Előtte jászol. Ami a nagy templom előtt állt. Háta mögött a nyüzsgő élet. Ő, állt némán és nézte azt a jászolt, amit szorgos kezek építettek. Születés, csak ez jutott eszébe és az, hogy miért is született ő? Kezei fáztak. Zsebre is dugta, de az kikukucskált a lukas kabátzseben át, mint aki mindent látni akar. Lábai remegni kezdtek, mikor elképzelte, hogy hogyan is született. Anyja arcára biztosan kiültek a szülés fájdalmai, de lelke minek örült akkor? Talán annak, hogy egy gyereknek ad életet, vagy inkább annak, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz? Nem várt gyerek volt. Ebben biztos volt, mert ha várták volna, akkor biztosan másként alakult volna a sorsa. Soha nem látta azt a nőt, aki életet adott neki. Azt, hogy ki is az apja, azt szintén nem tudja. Volt idő, mikor kíváncsi lett volna rá, hogy hasonlít e rájuk, de mindig letett arról, hogy felkutassa azokat, akiknek köszönheti az életét. Ami, sok boldogságot, nem hozott neki. Állami gondozásba került születése után és mindig csak remélte, hogy szebb lesz az élete egy napon. A sors viszont nem volt kegyes hozzá, mert csak álmokat adott és kegyetlen utakat, ahol mindig magányosan ballagott. Felnőtt volt, mikor kilépett az intézet kapuján a nagybetűs életbe. Számára ez olyan volt, mint a holdra szállás, hisz fogalma nem volt, mit kezdjen magával. Olyan idegen, de egyszerre szerethető is volt minden, de, hogy ebben az ismeretlen világban hogyan is éljen, nem tudta. Új szabályok, új elvárások. Mit is kezdjen ezekkel, nem tudta. Azt, már tudta, hogy ha meg akar élni, akkor dolgoznia kell, és ehhez munkát kell keresnie. Talált is. Egy gyárban, szalag mellett dolgozott és munkásszállón lakott. Esténként gyakran mondogatta magának, hogy ettől azért jobbat vártam. Nem találta a helyét és igazából azt sem tudta mi tenné boldoggá. Barátok? Azok nem voltak. Ivócimborák, igen. Egy idő után minden nap betért a közeli ivóba és legurított néhány sört vagy felest. Ezeken a napokon, valahogy szebbnek látta az életet és még terveket is kezdett szőni. Minél többet ívott, annál szebb volt számára a világ, mert tele volt tervekkel és reményekkel. Itt, az ivóban ismerkedett meg Gizivel. Nem volt már fiatal. Jó tizenöt évvel volt idősebb nála, de olyan szépeket tudott mondani neki és úgy tudta simogatni az arcát, hogy kezdte azt érezni, hogy itt a boldogság. Gizinek volt egy szobakonyhás lakása a közelben. Először mikor felment hozzá, alig akarta elhinni, amit látott. Több volt ott a borosüveg, mint a bútor, de volt egy nagy ágy, ami végleg megpecsételte sorsát. Gizi, olyan csodás volt az ágyban, amit soha nem remélt. Ezzel magához is láncolta. Gond csak akkor akadt, mikor a Gizi többet ívott a kelleténél és az ágyban csak aludni lehetett vele. Ilyenkor mindig felbontott még egy üveg bort és addig itta, amíg el nem aludt. Két évig éltek így, míg egy napon a Gizi nagyon beteg lett. Kórházba is került, de onnan már nem ment haza. Szépen eltemette. Még fejfát is faragott neki, mert sírkőre nem tellett volna. Nehéz napok jöttek, mert magányosnak érezte magát. A számlák jöttek, de nem tudta, hogy mik azok, mert soha nem látott olyat. Így, nem is nagyon törődött vele. Inkább, minden számlánál ívott egy felest. Mondta is neki az orvos, mikor egyszer a létráról leesett és kórházba került, kéz és lábtöréssel, hogy ember, a maga testében több az alkohol, mint a vér. Egyszer, ha elvágná a kezét, vér helyett, alkohol öntené el a testét. A veszte is az alkohol lett, mert a munkahelyéről elbocsátották italozás miatt. A lakást, meg elvitte a végrehajtó, egy tavaszi napon. Így került az utcára, egy új világba, de ezt nehezen bírta. Fájdalmát, ócska borral gyógyította. Tíz éve már, hogy padokon tölti napjait és hol fázik, hol izzad, de boldogságot csak az italtól kap. Nem vár már az élettől semmit, mert tudja, normális életre képtelen lenne. Valahol mindig az utolsó napot várja, mikor elindulhat oda, ahol állítólag minden szép és nem fáj semmi. Talán, ott boldog lesz. A karácsonyt nagyon szereti, még akkor is, ha az utcán él. Elvarázsolja a csillogás a fények és egy pillanatra, arról szőhet álmokat, hogy milyen szép is lehet, az a valami, amit ugyan ő nem ismer, de létezik. Egyszer valaki mondta neki, hogy ez a varázslat, nem más, mint a szeretet. Így, már tudja, mi lenne az, ami boldoggá tenné, de ő ezt az érzést nem ismeri, mert soha nem szerette senki és ő sem tudott senkihez kötődni. Nézi a jászolt szótlanul, míg megkondul a harang. Ami mindig megrázza testét, mert oly fájdalmasan félelmetes számára ez a hang, de azt, hogy ez miért van, nem tudja. Gyomra is korogni kezd. Dél van. Szól a déli harangszó, de neki ki ad egy jó szót és egy falat kenyeret? Töpreng, majd szépen visszasétál a közeli padhoz és megissza a maradék borát ebédre.