Milyen lesz az ünnep?

Fájó vagy édes?

Magányos, vagy boldogsággal teli?

Ki ül majd az ünnepi asztalhoz,

és ki marad majd távol?

Kiért aggódunk majd, és kit siratunk?

Halat eszünk, vagy csak kenyeret?

Ó, Istenem, lényegtelen, csak szeretet legyen!

Édes szaloncukroktól reméljük majd a boldogságot,

vagy igazán boldogok lehetünk,

mert akiket szeretünk, azok ott lesznek velünk?

Miről lesz emlékezetes az idei bejgli?

Talán attól, hogy olyan finom volt, hogy megette mindenki,

vagy sírva majszoljuk majd, emlékeket idézve,

hogy milyen jó is volt együtt lenni valaha?

Szavak kellenek, legyengült lelkünknek.

Ölelés kell, és szeretet, mert erről szól az ünnep.

Talán, idén megtaláljuk az igazi értékeket,

és rádöbbenünk arra,

hogy nem a szép masnival átkötött ajándékok

tesznek boldoggá minket, mert az igazi ajándék,

az a láthatatlan valami, amit eddig csak kergettünk,

és tárgyakba rejtve reméltünk.

Idén, egy ölelésnek is úgy fogunk örülni,

csak a terített asztalnál legyen ott mindenki.

Ó, Uram! Milyen lesz az ünnep?

Boldog vagy könnyekkel teli?

Sírunk Uram, ha akarod,

de mi csak boldogság könnyeket akarunk.

Borítsd be fénnyel a földet az ünnepekre Uram,

és mutass utat, hogy mindenki szeretni tudjon.

Tudjuk a rosszat feledni Uram.

Tudjunk megbocsátani.

Gyógyítsd be sebeinket Uram,

és add, hogy itt legyen mindenki.

Égi sétányaidra, ne vigyél már senkit.

Gyógyítsd be testi, lelki sebeinket.

Uram, én ezt kérem.

Milyen lesz az ünnep?

Fájó vagy édes?

Vasárnap reggel van. Olyan édesen mosolyog a nap. Így, még a gőzölgő kávé illata is dupla örömmel tölt el. Ablakomban integet az a rózsaszín pompázó virág. Még ma sem tudom a nevét, de talán nem is fontos. Csodálatos az a sok apró egymásba fonódó szirom. Nem tudok betelni a látvánnyal. Mikor nézem, olyan nyugalmat érzek. Ilyenkor oly békés minden. Olyan, mintha a világ összes fájdalma köddé válna. Lassan kortyolgatom a kávét, ami ma reggel még aromásabb. Közben nézem a könyvespolcot, ahol sorakoznak a könyvek. Milyen sok sorsot, érzést rejtenek a kötetek és ott a nagy fehér doboz, ami oly rég volt már a kezemben. Kincseket rejtő doboz.  Lassan leemelem a polcról és megsimogatom. Itt, ott, már sárgul a rég még vakítóan fehér doboz. Az évek múlása jut eszembe. Minél sárgább a doboz, annál öregebb az ember. Óvatosan emelem le a tetejét. Kicsit bizonytalan vagyok, mert tudom, hogy felszakadnak majd a sebek és könnyeket csal majd a szemembe a doboz tartalma. Remegő kézzel leemelem a tetejét és elém tárulnak a fotók, a kincsek.  Családi fotók.  Mosolygós és sírós tekintetek. Önfeledten boldog pillanatok és fájdalmas percek megörökített pillanatai. Családom és az elmúlt évek. Ó, egy régi családi fotó! De, rég is volt! Akkor, még sokan voltunk. Ma, már nehezen tudnánk ennyien összeállni egy fotó erejéig. Milyen fiatal volt még rajta anyám. Aggódó arcán mosoly. Szegénykém mindig aggódott valami miatt. Mindig, azt szerette volna, ha boldog lenne körülötte mindenki, de gyakran sóhajtott fel mikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő szerette volna. Ilyenkor valami könyörgő imát mormolt, amiben arra kérte az Urat, hogy változtassa meg a dolgokat. Apám szigorú arccal áll a hátsó sorban. Mindig olyan szigorú arca volt. Talán ennek is köszönhető, hogy nem sok barátja volt. Igazán soha nem sikerült őt megismernem. Nem tudtam megfejteni soha, hogy mire gondol, mit érez. Nagyanyám kötényébe rejti kezét. Mindig próbálta elrejteni a kezeit, amibe mélyen beleívódott a föld szeretete és ettől nem volt soha selymes, puha a keze. Nem zavarta ez őt, csak akkor, ha találkozott valakivel, mert attól félt, hogy majd arra gondol, akinek a kezére téved tekintete, hogy ő soha nem mos kezet. Ez fájt volna neki nagyon, mert úgy ragyogott minden körülötte. A ház, az udvar, a kert, olyan patika tisztaságú volt. Fehér köténye mindig keményítve, ráncmentesre vasalva volt rajta. Nagyon szerettem azt a nagy fehér masnit, amivel összekötötte. Imádtam a szép masnit kibontani. Ő, ilyenkor felkapott és nagy puszit adott. Te, kis huncut, mondta és mosolygott arca. Nagyapám kezében rózsa.  Biztosan a nagyinak szánta. Mindig igyekezett egy szép virággal megörvendeztetni a mamát. Ismeretlen arcok. Ma már nem is nagyon tudom, hogy kik ők. Ó, de gyorsan feledjük azokat, akik nem voltak a mindennapokban velünk. Távoli rokonok ők, akiket szerettünk, de gyakran csak akkor tudtuk meg, hogy mi van velük mikor jött a levél, hogy mikor lesz a temetés. Ilyenkor mindig megfogadtuk, hogy jobban figyelünk majd egymásra, de aztán, minden ment tovább úgy, mint rég, míg újra nem jött egy levél, hogy valaki elment megint. Megmaradt örökre a lelkiismeretfurdalás és a fotók, melyek örökké élnek, ha csak valaki évek múlva szemétbe nem dobja, mert nem jelentenek már semmit. Ez-az életünk. Ez a sorsunk. Ó, drágám te mosolyogsz rám. Hiányzol, és úgy érzem, örökké hiányozni fogsz. Öt éve már, hogy nem közös az utunk. Fájdalmasan édes a mosolyom, ha rád gondolok. Milyen boldogok voltunk. Sok régi szép emlék. Te mit vittél magaddal? Eszedbe jutok még néha? Nézel még régi képeket vagy feledtél mindent? Oly sok kérdésem lenne, de ha itt lennél, kérdés nélkül ölelnélek, mert érintésed választ adna mindenre. Hogyan történhetett ez? Évek óta nem találok kérdéseimre választ. Egy másik képen rózsacsokor. Emlékszem a születésnapomra kaptam. Olyan illata volt, hogy nem csak a szobát, de az egész lakást belengte illata. Igazi szerelem volt a miénk. Egymás nélkül el sem tudtuk képzelni az életet. Milyen boldogság volt mikor összeköltöztünk. Veled ébredni maga volt a csoda, mert minden nap új értelmet adott az életemnek. Ó, de sok csokor fotóját őrzöm. Elhalmoztál virágokkal és szerelmes szavakkal.  Úgy értetted lelkem dallamát, mint még soha senki.  Vörös rózsa. Emlékszem a Ferenciek terén vártam rád. Mikor megláttalak szinte repültem feléd. Úgy öleltük egymást, mint akik örökre így akarnak maradni. Akkor, kaptam ezt a rózsát. Rengeteg fotó, rengeteg élmény, pillanat. Boldogok voltunk minden nap, míg egyszer csak kezdett minden megváltozni. Már nem voltunk olyan boldogok, mint előtte. Nem voltak vitáink soha, de valahogy mégis távolodtunk egymástól. Ritkultak a csókok a felhőtlen pillanatok. Először csak a reggeli puszik lettek kurtábbak, majd az esti jó éjt puszik is elmaradtak. Már nem egymást átölelve aludtunk el, hanem úgy, mint két barát, ki megosztja az ágyát, de szerelmet nem érez. Vagy mégis? Én még a mai napig szerelmes vagyok, de valahogyan más ruhába öltözött már ez-az érzés. Boldogan élnék veled, de tudom, ez már soha nem lesz valóság, még akkor, sem ha újra találkoznánk. Ismerem magam és ismerlek már téged is annyira, hogy soha nem kezdenénk újra, mert soha nem kezdünk semmit újra, ott ahol egyszer már oda tettük a pontot. Ez, még akkor is így van, ha belehal a szív. Minden újrakezdésben ugyanis már az első percben ott van a gondolat, hogy meddig tart? Mert, kezdhetünk mindent újra és újra, de mindig az lesz a vége, ami elsőre volt. Ez, már valahogy így van kódolva. Pöttyös kis ruhában ülök egy padon. Valamin nagyon gondolkodok. Ez, már az utolsó hónapok fotóinak egyike.

Kecses kis vázában sárga rózsa. Ez volt az utolsó virág, amit kaptam tőled. Míg élek soha nem feledem azt az estét. Valami belső feszültség volt már bennem egész nap. Kezdtem érezni a változás szelét, bár agyam hevesen tiltakozott. Szívem pedig el sem tudta képzelni a szakítást. Vacsora után egy pohár vörösbor mellett aztán elhangzott az a fájdalmas mondat, hogy folytassuk egymás nélkül. Emlékszem, két szirom is fájdalmasan pihent az asztalon. Soha nem szerettem a sárga rózsát, még akkor, sem ha a rózsa volt az egyik kedvenc virágom. Mindig félelmet keltett bennem ez a szín, még élénk színe ellenére is. Sírtunk mindketten. Te bepakoltál a bőröndbe és elháltuk az utolsó éjszakát. Megmagyarázhatatlan volt minden, mert szerettük egymást, de valahogy mégsem működött a dolog. Néztem utánad azon a reggelen, de a bőröndkerék nyikorgása fájdalmas nyílként hasított szívembe. Erőtlen voltam. Leroskadtam az ajtóba és csak zokogtam. Reménykedtem, hogy felébredek ebből a rémálomból és visszajössz. Magadhoz ölelsz, és azt mondod, ne sírj kedvesem, veled vagyok, amíg élek. De, nem jöttél és akkor már tudtam, hogy soha többé nem érzem már illatod. Bárhová megyek, mindenhol van egy emlék, amiről te jutsz eszembe. Jó emlékezni. Nem volt kapcsolatom búcsúzásunk óta, mert nem tudom megnyitni a szívem és elképzelhetetlennek tartom, hogy más csókja pihenjen ajkamon. Ez, már örök szerelem. Nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe és minden nap azt kérem az Úrtól, hogy légy boldog. Adja meg neked a sors, amit én nem tudtam megadni, és boldogságod soha ne érjen véget. Néha elfog egy különös érzés, ha rád gondolok. Olyan megmagyarázhatatlan lebegés féle. Olyan, mintha itt lennél velem. Talán ilyenkor te is gondolsz rám, ezért van ez a megmagyarázhatatlan érzés, ami után mindig aprócska kis mosoly költözik arcomra és megmagyarázhatatlan nyugalom és béke vesz körül, kis időre. Lassan megsárgulnak a képek is, úgy, mint a doboz, ami elmúlt éveinket rejti. Boldog vagyok, mert felhőtlenül boldog voltam veled és az érzést, az emlékeket senki nem veheti el tőlem.  Lassan visszarendezem a képeket és visszateszem a doboz tetejét. Hirtelen egy, szinte kiállt, hogy vegyem kézbe, ismerős a kép. Gyakran nézegettem, de most egyből felfedezem azt, amit eddig nem. Úgy nézünk egymás szemébe, hogy az elmond mindent. Szemeink ragyogása arról mesél, hogy nagy szerelem és szeretet van lelkünkben. Ritka az ilyen tekintet. Eddig miért nem vettem észre? Hirtelen nagy fájdalmat érzek, mert felismerem, hogy valamit nagyon elrontottunk, mert azt a tekintetet örökké óvni, és vigyáznom kellett volna. Soha férfi nem fog így rám nézni, de ha mégis, valami csoda folytán találkoznék még ezzel a tekintettel, akkor kincsként kell vigyáznom rá. Ma, már tudom, hogy többször kellett volna néznem ezt a fotót, és akkor most nem azt kérdezném, hogy hol rontottuk el?

Nem kell nekem csörgősipka,

zakatoló vonatocska.

Kicsi szívem, nagy ölelést remél.

Lelkem egy szerető anyáért sír.

Nem kell nekem mesekönyv,

mert mesélő anyukát szeretnék,

akinek én is mesélhetnék.

Elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem

és milyen jó, hogy van nekem.

Nem kérek én barkácskészletet,

mert majd apával szerelgetek.

Karácsonyra egy apát is szeretnék,

aki azt mondja nekem,ügyes vagy fiam.

Akkor, én olyan boldog lennék,

hogy mindent összeszerelnék.

Kicsi gyerek, kicsi szíve, családot szeretne.

Olyat, ahol béke van és szeretet,

ahol minden nap megölelnek engem.

Ahol, ha rossz fát teszek a tűzre,

akkor is szeretnek, és finoman dorgálnak,

hogy jó fiú legyél Bence,

és közben puszit adnak a fejemre.

Nem kérek én színes tévét,

mert esténként, anyát és apát nézném,

hogy milyen boldogok, hogy én velük vagyok.

Az ő örömük, az enyém is lenne,

mert egy boldog családom lenne.

Van még egy rajzlapom.

Arra, le is rajzolom, amit szeretnék.

Had lássa a Jézuska, hogy

nem kérek én semmi mást,

csak egy anyukát és apukát,

de azt nagyon szeretném,

mert akkor én boldog gyerek lehetnék.

A férjemnek szeretője van. Erre kellett rádöbbennem. Soha nem felejtem el azt az estét, mikor rá kellett döbbennem arra, hogy már nem jelentek a páromnak oly sokat, mert ha igazán szeretne, akkor nem csalna meg. Szerda este volt. Én főztem a vacsorát a konyhában. Férjem a számítógépet bűvölte. Pont a terítéshez vettem elő a tányérokat, mikor csengettek. A szomszéd Géza kért segítséget, mert rosszul lett a felesége. Az én Palim egyből fel is ugrott és már ott sem volt. Elfogott az aggódás, de gondoltam, amíg Pali távol van, megterítek, és ha majd megjön, mesél, hogy mi történt és akármi is történt azért enni kell. Csörgött a telefonom. El is felejtettem kivenni a táskámból mikor hazajöttem. Így, gyorsan berohantam a szobába. A táskám a széken volt a számítógép mellett. Miközben a táskámban próbáltam megtalálni a készüléket a gépre pillantattam. Pali nagyon sietett és nem zárta be az oldalt ahol böngészet. Megdörzsöltem a szemem, mert azt hittem rosszul látok. Pont csetelt és nyitva volt a csetablak. Soha nem voltam kíváncsi arra, hogy mit csinál, mert bíztam benne és a szerelmünkben. Most sem olvastam bele, de a piros szívecskék szinte hívogattak, hogy olvassam már el. Szédülni kezdtem. Olyan szerelmi vallomást olvastam, amit én nem kaptam soha. Mi van itt? Elég sok üzenetet elolvastam, mert már nem tudtam bezárni és tudni akartam mindent. Több mint egy éve tartott már a kapcsolatuk. Hogyan lehet az, hogy nem vettem észre semmit? Titokban találkozgattak is. Hetente egyszer, kétszer egymás karjaiban voltak, olvastam ki a sorokból. Ezért voltak azok a bizonyos túlórák. Ügyesen csinálta a párom, mert még gondolati szinten sem jutott volna eszembe, hogy nem munkával tölti az időt. Mire végig olvastam az üzeneteket, már csak zokogni tudtam. Szédültem és becsapottnak éreztem magam. Kiraktam a vacsorát az asztalra, de már nem volt kedvem enni. Lezuhanyoztam és gyorsan ágyba bújtam, mert semmi mást nem akartam csak egyedül lenni. Másnap gyűrötten ébredtem, de elhatároztam úgy teszek, mintha semmiről nem tudnék. Azon pedig, hogy hogyan lesz tovább, ráérek gondolkodni majd később is. A szeretője pont az ellentétem. Én kicsit telt vagyok, ő sovány. Én fekete vagyok, ő szőke. Erről, Pali kedvenc mondása jut eszembe, a változatosság gyönyörködtet. Mi van ebben a nőben, ami vonzza? Mit tud ő adni, amit én nem? Erőt vettem magamon és úgy léptem be a konyhába, mint más reggeleken szoktam. Pali már a kávét főzte. Hozzá léptem és megpusziltam.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt szívem. Tegnap hamar lefeküdtél. Mire visszaértem már aludtál is.

- Nagyon megfájdult a fejem és ledőltem kicsit, de el is aludtam.

Nem szóltam semmit és azóta sem szóltam arról, hogy tudom, van valakije. Két éve szenvedek már e miatt és tehetetlennek érzem magam. Nem tudom mire vártam. Egyet tudtam csak, hogy szeretem a férjemet és nem szeretném elveszíteni. Egy hónappal ezelőtt viszont duplán telepedett rám a félelem, mert mi is önkéntes karanténba vonultunk. Pali tudott itthonról dolgozni. Én viszont munka nélkül maradtam. Mi jöhet még, csak ezt kérdeztem magamtól. Hiányzott a munkám és a pénz is, amit kaptam érte, de próbáltam pozitív maradni és bízni abban, hogy hamarosan vége lesz, és újra találok munkát. Igaz, azért a bizonytalanság érzése ott maradt a gondolataimban. Féltem ettől a vírustól is. Először minden információt elolvastam, de egy idő után már úgy eluralkodott rajtam a félelem, hogy tudtam ez nem mehet így tovább, mert addig olvasom, míg elkapom. Próbáltam egyre kevesebbet olvasni erről és jobban is éreztem magam. Aggódtam viszont nagyon azért, hogy mi lesz a kapcsolatunkkal. Mivel Pali itthonról dolgozott, még többet ült a gép előtt és meg voltam győződve arról is, hogy egyre többet beszélnek. Félelmemet csak fokozta, hogy mi van akkor, ha a fejébe veszi, hogy elmegy a szeretőjéhez? Dupla félelem, mert még a vírust is haza hozza, de ha ő menni akar, akkor megy is. Próbáltam nem gondolni a legrosszabbra. Lesz változatosság vagy nem? Örökké ez zakatolt a fejemben. Nyugalomban teltek a napok. Minden olyan volt, mintha csak ketten lennénk. Sokat szeretkeztünk, ami nagyon jó volt, mert több idő jutott egymásra és úgy éreztem egy új, szebb világba léptünk. Egyik nap viccesen meg is jegyeztem, hogy igaz szinte egyformák a napok, de azért minden napban van valami kis plusz, ami eddig nem volt. Páli rám nézett, és csak annyit mondott:

- Lehetne még változatosabb is. Tudod, a változatosság gyönyörködtet.

Jóságos ég! Mire gondol? Mégis elmegy ahhoz a nőhöz? Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Ment minden tovább, míg néhány nappal ezelőtt így szólt:

- Drágám! Tudod, hogy nagyon szeretlek és tudod mi jutott eszembe? Este kicsit játszhatnánk.

- Mire gondolsz? Nem elég változatos, amit estéről estére teszünk?

- De. Szuper minden csak arra gondoltam, hogy átváltozhatnál.

- Hogy gondolod?

- Mi lenne, ha átfestenéd a hajad estére?

- Milyen szint szeretnél?

- Szőkét.

Mint a villám, úgy csapott belém a felismerés, hogy a szeretőjét szeretné bennem látni. Gyorsan kellett valamit válaszolnom.

- Jó, legyen. Miért is ne.

Alig bírtam kimondani a mondatot, mert olyan nagy gombóc volt a torkomban. A karantén alatt, akkor az egyszer fogtam magam és lementem hajfestékért. Féltem nagyon. Féltem az emberektől, féltem bármit is megfogni. Remegő kézzel, lábbal, de beszereztem, amire szükségem volt. Hazaérve kezdtem a hajam befesteni. Pali izgatott volt. Figyelte a folyamatot és többször elmondta, hogy milyen nagyon várja már az estét. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen kár, hogy a kilókkal nem lehet úgy játszani, mint a színekkel. Így csak hasonlítani fogok arra a nőre, de rajtam még mindig ott lesz a fogni való. Nem tudtam még akkor, hogy miért megyek bele ebbe a játékba. Lassan eljött az este és én ott álltam szőkén. Idegen voltam magamnak, de Pali szeme úgy ragyogott, mint még soha. Az együttlétünk is olyan volt, mint még soha. Tudtam, hogy nem engem ölelt azon az éjszakán. Nem az én fülembe súgta azokat a szép szavakat. Undorodtam magamtól és mindentől. Testemet adtam, hogy ő mást öleljen, és általam mást szeressen. Már tudtam, hogy bármilyen megalázó is, de azért mentem bele ebbe az egész játékba, hogy végre kinyissam a szemem és lépni tudjak. Hányingerem volt napokig. Másnap visszafestettem a hajam és bár nehéz volt a tükörbe nézni, de legalább az én arcom köszönt vissza. Palira viszont már nem tudtam ránézni. Nem kellettek szavak. Mindent tudtam. Mindent éreztem. Távolodunk egymástól. Pali csendesebb lett. Nem ölel, nem becéz. Azóta nem is kezdeményezte, hogy együtt legyünk. Jó volna tudni, hogy mit érez most, mire gondol, de már ez sem érdekel. Lassan elkezdtem pakolni a cuccainkat, mert, ahogy vége ennek az egésznek, útjaink szétválnak. Nem tudok már maradni. Tovább kell lépnem. Kezdődnie kell egy új fejezetnek az életemben, még akkor is, ha könnyekkel lesz tele. Egy járvány kellett ahhoz, hogy meg tudjam tenni azt, amit már rég kellett, volna. Nem is érdekel, már semmi csak éljem túl ezt az egészet, mert ha egészség van, akkor, nem lehet semmi gond. A többi meg csak alakul majd.

Három kiló nyolcvan. Ötvennégy centiméter és fiú. Most nagyon kéne örülnöm, de nem vagyok felhőtlenül boldog. Van már három lányom. Egy fiú viszont mindent visz. Évekig vártam arra, hogy lesz egyszer egy fiam. Lett, csak az élet kegyetlen játékot űzött velem. Úgy rohannék megnézni de nem lehet. Ennek több oka is van. Nem a feleségem szülte, hanem a barátnőm. A járvány miatt most még a kórházba sem mehetek be. Az kéne még, hogy az asszony gyanút fogjon. Nem gondoltam, hogy ez lesz ebből a kapcsolatból. Negyvenöt éves múltam és lassan húsz éves házasok vagyunk. Boldog életünk volt mindig. Ezért is volt furcsa számomra mikor elszántam magam arra, hogy mást is ölelek magamhoz. Egyszerű kis kalandnak indult. Zsuzsókával a barátnőmmel egy épületben dolgozunk, de nem egy cégnél. Élénken él bennem mikor megismerkedtünk. Nyár volt. Ő, a liftet várta a földszinten, mikor beléptem az épületbe. Nem lehetett nem észrevenni gyönyörű karcsú alakját. Szaporáztam lépteimet, mert kíváncsi voltam az arcára is. Szerencsém volt, mert akkor ért a lift a földszintre mikor odaértem. Nyitottam az ajtót. Ő, megköszönte és egy mosollyal ajándékozott meg. Nem tudtam szótlanul nézni, így elmondtam neki, hogy széppé varázsolta a reggelemet. Ő, szerényen mosolygott, majd a hatodikon kiszállt. Így kezdődött, de az a nap, számomra egy csoda volt. Rég éreztem magam olyan jól. Egész nap a hölgy körül jártak a gondolataim. Másnap és utána minden nap igyekeztem, hogy ismét találkozzak vele. Szerencsém volt, mert minden reggel ott volt ő. Két hét után már ismerősként köszöntöttük egymást. Mindig váltottunk néhány mondatot, míg egy csütörtöki napon, én is kiszálltam a hatodikon és az irodájáig kísértem, majd meghívtam egy kávéra.

- Köszönöm, de már nincs rá időm.

- Sajnálom. Munka után? Meddig dolgozik?

- Négyig

- Itt fogom várni. – és ott vártam. Egy közeli kávézóba mentünk. Este nyolcig beszélgettünk. Nehezen vettem búcsút tőle, mert nagyon jó volt vele, és rég esett ilyen jól egy beszélgetés. Soha nem maradtam még ki. Hazaérve, aggódva fogadott a feleségem, de én szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy túlóráztam. Meg is lepődtem magamon és azon, hogy nem éreztem úgy, hogy valami rosszat tettem volna. Sokkal kedvesebb voltam a feleségemhez azon az estén, és szorosabban öleltem magamhoz. Reggel viszont szembe tudtam volna magam köpni, mikor a fürdőszobában a tükörbe néztem, mert megcsaltam a feleségemet. Igaz, őt öleltem és őt tettem boldoggá, de nem az ő arcát láttam, és úgy éreztem Zsuzsu testét ölelem. Amilyen gyorsan jött az érzés, olyan gyorsan tova is repült, mert csak az volt a fontos a számomra, hogy minél előbb lássam őt. Hiányozni kezdett. A metrón azon gondolkodtam milyen lehet vele az ágyban? Kívántam és minél előbb ágyba akartam vinni. Gondoltam, ha megszerzem, utána könnyen útjára is tudom engedni, mert már nem fog vonzani. Nem így történt. Minden héten, csütörtökön találkoztunk és együtt töltöttünk néhány órát a közeli motelban. Boldog csütörtökök voltak. Boldog voltam és boldog volt mindenki, mert gyengédebb voltam a feleségemhez is. Meg is jegyezte, hogy Pistikém úgy megváltoztál, de ez jó. Ó, ha tudnád, nem mondanád ezt. Hónapok teltek el így. Pontosan huszonhárom, mikor egyik találkozásunk alkalmával, könnyes szemmel mondta, hogy valamit meg kell beszélnünk. Megijedtem és szinte remegni kezdett testem, de kértem mondja el mi történt.

- Nagy gond van. Nem is tudom, hogyan mondjam el

- Nyugodtan mondd szívem. Nincs olyan gond, amit ne tudnánk megoldani.

- Terhes vagyok.

- Mi történt? Terhes? Hogyan lehetséges ez? Nem szedtél gyógyszert? Hány éves is vagy? Harmincnégy évesen nem tudod, hogy hogyan védekezz?

- Védekeztem, de mégis így sikerült.

 Az nem igaz, mert ha védekeztél volna, akkor most nem lennél terhes. Vetesd el!

- Nem! – szinte üvöltött, úgy mondta.

Én nagyon megijedtem, mert nem akartam gyereket és féltettem a házasságomat is. Soha nem volt olyan gondolatom, hogy valaha is elhagyjam a feleségemet.

- Én, nem tudok neked semmit ígérni. Vetesd el! Fizetem!

- Nem!!! Tudom, hogy miattam nem adod fel a házasságodat nem is kérem. Annyival viszont tartozol nekem, hogy a nevedre veszed és fizeted a gyerektartást, mert azért neked is van valami közöd hozzá.

- Nem!! Nem adom a nevem. Mit mondanék a feleségemnek? Szét akarsz rombolni mindent?

- Engem ez nem érdekel, ha kell, majd jogi úton kérem azt, ami nekem jár. Olyan bolond azért nem leszek, hogy úgy neveljem a gyerekünket, mintha egyedül én csináltam volna magamnak.

Csúnyán összevesztünk. Úgy vágtam be magam után az ajtót, hogy azt hittem ki is szakad. Most mit csináljak? Két hónapig nem is hallottam róla és nem is találkoztunk reggelenként. Kezdtem megnyugodni, hogy el is felejtett. Egyik nap az irodámba érve, nagy boríték várt az íróasztalomon. Nem volt rajta feladó csak a nevem volt rajta. A borítékban egy ultrahangos kép és a terhesség tényét megerősítő leletek voltak. Sokáig néztem a felvételt és lelkem remegni kezdett, mert ott volt a fiam. Egy fiú! Kell nekem! Nem kerestem, és az óta sem láttam, de nagyon vártam a kis jövevény érkezését. Egy fiú! Nem akarok a fiam nélkül élni, de a családom is legalább olyan fontos nekem. Szeretem a feleségemet és imádom a lányokat. Ma reggel jött az sms, amiből megtudtam, hogy megérkezett a fiam. Csütörtök van. Igazi szerelemgyerek, mert szerelmünk napján született. Biztosan nagyon szép és egyre jobban érzem, hogy nem fogok tudni nélküle élni. Az lenne a legjobb, ha elfogadnám azt, amit kért tőlem, de hogyan magyarázzam meg a feleségemnek, hogy a fizetésem egy részét nem tudom hazaadni? Boldog és boldogtalan is vagyok egyszerre. Az biztos, hogy a családom nem áldozhatom fel. Mellettük kell maradnom és szeretni kell őket nagyon, de hogyan tudom így a fiamat szeretni? Mindent meg szeretnék adni neki, de hogyan? Úgy érzem, ebből jól nem jövök ki. Előbb-utóbb el kell mondanom a feleségemnek, még akkor is ha ő ezt soha nem tudja megbocsátani nekem. Tartozom neki. Darabokra hullik az életem.  Bátorságot kell gyűjtenem, és aztán majd meglátjuk. A FIAM! A FIAM! SZERETLEK FIAM!!!!!!!

Előtte jászol. Ami a nagy templom előtt állt. Háta mögött a nyüzsgő élet. Ő, állt némán és nézte azt a jászolt, amit szorgos kezek építettek. Születés, csak ez jutott eszébe és az, hogy miért is született ő? Kezei fáztak. Zsebre is dugta, de az kikukucskált a lukas kabátzseben át, mint aki mindent látni akar. Lábai remegni kezdtek, mikor elképzelte, hogy hogyan is született. Anyja arcára biztosan kiültek a szülés fájdalmai, de lelke minek örült akkor? Talán annak, hogy egy gyereknek ad életet, vagy inkább annak, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz? Nem várt gyerek volt. Ebben biztos volt, mert ha várták volna, akkor biztosan másként alakult volna a sorsa. Soha nem látta azt a nőt, aki életet adott neki. Azt, hogy ki is az apja, azt szintén nem tudja. Volt idő, mikor kíváncsi lett volna rá, hogy hasonlít e rájuk, de mindig letett arról, hogy felkutassa azokat, akiknek köszönheti az életét. Ami, sok boldogságot, nem hozott neki. Állami gondozásba került születése után és mindig csak remélte, hogy szebb lesz az élete egy napon. A sors viszont nem volt kegyes hozzá, mert csak álmokat adott és kegyetlen utakat, ahol mindig magányosan ballagott. Felnőtt volt, mikor kilépett az intézet kapuján a nagybetűs életbe. Számára ez olyan volt, mint a holdra szállás, hisz fogalma nem volt, mit kezdjen magával. Olyan idegen, de egyszerre szerethető is volt minden, de, hogy ebben az ismeretlen világban hogyan is éljen, nem tudta. Új szabályok, új elvárások. Mit is kezdjen ezekkel, nem tudta. Azt, már tudta, hogy ha meg akar élni, akkor dolgoznia kell, és ehhez munkát kell keresnie. Talált is. Egy gyárban, szalag mellett dolgozott és munkásszállón lakott. Esténként gyakran mondogatta magának, hogy ettől azért jobbat vártam. Nem találta a helyét és igazából azt sem tudta mi tenné boldoggá. Barátok? Azok nem voltak. Ivócimborák, igen. Egy idő után minden nap betért a közeli ivóba és legurított néhány sört vagy felest. Ezeken a napokon, valahogy szebbnek látta az életet és még terveket is kezdett szőni. Minél többet ívott, annál szebb volt számára a világ, mert tele volt tervekkel és reményekkel. Itt, az ivóban ismerkedett meg Gizivel. Nem volt már fiatal. Jó tizenöt évvel volt idősebb nála, de olyan szépeket tudott mondani neki és úgy tudta simogatni az arcát, hogy kezdte azt érezni, hogy itt a boldogság. Gizinek volt egy szobakonyhás lakása a közelben. Először mikor felment hozzá, alig akarta elhinni, amit látott. Több volt ott a borosüveg, mint a bútor, de volt egy nagy ágy, ami végleg megpecsételte sorsát. Gizi, olyan csodás volt az ágyban, amit soha nem remélt. Ezzel magához is láncolta. Gond csak akkor akadt, mikor a Gizi többet ívott a kelleténél és az ágyban csak aludni lehetett vele. Ilyenkor mindig felbontott még egy üveg bort és addig itta, amíg el nem aludt. Két évig éltek így, míg egy napon a Gizi nagyon beteg lett. Kórházba is került, de onnan már nem ment haza. Szépen eltemette. Még fejfát is faragott neki, mert sírkőre nem tellett volna. Nehéz napok jöttek, mert magányosnak érezte magát. A számlák jöttek, de nem tudta, hogy mik azok, mert soha nem látott olyat. Így, nem is nagyon törődött vele. Inkább, minden számlánál ívott egy felest. Mondta is neki az orvos, mikor egyszer a létráról leesett és kórházba került, kéz és lábtöréssel, hogy ember, a maga testében több az alkohol, mint a vér. Egyszer, ha elvágná a kezét, vér helyett, alkohol öntené el a testét. A veszte is az alkohol lett, mert a munkahelyéről elbocsátották italozás miatt. A lakást, meg elvitte a végrehajtó, egy tavaszi napon. Így került az utcára, egy új világba, de ezt nehezen bírta. Fájdalmát, ócska borral gyógyította. Tíz éve már, hogy padokon tölti napjait és hol fázik, hol izzad, de boldogságot csak az italtól kap. Nem vár már az élettől semmit, mert tudja, normális életre képtelen lenne. Valahol mindig az utolsó napot várja, mikor elindulhat oda, ahol állítólag minden szép és nem fáj semmi. Talán, ott boldog lesz. A karácsonyt nagyon szereti, még akkor is, ha az utcán él. Elvarázsolja a csillogás a fények és egy pillanatra, arról szőhet álmokat, hogy milyen szép is lehet, az a valami, amit ugyan ő nem ismer, de létezik. Egyszer valaki mondta neki, hogy ez a varázslat, nem más, mint a szeretet. Így, már tudja, mi lenne az, ami boldoggá tenné, de ő ezt az érzést nem ismeri, mert soha nem szerette senki és ő sem tudott senkihez kötődni. Nézi a jászolt szótlanul, míg megkondul a harang. Ami mindig megrázza testét, mert oly fájdalmasan félelmetes számára ez a hang, de azt, hogy ez miért van, nem tudja. Gyomra is korogni kezd. Dél van. Szól a déli harangszó, de neki ki ad egy jó szót és egy falat kenyeret? Töpreng, majd szépen visszasétál a közeli padhoz és megissza a maradék borát ebédre.

Az óra ugyanúgy ketyeg.

A könyvem az asztalon pihen.

Minden megszokott,

egyedül hiányod az,

amit megszokni, nem tudok.

Magányos éjszakák.

Hideg reggelek.

Sivár az élet nélküled.

Nem ér semmit a lét,

ha nincs velem az,

akit a szívem szeret.

Minden perc,

csak egy szürke pillanat.

Az élet gyorsan elszalad.

A rohanó időben,

vágyaim vannak velem csupán,

hogy eljössz újra,

és ölelsz egy forró éjszakán.

Szerelem, édes pillangói táncolnak nekem.

Én, az életet végig táncolnám veled.

Az óra, ketyeg tovább.

Nincs megállás.

Peregnek a percek,

min apró homokszemek.

Könnyes a szemem.

Fájó hiányod,

szürkévé festi napjaimat.

A remény éltet,

hogy ölelhetlek újra.

Siess, kérlek,

mert múlna a percek,

és lehet, hogy mire ideérsz,

már nem ölelhetsz.

Ó, Uram! Veled beszélgetek újra, mert Te vagy az, aki szavam mindig meghallja. Furcsa az élet, tudod, mert soha nem hittem abban, hogy létezel valahol, de mostanában egyre biztosabban érzem, mert láthatatlan erő vezérel engem. És mondd, ki lehetne más, aki segít, ha nem Te? Mikor szólok Hozzád, mindig válaszolsz. Kérdésem válasz nélkül nem marad soha. Oly nagy a türelmed, hogy köszönni elégszer nem tudom, de őszintén mondom, erre mindig rácsodálkozok. Akkor, kezdtem azt elhinni, hogy vagy, mikor először beszélgettem veled és elmondtam, hogy templomodba nem járok és imát sem nagyon mondok. Te, erre lágy szellőként súgtad, nincs ezzel semmi gond, így is rendben van minden. Újra, és újra hallom, ahogyan mondod és érzem, hogy itt vagy, mert simogatod a homlokom. Tudod, mit vettem észre? Azt, hogy egyik kezed mindig a vállamon van, csak azért, hogy segítsen nekem.

Ó, Uram! Oly, nagy a szíved!

Belefér mindenki. Mindegy, hogy hit nélkül él, vagy csak hit nélkül remél. Csodálatos vagy, azt tudnod kell, mert én csodálkozva nézek rád fel. Egyre jobban azt érzem, olyan akarok lenni, mint Te, hogy mindenkinek tudjak segíteni. Szeretettel akarom átitatni a szíveket, mert szeretet nélkül nincs élet. Tudom, hogy nagy feladat, de számomra az a fontos, hogy szeressek. Mindenkit, akit csak lehet. Egyre gyakrabban beszélgetek Veled, mert úgy érzem, így boldogabb vagyok és sokszor könnyebb a lelkem, miután elmondom Neked, miért sírtam az nap, mert sírtam már sokat életemben, hisz tudod, de mindig küldesz valakit, aki felszárítja a könnyeimet. A múltkor, is küldted azt a kis árvácskát a térre, aminek úgy pompázott a szirma, mintha gyémánt csillogna, pedig egyedül volt ő egy park közepén magányosan, árván, elhagyatva, mégis, mikor meglátott, pompázott. Lehajoltam hozzá és megsimogattam, mert könnyeimet felszárította ő.

Ó, Uram! Oly nagy szíved van, hisz szebbnél szebb ajándékokat adsz. Sokat gondoltam mostanában valakire, aki oly sokat jelentett nekem valaha, és sóhajtozva kérdeztem ó, vajon mi van vele? Te, meghallgattad sóhajom, mert másnap elküldted hozzám őt, véletlen találkozásnak álcázva. Mikor megláttam őt, nem tudtam, miért sírok. Azért, mert Őt látom, vagy azért, mert Te elhoztad őt? Boldogságot terelsz utamba minden nap, mert Te oly jó vagy. Érzem, nagyon vigyázol arra, hogy kezed stabilan a vállamon pihenjen, mert nem hagyod, hogy elmozduljon.

Ó, Uram! Köszönöm Neked!

Tegnap mondtam Neked, hogy nem akarlak gondommal állandóan zavarni, de Te erősebben fogtad meg a vállam és azt mondtad: Te, soha nem zavarsz és kérlek, minden nap mondd el nekem, amit érzel, mert hallgatni akarlak. A legnagyobb ajándékot adtad nekem Uram, az idődet, a figyelmedet és a szeretetedet.

Hálával a szívemben köszönöm és ígérem, minden nap elmondom, milyen a lelkem. Köszönetemként fogadd el szeretetem, kérlek, mert most már tudom, hogy létezel, és én nagyon szeretlek Téged!

 Ámen!

Ó, Istenke! Karácsonyra kéne, mert apának és anyának nincs rá pénze.

Térdepelt a templom falai között, kezét imára kulcsolva az apró fiúcska. Délután volt, kevesen voltak, csak néhányan imádkoztak. Iskolatáskája a pad mellett hevert, míg a picinyke fiúcska az Istenkével beszélgetett. Tíz éves lehetett. Oly hittel kérte a szép ünnepet, hogy a hátsó sorban ülő öregúrnak a lelke beleremegett, mert oda is elértek a kérő szavak.

Jó Istenkém, arra kérlek, most az egyszer segíts szüleimnek. Oly sokat tettek Ők már értem, hogy most úgy érzem, nekem kell tennem valamit Értük. Tudod, én még soha nem voltam templomban, de tudom, ha valamit nagyon szeretnék, akkor Neked elmondhatom. Anya és apa munkanélküli lett. A tesóm tegnap már óvodába sem ment. Nekem a suliba füzet kéne, de nem szóltam a szüleimnek, mert tudom, nincs most rá pénzük. Majd kisebb betűkkel írok, és akkor kitart az idén és jövőre majd csak szerzünk, de most ezzel nem szeretném még az ünnepeket jobban elrontani. Tegnap este ugyan is hallottam, mikor mi már aludtunk, a konyhában beszélgettek. Legalább is azt hitték, mi már alszunk rég, de én fent voltam és mindent hallottam. Anya mondta apának, hogy az idén fára nem telik és kérdezte, mit mondjunk majd a gyerekeknek, hisz oly nehéz ezt elmesélni. Apa válaszában azt mondta: nagyon szeretném, ha lenne fánk, tudod Te is, Zsuzsám, de munkát nem kapok, lopni pedig nem fogok. "Majd csak megsegít a jó Isten!" Mondta anya és az arcát simogatta. Apa elöl próbálta a könnyeit így elrejteni, de apa észrevette és jó szorosan átölelte. "Ne sírj édes pici lelkem, eddig még mindég volt valahogy, csak ne sírj, mert az nekem is nagyon fáj!"  Anya elmosolyodott és "gyere, feküdjünk le" szólt apának és egymás kezét fogva a szoba felé indultak. Tudod, Istenke, szeretnék hazavinni az ünnepekre egy fát, hogy ne kelljen Nekik mindenféle magyarázatot kitalálni, hogy a mi csalódásunkat enyhítsék. Ajándékot nem kérek, mert kibírom nélküle is. Igaz, ha a tesóm kapna valamit, az jó lenne, mert Ő még kicsi és biztosan csalódott lenne, ha nem találna a fa alatt semmit. Díszek nem kellenek a fára, azzal ne foglalkozz, mert nagyon sok díszünk van, amit tavaly, meg tavaly előtt csináltunk anyával, sok-sok délutánon át. Vannak harangok és fenyőformák, meg papírkarikákból összefont girland. Ezt a tesóm csinálta tavaly az oviban. Sok szép színes karika, zöld, piros, kék, fehér, csak sárga nincsen. Ezért sírt keservesen a tesóm, mert Ő sárgát is szeretett volna belefűzni,de másnak jutott a sárga papír. Akkor megígértem Neki, hogy idén sárga karika is kerül a fára. Még ezt az ígéretemet is be kell tartani és papírt kell szereznem. Tavaly karácsonykor olyan boldogok voltunk. Igaz, akkor még apa és anya is dolgozott. Szép fánk is volt, tele cukorral és ajándékot is kaptunk. Volt diós és mákos bejgli. Jaj, a diósat nagyon szeretem, a mákosat meg inkább a tesóm kedveli. Este sokat társasoztunk és apa és anya is mesélt szép történeket, hogy régen milyen volt az ünnep. Nagy szeretetben teltek az ünnepek. Jó lenne, ha az idén is így lenne és a szereteten kívül fa is lenne.

Szépen kérlek, segíts, ha tudsz, mert számomra is Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud. Az a furcsa, hogy nem szólsz semmit, így nem tudom, mit válaszolsz. Anyától hallottam egyszer, hogy Te jeleket küldesz. Egy hét múlva, pontban négykor eljövök és, ha tudsz adni egy fát, kérlek, a templom lépcsőjére tedd le.  Így tudni fogom, hogy értem fáradoztál és a fát nekem hagytad ott.  Lassan megyek, mert anya vár és nem szeretném, ha idegeskedne, mert nem értem időre haza.

Futva jöttem a suliból Hozzád és futva megyek haza is, így nem fogok késni. Számomra megéri ez a kis futás, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy segítesz.

Köszönöm, hogy meghallgattál! Ámen!

Óvatosan felállt a picinyke fiú, majd táskáját a vállára dobta és a kijárat felé indult. Elhaladt az öreg előtt, ki végig hallgatta imáját és gondolkodott nagyon, mert végig, míg imádkozott a fiú, csupa ránc volt az arca. A fiú a kijárat előtt még visszafordult és így szólt.

- Kérlek, küldj valami jelet, ha tudsz segíteni!

És lenyomta a kilincset, ami a templom ajtaját nyitotta. Az ajtót nehezen nyitotta, de bármennyire is sietett, óvatosan húzta be maga után. Már majdnem bezárult az ajtó, mikor hangot hallott a háta mögül:

- PONTOS LÉGY!

Egy pillanatra megtorpant, majd mosolyra derült az arca és futásnak eredt.