Reptér! Három éve nem voltam itt. Nem gondoltam, hogy ennyi idő után is ilyen mélyen fog felszakadni a seb. Ebből is látszik, hogy talán soha nem is fog begyógyulni. A legfájdalmasabb az, hogy nem tudom mit kellett volna tennem. Önző voltam? Nem tudom. Ezerszer végig gondoltam mindent, de okosabb nem lettem a bennem lévő fájdalmat erősítettem. Elveszítettem azt, akit szerettem és elveszítettem a gyönyörű lányomat is. Nem így akartam. Olyan jó lett volna, ha valaki mond valami okosat, akkor, de ne nem volt senki, akivel megoszthattam volna gondomat. Még mindig felriadok, éjszakánként mikor látom, hogy elrugaszkodik a földtől a gép és tova szál. Mondanám álom, de ez a valóság maga. Néztem az egyre kisebbé váló gép után és zokogtam, mint egy gyerek. Életemben akkor sírtam először, de azóta szinte minden nap. Úgy ölelném magamhoz Őket, de ha három évig nem sikerült, akkor ez után sem fog, bár a reményt soha nem adom fel, de tudom, soha nem válik már valósággá és egyáltalán képes leszek valaha arra, hogy új kapcsolatot kezdjek? Félelem van bennem, mert mi van, ha megismétlődik minden? Akkor még több embert fogok elveszíteni. Nem, azt már nem élném túl. Ó milyen szép volt az én Évám, még biztosan ma is az, de mikor először megláttam csak azt éreztem, hogy nekem kel ez a nő. Mindennél jobban kel. Mindenemet oda adtam volna abban a pillanatban csak, hogy észrevegyen. Olyan gyönyörűséges volt, ahogyan ott állt a nagyáruház óriási édesség részlegének közepén. Vékony kis ujjaival végig simította a csokoládékat, majd édesen megnyalta szája szélét, tükrözve azt, hogy szívesen beleharapna, majd gyorsan körülnézett, hogy látja e valaki és ujjai már érintették is a másik csokoládét és a jelenet ismétlődött. Vajon kinek keres csokoládét? Jutott hirtelen eszembe és a gondolattal együtt a félelem is belém költözött, mert mi van, ha van valakije? Akkor nincs esélyem és ez gyors elhatározásra késztetett. Futottam le a lépcsőn nehogy elmenjen. Életemben először remegett meg a lábam.

-Nehéz választani ilyen sok finomság közül.-elég esetlen mondat volt részemről, de Ő rám nézett és csupa mosoly volt az arca.

-Nem tudok dönteni. Mogyorós vagy barackos legyen?

-Mindkettő finom. Talán válassza azt, amelyiket jobban szereti.

-Nem magamnak veszem. -ezen a ponton azt hittem mindennek vége. Van valakije.

-A barátnőmnek lesz a névnapjára.

-Hála égnek!-szakadt ki belőlem a sóhaj. Ő, még szélesebben mosolygott rám.

-Tudja régóta figyelem és szeretném, ha jobban megismerhetném.

Ilyen szép volt a kezdet. Azon az estén mikor hazamentem, leültem és azon gondolkodtam, hogy milyen boldog is leszek én. Egy szép, egy kedves nővel élhetem majd le az életemet. Biztosan nem egy konyhatündér, mosolyodtam el, hisz meggyőződésem volt, hogy egy ilyen csodálatos teremtés nem lehet a háztartásban jártas. Ó, mekkorát tévedtem! Az első néhány randevúnk olyan óvatos, tapogatózó volt. de később már kezdtünk megnyílni egymás felé. Ő egyre jobban kezdte önmagát adni. Fellobbant a szerelem és szép volt. Milyen boldog voltam, hogy nem csak én szeretem, hanem Ő is engem. Viszonzott szerelem. Boldog voltam, akkor mi volt a gond kérdezhetné bárki. Az volt a gond hogy nagyon szeretett. Megfojtott a szeretetével. Nem a legjobb kifejezés ez rá, de nem tudok jobbat. Úgy sürgött, forgott a konyhában mintha oda született volna. Takarítani úgy takarított, mint még soha nem láttam senkit. Főnyeremény mondhatnám, de egyre gyakrabban éreztem azt, hogy nem bírom. Annyira szeretett, annyira figyelt rám hogy már nem a nőt kezdtem benne látni, hanem egy anyát, aki folyton aggódik gyermekéért.  Úgy ugrált körülöttem, mint Anyám tette. Ugyanazokat a mondatokat hallottam, viszont mint a szülői házban, csak nem kisfiamnak volt címezve, hanem kedvesemnek. Kezdtem magam gyereknek érezni újra. Azt nem mondom, hogy nem esett, jól de én nőt és társat akartam, nem anyát. Előfordult, hogy mikor sétálni mentünk és mielőtt leültünk volna egy padra Ő szólt, hogy várjak had törölje, le nehogy piszkos legyen a nadrágom, és csak azután ültünk le miután letörölte a padot. Zavart ez is sok mindennel együtt. Sajnos esténként is mikor összebújtunk túlgondoskodó, túl figyelmes volt. Nem tudta elengedni magát. Ott is csak arra figyelt, hogy nekem minden jó legyen. Néha előfordult, hogy egy rossz mozdulattól becsípődött a derekam. Ő ezt tudta és nem kívánom senkinek azt az érzést mikor a boldog pillanatokból, mikor testünk egymásba forrt, hirtelen a fejéhez kapott, mint aki elfelejtett valamit és így szólt: Jaj édesem így nem csinálhatjuk, mert a derekad tudod. Én akkor azt tudtam, hogy beleőrülök ebbe az egészbe. Utána leültünk és próbáltuk megbeszélni a problémákat, de nem sikerült. Én elmondtam mi az, ami zavar, de Ő azt válaszolta: Azért teszem, mert szeretlek. Ezt tudtam és mivel másként nem tudtam megfogalmazni, amit szerettem volna, kicsit emelt hangon azt mondtam, de ne szeress annyira. Ő döbbenten rám nézett és két napig zokogott, majd minden folytatódott. Ő nem tudott kevésbé szeretni, Ó csak nagyon tudott szeretni. Nagyon örültem mikor terhes lett, mert vágytam egy gyerekre és felcsillant a remény, hogy miután megszületik a gyerek meg kel majd osztania a szeretetét és akkor végre igazi nő lesz. Nehéz terhessége volt. Kéthónapos terhes volt mikor vérezni kezdett és azt hittük elveszítjük a babát, de szerencsére nem így történt, csak nagyon vigyáznia kellett magára és e miatt kevésbé tudott velem törődni. Láttam viszont azt is, hogy mennyire fáj neki, hogy nem tudja szeretetét úgy kifejezni, ahogyan szíve kívánná. A nehéz terhességet öröm koronázta. Gyönyörű lányunk született. Az én szépséges, csoda feleségem viszont nem változott. Hihetetlen energiával tudott szeretni és semmivel nem kaptam kevesebb szeretetet, mint rég. Három éves volt a lányom mikor ismét leültünk beszélgetni és arra az elhatározásra jutottunk, hogy bármenyire is szeretjük egymást, nem tudunk együtt élni. Bíztam abban, hogy azért tarthatom a lányommal a kapcsolatot és vele is barátok maradunk, de amit mondott az hidegzuhanyként ért.

-Nem hagytad, hogy szeresselek, így kilépek az életedből és elmegyünk, messze mert én nem tudnék úgy élni, hogy látlak, de nem ölelhetlek úgy, ahogyan szeretném. Míg élek szeretlek, de soha többé nem akarlak látni. Kaliforniába költözünk a nagynénémhez.

Így is történt. Egy őszi reggelen felszállt a szürke madár. Üres lett az életem. Most én is repülni fogok, de nem Kaliforniába, csak angol földre a munkám miatt. Mit fogok érezni, ha velem, emelkedik majd a madár? Mit rontottam el? Ó, kedvesem csak ne szerettél volna annyira!