Két karodban ringattál kedvesen.

Megsimogattad arcom, édesen.

A szemed boldogan csillogott.

Szeretlek, mondtad, és én tudtam,

igaz minden szavad, mert étintésed,

magát az izzó szerelmet adta át.

Ringattál, becéztél, és feltétel nélkül szerettél.

Megtennék érted mindent, mondtad,

és én tudtam, hogy, ez így is van.

Csókod izzó láva volt mindig,

én úgy szerettem, hogy kértem még.

Ritkán sírtam, míg velem voltál, de ilyenkor,

mindig kis apró puszikkal itattad fel,

arcomról a fájó könnycseppeket.

Rendbe jön minden, mondtad,

és ez így is lett, mert szép lassan,

rendbe jött minden.

A szeretlek, nem puszta szavak voltak,

mert szívből, őszintén szóltak.

Ma már, nem ringatsz, nem hallom hangod,

hogy rendbe jön minden, nem mondod.

Ma már, arcomon végig folynak a könnyek,

mert puha csókoddal, nem szárítod fel azt.

A fájdalom testemet rázza, mert már többé,

nem érzem, szerető kezed.

Égi tündérek vesznek ma már körbe, míg

hiányod örök sebet vés lelkembe.

Nevess! Hallok egy hangot, messziről, távolról.

Te vagy az, vagy csak képzelődöm csupán?

Nem, nem lehetsz Te.

Vagy talán mégis?

Onnan fentről is szólsz hozzám?

Vagy, csak puszta képzelgés csupán?

Mit tegyek?

Életem nélküled, hogy legyen?

Ki simogat meg este?

Kinek mondhatom, hogy szeretlek?

Csillagokkal üzenek neked,

örökké szeretlek, kedves.