait és nem sokat vártam a lánykéréssel. Gyorsan megkértem Zsófi kezét. Volt héthatárra szóló lakodalom, mert az kellett, hisz milyen család az, aki egy tisztességes lakodalmat se tud rendezni.

Volt vagy kétszáz vendég, és dínom-dánom. Hajnal hatig mulattak a vendégek. Apám ár éjfél előtt részeg volt. Anyám gyorsan ágyba parancsolta, hogy ne lássák a vendégek és, ha valaki kereste, mindig kitalált valami magyarázatot.

Nem mondom, hogy okos nőt vettem feleségül, mert az hazugság lenne.  Sikerült úgy választanom, mint apámnak. Az esküvő napján még nem tudtam, hogy a háztartáshoz mennyire ért, de, hogy ölelése gyenge volt, az biztos.

Büszkének kellett volna lennem, mert szűzen jött hozzám. Én nem igazán örültem ennek, mert egyáltalán nem volt kedvem a nászéjszakán szűz kis testével vacakolni, meg igazán nem is tudtam, mit kezdjek vele. Soha nem volt szűz partnerem, és a vér is visszatartott. Nem tudtam menzesz idején közeledni nőhöz, mert taszított a vér.

Sok férfitől hallottam, hogy az valami csodás, de én nem vágytam rá. Gyorsan akartam végezni, mert a fejem is kótyagos volt,és álmos is voltam. Aludni akartam. Nem voltam valami kedves hozzá, mert vetkőzz, így kezdtem az egészet. Ő állt és csak nézett rám. Na, mi van? Talán anyád jön majd vetkőztetni? Nagy nehezen megszabadult a ruhájától, és én az ágyra dobtam. Elkezdtem én is vetkőzni, de túl fáradt voltam a dologhoz, így csak kicsatoltam az övemet. Lehúztam a nadrágom cipzárját, és letoltam az alsó gatyámmal együtt, de a cipővel már nem bíbelődtem. Ráestem Zsófira, és mint gyerekkoromban hallottam apámtól, üvöltöttem, hogy ölelj! Ő, egyre szorosabban ölelte a nyakamat és rémült volt az arca.

Gondolom, a szüzesség elveszése miatt is tele volt aggodalommal. Ő szorított magához, majd elkezdtem simogatni kicsit. Nem kellett sok, hogy tettre kész legyek. Ölelj-ölelj, kiáltottam egyre hangosabban, de ő csak a nyakamat szorította egyre erősebben. Úgy éreztem, megfojt. Nem figyeltem rá igazán és továbbra sem voltam tapintatos vele és akkor már a mennyekbe akartam jutni, és nem volt kedvem várni. Megpróbáltam magamévá tenni, de a szűzhártya nem engedett. Dühös kezdtem lenni, és mint részeg a kocsma ajtónak, úgy rontottam rá, de nem akart nyílni. Olyan volt az egész, mintha befelé nyílna az ajtó, de én kifelé akarom nyitni ahhoz, hogy bejussak.

Nem adtam fel. Többszöri nekifutásra sikerült, de örömöm egyből csillapodott, mert ő felsikított, és jaj, nagyon fáj, üvöltötte. Szabályosan megriadtam, és dolgoznom kellett a férfiasságomon.

Beleizzadtam rendesen, de éreztem, hamarosan jó lesz.

- Mindjárt elmegyek! - mondtam, mert mindig dumáltam ölelés közben. Erre ő:

- Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz magamra a nászéjszakánkon! Kérlek, ne menj el, mert félek egyedül a sötétben. – Na, én paff lettem. Azt hittem, ilyen buta nő csak a viccekben van. Hírtelen a hajára néztem, nem is szőke és mégis, állapítottam meg. Összeomlott bennem minden. Ilyen nincs. Lefagytam. Nem jutottam mennyországba, mert hírtelen visszahúzódtam, és szinte fájdalmat éreztem.

Soha többé nem kívántam meg a feleségem.

Nem tudom, szinte irtóztam attól is, hogy hozzá érjek. Nem is voltunk együtt közel egy évig. Ő nem hiányolta, mert gondolom, semmi jó emléke nem volt az egészről, én meg máshol kerestem a boldogságot, míg egy napon elém állt.

- Gyereket szeretnék!

- Nem akarom! - Üvöltöttem. Nem az váltotta ki indulatomat, hogy nem akartam gyereket, hanem az, hogy ölelnem kell őt. Vágytam egy utódra, így jó egy hét után odaálltam elé és azt mondtam:

- Figyelj Zsófi! Gondolkodtam. Én, is akarok gyereket, de nem lehet elkapkodni. Azt szépen meg kell tervezni. Így, arra gondoltam, jövő vasárnap este lehet róla szó.

Ragyogott az arca, de a szemében valami félelem is volt. Meg is sajnáltam kicsit, de én nem éreztem, hogy meg tudom ölelni és ez által megnyugtatni. Ideges egy hetünk volt. Én duplán dobtam be a feleseket, Zsófi pedig remegő kézzel élte napjait. Több edényt is eltört. Látható volt a feszültség rajta. Én ettől még idegesebb lettem, mert eszembe jutott a gyerekkorom és az, ahogyan törtek a tányérok.

Úgy készültem a vasárnapra, mint életem legnagyobb eseményére. Szombaton sokáig ittam a haverokkal, de a vicceken nem tudtam nevetni, mert tetőfokán volt bennem a feszültség. Elég mámoros voltam vasárnap reggel, mikor felébredtem, de úgy éreztem, innom kell, mert kutyaharapást szőrével. Nagyon nem akartam berúgni, mert nem szerettem volna, ha csütörtököt mondok, bár mondják, azt ész nélkül is lehet csinálni, de én azért csak tudni akartam, mit csinálok, és biztosra is akartam menni, mert nem volt kedvem az ismétléshez.

Délelőtt eliszogattam én is a nyári konyha sarkában, és apámra gondoltam és a gondolat felállított a sámliról, és elindultam kannás bort venni. Majd, hazaérve ott folytattam, ahol abbahagytam. Nem voltam éhes egész nap, de vacsorázni leültem. Az asszony töltött káposztát csinált. Na, még ez is, gondoltam. Nem igazán esti kaja, és ölelni sem lehet tele hassal. Ettem néhány falatot, majd eltoltam a tányért.

- Kérsz még valamit? – Kérdezte, és miután nemmel válaszoltam, újabb kérdést szegezett nekem.

- Vetkőzzek?

- Vetkőzz! – Válaszoltam, és lassan felálltam az asztaltól.

Elindultam a szoba felé, de még visszaszóltam.

- Ha elkészültél, várlak! - és becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy éreztem magam, mint aki műtétre készül, nem ölelésre.

Eszembe jutott, a Pirossal, mennyivel egyszerűbb volt minden, de most ez van. Levettem magamról mindent, és elnyúltam az ágyon. Jó öt perc múlva nyílt az ajtó és megjelent az asszony. Piros melltartóban, és piros tangában. Meglepődtem. Jó teste van, és még nem is igazán láttam. A piros szerelés meg nagyon izgatott. Közelebb lépett, és elkezdte kigombolni a melltartója csatját. Nem léptem oda hozzá. Megvártam, míg ledobja magáról.

- Öleljelek?

- Ölelj! - Válaszoltam és ő szorosan magához ölelt, de az a test, ami az előbb még izgatott, most meg dermesztett. Nem esett jól bőre érintése, de vitt a vágy előre, és ennek örültem. Igaz, a lelki szemeim előtt a Pirost láttam. Ölelj, ismételtem és ő ölelt úgy, mint először.

- Szép tested van! Igazi férfi vagy! - Súgta fülembe. Jól esett a bókja, de nem tudtam bókkal viszonozni. Azt éreztem, gyorsan túl akartam rajta lenni és azon imádkoztam, csak foganjon meg az a gyerek.

Gyorsabban nyitottam ki az ajtót, mint első alkalommal, és szokásomhoz híven azt az ominózus mondatot is elmondtam, és kezdtem ledermedni, mert vártam a választ, de csak annyit mondott: ahogyan gondolod. Ez nyugtatólag hatott rám és megtettem a kötelességemet.

Ennyi volt, fejeztem be a dolgot.

Az, biztos, hogy nem lesz egy szerelemgyerek, de bízom benne, azért jóképű, stramm fiam lesz.

- Lehet, hogy lány lesz! - válaszolta ő, de én azt már nem akartam meghallani, mert nem volt kedvem tovább beszélgetni.

Felöltöztem, és visszaültem a nyári konyha sámlijára, ölemben a demizsonnal, és gondolkodtam. Nagyon szerettem volna gyereket, de féltem, mi lesz, ha rám hasonlít és apámra. Mit tudok tenni, hogy ne ilyen legyen? Nem voltam elég okos, mert egész életemben arra vágytam, hogy más legyek, mint apám és nem sikerült. Akkor hogyan sikerülne úgy nevelni a fiamat, hogy boldog legyen? Elkeseredett voltam, és gyűlöltem magam.

Kilenc hónappal később megszületett a fiam, három kiló nyolcvannal. Szép gyerek volt. Dús fekete hajjal, és mosollyal az arcán született. Ránéztem, és azt mondtam:

- Kívánom fiam, hogy őrizd meg ezt a mosolyt egész életed során. Szeretnék ebben segíteni neked, de tudom, nem vagyok rá képes.

Hazavittem a fiamat a kórházból, és próbáltam megváltozni, de nem ment.

Közben anyám agyvérzést kapott és a testvéréhez költözött. Szegény anyám! Apám felőrölte. Lebénult arccal,l és kézzel hagyta el apámat és testvére segítségére van utalva, míg él. Tudtam, ha maradok, a Zsófival is ez fog történni és a fiam életét sem akartam tönkre tenni, így összeszedtem minden cókmókom, és fiam hat hónapos korában apámhoz költöztem. Fizetem a gyerektartást, és kéthetente látogatom a fiam, aki most két éves, és még mindig ott van arcán a mosoly. Csak maradjon is úgy!

Okos, szép gyerek, és úgy tud szeretni engem, hogy nem is érdemlem meg.

- Szia, apa! Szeretlek! - Kiáltja utánam minden egyes alkalommal, és én ilyenkor gyűlölöm magam.

Tudom, szememben a könnyek nem oldanak meg semmit. Most, itt ülök a konyhában és apám ül velem szemben. Bámul a nagy semmibe, miközben egészségemre emeli poharát.

- Igyál fiam! - mondja és én:

- Egészségedre! - válaszolom, de magamban még  hozzáteszem:

- Igyunk az elcseszett életemre!