Szabadulnék a gondolattól, űzném tova, de csak csillapodik néha és nem megy sehova. Itt marad fejemben és gyakran zakatol, hogy feltegye újra és újra a kérdést, miért? Miért? És egy válasz van csupán, nem akarom így tovább, mert felemészt a tudat és apró darabokra szed hónapok alatt. Mivel a gondolat marad, talán nekem kéne menni és hátat fordítani a kapcsolatnak, életem e szakaszát lezárni. Agyam azt sugallja, hagyd, had menjen tova a múlt és ne cipelj tovább fájdalmat, de szívem választ vár és lelkem megnyugvást és valami azt dübörgi bennem, míg nem veszi észre, hogy nő vagyok, addig marad minden.

Apró porszemnek érzem most magam a nagy sivatagban, kit összetaposnak minden nap és egyre kisebb lesz. Már két éve tart. Na de mikor lesz vége és hogyan? Nagyon nem mindegy. Soha nem tudjuk, hogy mit hordoz magában egy találkozás és ajándékot, vagy bánatot tart a kezében. Én, azt hittem, ajándékot hoz nekem. Modern világban, modern forma az ismerkedésre. Remek alap az internet világa. Először hevesen tiltakoztam, még magamnak is, hogy az ismerkedés e formáját válasszam. Így utólag elmondhatom, semmivel sem jobb és semmivel nem rosszabb más ismerkedési formánál. Ugyan úgy találkozhat az ember jóval és rosszal. Egy az egyben azt kapja az ember, mint bárhol máshol. Kinek sikerül e forma által boldognak lenni, az áldja, ki csalódik, az elutasítja, de valljuk be, így van ez mindennel.

Én is bóklásztam a hálón, megismerve sokféle jellemet, míg Dévidben feltűnt valami. Talán a tekintete fogott meg. Nem tudom, gyengéim a szemek. Mindig a szem az első, amit megnézek. Mondanám, vonzanak a tekintetek. Az Ő tekintetében azt láttam, hogy lehet szeretni és bármilyen kis apróságnak is tud örülni. Nem sikerült sokáig cseteltem Vele, mert, ha Ő volt fent a hálón, én nem. Így csak rövid üzenetek jöttek-mentek sokáig, míg egy napon úgy alakult, hogy egyszerre léptünk fel a hálóra. Hihetetlen érzés volt. Valami olyasmi, mint gyermeknek az édesség. Aztán már egyszerre léptünk fel minden nap és kezdtük egymást megismerni. Találkozni kéne, vetődött fel a kérdés. Halogatni nagyon én sem akartam, bár egy egész éjszakán át nem aludtam, mert, hogy menjek, vagy ne menjek, nem igazán tudtam. Túl voltam egy kapcsolaton, miről azt hittem, életem legnagyobb ajándéka lesz, de nem úgy alakult. Ma már másképp, vagy tisztábban látom azt a kapcsolatot. Letisztultak a gondolataim és tudom, kis marionett figura voltam, akit úgy mozgattak, ahogy tetszett. Szerelmes voltam. Őrülten szerelmes. Soha életemben nem éreztem még olyat. Nem tudom, mitől volt, mikor valójában nem is volt, mert többet leveleztünk, mint találkoztunk. Talán azért tört rám a szerelem óriás érzése, mert azokat a szavakat kaptam, amire lelkem egész életében várt.

Bolondot csinált belőlem Laci, ez tény. Az az érdekes az egészben, hogy ezt akkor is tudtam, de én őrülten szerettem. Mikor vége lett, azt hittem, belehalok és csak sírtam és sírtam és gondolataimban csak az volt, hogy egyszer még velem fog ébredni minden nap. Ebben a lelkiállapotban jött ez a netes kapcsolat Déviddel. Túl akartam lépni ezen az egészen és újra szerezni akartam valakit, akinek átadhatom azt az érzést, ami csak számára volt bennem. Az álmatlan éjszaka után igent mondtam a találkozásra. Nagyon izgultam, de nem azért, amiért ilyenkor általában szokott az ember. Magam miatt aggódtam, hogy képes leszek-e megint megnyitni a szívem újra.

Mikor megláttam, nem csalódtam. Érdekes érzések kerítettek hatalmukba. Magam előtt láttam, hogyan fogom simogatni azt a szerethető arcot. Elképzeltem, hogy elhalmozom szeretettel. Jó döntés volt, állapítottam meg első benyomást rögzítve tudatomban. Kedves kis órákat töltöttünk együtt, mert nem fél órás randi volt. Egy kis kávéházban töltöttük el a délutánt. Úgy éreztem, mintha már ismerném régóta, így őszintén beszéltem magamról és életemről.

Szívem dalolt, mikor azzal a szerethető szemével rám nézett és azt mondta, úgy szeretnélek megpuszilni. Még akkor is jó érzés volt, hogy tudtam, érzelmek nélkül született mondat volt. Talán sikerül szeretni újra.

Gyorsan pörögtek az események, mert másnap délután már sétáltunk a Duna parton. Megfogta a kezem és kezdtem úgy érezni, jó lesz minden.

 Találkozások találkozásokat követtek és voltak csókok és ölelések. Más, merőben más volt, mint az előző kapcsolatom, de vonzott. Volt közös témánk rengeteg és születtek közös munkával kivitelezhető jövőtervek. Oly szép, gondoltam magamban, hogy az már nem is igaz, hisz társam lehet mindenben.

Nem vártunk sokat azzal, hogy egymás mellett ébredjünk minden nap. Gyorsan összeköltöztünk, hogy boldogok legyünk. Talán túl gyors volt a tempó, vagy ki tudja, mi miatt, a remények lassan kezdtek morzsolódni, mert megváltozott minden. Már nem volt olyan heves a csók, kevesebbet ölelt a kar és egyre többet láttam a hátát az ágyban az arca helyett. Kialakította kis saját világát és úgy éreztem, asszisztálok ehhez. Két éve már annak, hogy egymás mellett élünk és nem egymással. Este van újra és én itt, a konyhában ismétlem a megszokott mozdulatokat. Letörlöm a tálcát, már vagy tízszer áttöröltem, de csak törlöm és törlöm újra. Nem szeretem látni ezt a barna, műanyag valamit, amit tálcának neveznek, mert összetört világomnak ez is a része.

- Na, tegyük rá a tányért és induljunk. - mondom magamnak, már oly sok napja, szavakat ismételve.

- Jó étvágyat! - Leteszem a tálcát és nézem, ahogyan fogyasztja az ételt, úgy, mintha én nem is lennék ott. Van, mikor már nem tudom nézni és inkább felállok és kimegyek, mert reményem tovaszáll és tudom, soha nem érem már meg, hogy azt mondja, „gyere kedves, ülj le”. Hol van már az, mikor megismertem és közösen ültünk asztalhoz, vidáman falatozva. Akkor fényben úszott minden, de gyors volt a változás, mert összeköltözés után nem kellett az asztal, mert kevesebb volt a tálca és fiatalon éltünk úgy, mint húsz éves házasok, akiket már csak az évek kötnek össze.

Mi történt az érzésekkel? Mitől törtek össze? Voltak egyáltalán, vagy csak szavak tengere volt és a legfontosabb, mire kellettem én?

Sokat gondolkodtam ezeken és emésztettem magam. Hiányoztak a kedves szavak, a simogatások, az egybeolvadások, de nem volt semmi. Visszagondolok, mily sok nap volt, mikor csak ültem és néztem Őt, arra gondolva, milyen jó lenne forrón ölelni. Voltak próbálkozásaim, de hiába. Nem mondom azt, hogy hárította, de nem éreztem, hogy igazán akarja. Kényszert láttam a mozdulataiban és oly mélyen szívembe hasított mondata egy ilyen alkalommal, hogy sírtam napokig, mert fájt és a seb örökre megmaradt. Minden mozdulatra emlékszem, mi e szót megelőzte. Simogattuk egymást, de néhány perc után úgy éreztem, minden mozdulatát a helyzet vezeti és nem a vágy. Valahogy nem volt fontos, hogy nekem mi lenne a jó és ezt zsigereimben éreztem, majd elhangzott a lelkemig hatoló mondat: „csináld magadnak”. Lefagytam és hideg villámok csaptak testemen át. Rosszul értelmezted a mondatot, mondta később, mikor egyszer felhoztam a témát. Hogy a fenébe értelmezhettem volna e mondatot? Ő azt mondta, „én csak nézni akartam, ahogyan csinálod”. Nem tudom értelmezni ezt az egészet és sebre csak sebet szereztem. Hetek, hónapok teltek el, de soha nem kívánt meg. Kegyetlenül szenvedtem, mert nem éreztem már nőnek magam. Kevéske önbizalmam is tovaszállt és kis porszem voltam csupán. Egészséges nőnek érzem magam és kívántam, hogy testem kielégüljön, de, mivel nem kaptam meg, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Közben közös vállalkozásba kezdtünk, ami szépen épült napról-napra és valami csoda párost alkotunk, az biztos. Minden nap gondolataimban az volt, hogy milyen csodás is lenne, ha kapcsolatunk is így virágozna, de nem. Barátnak, bejárónőnek éreztem magam csupán. Annyira hiányoztak azok a szavak, amit az előző kapcsolatban mondtak nekem. Ezáltal csak azt erősítettem magamban, hogy még is Laci volt az igazi, de kevergett még bennem az a gondolat is, hogy nem egyformán szeret mindenki és nem érnek sokat a szavak, ha nincsenek tettek. Azzal nyugtattam magam, hogy Dévid biztosan szeret, csak nem tudja kimutatni. Van ilyen, de akkor mi a gond? Napokig bújtam a netet, hogy információkat keressek, mi lehet annak az oka, ha egy férfi nem akar szexuális életet élni. Impotencia volt az első, mire rákerestem, de a szavakat értelmezve arra jutottam, hogy a teljesítmény elmaradása nem jelenti a vágy hiányát. Aztán dübörgött bennem egy gondolat, mégpedig az, hogy, ha szeret, akkor fontos kell, hogy legyen számára a boldogságom és akkor miért nem próbál boldoggá tenni?

Szörnyű napok követték egymást. Nagy hibát követtem el az elején, mert nyíltan beszéltem Dévidnek előző kapcsolatomról és arról, mit éreztem.  Nem lett volna szabad elmondanom, mert visszaélt ezzel és, mikor egy következő beszélgetésünkkor azt mondta, azért nem akar engem, mert én még a régi szerelmemmel bújok össze és Ő nem akar ott járni, ahol más is jár. Hú, de fájt ez a mondat, mert nem hogy testem, de kezem sem ért más férfihoz. Nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem is igazán akartam. Ha nincs bizalom, megette a fene az egészet.

Oly sokat eljátszottam a gondolattal, hogy tud-e Dévid szeretni és hogyan szerethet, ha igen. A sors gyorsan megadta a választ, ami csak seb volt megint, ami rárakódott a meglévőkre.

Történt ugyan is, hogy a telefonom azt mondta, kész, elfáradtam. Így került hozzám Dévid régi készüléke, amit oly gyorsan ajánlott fel nekem, hogy nem volt ideje átnézni, mit is rejt a készülék. Én magamhoz vettem a készüléket és rohantam dolgozni. Napközben ismerkedtem a készülékkel, mikor az üzeneteknél szembesülnöm kellett azzal, hogy az én Dévidem tud szeretni. Soha nem néztem volna meg ezeket, ha nem adja a kezembe. Erősen kellett tartani a készüléket olvasás közben, mert kezem remegett, szemem könnyfátyolos volt a sorok olvasása közben.

Az üzenetekből kivettem azt a szerelmet, azt az aggódást, amit Máriáért érzett. Ölelni, csókolni szerette volna és várta haza nagyon. Dühös voltam és elkeseredett. Én aggódásának töredékét sem éreztem soha. Tudtam, akkor már tudtam, hogy ez az ember őrülten tud szeretni, csak nem engem. Akkor miért? Miért van velem, kérdeztem szüntelen. Egy napon már nem bírtam tovább és elmondtam Neki, hogy mennyire kívánom, és nem tudok Vele élni tovább testi kapcsolat nélkül. Kinevetett. Most is magam előtt látom azt a nevetést és szabadulni nem fogok tőle soha.

Mióta együtt vagyunk, nem festem magam, és kerülöm a nőiesebb ruhákat is, mert ilyenkor azt kapom, mi van, randid van?  Minden mozdulatom már megcsalás számára, ha esetleg ismerőseim, akik nem nőneműek, megkérdezik, hogy vagyok és én válaszolok néhány sorban, akkor már tuti, hogy valami van köztünk. Ilyenkor fülembe cseng az a mondat, mit egyszer hallottam Tőle, hogy Ő mindenkivel szeret jóban lenni és ez alól nem képeznek kivételt elmúlt kapcsolatai sem. Most akkor hogyan van ez? Szeretni szeretném tiszta szívből, őszintén, de, ha nem kellek Neki, akkor hogyan szeressem?

 Visszarakom a szekrénybe azt az átkozott tálcát, amit úgy gyűlölök, hogy nem is bírom látni. Lezuhanyozok, lefekszek, de aludni nem tudok, mert gondolataim nem hagynak. Közös ágyunk már a múlté. Külön alszunk már egy ideje. Szuszogását hallom és ég a testem a vágytól. Hirtelen eszembe jut a mondat: „csináld magadnak”, kiráz a hideg és törnek fel a könnyek. Mindenért én vagyok a hibás és felesleges már minden szó, mert csak ezt a mondatot kapom. Úgy érzem, van a tökéletes és van, az, aki vét.

Mit érezhetett akkor, mikor futottam felé és Ő futott felém, a kapcsolatunk elején? Mindig azt várom, egyszer újraélek minden percet és Hozzá bújok és csókkal borítom testét. Lágyan simítom meg arcát és érzem majd, Ő is akarja. Csókra csókkal válaszol, mint rég. Úgy forrunk majd egybe, mint mikor még csak néhány órát töltöttünk együtt.

Emlékszem arra a hűvös, őszi napra, mikor piciny szoknyámat felkapta a szél, fodrokra táncoltatva és egymáshoz simulva indultunk haza. Közben többször meg-megálltunk és magához szorított, úgy, hogy majd összetört és forrón ölelt. Így sétáltunk haza, ami akkor még egyikünknek volt az otthona és illatával telt meg a szoba. Pezsgőt bontottunk boldogan, hogy egymásra koccintsunk, miközben a gyertyák égtek és halk zene szólt. Ültünk egymással szemben és láttam, vagy vélni láttam a vágyat, mit szemeimmel visszasugároztam. Annyira akartam, hogy lehulljon testemről a ruha. Lecsúszott melltartópántomat igazítani próbáltam. Ő lágyan a pánt alá nyúlt és nem vissza, hanem lejjebb húzta.

Lelkem dalolni kezdett, mert szívem érte dobogott. Szívemmel értem hozzá és fogtam meg kezét, remélve azt, hogy az a boldogság örökre megmarad. Olyan jó volna valakivel beszélni erről az egészről, de nem lehet, mert ugyan ki értene meg? És szégyellem is magam, mert kit nem kérnek, csak eltolnak, az nem lehet más, csak egy selejtes darab, azt meg miért kiáltsam világgá, hogy porszemmé töpörödve nem érzem már nőnek magam. Pedig meg van mindenem testemen és nincsenek taszító kiütéseim. Ó nem jó ez így. Volt, hogy fogyókúráztam, volt, hogy hízókúráztam. Volt, hogy hajamat festettem hetente más színre, gondolva, majd csak vágyat ébreszt Benne valamelyik.

 Jó volna világgá üvölteni a fájdalmat, hogy ne fájjon tovább, de félek, mert még meghallja valaki és válaszában azt mondja, az nem létezik, hogy, ha két ember együtt él, nem érintik egymást. DE! Létezik, sikoltanám. Annál is fájóbb az egész, mert magam marcangolom minden nap. Keresem a hibát, hogy kijavíthassam és szép legyen minden. Mit tegyek? Tördelem a kezem és testem izzadtságban úszik már, mert kínoz a gyötrődés. Hozzam fel a témát ismét? Ó, már nem lenne értelme, hisz már elhangzott mondatokat hallanám újra. Tegyek pontot az egészre és mondjam ki végre: vége? Megnyugodna akkor a lelkem? Nem tudom. Nagy bűn, hogy hiányoznak a boldogság hormonok? Nagy bűn, hogy akarom? Furcsa az élet, mert agyunk raktároz olyan sok mindent, amit nem is gondolunk, hogy ott van, míg egyszer csak be nem villannak. Most, ilyenek jönnek elő és ezekben is a választ, a megoldást keresem.

 Egyik este a tévét néztük és egy nőre megjegyzésként mondta, na ezzel a nővel se feküdnék le. Nem is hasonlított hozzám, de gyorsan a tükörhöz rohantam, hogy megtaláljam azt a közös pontot, ami taszítólag hat rá, de nem találtam. Nehéz perceim vannak. Kereshetném a boldogságom máshol és én itt agyalok, hogy mit tegyek, de ne m tudok mindent csak úgy félre dobni, én attól mélyebben élem meg a dolgokat. Bambán nézem a falat, ami tusom, hogy fehér, de most nem látom a színét, mert beborítja a sötétség.

Lecsendesedik kicsit a lelkem és a belső hangom beszél hozzám. Ő, aki jobban ismer bárki másnál, mert velem van születésem óta. Oly sokszor kételkedtem benne, amit utólag mindig megbántam, mert a belső hang még soha nem hazudott. Most csendbe maradok és lássuk, mit mond Ő.

- Szedd már össze magad, míg nem késő és testedet, lelkedet ne kínozd halálra. Miért hiszed, hogy megváltozik minden? Vedd észre, hogy próbálkozásod reménytelen. Ne, azt keresd, ki hibázott, hisz felesleges. Stoppolni próbáltad, ami elszakadt, de az tovább hasadt. Mélyíted a sebeket magadban csupán. Mondd, meddig csinálod? Addig, míg zavarodott tyúkként éled majd életedet? Mondd, ez boldogság lenne Neked?

Elcsendesedett a hang. Ez volt az üzenet. Most meghallgatom, vagy félre dobom, az az én döntésem, de nagyon nem mindegy, melyiket választom. Javítani kéne önbecsülésemet és csökkenteni a stresszt. Örülnék annak is, ha bőröm szép lenne, amihez kollagén kéne, mert az jó a bőrnek, és ami mind erre jó lenne, az nem más, mint a boldogság hormon, amiből hiányom van, már ugye két éve. Agyam végig játszotta a dolgot, úgy, mint egy zongorista egy zongoradarabot.

Már, csak az a kérdés, hogy mit szeretnék, és mit teszek. Most, halkan suttogom az alábbi mondatokat, talán meghallja és új napra ébredünk holnap.

Olyan ez, mint egy rossz álom. Fel akarok ébredni és karod ölelését érezni, mikor azt mondod: „ne félj, itt vagyok Veled és még a rossz álmoktól is megvédelek, miközben rám mosolyogsz úgy, ahogyan megismertelek és azt mondod, gyere, bújjunk össze kicsit”. Akkor, talán összetört világom is felépül újra és elhiszem azokat a mondatokat, amiket már hallottam, de még nem éreztem, hogy „Téged akarlak”!

 Meghallja, vagy nem? Most kicsit izgulok, mert ha holnap is úgy kel fel a nap, mint eddig, akkor barátként megyünk tovább, ki-ki a maga útján.