Kiáltana, de nem tud. Halk suttogás hangja csupán. Gyógyszerért nyúlna, de nem éri el. Keze gyenge. Lábai súlyos ólomkövek. Fekszik a földön, a mennyezetet nézve. A plafonon pereg a festék, amit egy pók által szőtt háló tart meg. A festés is elmaradt az idén. Mint, tényt állapítja meg. A derekát töri a kemény padló, ahol összeesett. Szomjas, de vizet senki nem ad. Mivel, hangja nincs, így csak remél, hogy ma is eljön, akitől segítséget remél. Majd, hosszú ideig semmi. Kiesik a történés. Lassan a szemeit nyitja újra, de idő, míg megérti, mi is történik vele. Feleségét keresi, akit az előbb álmaiban látott, vagy kábult világa hozta a képet? Gyönyörűen mosolygott rá, majd kezét nyújtotta felé, és hívta a fény felé. Csillogó fényesség ragyogta be a szeretett nőt, aki öt éve itt hagyta őt. „ Segítek. Ott leszek veled, mikor elhagyod azt a világot, ahol boldogok voltunk.” Már látta maga előtt a sírt, az örök nyughelyét, és érezte hamarosan itt az utolsó óra. Fájdalmas érzés tudni, hogy nem sétálhat többé. Nem olvashat már kedvenc hobbijáról, ami a munkája is volt egykoron, de ma, már túl van mindenen és nem csak a rohanó éveken. 79 évet adtál Uram. Kérnék még, ha lehetne, de nincs alku, tudom. Mennyi, mennyi mindent tehettem volna még és a Pistikének isigértem egy könyvet, de hiába várja a negyediken. Már, nem kaphatja meg. A gyerek hiányzott az életemből, sóhajtana mélyen, de már ez is nehezen megy. Mi mindenre megtanítottam volna, de majd talán, ha újra születek. Mennék már, mert nehéz a lét. Mire vársz még Uram? Csengetnek. Valaki jönne és ajtót is nyitnék szívesen, de fájdalmasan kell tudomásul vennem, hogy nem megy. Csenget újra. Ó, ne menj el, kérlek, bárki is vagy. Mondja, mint egy fohászt. Sóhaja, meghallgatásra talál, mert fordul a zárban a kulcs. Jön a Juli, aki takarítani és bevásárolni szokott, egy héten egyszer. Ma, nincs is szerda. Vagy szerda lenne? Lényegtelen. Egy a fontos, hogy itt van. csapódik az ajtó. Olyan a hangja, mintha azon a ponton mindent lezárna. Közeledő léptek. Talán még van esélyem. Mi történt, és még ezer kérdés. Hallja, de válaszolni lehetetlen számára. Ismét percek, amikor érte nyúl egy női kéz és a fény. Majd arra ébred, hogy mentősök nézik őt, tanácskoznak. Eldőlt a sorsa. Néhány pillanat csupán és dübörgő léptek verik fel a házban a csendet. Nyikorgó kerék hangok. Könnyedén felemelik testét, ami alig ötven kiló már csupán. Beleültetik abba a tolószékbe, de olyan ő, mint egy rongybaba. Megigazítják rajta azt a pizsamaszerű valamit, és papucsos lábát a lábtartóra helyezik. Pokrócot terítenek ölébe, mert mínuszok járnak táncot a szélben. Határozottan indulnak el vele. Ki tudja mitől, de van ereje, hogy még mielőtt kilépnének a laásból, megállítja az őt tolót. Szemével végig simogatja a falakat, a szeretett tárgyakat. Búcsúzik azoktól a falaktól, amelyek több mint hatvan évig, neki otthont adtak. Vajon mi történik ezekkel a dolgokkal, mi lesz a sorsuk? Másoknak, lehet, hogy kacat csupán, de nekem az életem volt, minden tárgy. Indulnak. A zajra a szomszédasszony is kidugja fejét és arcára kiül a kétségbeesés, mert érzi, hiába szeretne segíteni, már nem tud. Kedves szomszédja, akivel barátságban voltak negyven évig, már nem jön vissza. Még, megölelné, egyszer utoljára, de nem teheti, mert a vírus ezt is elveszi. Magában mondja csupán, ó szegény. Úgy sajnálom, de így végezzük mindannyian.  Szervusz, Jóska! Vigyázz magadra és siess haza! – szól. Jóska ránéz. Szeme könnyes. Szólna, de nem tud. Megfogná kezét, még utoljára, de ez is lehetetlen. Így, csak szemével bólint. Kattog a lift és gyorsan fel is ér az emeletere. Majd csapódik az ajtó, a kapu.

Egy hétig semmi hír. A lakók az ablakát fürkészik és remélik, hogy egy este újra felkapcsolja az állólámpát az ablak alatt, ahol olvasni szokott esténként. Nincs fény, sötét a lakás. Majd fekete zászló leng a kapu felett. A Jóska elment. Mindenkit megráz a hír, mert érzik valaki hiányozni fog.

Ajtaja előtt, mikor elmennek, ejtenek egy könnyet. Ezzel adózva egy jó ember emlékének.

Így, ért véget egy emberi élet.

Ünnep lesz újra.

Kitárjuk lelkünk alvó szírmait,

szeretünk, ölelünk újra.

Ajándék minden óra.

Haza megyünk,

oda ahol már rég nem jártunk,

ahol minden nap aggódva vártak,

de mi úgy rohantunk a napokon át,

hogy ritkán nyitottuk ki a szülői ház ajtaját.

Most belépünk, és lelkiismeret furdalást érzünk,

mert tudjuk, hogy gyakrabban kellett volna jönnünk.

Ünnep lesz megint, és szeretünk mindenkit.

Adunk annak, aki kéri.

Boldog ünnepet kívánunk mindenkinek,

hisz ünnep lesz újra.

Ajándékokat rejtő, papírok nesze.

Eszünkbe jutnak ők, kik már messze mentek,

és soha nem lesznek velünk.

Mindenkiért, halkan egy imát mondunk.

Örülünk, mert körül vesz a varázs,

az ünnep szeretet varázsa.

Lelkünkben érezzük,

így lenne szép az élet.

Szemünkbe könnyek gyűlnek,

mert feltörnek az emlékek.

Félve, zsebkendőbe töröljük a múltat,

és feltör a fájdalmas sóhaj.

Ünnep lesz újra.

Játszhatunk gyerekként a hóban.

A fenyőfa fénye közelebb hoz szívünkhöz mindenkit,

és érezzük, nagyon jó így.

Néhány nap csupán,

és eltűnik a varázs,

mert vár egy rohanó világ,

ahol halványul a szeretet fénye,

ahol érezzük, hogy az ünnepnek vége, de

ma még izgatottan várjuk a csodát,

mert ünnep lesz újra.

Havas esővel köszöntött be a tél. Mindenki az igazi hópelyheket várta és fehér karácsonyban reménykedve indult munkába azon a reggelen. A város már ünnepi fényben pompázott. Fényfüzérek, árusok mindenhol. A parkok, amelyek nyáron sok városlakónak pihenést biztosítottak, most üresek voltak. Mindenki inkább futott a meleg szoba ölelésébe. A kis, külső kerületi parkocska gyöngyszeme az óriási fenyő volt. Sok boldog és szomorú arcot látott már, az biztos, mert ma már unokákat ringató nagymamák is emlékeznek arra, hogy gyerekként ott futkároztak körülötte.

Elegáns öregúr állt a fenyő előtt és havas ágait kezében tartva, óvatosan simította a tűlevelekből álló természeti csodát. Majd gyorsan körülnézett, látja-e valaki és miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, óvatosan, lassan előhúzta zsebéből a zsebkendőjét, ami vászonból volt. Nem sietett, hogy letörölje könnyeit az arcáról. Olyan volt, mint aki nem szeretne megszabadulni tőle, de muszáj, mert nem oda való. Miután felitatta könnyeit, a zsebkendőt szépen összehajtotta úgy, mint aki gyémántot csomagol be és mindig magával viszi. Majd, miután körülnézett, a fa törzsét egyik kezével átölelve mesélni kezdett az öreg fenyőnek.

Ez, lesz az első karácsonyom-Máriám nélkül. Nehéz, tudod, nagyon nehéz. Tavaly karácsonykor még együtt sétáltunk el előtted. A drágám csodálta pompázó ágaidat és lenyűgözte élénk, szép örökzöld színed. Mondta, "nézd, Ferikém, olyan ez a fa, mint az örökélet. Valahogy az életet sugározza, nem úgy, mint én." Szegénykém, akkor már nagyon gyenge volt.  Erő már nem sok volt Benne, de sétálni akart, levegőre vágyott. Sokat szenvedett, mert tudta, a legyőzhetetlen kórt legyőzni nem lehet. Mindig csinos, fess kis asszonyka volt. Vigyázott arra, hogy mindig olyan szépnek lássam, mint mikor megismertem. Darázs dereka alig változott valamit az évek során. Szegénykém, mikor megtudta, hogy rákos, kezdett összeomlani. Nehezen fogadta el a tényt. Igazából soha nem is fogadta el. Mikor a kezelések után kihullott a haja, nem akarta, hogy bemenjek Hozzá a kórházba. A fiunkkal üzente, hogy már nem az, aki régen volt és nem szeretne csalódást okozni nekem, és, hogy nem szeretné, ha ez a kép maradna meg Róla nekem.  Nem akart a kórházból hazajönni. Ott akart az utolsó percig maradni. Sok energiámba került, hogy meggyőzzem arról, hogy én így is szeretem és erősnek kell lennie és meg fog gyógyulni.

Könnyes szemmel mondta: "Tudod, Ferikém, az áttéteket már nem lehet kisatírozni úgy, mintha nem is lettek volna." Szeretlek, mondta és zokogva puszilta meg az arcomat. A szívem akart megszakadni, mert nem tudtam segíteni Rajta, pedig, ha valaki, Ő megérdemelte volna az életet, a boldogságot. Csodálatos nő, anya és nagymama volt. Életem legnagyobb sikere volt az, hogy Őt megismertem. Tavaly karácsony előtt egy héttel hazajött a kórházból és minden erejét összeszedve , készült az ünnepre. Én bevásároltam, Ő sütött, főzött. Igaz, minden háromszor annyi ideig tartott, mint máskor, de nem adta fel. Mondta, szeretné, ha szép karácsonyunk lenne. Óriási fát állítottunk.

Régen mindig Ő díszítette, de akkor én raktam fel a cukrot és a díszeket, mert Neki már nehéz lett volna. Vacsorára meghívtuk a gyerekeket és az unokákat. Boldog volt, hogy mindenki ott lesz. Délután 4 óra volt mire minden kész lett. Az ajándékok a fa alatt. A gyerekek megérkeztek, az unokák boldogan meséltek a nagyina az elmúlt napokról. Marikám boldog volt. Egy fehér kis kerámia harang jelezte minden évben az ünnepet.

Az öregúr a zsebében kezdett kutatni, míg hosszú percek múlva előhúzta a kis fehér harangot. Ez az! Ezzel a kis haranggal hívtam mindiig a családot a fa köré. Akkor viszont csak fogtam a kezemben és forgattam úgy, mint most. Majd odaadtam Máriámnak és kértem, Ő hívja be a családot.

Könnyeivel küszködve megrázta. "Így ni!" És ott álltunk mindannyian a fa körül. Elénekeltük a karácsonyi éneket, majd mindenki halk imádkozásba kezdett. Az én drágám fejét vállamra hajtotta és úgy kezdte el az imát. "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” Még hallottam gyenge kis hangját, majd teste elkezdett csúszni lefelé. Pillanat volt az egész, mert már csak fiam éles hangját hallottam, ahogy kiáltja: "Mentőt! Hívja valaki a mentőket!" És ott tartotta édesanyját a karjaiban. Mikor ránéztem, már tudtam, hiába jönnek, tenni már semmit nem tudnak.

A mentő orvos már csak a halál időpontját tudta rögzíteni, segíteni már nem tudott. Az unokák zokogtak és "Mama, mama, mi történt?" Kiabálták. Csend. Mély csend és fájdalom nehezedett ránk azon az estén. Az ajándékok bontatlanul maradtak és enni azon az estén még a gyerekek sem tudtak, csak ültünk csendben és imádkoztunk.

Nagyon hiányzik nekem.  Az idén a gyerekeknél leszek karácsonykor. Én nem díszítem fel a lakást és fát sem veszek. A gyerekek akarták, de mondtam, nem, mert a lakásomban az volt az utolsó fa, amit még az én Máriám is látott.

Az öregúr lassan végigsimította a fenyő törzsét, majd a kis harangot a fenyőágra akasztotta és elindult. Mielőtt a teret végleg elhagyta volna, még visszanézett, miközben a zsebkendőjét szorította, amivel arcát mosó könnycseppeket akarta letörölni.

Azért írok még gyorsan, mert tavaly elég rosszul alakultak a dolgok, ha jól emlékszem. Azt már pontosan nem tudom, hogy mi is volt a pontos oka annak, hogy nem jutottál el minden otthonba, mert ott fonalat vesztettem, mikor azt mondtad, hogy sok a dolgod, mert csomagolod a szeretetet. Ami, nem is egyszerű dolog. Na, nem is irigyeltelek érte akkor, mert úgy becsomagolni a legszebb érzést, ajándékot, hogy mindenki értse, hogy ennek van a legnagyobb értéke, bizony nehéz, de visszatérve. Pont ezért arra kértél mindenkit, hogy vegye át a helyed és ajándékozza meg azt, akit szeret. Komolyan is vették az emberek, mert egyből terveket szőttek, listát írtak. Plázába rohantak, ahol taposták egymást, hogy nekik is maradjon abból, amit mindenki vesz. Őrület! Izzadt homlokok, anyákat emlegető mondatok. Két kézben alig elférő csomagok. Na, volt harc rendesen, de küzdött mindenki, mert neked meg akart felelni. Legalábbis, ami az ajándék részét illeti. Aztán az áldatlan nagy rohanásnak vége lett, mert elérkezett az ünnep. Össze is jött a családok zöme. Finom falatok kerültek az asztalra. Tudod, a szokásos ünnepi vacsora. Volt süti is bőven. A fenyőfa is állt, nagy nehézségek árán, mert ha te tudnád, hogy mennyi vita előzte ezt meg, akkor én mondom, bele is pirulnál. Nem is egy asszonyka kapkodta a nyugtató pirulákat ám, hogy oldja a feszültséget és időben kész legyen. Na, és a kedves anyóshoz is kedves legyen. Mert, szeretet ide, szeretet oda. Nehogy azt gondold, hogy itt a családokban mindenki szeret mindenkit. Ó, dehogy! Sok a gond, de mindenen túl, végül minden a helyére került. Szépen mosolyogott is a család minden tagja egymásra. Bár, ha a belső, ki nem mondott gondolatokat is hallhattuk volna, akkor egyből halványult volna a fény a fenyőfán. Asztalokhoz is ültek szépen, mert első és fontos feladat, hogy tele legyen a pocak, mert akkor minden szebb és nyugodtabb. Volt, aki dicsérte az ételt, de volt azért kellemetlen pillanat is, mikor valaki szálkásnak találta a halat / aki csinálta az, azt gondolta, hogy ó, csak akadna a torkodon a falat /Vagy éppen, mikor valaki kevesellte a töltött káposztában a húst. De, végül is mondhatjuk, hogy mindenhol elég békésen ért véget a vacsora. Jöhet az ajándék! Ó, te Jézuska! Dobozok halmaza, színes papírba csomagolva. ilyen, olyan színes masni. Ekkor még mosolygott mindenki, mert azt hitte, hogy azt kapja, ami a lelke vágya, de nem ilyen egyszerű ez, az élet, mert jöttek még meglepetések. Volt sok olyan család, ahol géppuskát kapott a legkisebb fiú.  Ő, még örült is, mert jól tudja majd kergetni vele a galambokat. Bár, valami komolyabb darabra vágyott, mert ez olyan gyerekes, de hát mit is tehet? Ez van. A nagyobbacska fiúcska, ilyen, olyan flancos videó játékot kapott, ahol az volt a lényeg, hogy lőjél szét mindenkit, mert a legnagyobb harcos te vagy. A papa, önvédelmi fegyvert kapott. Bár lelke másra vágyott. Az ajándékba rejtett célzást is értette. Nem véletlen ez, de meddig fognak még arra emlékezni, hogy a tyúktolvajt nem sikerült elfognia. Na, majd, most! Az anyukák parfümökben úszkálhattak, illatos kádban fürödhettek a fürdőbombák által. Kisebb ajándékkal is beérték volna, már ami a csomagolást illeti, hisz minél kisebb az a doboz, annál értékesebb, de aranyat csak a fán láttak és az is dió volt. A kislányok baba összeszerelő csomagokat kaptak. Mégis csak fejleszti a kézügyességet. Izgalmas feladat, mondhatom, összerakni a darabokban lévő babát és nem összecserélni a kezét, lábát. Nagyra is kerekedett a papa szeme, mikor az aprócska lányka azt kérdezte, papa, engem is így raktatik össze? A papa zavarában, gondolkodás nélkül azt válaszolta: Mi ügyesek voltunk, és a kicsomagolástól számítva, öt perc alatt össze is raktunk. Na, tessék! Ezen a válaszon gyötrődhet a gyerek, de ebben a rohanó világban, öt perc és kész a gyerek. Van még szerelemgyerek? Mindent rohanva csinálunk, ebben a világban. A nagymama, okos telefont kapott, mert ilyen nagygombos valami készüléket venni ciki lenne. Most az okos teló a nyerő. Nézte is a nagyi. Úgy tetszett is neki, de a neve szíven ütötte, és a vejétől azt kérdezte:

-          Fiam! Milyen telefon is ez?

-          Okos, okos telefon anyuka.

-          Figyelj fiam! Én megértem, hogy öregszem és felejtek is már, de ennyire vészes a helyzet, hogy már egy okos telefon kell, hogy élni tudjak? Nekem elég lett volna az is, ha együtt vagyunk és beszélgetünk.

-          Jaj! Anyuka, maga semmit nem tud értékelni és mindenben a rosszat látja. Tudja, hogy milyen sokan boldogok lennének, ha kaphatnának egy ilyen készüléket. Maga, meg csak morog.

-          Elég nekem az, ha szerettek.

Itt, már egyből két ember volt morcos, mert a férj a feleségének támadt, hogy látod, mondtam, hogy az anyádnak semmi nem jó. Kidobtunk egy csomó pénzt és még nem is tetszik neki.

-          Tiszteld anyámat, kicsit.

-          Ó, hagyjál már!

Egyre jobban kezdett tombolni a szeretet, mert mindenki kicsit ferde szemmel nézett a másikra. Na, nem is nagyon ölelték már egymást. Inkább bedobtak egy kupica pálinkát, hogy oldják a feszültség fokát. A nagypapának ez sem volt elég erős. Meg is jegyezte. A pálinka foka, erősebb is lehetne! Igazából a horgászbot miatt volt ideges, amit kapott. Azzal adták át neki, hogy amíg horgászik, addig majd lefoglalja magát és csendben marad, amire mindenkinek nagy szüksége van. Szép volt az este, szebb már nem is lehetne. Mindenki szépen elrakta, amit kapott, majd leült csendesen és azon gondolkodott, hogy mi a fenének költöttem ennyit, ha senki nem értékelt semmit? Majd jövőre másként lesz, fogadta öreg, fiatal. De, attól félek ismétlődni fog minden. Igaz kicsit más ez az év, mint az előzőek voltak, de már megint tele minden pláza. Ég az emberekben a vásárlás láza, pedig az idén azt üzented, hogy vigyázzatok egymásra és szeressétek egymást. Úgy érzem, hogy olyan hangos az ünnepi zene, hogy nem akarja meghallani senki sem. Ezért mondom Jézuska, hogy kell az a sok szeretettel teli csomag, amit nekünk szántál, mert ha így haladunk, soha nem lesz szép ünnepünk. Nagy a valószínűsége, hogy idén virtuálisan találkozunk majd családunk több tagjával és már előre tudom, hogy milyen fájdalmas lesz, de talán megértjük végre, hogy milyen nagy érték is a szeretet. Kemény lecke lesz.

Folyamatosan havazott már napok óta. Óriási hótömeg nehezedett az öreg fenyőre. Ágai fájdalmasan sírtak és a föld felé hajoltak, így sokkal kisebbnek látszott, mint valójában volt. Szeretett volna a legszebb fenyő lenni a környéken és büszkén kihúzni magát, de a nagy hó súlya alatt ez lehetetlen volt azon a téli napon. A kis határszéli házacskák kéményei füstcsíkokat festettek és olyanok voltak, mint akik egymással versenyeznek, hogy melyikük füstcsíkja tud szebb mintát festeni az égre. Az utcák még havasan pihentek, mert itt a tavasz tisztította a havas utakat. A járdák viszont már mindenütt tisztára voltak söpörve, mert dolgos kezek, ha kellett még éjszaka is söpörték, mert annak, tisztának és csúszásmentesnek kell lennie még akkor is, ha az ott élők egész nap ki sem mozdulnak. Az aprócska házacska ajtaja lassan nyílott, mintha a télapó kukucskálna ki, felmérve, hogy esik-e még, de Józsi bácsi nézett ki, kinek ősz haja és nagy ősz szakálla volt. A gyerekek mindig csodálkozva nézték Őt, de Józsi bácsi csak kedvesen mosolygott és mindenkihez volt egy jó szava, akár gyerekkel, akár felnőttel volt dolga. Lassan a fejére húzta a már eléggé elnyűtt fekete kötött sapkát, nyaka köré tekerte a hosszú fekete sálat, amit előtte megpuszilt. Arcáról letörölte az aprócska könnycseppet, nehogy ráfagyjon és elindult a fenyő felé.

Megállt a fa előtt, hosszasan nézte, tekintetével simogatta az ágakat, majd így szólt hozzá.

- Segítened kell nekem, mert egyedül nem fog menni. - Majd elhallgatott és várt a válaszra, de nagy volt a csend, majd folytatta.

- Tudod, már csak veled beszélgethetek, mert ki hallgatná már meg, hisz Júliám nincs már velem. Neki mindig elmondtam minden gondolatom és Ő válaszolt nekem. Nagyon szerettem és szeretem még ma is, mert akit szeret az ember, azt szereti a síron innen és túl is. Utolsó karácsonyom ez nekem és érzem, mert mióta elment az én drágám, már fáj mindenem. Lelkem fájdalma szétmarja testem és ma már az is fáj, ami eddig soha, de ez a sorsom és nem is tiltakozom ellene, mert tudom, ha menni kell, Ő vár rám és számomra az lesz a boldogság. Itt a földi életemben már kevés a boldogság. Elvisz a tél engem is, majd meglátod! Tavasszal már nem hozom ki a kis sámlit, hogy arra ülve beszélgessek Veled. Most viszont nagy feladat vár rám, mert ágaidat meg kell szabadítanom a hótól, aminek súlyától roskadozol. Óvatosan, na és már kicsit komótosan is csinálom majd, mert nem szeretném, ha ágaid megsérülnének. Miután ezzel megvagyok, majd fel is díszítelek, had örüljön az én Júliám, ha lenéz. Jó sokat vacakoltam azokkal az apró piros termésbogyókkal, mire felfűztem őket. Én nem is tudom, hogy volt az én kedvesemnek ily sok türelme. Minden évben legalább három méteresre fűzte őket. Én legszívesebben a sarokba dobtam volna az egész kosarat, csak azért nem tettem, mert Neki fűztem. Jaj, a cérna is alig találta meg a tű fokát. Nem láttam én azt, még szemüveggel sem és mikor végre úgy éreztem, sikerült, kezem megremegett és kezdhettem elölről. Ráment az egész éjszakám, de nem bánom. Olyan sokat tett Ő értem és soha nem tudtam viszonozni. Na, de lássunk munkához, mert soha nem leszünk készen.

Megsimogatta Józsi bácsi az alsó ágakat, majd elindult a kert felé a kis szerszámos házikóba. Keresett egy közepes vastagságú botot, ami talán seprűnyél volt régen, majd visszaindult a nagy fenyőhöz. Óvatosan leütögette a teherként ágakra nehezedő havat. Miután végzett, visszavitte a botot a szerszámosba, hisz rend a lelke mindennek. Majd a házba ballagott és onnan egy nagy piros tállal tért vissza a fenyőhöz. Letette a tálat, s kiemelte a fűzért.

- Na, most kéne segítened, mert nem tudom, hogy hogyan tekerjem ágaidra úgy, hogy szép legyen. Te jobban érzed, hogy jó, vagy rossz helyre teszem, így arra kérlek, rázd meg ágaidat, ha úgy gondolod, máshová tegyem. - És elkezdte felrakni a tiszta fára, beszélve folyamatosan a zöld növénynek. Volt, hogy az ág megmozdult, mikor rátette a díszt, akkor megállt kicsit és keresett másik ágat. Mikor elkészült, nézte a fát szótlanul, majd halkan, suttogva mondta: azt hiszem, sikerült. Óvatosan lehajolt és felvette a tálat. Elindult, de egyszer csak megállt, visszafordult a fenyő felé és a tálat simogatva így szólt.

- Tudod, minden évben ebben kelt a tészta, amiből a bejglit csinálta. Olyan finomat, mint Ő, nem tudott sütni senki.

Nyelt egy nagyot és arcán végigfolyó könnyekkel visszatért a házba.

Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálásvoltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel egész simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte a Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem.

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot és írva együtt megyünk a szemét tárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.

Én, még soha nem írtam neked levelet. Igaz, minden évben elhatároztam, hogy na, majd most, de aztán mégsem. Miért mondtam le mindig a levélírásról? Nem szerettelek volna levelemmel terhelni, mert tudom nagyon sok gyerek ír neked. Nem tartottam fontosnak, hogy cukrot, diót, mogyorót kérjek. / Amúgy sem nagyon szeretem az édességeket. Gyerekként meg nem is fogyasztottam ilyen cukros dolgokat. Most vénségemre, már egy-két falat édes csodát elfogyasztok, de ezt is hormonok játékának tartom és annak, hogy azért változunk néha. Azért egy jó csípős paprika, még most is többet ér nekem, / Tudom, kicsit meglepődsz, hogy egy ilyen vénasszony írogat neked. Látom arcodon a mosolyt, mikor levelemet olvasod, és magad előtt látod a levél íróját. Mosoly ül arcodra, mert az jut eszedbe, hogy vannak olyanok, akik még vénségükre is hisznek a mesékben. Itt jegyzem meg, te sem vagy már fiatal. Na, ezzel talán megbántottalak, pedig nem is akartam. Akartam mondani azt, hogy szép és fiatal vagy, na meg erővel teli, mert számodra nincs akadály. Te, mész mérföldeken át. Szeretlek Mikulás! Na, ezt nem bóknak szántam. Ezt, így is gondoltam, én a vén testben élő gyermeki lélek. Tudod, néha milyen gyerek vagyok? Nevetek, dúdolok és az utcán is énekelek, ha ahhoz van kedvem. Néznek is az emberek, de bolondnak. Nem lényeg. Az a fontos, amit én érzek. Lázba tud hozni egy plüss álatka is, mert gyerekkorom jut eszembe, mikor még nem volt ekkora választék. Voltam egy játékboltban is a minap és tudod, hogy rácsodálkoztam, hogy vannak már beszélő plüssök is. Na, egy ilyet én is elfogadnék. Ne, nevess!  Sokáig nézelődtem az üzletben. Minden kis plüsst, szépen sorban kézbe vettem, megsimogattam. Jó volt. Majd hozzám lépett egy kedves eladó hölgy és imigyen szólt:

-          Segíthetek valamiben? Látom tanácstalan. / Na, a látásoddal gondok vannak, véltem / Vannak nagyon jó, kis ügyességi játékaink. Gondolom, nagyobbacska gyereknek keres. / Ó, hogy ezt miből gondoltad? Egy felnőtt nem lehet gyerek? Rohadt öregnek nézhetek ki, jutott egyből eszembe. Veszek is valami jó ránctalanítót, ha itt végzek, fogalmazódott meg bennem a gondolat. Ügyességi játék? Na, az minek. Elég sokat játszok én minden nap, hogy elég legyen a pénzem hó végéig. Elég ügyességi játék az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ismeri e ezt a játékot, de inkább letettem róla. /

-          Köszönöm csak nézelődni tértem be.

-          Nézelődjön, csak nyugodtan, és szóljon, ha segíthetek. Ezek a kis plüssök nagyon aranyosak, és elég sokat el is adunk belőlük, mert a pici babák nagyon szeretik. Beszél is. Tudta? / beszél, ja mint Te, és elég sokat, de fő a bevétel /

-          Köszönöm, majd szólok.

 Kis dolgok kellenek a boldogsághoz, ezt te is nagyon jól tudod. Emlékszem, mikor még kicsi voltam és sötétedés után futottam haza, mert téged vártalak.  Gyorsan hazafutottam, és fél szemmel a tévét nézve, fél szemmel a bejárati ajtót nézve, vártam rád. Tele voltam izgalommal, mert mindig hoztál mogyorót. Volt az ajtó előtt egy nagy függöny, és oda rejtetted el az ajándékot. Sokáig vártam, míg egyszer csak valami neszezést hallottam. Rohantam ki, a szüleim utánam, majd a nagy függönyt óvatosan húztam szét, de üres volt a csizmám és egy szürke kis egérkét láttam, aki félelmében elfutott előlem. Sikítottam, de olyan élesen, hogy még a szomszédok is hallották. Csalódott voltam akkor, de reggelre mégis volt a kis csizmácskámban ajándék. Ja, ha esetleg eszedbe jutna, hogy megajándékozol egy szürke kis egérrel, akkor ne tedd! Az, az egyetlen, amire nem vágyom. Na, meg a patkányokat is mellőzheted, mert azok sem töltenének el boldogsággal. Elég volt a nyáron, az utcán látni őket. Kérdezheted, hogy akkor most mit is szeretnék? Na, ez nagy kérés és tudom nem is igazán tudod teljesíteni, de azért megpróbálom. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol szeretet van, ahol figyelnek egymásra az emberek. Ahol nincs gáncs, csak szeretet. Lehetetlen! Már hallom is, ahogyan mondod, de ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem fogunk ilyen világban élni. Most nagyon kell a jó szó, a szeretet, az ölelés. Nehéz évünk volt. Próbáljuk meg a lehetetlent, mert ezek nélkül még a legédesebb csokoládé is keserű lesz. Biztosra megyek, mert nem csak neked, de a Jézuskának is írok. Hallom a kérdést! Igen. Neki már írtam egyszer, úgy negyven éves korom körül is képzeld teljesítette. Nem semmi, mi? Egyszer nekem is lehet szerencsém. Ne okozz, nekem kérlek csalódást. Próbáljuk meg! Nagyon várlak ám!

- Szerinted a mogyorósat, vagy a diósat vegyem?

- Nem tudom. Biztosan finom mind a kettő.

- Veszek mogyorósat, olyan még úgy sem volt a fán. Te megvetted már a szaloncukrot?  Én vettem már zseléset és epreset is. Nagy fánk lesz az idén is. Kell rá a cukor, bár szerintem ezzel a mogyoróssal együtt már elég lesz. Na, nem gondoltad meg? Nem veszel?

- Nem.

- Mi a baj, Lina? Olyan furcsa vagy mostanában. Hova tűnt az az örök mosoly, mondd? Mi történt?

- Mosoly? Már nem nagyon tudok mosolyogni. Egy éve, meg főleg nem.

- Miért?

- Mert nincs min. Tudod, mióta a Laci munkanélküli, most már több mint egy éve, csak a gondok vannak. Egy fizetés, két gyerek, számlák és számlák. Tartozások és kilátástalan utak. Karácsony! Tudod, nagyon vegyes érzések vannak bennem.

- Szép az ünnep, varázslatos. A szeretet, a béke, a megnyugvás, a megpihenés. A rohanó világban lesz időnk egy kicsit a másikra. Beszélgetésekre, egy simogatásra, egy csókra.

- Na, látod? Ezért vannak bennem vegyes érzések. Közel húsz éve vagyunk házasok. Végig küzdöttük az éveket. A gyerekek lassan nőttek.  Évike nyolcadikos, Tibi most kezdte a gimnáziumot. Tudod, miről szólt az elmúlt húsz év? Arról, hogy lakásunk legyen és tisztességesen felneveljük a gyerekeket. Ünnepek? Karácsony? Beleestünk abba, amibe sokan mások. Nagy fenyőfa, plafonig érő. Mindenféle szines díszek, aminek mennyisége évről évre csak nőtt. Ajándékok? Természetesen a legdrágább, a legszebb. Ennivaló, legalább egy hétre való. Süteményből legalább nyolc féle, hogy mindenki kedvére válogathasson. Egész decemberem az ünnepről szólt, de nem a lélek ráhangolódásáról, hanem a rohanásról, a stresszről. A szentestei vacsoráról, mert szinte minden évben szüleink is velünk vacsoráztak. Nem emlékszem olyan karácsonyra, mikor nem fáradtan, veszekedésmentesen ültünk volna le az ünnepi asztalhoz. Takarítás, sütés, főzés, faállítás. Minden évben Laci morogva faragta a talpba a törzset és segített feldíszíteni a fát. Az üveggömbök törtek sorban és egymást hibáztattuk. Te nem raktad jól fel, Te nem kötötted meg rendesen és hasonló mondatok oda-vissza. Mire megjöttek a szülők, már elegem lett az egész ünnepből. Egyet szerettem volna mindig, azt, hogy minél előbb vége legyen. Szívünkben nehezteléssel álltunk a fa előtt mindig, mert a napközbeni sebek estére nem gyógyultak be. A vacsoránál csak fokozódott a fájdalom, mert anyósomnak vagy sós, vagy sótlan volt minden.  A pulykát tovább kellett volna sütni, a saláta nem elég ecetes. Simogató szavak. Apámnak a borral volt gondja, ha szárazat vettünk, akkor ő inkább édeset ivott volna. Szóval, nyugodt, békés karácsony. Minden évben a január másodikát vártam, hogy végre dolgozhassak. Az utóbbi egy évben meg szinte minden nap ilyen a hangulat. Tudod, egy fizetésből nehezen jövünk ki és a gyerekek sem akarják elfogadni, hogy nem tudunk mindent megvenni nekik, amit szeretnének, és a tökfőzelék sem igazán ízlik. Este már nem beszélgetünk, és miután becsukjuk magunk mögött a hálószobaajtót, a párom a blonder keretes velencei csendéletet nézi, én meg az öreg falióra mutatóját bámulom a másik falon. Nincsenek szavak, simogatások és még kezünk sem ér össze, nemhogy a testünk. Ez az idei karácsony és a december egészen más. Most nem kell görcsölnöm és nem jönnek a szülők sem, mert kétszáz kilométerre laknak és nem hogy benzinre nem telik, de azt sem tudom, mi lesz az ünnepi vacsora. A fa díszítésén sem fogunk összeveszni, mert nem tudunk venni. Ez, az ünnep vagy valóban arról fog szólni, amiről mindig is szólnia kellett volna, a szeretetről, vagy megerősödünk, vagy örökre véget ér kapcsolatunk. Most, minden kiderül. Tudod, a lelkem mélyén örülök, hogy így alakult, még akkor is, ha nagyon fáj, hogy közel sem kerül annyi minden az asztalra, mint rég. Most fény derül arra, hogy van-e még bennünk igazi szeretet. Időnk az most bőven lesz, így minden adott, hogy ápoljuk egymás lelkét. Talán sikerül. Mindig, minden évben azt hallottam, hogy a legfontosabb a szeretet, csak ez számít és semmi más. Számunkra és egymás számára ezen kívül, még ha akarnánk, sem tudnánk adni mást. Szeretném, tudod, ha összeérne testünk és nem csak a kezünk. Szeretném, ha lelkünk szeretet mámorban élne.  Talán, akkor sikerülne túlélni a nehéz napokat. Meglátjuk.

- Segíthetek valamiben?

- Kedves Tőled! Ezt, az ünnepet nekünk így kell végigélni. Tudod, nincsenek, véletlenek azt mondom, próbatétel elé állított az élet és meg kell mutatnunk, hogy győzünk, vagy elbukunk. Elárulom neked, még egy évben sem izgultam úgy, mint most.

- Én kívánom, hogy békésen szép ünneped legyen, és sok szeretetet kapj és tudj adni. Vágyad váljon valósággá!

- Köszönöm! És legyen áldott szép ünneped! Nem vettél cukrot?

- Nem. Felesleges szerintem. Nem az a fontos, hogy cukortól és dísztől roskadozzon a fa.

Ma oly szép volt a naplemente.

Néztem, és ragyogott a lelkem tőle.

Közben eszembe jutott Levente,

kinek kedvence volt a naplemente.

Duna parton állt ő minden este,

és várta a nap lenyugvó sugarát.

Arca ragyogott, mint a nap,

és vidáman futott végig a Duna parton,

miközben mosolygó arccal mondta,

„ Kisérj haza, drága napocska.”

Kezeit az ég felé tartotta,

és mint aki erőre kap ettől,

egyre gyorsabban szedte lábát,

de teste olyan volt,

mint egy kitekeredett nyolcas,

hisz háta mögött volt a nap,

aki őt hazakísérte.

Bolondos gyerek, mondták rá sokan,

pedig már rég, nem volt kétéves.

A húszat is betöltötte már,

de kicsit más volt ő, mint az átlag ember.

Valóban, valami más világban élt ő.

Olyan világban, ahol boldog volt,

mert számára a naplemente is olyan kincs volt,

mint másnak egy igazi gyémánt,

és nem érdekelte, hogy mit mondanak mások.

Mikor bolondnak titulálták, még akkor is mosolygott,

és az ég felé mutatott. „ Látod, ott a nap!”

Nem is sokat foglalkoztak vele a rohanó emberek.

Csupán egy villanás volt életükben az, amit láttak,

és gyorsan feledték is.

Ma, az jutott eszembe, a naplementét nézve,

hogy ki is a boldogabb?

Levente, vagy az, aki fut, rohan, és elfeled élni?

Ó, pedig a naplementében oly sok szépet lehet felfedezni.

Nem csak a színe varázslatos, de lelkünkig ér,

a lenyugvó sugara, ha hagyjuk,

és ott, oly sok, szép érzést találunk.

Ma, én is arra kértem a napot, hogy kísérjen haza,

és boldog voltam, egy pillanatra.