Szerettünk, vagy csak úgy tettünk?

Öleltünk, vagy csak karunk lendült?

Barátság volt vagy szerelem?

Valóban édes volt a csók,

vagy csak ott éreztük annak?

Kérdések, de nincs válasz.

Ma, már nem várnak.

Nem aggódnak értem.

Már, nem én vagyok valakinek a minden.

Emlékké fakulnak az együtt töltött percek.

Majd, szép lassan begyógyulnak a sebek, és

nem lesznek kérdések, mert

választ ad mindenre az élet.

De, ma még kérdés,

hogy miért kellett így történnie annak,

amiről azt hittük, hogy örökké tart?

Mint pókhálóval körbefont pók, éled az életed.

Ami, lazának tűnik, de szorítását érzed.

Áthatol rajta a fény, de mit is ér?

Csalogatóan hív a világ.

Mennél is, de hová?

Nem mondja senki, hogy gyere, tarts velem,

hisz magányosan éled az életed.

Élettered is olyan, mint a lelked, mert

ahol élsz, még a ház is azt tükrözi vissza.

Omladozó falak, kopott lépcsők.

Emeletenként, valaki ott hagyta a falon a kézjegyét.

A kutya sem kímélte a falat, mert lepisilte azt.

Ez a lépcsősor vezet otthonod felé, ahol

miután belépsz, felsóhajtasz, mert

ledobhatod álarcod, ami egész nap takarta arcod.

Hisz, meg kellett tanulni mosolyogni, hogy tudj élni, és

a sok felesleges kérdésre, ne kelljen válaszolni.

Ezért, azt hiszik sokan, az élet öröme a magányban van,

mert  azt sugárzod kifelé, hogy boldog a lelked,

miközben darabokra szakad , érzed.

Hideg, rideg a fal, hiába a fűtés.

Magányos lelkednek hiányzik az ölelés,a szó,

ami csak neked szól.

Hiába a jó falat, ha egyedül eszed és, csak a falat nézed,

remélve, hogy egyszer ez is véget érhet.

Ezerédes a sütemény, amit csak nézel, és

mint porcukor, úgy hull rá a könnyed, mert

neked egyáltalán nem édes az élet.

Dolgod, akadna elég, de feleded, mert nincs hozzá kedved.

Keresed a helyed, de nem leled.

Legyintesz.

Ami, ma elmaradt az holnap majd meglesz.

Emlékek után kutatsz a múltban, valami megváltást remélve,

ami majd megmutatja a kiutat, amiben magányod szertefoszlik végre.

De, álom csupán minden, mert a múltban sok mosoly nincsen.

Álomba sírod magad szépen.

Majd, kezdődik egy új nap, és még egy , meg, még egy, de

csak az évszakok váltják egymást.

Neked marad a magány.

Egy idő után, a saját hangod is idegenné válik, hisz

ki kérné, hogy mesélj még?

Hosszú, hosszú évek porhálót fonnak a pókhálókra, amin

már nem hatol át a fény.

Magányosan megöregedsz, és tudod, lassan menned kell, de

kinek mondjad el, hogy úgy szerettél volna élni, hogy

téged is szeressen valaki.

De, kit is érdekelne szavad, hisz azt sem tudják, hogy a Földön vagy.

Nincs, aki feledjen, nincs, aki emlékeiben felidézzen, mert

nem voltál más, mint egy magányos lélek, ki

egy örök pókhálóban élt, és onnan csak akkor szabadul ki,

mikor érte jönnek, és azt mondják:

Véget ért a léted. Induljunk, kérlek.

Fájdalmat ültetett arcodra az élet, de

Te mosolyoddal takartad azt.

Nem látta soha a világ, mi az mi bánt.

Könnyeidet sem látta soha senki, mert azok

csak akkor mosták arcod,mikor mindenki aludt.

Egyedül, Te voltál az, aki zokogott az éjszakai csendben, de

akkor is némán, hogy ne zavarjon senkit.

De, jött a reggel és ébredtél jókedvvel,

mert szeretteidnek erőt kellett adni, és

valakinek az ő könnyeiket is le kellett törölni,

úgy, hogy fájdalmukat,fájó lelkedre ültetted, és

megnyugodtál, mikor ők nevettek.

Kezed, oly erős volt mindig, mert szeretettel simogatott az.

Olyan volt, mint a lágy szellő.

Kellemes és üdítően édes.

Lábad, oly fürge volt, ha menni kellett, mert vártak rád,

hogy legyőzött minden akadályt.

Mindig akadt számunkra egy édes süti falat,

ami egy jó beszélgetés mellett elkergette a felhőket, és

kisütött a nap.

Teltek, múltak az évek.

Gondok jöttek, mentek, de Te megtanítottál arra, hogy

találjuk meg, mindenben a szépet, és

örüljünk mindennek, amíg lehet.

Megoldódik, holnap már könnyebb lesz, mondtad,

és igazad lett, mert szép lassan megoldódott minden,

mert általad, ott volt a hit, ami átsegített mindenen.

Lelked még ma is oly erős, csak tested gyenge már.

Az évekkel harcolni nem lehet.

El kell fogadni, amit ad, de

ebben az erőtlennek tűnő kézben is akkora az erő,hogy

azt kérem, simogass még, mert az anyai szeretetnél nem létezik nagyobb erő.

Köszönöm.

Mikor gyerek voltam a meséket szerettem nagyon. Reggeltől estig hallgattam volna, mert ezek táplálták bennem a reményt arra, hogy nekem is lehet szerencsém, én is lehetek boldog. Azokat a történeteket szerettem ahol három fiútestvér volt és a kicsi mindig elnyerte méltó jutalmát. Mindig azonosultam a mindent leküzdő hőssel, mert hittem, hogy egyszer engem is úgy fognak ünnepelni, mint a mesehőst. Az sem zavart, hogy én nem fiúnak születtem, hanem lánynak. Hittem a sikerben, mert miért ne sikerülhetne nekem is, hisz én voltam a legkisebb. Ahogy nőttem, viszont úgy csökkent a hitem ezzel kapcsolatban. Felnőttként, rá kellett döbbennem arra, hogy belőlem soha nem lesz mesehős és én soha nem leszek a győztes legkisebb fiú. Vénségemre pedig már tudom, hogy nem minden fehér és fekete. Nem minden az, aminek látszik és az igazság megismeréséhez mélyebbre kell ásni, és akkor talán megértjük azt, amit soha nem tudtunk elfogadni. Hogy, ettől megnyugszik e lelkünk és át értelmezzük e a dolgokat? Igen! Határozottan állítom, de a seb megmarad, és az már csak akkor gyógyul be, ha földi létünk véget ér. Közel a hetvenhez mondhatnám, bölcs vagyok, de kinél van a bölcsesség és van e igazság? Nem tudom! Van egy bátyám és egy nővérem. Így lettem én a legkisebb gyerek. Egy kis faluban születtem és életem is itt éltem le. Ez volt az én világom. Testvéreim 2-2 évvel öregebbek nálam. A bátyám Anyám kedvence volt. A második helyet a nővérem és a dobogós harmadik helyet Anyám szívében én foglaltam el. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de a valóság az más volt. Lett volna még egy testvérem, de ő nem született meg, mert Anyám már őt nem akarta. Apám szerintem, soha nem tudott arról, hogy lehetett volna, még egy gyereke. Anyám elintézte a dolgot. Ő, mindig mindent elintézett. Mondhatnám mindig az volt, amit ő akart. Úgy működött a család, ahogy ő kitalálta. Szegény apám meg hallgatott. Néha kieresztette a gőzt. Egy hónapban egyszer fizetés napon. Olyankor, munka után betért a kocsmába és alkoholba ölte bánatát. Ilyenkor, mindig részegen jött haza. Aztán három napig, még azt is bánta, hogy megszületett, mert nem volt elég, hogy égett a gyomra, de Anyám szidalmaitól még enni sem volt kedve. Abba is belenyugodott már egy idő után, hogy gyerekei előtt sem lesz tekintélye, bármit is mond, Anyám felülírja azt. Gyakran játszották azt a játékot, hogy Apám szólt nekünk, mondjuk azt, hogy Bözsikém az voltam én, hozd már be az udvarról a vödröt. Ilyenkor, Anyám egyből ugrott, és Bözsi nem mész sehova szólt, oly határozottan, hogy mozdulni sem mertem. Majd, diadal ittasan Apámra mosolygott és néma csend vette át az uralmat. Senki nem szólt semmit addig, míg Anyám megtörve a csendet mondott valamit. Apám a vasútnál dolgozott. Kétkezű egyszerű munkás volt. Naphosszat a tűző napon dolgozott és cserélte a vasúti talpfákat, és valószínűleg azon töprengett, hogy mit ér ez az egész élet, mert mosolyogni őt soha nem láttam. Az, hogy örült e valaha is valaminek az életben nem tudom, mert arcáról boldogságot leolvasni reménytelennek tűnt. Anyámék öten voltak testvérek, de én csak egy testvérét ismertem. Fogalmam nincs hol éltek vagy élnek e egyáltalán. Tabu témának számított nálunk róluk beszélni, ha néha valaki említést tett róluk Anyám mindig azt mondta ők nem léteznek, így nincs miről beszélni. Olyan titok volt az ő sorsuk, amihez kevés volt 70 évem, hogy megtudjam az igazságot. Apám, egyedüli gyerek volt. A család nem nagyon járt össze. Anyám gyűlölte az olyan ünnepeket ahol kénytelen volt vendégeket fogadni. Egyedül az utcában lakó barátnőit volt hajlandó vendégül látni, de azokat is csak akkor, ha volt hozzá kedve, vagy valamit a falu tudtára akart adni, mert azok a barátnők olyanok voltak ám, hogy elmondtak mindent mindenkinek. Anyámnak pedig nagyon fontos volt, hogy mit mondanak mások. Szeretni egy embert szeretett és az nem volt más, mint a fia. A férjét, Apánkat sem szerette soha és ebből nem is csinált titkot. Arra, hogy miért is kötötték össze az életüket rövid válasza volt. Nem volt olyan nagy választék. Apám szerette őt, mert gyakran mondogatta: Tudjátok Anyátok milyen széplány volt? Nem csak mondta, de tudtuk, hogy újra és újra átéli azokat a pillanatokat, mert arca mindent elárult. Ha össze kéne, foglalni milyen volt a házasságuk azt mondhatnám, hogy elfogadták a helyzetüket és éltek benne. A gyerekkoromról sokat tudnék mesélni, de olyan fájdalmas, hogy nem szívesen teszem. Rengeteget kellett dolgoznom a nővéremmel együtt. Erre viszont élénken emlékszem, mert életem első néhány évéből nem sok maradt meg. Az emlékek az iskolás kortól élnek. A Bátyám, a szeretett minta gyerek soha nem fogott meg egy kapát, mert anyám szerint ő másra született. Neki, vinnie kel valamire. Mi, lányok pedig békéljünk meg azzal, hogy egyszer majd felnövünk és férjhez fogunk menni, ahol az lesz a dolgunk, amit most csinálunk. Így, nem árt már előre felkészülni. Egy nőnek sok mindent kell tudnia. Sütni, főzni. Na, ezt nagyon nem is értettem, mert az én Anyám a sütőt egyszer sem gyújtotta be. Életében egyetlen süteményt sem sütött. A főzést meg lazán vette. Nála úgy kezdődött az ebédkészítés, hogy fogott egy fazekat. Azt, félig engedte vízzel, majd körülnézett, hogy mi is van otthon és elkezdte beledobálni. Aztán lett belőle, ami lett. Egyet viszont nagyon tudott, tésztát gyúrni és szerette is csinálni. Olyan türelemmel gyúrta, nyújtotta a tésztát és tekergette a kis csigákat. Takarítani is tudni kell egy feleségnek folytatta, de a takarítás nála az volt, hogy gyorsan megcsinálta azt, ami látszik és kész. Egy évben egyszer csinált egy nagytakarítást, aztán el van intézve. Érdekes most, hogy visszagondolok azokra az időkre, jut eszembe, hogy ő mindent gyorsan csinált. Olyan volt állandóan, mint aki siet valahová. Egész nap csak rohangált. Jó persze azért volt dolga, mert a csirkék, kacsák, disznók meg volt olyan év is, hogy libáink is voltak. Ezeknek a gondozása az ő feladata volt. Apám művelte a kertet, a szőlőt. A Nővérem talpraesettebb volt, mint én, mert neki gyakran sikerült kihúznia magát a feladatokból. Emlékszem mindig azt mondogatta, hogy alig várja, hogy felnőjön és elmehessen, pedig neki azért jobb volt, mert ő új ruhákba járhatott, nem úgy, mint én. Nekem, csak az ő levetett ruhái jutottak. Vékony kislány voltam és mindig kövér akartam lenni, csupán azért, hogy nekem is legyen új ruhám. Ó, mennyire szerettem volna egy új cipőt is, de abból is csak a levetett jutott, ami nagyon kényelmetlen volt, mert a nővéremnek egy számmal kisebb lába volt. Nagyon szorítottak a cipők. Anyám ezt is megoldotta, mert amelyik cipőnek lehetett kivágta az orrát. Az igaz, hogy kevésbé volt kényelmetlen, de nagyon szégyelltem. Tudtam, hogy kevés pénzünk volt és nem álmodozhattam szekrényi ruháról, de olyan jólesett volna egyszer, egyszer kapni valamit. Én olyan kis félős, nyuszi gyerek voltam. Én, soha nem mertem Anyámnak visszaszólni, mert azt nem tűrte és gyorsan eljárt a keze. Úgy éltem a családban mintha nem is léteznék. Ritkán foglalkoztak velem vagy szóltak hozzám. Ezért volt az, hogy ha a nevemet hallottam mindig megijedtem, mert féltem, hogy megint valami rosszat csináltam. Ezért szerettem volna mindig a legkisebb mesehős lenni, hogy be tudjam bizonyítani milyen értékes ember is vagyok. Egész életem során erre törekedtem, de nem sikerült. Vittem magammal sok érzést és emlékeket a felnőtt korba és erre még rakódtak sebek az évek során bőven. A Bátyám jól vette az akadályokat és mérnök lett. Anyám olyan büszke volt rá, hogy attól a perctől mikor átvette a diplomáját csak mérnök úrnak szólította. Soha többet nem hívta kisfiamnak. Nevetséges volt az egész. A mérnök úrnak is csak buta hugi voltam. Mindig azt mondta, hogy veled nem lehet beszélgetni semmiről, mert nem tanultál eleget és buta maradtál. Ó, mintha én döntöttem volna el mi a sorsom. A nővérem is tovább tanult a gimnázium után, csak én nem. Neki szerencséje volt, mert miután befejezte a gimnáziumot gyorsan férjhez adta Anyám és munka mellett szerzett diplomát. Na, Anyám nem dicsérte meg érte és nem veregette a vállát, hogy ügyes vagy lányom. Mit vittünk mi tovább ebből a gyerekkorból és milyen nyomokat hagyott, arra elmesélem hogyan alakult hármunk élete.

A Bátyám jól fizető állást kapott és a szomszéd faluban telepedett le feleségével, akit az ország másik végéből hozott és tanulmányai során ismert meg. Jaj, Anyám, hogy könyörgött, hogy ne vegye el.

-Mérnök úr gondold meg. Nem hozzád való. Olyan sok szép nő van felénk is, inkább azok közül válassz. Akit, te választottál nem is szép, nem is kedves. Mit fognak szólni az emberek, hogy egy ilyen nőt veszel el?

Hiába voltak a szavak a bátyám csak elvette Évát. Ezzel, el is kezdődött az évtizedeken át tartó anyós és menye közötti harc. Anyám, mindig olyan gyűlölettel nézett Évára és gyakran veszekedtek is, mert Anyám nem tudta megállni, hogy ne mondja el neki, hogy nem a mérnök úrhoz való. Két gyerekük született. Az első fiú lett, a második lány. Péter, olyan volt a bátyámnak, mint ő Anyámnak. Csilla viszont olyan, mint én. Valahogy nem hiányzott soha senkinek. Gyakran néztem, mikor gyerekként egyedül játszott a kertben és tudtam ő is azokat a meséket szereti, amelyeket én. Ő, is szeretett volna az a bizonyos legkisebb fiú lenni. Mondják, mindenki maga alakítja életét. Ez igaz, de ha visszagondolunk és a mi életünk is ezt tükrözi vissza, a kódokat belénk égetik, és azokat visszük tovább és nagyon nehéz megszabadulni tőle. A bátyáméknál is az imádott fiú, miután felnőtt diplomát szerzett, de a lány csak leérettségizett, bár bátyám szerint minderről csak Csilla tehet, mert elrontotta a dolgokat. Történt ugyanis, hogy az érettségi után, Csilla beleszeretett egy nős férfiba, és bátyám miután jól kidühöngte magát, elzavarta a háztól.

-Te nem fogsz több szégyent hozni a fejemre. Oldd meg az életed.- voltak búcsúszavai, és az óta sem szólt a lányához. Az utcán, ha véletlenül találkoznak, elfordítja a fejét és olyan fintort vág, mintha undorodna valamitől. Bátyám talán a feleségében megtalálta a boldogságot. Azért mondom, hogy talán, mert az arcáról ezt soha nem lehetett leolvasni, de még mindig együtt vannak és bizony eltelt már jó néhány évtized. Az is biztos, hogy Anyánkkal szemben is mindig megvédte őt. A Bátyám amúgy sem volt Anyánkkal kíméletes soha. Oda, oda mondogatott neki, és nem szívesen mutatkozott vele az utcán. Bár mindenki tudta, hogy ki az anyja, de ő szégyellte. Olyan jó lett volna sok mindent megbeszélni a bátyámmal és kerestem is mindig erre az alkalmat, de ő leintett azzal, hogy hagyd már hugi.

A Nővéremnek milyen élet jutott? Szerintem boldogtalan, bár ő ezt így soha nem mondta ki. Ugye, a gimnázium után Anyám gyorsan talált neki férjet. A Nővérem annyira nem akarta, de nem volt visszafeleselés.

-Lányom ez az élet. Ez a sorsod. Viselni kell. Nem számít, hogy nem szereted, mert a szerelem úgy is elmúlik. Becsületes munkája van és így nem lesz anyagi gondod. Ez a sorsod! Fogadd, el és soha ne ágálj ellene.

Szerény esküvő volt. Más menyasszony örül ilyenkor, de az én nővérem sírt. Szépen összeszedte kis staférongját és az anyósához költözött. Na, ott sem volt boldog, mert nem fogadták el őt. Főleg, hogy még később tanulni is kezdett. A sors segítségére sietett, mert kaptak kis szolgálati lakást a férje által és így már ketten élhettek. úgy ahogyan szerettek volna. Kezdett nővérem kinyílni, mert úgy vélte, amit nem adott meg addig az élet azt most meg fogja kapni. Az élet viszont kicsit átírta a dolgokat, mert terhes lett. Először majd beleőrült a gondolatba, hogy tervei útját állja egy gyerek, de aztán megbékélt a gondolattal és kezdte magát bele élni abba, hogy anya lesz és fiút fog szülni. Lányt el sem tudott volna képzelni. A férje is nagyon várta a kis trónörököst, de nagyot kellett csalódniuk, mert bizony lányt hozott a gólya. Na, ezt a fájdalmukat még ma sem heverték ki. Szegény Gizike élete hasonlított az enyémre. Sokat gondolók rá, hogy mi lehet vele, de nem tudom. Leérettségizett és, hogy merre vitte az útja nem tudom. Azért van, hogy sok mindent nem tudok a testvéreimről, mert nem tartjuk, a kapcsolatoz. Soha nem éreztük azt, hogy mi testvérek vagyunk. Olyanok voltunk egymás számára mindig, mint három különböző ember, akiket valami véletlen folytán egy helyre raktak, hogy együtt nőjenek fel. Visszatérve nővéremre. Húsz évig éltek együtt, miután elváltak és nővérem jó messzire költözött. Kitudja hova, de hallottam, hogy legalább három férjet már elfogyasztott. Nem lett ő szegény más, mint egy boldogság kereső. aki hiszi, hogy egyszer megtalálja a boldogságot.

A legkisebb gyereknek sem vált boldoggá élete. Nem teljesült a vágy. Én, a nővérem esküvőjén ismertem meg a férjemet. Anyám kinézte nekem. Nem tetszett és hallani sem akartam az esküvőről, de ki foglalkozott azzal mit akarok. Ránéztem a kiválasztottra és nem akartam mást csak meghalni. Béla kőműves volt. Csúnya is volt és a neve is rémisztő. Anyám nincs az, amiért én hozzá menjek, közöltem Anyámmal.

-Ne válogass! Ez pont neked való. Gondolj arra, hogy ott van az a kis telek azzal a házzal és ott lakhattok és a Béla majd szépen rendbe hozza. Nem szólhatsz egy szót sem, mert kapsz hozományt. Oda adom a telket, amit a testvéreidnek nem adtam oda.

-Anyám a nevemre íratja a telket?

-Azt már nem! Lakhattok ott és építhettek, de a telek az enyém. Azért adom oda, hogy tudjatok hol lakni és természetesen egy szobát majd építettek nekem is. Öregségemre gondoskodnom kell, egy helyről ahol meghúzhatom magam. Cserébe jóságomért, gondoskodhatsz majd rólam. Szerdán délután meg is tartjuk az esküvőt, már beszéltem a pappal is meg az Évikével is, aki majd összead benneteket.

-Nem akarom és minek a pap, hisz nem vagyunk vallásosak?

-Azért, hogy amit összeköt, azt soha ne tudja senki szétválasztani.

Úgy éreztem az életem nem, hogy jobb lesz, de még keservesebb, mint volt. A beszélgetés után, este nem is mentem haza. Világgá akartam menni, mint a mesebeli fiú, de csak a szénapadlásig jutottam. Ott ücsörögtem órákig azon gondolkodva mit is csináljak, míg elnyomott az álom. Jó mélyen aludhattam, mert másnap délelőtt arra ébredtem, hogy Anyám rázza testem, hogy ébredjek fel és a kezében lévő szíjjal súlyt le testemre jó erősen.

-Mit gondolsz te! Nehogy azt hidd, hogy az lesz, amit te akarsz. Sokba került az nekem, hogy felneveltelek. Most, rajtad a sor. Na, indulj lefelé, mert itt van a vőlegényed.

Fájt testem, lelkem, de már tudtam felesleges ellenkeznem.

Az esküvőre Anyám lila szoknyáját vettem fel egy fehér blúzzal, amit iskolai ünnepségeken viseltem. Gyűrünk egy réz drót volt, mert a Bélának nem volt rá pénze. Rövid esküvő volt. Szinte csak a papírokat írtuk alá. A pap sem beszélt sokat, de hogy mit mondott nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy mondta, csókoljátok meg egymást. Erre, Béla elkapott és már a számba is volt a nyelve. Öklendezni kezdtem, de őt nem zavarta. Még mélyebbre tolta a nyelvét a számba és miután megcsókolt fülembe súgta: Majd, meglátod milyen jó lesz ezután. Féltem és undorodtam tőle egyszerre. Anyám, főzött borsólevest meg csirke lábból és hátból pörköltet. Az volt az ünnepi ebéd, amit miután elfogyasztottunk birtokba vettük a kis házat, ha lehet annak nevezni. Düledező, romos épület volt, még a nagyszüleim laktak benne, de már tíz éve üresen állt akkor. A vályogfal bedőlve, a föld padló huplisan és rengeteg egér tanyázott ott. Mikor megláttam őket sikítottam, de Béla csak röhögött rajtam. Még ezektől is félsz? - kérdezte, majd a kis fa ágyra dobta testem és elvette a szüzességemet. Na, akkor ott egy életre megutáltam ezt az egészet. Olyan fájdalmat éltem át, hogy leírni sem lehet. Akkor még nem tudtam, hogy az a fájdalom gyakran fog ismétlődni. Béla ugyanis betegesen kívánta a szexet. Egy nap háromszor, négyszer ugrott nekem legalább. Akkor még nem tudta senki, hogy ez egy betegség, így azt mondták rá, aki tudott erről, hogy ez ám a férfi. Más falubeli hölgyet is kényeztetett rajtam kívül. Nem igazán válogatott. Akit lehetett azt ágyba vitte. Rajtam röhögött az egész falu, sőt még Anyám is leteremtett egyik este.

-Te vagy a hibás azért, hogy rajtad kívül más is van neki, ha idehaza megkapná, amire szüksége van, akkor nem menne más után. Szerencsétlen egy nő vagy te. Semmi praktika nem szorult beléd. A főzést is tanulnod kell még és ölelni sem tudsz! Igaza volt az öreg Vilmosnak mikor születésed után azt mondta: jobb lenne tőled megszabadulni. Már akkor is úgy néztél ki, mint egy nyomorék kis csirke. Bánom, hogy nem hallgattam rá.

Elkezdtük a kisházat rendbe rakni, de nagyon lassan ment, mert Bélának nem sok kedve volt hozzá. Jó, ha napi egy órát dolgozott. Mindig eszébe jutott valami, amiért el kellett szaladnia valahová és miután hazajött már nem volt kedve folytatni. A kisház gondozására így nem is fordítottunk sok időt. Nagyobb fába vágtuk a fejszét. Építkezni kezdtünk. A ház terveit Anyám hagyta jóvá és nap, mint nap boldogít ott tanácsaival. Gyorsan kitalálta azt is, hogy sokkal jobb lenne, ha én főznék nekik is. Így munka után minden este megfőztem másnapra, hogy legyen mit enni mindenkinek. A házat 15 évig építgettük, de soha nem készült el. A fürdőszobában ahhoz, hogy legyen egy csap 6 évet kellett várni, de fürdőkád soha nem került bele. Apám halála után Anyám még többet volt nálunk és folyamatosan irányított. A házasságunkból két fiam született. Négy év korkülönbség volt köztük. Nagyobbik fiamat Anyám kisajátította magának. Igyekezett úgy nevelni, hogy a gyerek csak őt szeresse, és erre minden lehetősége megvolt, mert sokat voltak együtt. Én reggel héttől, ötig dolgoztam és miután hazaértem a konyha a főzés várt rám. A kisebbik fiam nem volt a kedvence, így tőlem több szeretetet kapott. Nem tagadom közelebb állt a szívemhez, mint a nagyobbik fiam. Furcsa érzés volt, hogy van két gyerekem és nem tudom egyformán szeretni őket. Egyszerre szenvedtem és gyűlöltem is magam ezért. Nehéz és kegyetlen évek voltak.

A nagyfiam, Anyám segítségével jogosítványt szerzett és születésnapjára kapott egy trabantot. Dühös voltam nagyon, mert tudtomon kívül történt és levegőnek néztek. Az pedig borzalmasan fájt, hogy nem vittek magukkal arra a bizonyos próbaútra. Anyám és Béla nagy egyetértésben eldöntötték, hogy mennek az ifjú sofőrrel egy kört. Péterkém, az én kicsi fiam nem akart menni. Azt mondta: Anya veled maradok, de mondtam neki menjen csak nyugodtan. Mielőtt elment olyan szorosan ölelt, hogy nem is értettem. Szeretlek Anya, mondta és nagy puszit adott, majd felbőgött a motor és elindultak. Én, a konyhába mentem, hogy elmosogassak, de mikor kezembe vettem az első tányért éreztem földhöz kell vágnom, mert nem tudok másként megszabadulni a bennem felgyülemlett feszültségtől. Soha életemben nem törtem se előtte se az óta tányért. Nem nyugodtam meg tőle. Bementem a szobába és sírtam, ki tudja meddig. Csengettek hallottam, de nem akartam kimenni, de az folyamatosan szólt. Megtöröltem az arcomat, de könnyeim folytak tovább. Kiléptem a lakásból és láttam két rendőr áll a kapuban. Futva mentem le a lépcsőn, mert nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

-Jó napot Asszonyom! Sajnálom, de látom, már tudja mi történt. Fogadja részvétemet.-szólt az egyik rendőr.

-Mi történt? Semmit nem tudok.

-Asszonyom, a fia frontálisan ütközött egy kamionnal és a túlélésre esélye sem volt.

-Ki halt meg? Mondja ki halt meg!

-Mind a négyen életüket vesztették.

Ember, ha fájdalmat érezhet, hát én akkor éreztem. Négy embert elveszíteni, eltemetni. Nem is tudom hogyan tudtam végig csinálni. A testvéreim nem jöttek el a temetésre. Velük csak a hagyatéki tárgyaláson találkoztam. Anyám mindenét a mérnök úrra hagyta. El kellett adni a házat is, amiben éltem, mert Anyámé volt a tulajdoni jog, és az is a bátyamámra szállt. Nekem annyi pénzem maradt, amiből tudtam venni egy olyan kis házat, mint amilyen az volt, amiben asszonyi éveimet kezdtem. A fájdalomból soha nem gyógyultam ki és álmom sem teljesült. Így nem tudtam bebizonyítani, hogy a legkisebb gyerek is ér valamit. Nem mentem soha férjhez. A magányt választottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglehet szokni. Gondozom a kis kertet ahol szép virágok nőnek és egyetlen örömöm az életemben. Nézem a napfelkeltét és azon gondolkodom mit kellett volna másként csinálni, és miért nem tudtam megszabadulni azoktól a sebektől, amit Anyámtól kaptam? A naplementét nézve, pedig már nem hiszek a mesékben, mert tudom a mi családunkban senki nem volt boldog. Mindannyian magunkkal cipeltük a boldogtalanságot és adtuk tovább annak kivel, csak találkoztunk.

Várom, a napot mikor már nem láthatom a napfelkeltét, mert álmomban a mese szárnyán eljutok, oda, honnan soha többé nem térek már vissza.

- Jó reggelt, Géza! Boldog új évet!

- Magának is, Marika! Mi történt? Nagyon rácsodálkozott valamire így, korán reggel, mert úgy maradt az arca.

- Tudja, portás vagyok, így sok mindent látok, de amit ma láttam, az hihetetlen. Soha nem gondoltam volna. A citrom napsugárrá változott.

- A citrom napsugárrá?

- Ne nézzen már ekkora szemekkel! A kolléganőjéről beszélek, a Katikáról.

- A Katika? Citrom? Napsugár? Az, az unott vénlány mivel tudta így meglepni?

- Tudja, karácsony előtt úgy sajnáltam, mert szomorúan, lehajtott fejjel kívánt boldog ünnepeket és mondta, találkozunk jövőre. Én, mondtam is neki, ne keseredjen el Katika, meglátja, jövőre minden szép lesz.  Soha, Géza! - Válaszolta, de én jós vagyok, csak eddig nem tudtam.

- Jós?                                        

- Az ám, mert Katika magánélete ma reggel megváltozott. Az, történt ugyanis, hogy bicegve, kezében a csizmája sarkát tartva, érkezett ma reggel.

- El tudom képzelni! Még jó, hogy nem vágta magához, az a kis idegzsák!

- Dehogy vágta! Sőt, repült és mosoly volt az egész nő.

- Mosoly?

- Igen! Csoda történt!

- Csoda?

- Az bizony! Ma reggel ugyanis, a metró mozgólépcsőn megbotlott és kitört a csizmájának a sarka. Egyensúlyát kicsit elvesztette és a királyfi karjában landolt.

- Királyfi?

- Az. Álmai férfiját látta maga előtt. Nem is akarta elhinni. Szép barna szeme van, azt mondta és tudja, mi a legfontosabb?

- Mi?

- Holnap este TA-LÁL-KOZ-NAK!

- Szuper!

- Én is nagyon örülök neki, mert humoros, kedves fazon lehet, ugyanis azt mondta Katinkának, mikor az csodálkozva nézett rá, hogy ne lepődjön meg annyira, kedves, én csak 2022 vagyok. Erre Katika azt dadogta, hogy Géza. Nem! Nem Gáza, Árpád vagyok!  Bocsánat, csak a Géza jutott eszembe.

Ő megmondta... és elmesélte a férfinak, amit mondtam neki. Ezen, jót nevettek. Így mesélte.  És ma reggel, mikor mosolyogva belépett, azt mondta, köszönöm, Géza! Maga egy Isten és csak utána köszönt.

-  Szép! Na, megyek.

-  Maguknál milyen volt az ünnep?

- Hagyjuk!

- Nem látszik valami vidámnak! Higgye el, drága, nincsenek véletlenek. Mindennek oka van. Így, az Ön szomorúságának is.

- Ó, de régen jártam itt. Úgy hiányzott lelkemnek, hogy házadban legyek Uram! - sóhajtott fel Marika néni mikor belépett a kis külvárosi templom ajtaján. Néhány percig állt és körbejáratta szemét, úgy mint aki valami leltár félét készít, hogy megvan e minden. Üres volt a templom. Kevesen járnak manapság ide és, azok kik betérnek az Úr házába, azok is  inkább az esti misére jönnek. Így a délutáni órákban egyedül élvezhette a csendet, azt, hogy az Istennel beszélgethet.

Marika néni mélyen vallásos volt. Akik ismerték Őt, azt mondták róla, hogy már úgy született, hogy imára volt kulcsolva a keze. Soha nem is hagyott volna ki egy misét sem, az már biztos. Ezért is viselte meg az a két hónap, míg csak odahaza imádkozhatott, mert ágyhoz volt kötve. Hetvenhat éve alatt, soha nem volt beteg, de most szigorúan ráparancsolt az orvos, hogy kímélje magát és feküdjön. Mikor megkérdezte az orvost, hogy mi a gond, akkor a doktor, ki alapjaiban egy vidám ember volt ezt mondta:

- Szívzűrök! Drága Marika, ezek szívzűrök, és hogy ne legyen nagyobb gond, vigyáznia kell magára.

- Ó, Doktor úr! Szívzűrök? Tudja mikor volt zűr az én szívemmel? Mikor szerelmes voltam, vagy akkor mikor elhagytak. Ezeket az eseteket kivéve az én szívem rendesen dobogott mindig.

- Maga sem lesz fiatalabb drága Marika, ezt lássa be, de nem lesz gond, ha hallgat rám és a gyógyszert rendesen szedi. Ágynyugalmat rendelek el! - mondta határozottan az orvos, miközben szigorúra váltott tekintettel nézett Marikára. Aki érezte, hogy ennek fele sem tréfa, mert a doktor arcán még a szemüveg is szigorúan nézett.

Miután körbe járatta tekintetét a templom falain a szenteltvíz tartóhoz ment. Ujjait belemártotta, majd keresztet vetett és lassan az utolsó padhoz ment. Oda ahol mindig is ülni szokott. Letette az imakönyvet, amit addig a kezében szorongatott, majd ujjai közé fonta a rózsafüzért és fejét az imakönyvre hajtva, imádkozni kezdett.

Jó félóra múlva hallotta, hogy nyílik a templom nehéz ajtaja.

- Ezt, még mindig nem olajozták meg. Fel sem tűnt mikor beléptem! - állapította meg, majd felemelte fejét, hogy megnézze ki érkezett. Fejét a zaj irányába fordította, de az érkező már a padsorok közepénél járt. Törékeny női test volt. Fekete vállig érő hajjal és fekete ruha volt rajta. A fekete ruha úgy táncolt körülötte mintha még várna valakit, hogy kitöltse az anyag adta teret.

- Biztosan nagy bánata lehet, mert sokat fogyhatott mostanában vagy pedig kölcsön kérte a ruhát. - állapította meg Marika néni.

A fekete ruhás nő először mereven az oltárra nézett, majd felemelte fejét és motyogott valamit. Sokáig állt így, majd az egyik padsor szélére leült. Nem kulcsolta imára kezét és nem is imádkozott, csak mereven maga elé nézett.

Marika néni folytatta az imádkozást és nem figyelte tovább a betérő idegent.

Kis idő múlva a fiatal nő öklével a padot kezdte el csapkodni és hangosan kérdezte: „Miért- miért? Most itt vagyok, adjál választ!”- majd a padra hajtotta fejét és zokogni kezdett, de olyan mélyen, hogy testét rázta a fájdalom. Szemmel látható volt, hogy rázkódik teste a ruha alatt.

Az idős hölgy felkapta a zajra a fejét, amit egyből csóválni is kezdett, majd felállt és a nőhöz lépett.

- Nem való az Úr házában ököllel a padot csapkodni!- szólt a zokogó nőnek.

Az, lassan felemelte a fejét, mi által láthatóvá vált a már vörösre sírt szeme és sápadt arca. Teste remegett.

- Való vagy nem való! Nem érdekel! Neki mindent szabad? - intézte sírósan a választ Marika néni felé, de nem nézett rá.

- Nagy a fájdalma látom, de kérem, nyugodjon meg! - majd leült a fiatal nővel szembe.

- Honnan tudná mekkora az én fájdalmam? Azt, csak én tudhatom. Elvette tőlem azt, kit mindennél jobban szerettem a fiamat. Három évet adott neki csupán. Ó, hol van itt az igazság? Most pedig hiába kérdezem, miért tette, nem válaszol. Nem is hiszek benne! Soha életemben nem mondtam el egy imát, mert ha létezne Isten, akkor itt a Földön minden szép és jó lenne, de mi van? Boldogtalanság és könnyek és fájdalom. Állítólag, Ő szeret minket, de ha így lenne akkor nem tenne ilyeneket, mert aki szeret az fájdalmat nem okoz. Tudja, mit szenvedett a Fiam? Felfalta testét egy baktérium hetek alatt. Úgy, fogyasztotta testét a húsevő baktérium, mint rozsdamaró a vasat. Marva, harapva. Senkinek nem kívánom. Piciny teste, napról- napra zsugorodott és én ott álltam tehetetlenül. Hiába üvöltöttem az orvossal, hogy segítsen, az csak széttárta a kezét és azt mondta: „Sajnálom! Nem tehetünk semmit!”

Katolikus szertartás szerint helyeztük örök nyugalomba. Én nem akartam, de Anyám ragaszkodott hozzá. Azt mondta: „ Ez, már így szokás és ennek így kell lennie!”

Fájdalmam akkora volt, hogy vele akartam menni. Bele is ugrottam az aprócska sírba, és csak azt ismételgettem, hogy vele együtt temessenek el. Nagy nehezen kiemeltek a sírból, majd orvost hívtak. Az adott egy injekciót, mitől kicsit megnyugodtam. Anyám meg sopánkodott, kezét tördelve, hogy ekkora szégyent hogy hozhattam rá.

Nem volt elég a fájdalom, mert jött a következő. Még azon az estén mikor szegény Fiam testét már koporsóba zárták és kemény föld borította be testét, akkor a férjem is elhagyott. Este elővette a bőröndöt és csomagolni kezdett. Fel sem tudtam fogni igazán, hogy mit csinál. Mikor megkérdeztem, hogy hova készül, így szólt:

Elhagylak! Végre elérkezett az a pillanat, hogy szabad lehetek, mert nem köt már hozzád semmi. Eddig is csak azért voltam veled, mert a fiunk miatt úgy éreztem, nem hagyhatlak el. Mást szeretek évek óta. Most oda megyek, ahol már a szívem van.

-Lelketlen! Te nem is szeretted a fiadat soha!

-Szerettem, de ez az élet! Ezt, akarta az Úr! Ez, volt az Ő akarata. Fogadjuk el és éljünk, míg még lehet!

Szörnyen éreztem magam. Engem mindenki elhagyott. A fiam, a férjem, de még a kutyám is. Érdekes én soha nem hittem, hogy a kutyák megérzik fájdalmunkat, de Morzsa volt az egyetlen ki oda kuporodott a lábaimhoz és nagy bundás testével bújt hozzám. Én, nem akartam őt. Én, a fiamat akartam ölelni újra. Fájdalmamban nem törődtem Morzsával. Nem etettem, nem itattam, míg egy szép napon elment. Azóta, minden nap elsétál a kapu előtt. Kis időre megáll és benéz, majd megy tovább. Próbáltam már behívni őt, de nem sikerült. Fájdalmas szemmel rám néz ilyenkor, majd szép lassan elindul, és ki tudja hova megy! Morzsa, kérlek! Bocsáss meg!

Ez, az én életem. Ez, az én huszonnégy évem boldogsága. Minek örüljek? Hogyan éljem túl?

- Tudja kedves, oly fiatal még, hogy feladni a reményt soha nem szabad. Nagy leckék sorozata az élet, de az Úr tudja, hogy mit, miért tesz. Döntését el kell fogadni. Egyszer talán megért mindent, de kell még néhány év, és hinnie sem ártana, de most az a legfontosabb, hogy engedje el a fia kezét, had menjen oda, ahová már tartozik. Engedje, hogy égi mezőkön játszón, de, míg ily szorosan fogja a kezét, addig nem tud megnyugodni ő. Itt lebeg, ég és föld között. Tudom, hogy szereti őt, ezért tegye meg, kérem! Ugye, megteszi? Ő, mindig ott lesz a szívében, mert ekkora mély köteléket semmi nem szakíthat szét. Megnyugszik majd szép lassan és érezni fogja, hogy a fia onnan fentről is szereti önt. Talán, ha lecsendesedik majd lelke, az Úr is válaszol majd kérdéseire.

- Nem mond Ő semmit, csak hallgat.

- Szólni fog, higgyen nekem. Meg kell nyugodnia, mert sok könnyet ejtett már a gyászidő alatt. Most ahhoz, hogy mindketten boldogok lehessenek, minél előbb el kell engednie őt.

- Jó magának, mert nem tudja, mi a fájdalom és van hite, ami átsegíti mindenen.

- Hitem mindig is volt. Nem mondom, hogy higgyen Isten létezésében, bár meggyőződésem, hogy létezik. Ez, az Ön szabad döntése. A fájdalom tudom mi. Én, már szinte mindenkit elveszítettem, már koromból adódóan is, de mindig szeretettel gondolok rájuk és ők itt vannak velem. Itt, a szívemben. El kell fogadnunk, hogy senkit nem tudunk örökre magunkhoz láncolni, még akkor sem, ha szeretnénk. Örülnünk kell annak, hogy ők életünk részei voltak és ez által mi boldogok voltunk, mert ajándékok voltak Ők. Tudja, mit kedves? Itt lakom nem messze és az esti miséig még rengeteg idő van. Jöjjön, beszélgessünk kicsit. Főzök egy jó teát és elmondhatja, ami nyomja a lelkét. Meglátja, utána minden jobb lesz. Na, jöjjön. Ne féljen, nem fogom megenni.

- Talán igaza van. Lehet, hogy jót tesz majd, ha beszélgetünk kicsit.

A két nő egymásba karolva indult el. A fiatal nő arcán megpihentek a könnycseppek, de már nem rázta testét a zokogás, mert volt valaki, ki ismeretlenül is, de szeretetével kezdte felitatni a soha kiapadni nem akaró könnyeket. Talán azóta az ifjú lélek is megkapta kérdésére a választ, de az biztos, hogy a szeretet ereje átlendítette azon az akadályon, amin azt hitte, soha nem tud átlépni.

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, mert ott van Ő veled akkor is, mikor nem is véled, csak nem látod, hallod, hogy üzen Neked.

Legyen meg az Úr akarata! Ámen!

Tudok e szerelem helyett szeretni? Lesz erőm feldolgozni mindazt, ami történt, és felépíteni mindent, újra mert körülöttem romokban minden. Egy év alatt több minden történt velem, mint az elmúlt 21 év alatt összesen. Tudom olyan szép évem sem lesz több mint ez volt, mert ekkora boldogság csak egyszer adatik meg az életben. Ó micsoda  öröm és bánat minden egyszerre.

Péterrel az egyetemen parkjában futottunk össze. Szerettem délutánonként kiülni egy padra és ott tanulni. Imádom a természetet és mindig úgy érzem, hogy sokkal jobban sajátítok el minden anyagot, ha friss levegőn vagyok. Nem volt semmi különös abban mikor megismertük egymást. Sok olyan helyzetről olvastam már, hogy véletlenül a másiknak tolják a bevásárló kocsit egy nagyáruházban és úgy ismerkednek meg, és még ezer váratlan pillanatról hallottam. Mindig azt hittem valahogyan én is így fogom megismerni a nagy szerelmemet. Én is álmodoztam arról a bizonyos fehér lóról, amiről még Édesanyám mesélt. Ki számomra többet jelentett egy anyánál, ő a barátnőm is volt. Furcsa úgy gondolni mindenre, hogy volt, de ez is összeomlott már. Minden titkomat vele osztottam meg. Esténként mindig leültünk az ágyam szélére és megbeszéltük az egész nap történteket. Nagyon meg tudott nyugtatni, ha szükségem volt rá. Talán ennek is köszönhető, hogy soha nem volt bennem félelem, pánik. Apámat is nagyon szerettem, de vele kevésbé tudtam a dolgaimat megbeszélni. Mindig volt egy pici távolság közöttünk. Nem nagy csak egy nagyon picike, de ez nem volt akadálya annak, hogy boldog család legyünk, és az is voltunk. Szerettük egymást nagyon. Az osztálytársaim szülei sorban váltak el.  Én olyan boldog voltam, hogy nekem nem kel átélnem azokat, mint nekik. Mi olyan minta család voltunk. Olyan sok szörnyű családi történetet hallottam és mindig mondtam is Anyunak, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk nincsenek ilyen gondjaink. Szóval a megismerkedésünk Péterrel nagyon egyszerű volt. Ő oda lépett hozzám, majd megkérdezte, hogy leülhet e? Én igent mondtam. Ezt követően minden délután együtt voltunk. Hihetetlenül jó volt vele. Nagyon gyorsan beleszerettem, mert valami csodálatos lelke volt. Bár, külsejére sem volt mondható az, hogy csúnya férfi. Annyira szerettem mikor ültünk egymás mellett. Ő simogatta a kezem és mesélt. Sok mindenről tudott mesélni, mert széles körű tudása volt. Ritkán mesélt viszont az életéről, de akkor mindig összeszorult a szívem, főleg hogy láttam a szeme sarkában azt az aprócska könnycseppet. Szép és boldog gyerekkora volt. Nem is ez váltotta ki belőle a könnyet, hanem az, hogy akiket anyának és apának szólított azok nem az igazi szülei voltak. Örökbe fogadták, még pár hónapos korában. Mikor kérdeztem, hogy kereste e a szüleit, mindig azt válaszolta: Ők csak a lelkemnek hiányoznak, de soha nem kerestem Őket. Számomra megmagyarázhatatlan az, ha valaki eldobja a gyerekét. Nem vagyok már kíváncsi rájuk és a lelkemben keletkezett sebet már begyógyítani úgy is lehetetlen.

Tudtam fájó neki erről beszélni. Így ritkán hoztam fel a témát. Már, rövid ismeretségünk után bemutattam Őt a szüleimnek. Kicsit féltem az első találkozástól, de meglepően jól sikerült. Pétert nem lehet nem szeretni. Őt csak szeretni lehet. Apám magához ölelt miután megismerte Pétert és azt mondta: Remélem, boldogok lesztek és tartós kapcsolat lesz belőle. Mit nem adtam volna érte, ha lett volna egy ilyen fiam.

Az, Ő szemében is ott volt egy kis könnycsepp. Anyám is szerette Pétert és boldogan fogadták hétvégeken is mikor Péter mállunk volt. Ó, milyen szép hétvégék voltak. Nagy, nagy, Óriási szerelem volt. A teste mikor hozzásimult testemhez úgy éreztem, hogy valami védőburokkal vagyok körül véve. Szőttük életünk terveit. Első a diploma volt. A többi majd szépen sorban. Féléve viszont Péter a születésnapomon eljegyzett engem. Szüleim sírtak velem együtt. Igaz, hogy az esküvő még csak a távoli tervek között szerepelt, de nagyon örültem a gyűrűnek és annak, amit Péter mondott.

-Szeretném, ha éreznéd a nap minden pillanatában, hogy összetartozunk, és ha nem is vagyok veled testben, de lélekben és a gyűrű által mindig veled vagyok.

Miután megkérte a kezem én a fejembe vettem, hogy megkeresem a szüleit. Nevelőszülei kik nagyon rendes és kedves emberek voltak, nem igazán örültek ennek. Meg is értettem őket, de én makacsul ragaszkodtam az elképzelésemhez. Péter is próbált lebeszélni, mert szerinte nem sok értelme volt és nevelőapja véleményét osztotta, aki azt vallotta, hogy: Ha valakiről lemondanak, annak oka van, és ha az ember elkezdi keresni az okokat, akkor mindig valami méhkasba nyúl és annak az a vége, hogy összecsipkedik a méhek és mély fájdalmas sebeket hagynak, mert a fullánkjuk oly mély hogy örök fájdalmat okoz. Abban biztos voltam, hogy sebeket, szakit fel Péterben, ha megtalálom a szüleit, de arra, ami következett nem számítottam. Anyám is nagyon ellenezte ezt az egészet, sőt Ő volt az, aki a legjobban. Féléves nyomozás kezdődött. Többször úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni. Péter vigasztalt és Ő már jobban akarta, hogy megtaláljam a szüleit, mint én, már csak azért is hogy én boldog legyek. A kutatást eredmény koronázta és fény derült a nagy titokra, amelynek szálai oda vezettek ahová soha nem gondoltam. Íme, a nagy titok!

Huszonöt évvel ezelőtt találkozott egy férfi és egy nő. Nagy szerelem született a találkozásból. Egy év boldogság után viszont a férfi egy éves külföldi munkalehetőséget kapott. Olyat, amit nem lehetett visszautasítani. Elvállalta a munkát, de biztosította a lányt szerelméről. Arról hogy egy év után együtt lesznek újra, de a lány nem hitt neki. Úgy érezte eldobták, nincs rá többé szükség. Meg is mondta a fiúnak, hogy nem akarja többé látni. A fiú elment a lány maradt és maradt még valaki más is. Egy kis lélek, mely meg akart születni. A lány el akarta vetetni, mert gyűlölte azt, aki megajándékozta vele és gyűlölte azt a kis emberkét is kit a méhében hordozott, de már késő volt. Nem lehetett már elvetetni. Így megszülte a gyermeket. Egy csodaszép kisfiút, akit meg sem nézve mondott le róla örökre. Ami történt az Ő titka maradt és abban a hitben élt, hogy a titok örökre titok marad. A férfi külföldről hazatérve felkereste a lányt. Azt, akit szeretett és feledni soha nem tudott. A szerelem újra éledt és egy szép napon összeházasodtak. Így meséltem el Péter történetét azon a téli estén szüleimnek, mikor mindenki arcára kiült a döbbenet, hisz olyan titokra derült fény, amit elképzelni sem lehetett. Anyám arca vörös volt a dühtől, miután felkapta a padlóvázát és földhöz vágta, és közben üvöltött.

-Te kis bestia! Mi a fenének nem tudtál Te nyugodtan maradni!

Apám Péter vállára borulva zokogott és csak azt mondogatta: fiam, fiam. Én úgy éreztem magam, mint aki már nem is él csak kívülről szemléli az eseményeket. Elveszítettem a szerelmemet, hisz Ő a testvérem volt. Gyűlöltem az anyámat, gyűlöltem mindent és ma is gyűlölöm az egész életet. Apám leköpte anyámat azon az estén és az óta sem szólt hozzá, pedig eltelt egy hónap. Péter próbált vigasztalni, miközben Ő is össze volt törve, de nem tudtam már érintését elfogadni, mert ha simogatni próbált mindig az zakatolt a fejemben hogy lefeküdtem a testvéremmel, aki a nagy szerelmem volt. Nem tudok Rá testvérként tekinteni. Úgy érzem soha, de soha nem tudom feldolgozni azt, ami történt. A minta család! Ó Istenem túl leszek én ezen valaha?

Kérnéd még kezem,

hogy nyújtsam feléd,

de erős már e kéz.

Kérnéd még csókom,

de már elcsókoltam.

Kérnéd még, hogy simogassalak,

de már elfáradtam.

Kérnéd még, hogy hallgassalak meg,

de ma már jobb a csend.

Kérnéd még lelkem dalát,

de már eldaloltam minden dallamot.

Kérnél, még,

de adni már semmit nem tudok,

mert összetört lelkemet

magára hagytad és

az feledni nem tud.

Harminc évesen úgy veszem számba életem elmúlt eseményeit, napjait, mintha közel lennék a százhoz. Na, jó, a nyolcvanhoz, és a halálra készülnék, pedig én élni szeretnék. Énekelni a fürdőszobában reggelente, mikor a tükörbe nézve álmosan, de boldogan kenem a borotvahabot az arcomra. Énekelni, mert boldog vagyok, erre vágyok. Soha nem énekeltem még, pedig többször akartam, de a dallam nem tör fel, csak bambán bámultam a tükörbe és megállapítottam, hogy ma sem vagyok vonzóbb, mint tegnap voltam.

Sok korombeli embernek már egy-két gyereke van, de ó, hol vagyok én még ettől. A mosdókagyló alatti mérlegre nézek és még a látványtól is rosszul vagyok. Akkor miért van itt? Azért, mert mindig abban reménykedem, hogy egyszer csodát fog mutatni, és száz alá megy, mondjuk nyolcvanra. Ja, ez a nyolcvan! Úgy látom, ez a heppem. Ösztönös a dolog. Mindenről a nyolcvan jut eszembe. Mi a fenét jelenthet ez? Talán addig fogok élni? Ki tudja? És addig mi vár rám? Komolyan, sokszor szeretnék a jövőbe látni. Lehet egyáltalán a jövőt látni? Vagy csak ámítás az egész? Ezer, és ezer kérdés van bennem. Úgy elbeszélgetnék erről is valakivel, akinek a kezét foghatnám, bőrét simogathatnám és, ha kedvem támadna, csókolhatnám.

Jó lenne már egy igazi csók. Na, nem arról van szó, hogy még nem csókoltam soha, de való, ami való, nem voltam feldobva tőle. Nem igazán sikerültek ezek a próbálkozások. Jaj, soha nem feledem, mikor a gímiben a Gizit megcsókoltam, a szertárban. Mit ne mondjak, rosszul voltam. Fokhagymás, dohány íze volt. Sokáig a csókra sem tudtam gondolni.

A fenébe! Megint megvágtam magam! Minden nap sikerül felszántani az arcom. Miért kell nekem borotválkozás közben merengeni, álmodozni? Hozzám tartozik. Belépek a fürdőszobába, és egyből énekelni támad kedvem, de miután rájövök, hogy nem megy, átmegyek álmodozóba.

Most arról álmodozok, hogy vele jó lesz. Ő más, mint aki eddig az életemben volt. Szerénysége elvarázsol, ahogy mosolyog, maga a boldogság. Félénken közeledek hozzá, mert nem szeretném elveszíteni és igazából nem tudom, milyen léptekkel haladjak. Vágyom, hogy ajkunk összeérjen, és valódi csók mélyítse tovább érzéseimet. Nem vagyok nagy csajozós. 120 kiló, az 120 kiló. Nem én vagyok az első, kit észrevesznek a nők. Mindig olyan laza, menő fazon szerettem volna lenni, de sem önbizalmam, se alakom nem volt hozzá. Én komolyan mondom, már ducinak születtem és úgy is maradtam.

Négy kiló ötvennel nevettem anyámra azon a szeptemberi éjszakán. Három mérettel nagyobb rugdalózó kellett egyből, mint gondolták. Még, ma is megvan az a nyolcvanhatos rugdalózó, amin egy aranyos kis disznó van. Anyám kedvence. Mikor születésem előtt meglátta egy bébi boltban, egyből beleszeretett. Tiszta plüss, tiszta bársony. Apám mesélte, hogy miután megszerezte, leült a kanapéra és csillogó könnyek közepette simogatta az anyagot, majd ringatta, mintha már benne lettem volna. Nagyon várta, hogy megérkezzek, de kissé csalódott volt, mikor meglátott, mert csak a kezem fért volna bele a kis disznós ruciba. Soha nem ringatott benne. Szerintem ez olyan fájdalmas volt számára, hogy még ma sem dolgozta fel.

Anyám, nagyon szép nő volt, bár még ma is az. Minden férfi megfordult utána és ő ilyenkor örömmel billentette meg csípőjét. Szeretett flörtölni a férfiakkal. Apám imádta. Sokszor láttam, mikor apám leült a tévé elé és becsukta a szemét és valahol máshol volt. Ilyenkor tudtam, hogy anyámra gondol. A tévé csak azért kellett ehhez, hogy elhitesse velem, hogy valami izgalmas műsort néz és egy ideig ne zavarjam. Nyugodtan akarta ilyenkor érinteni az imádott nő bőrét, végig csókolni a testét. Beletúrni szőke hajkoronájába. Nagyon szerették egymást. Legalább is én mindig ezt láttam. Nem voltak anyagi gondjaink. Megvolt minden, amiről álmodtunk. Apámnak autószervize volt, és nagyon jól ment. Megbízható, jó szaki volt és hasonló kaliberű munkatársakkal vette körül magát. Igaz, reggeltől estig dolgozott, de az ország távoli pontjáról is jöttek hozzá.

Arra, még emlékszem, mikor anyámmal három évesen átléptem az óvoda küszöbét, és fél évig még minden nap megtette az utat velem, de aztán hirtelen eltűnt az életünkből.

-Szeretlek, kicsim! Mindig szeretni foglak! - mondta reggel, de azon a délutánon már apám jött értem és sírt. Nagyon megijedtem, mert apám soha nem sírt. Mindig nevetett. Vidám volt még akkor is, mikor fáradt volt. Biztosan anyámmal történt valami, riadtam meg. Hozzá akarok menni. Csak ismételgetem, de apám azt mondta, nem lehet. Majd jönni fog, de mi ketten maradtunk, fiam. Nem akartam elfogadni, hogy anyám nem ad puszit reggel, este és egyáltalán nem tetszett ez az egész. Anya, már nem szeret minket, kérdeztem, mert meg voltam győződve róla, hogy csak ez lehet távozásának oka., mert, ha szeretne minket, akkor soha nem tenne ilyet.

-Anya nagyon szeret minket, de mást is szeret, és most vele van, mert neki is szüksége van anya szeretetére. - mondta apám halkan, míg kezében tartott olajos ronggyal végig törölte arcát. Ránéztem, és felnevettem, mert olyan mókás volt. Fekete volt az arca, itt-ott, a könnyek által elmosódott festéktől. Ő, is elnevette magát, majd felkapott, és úgy magához szorított, hogy majd összetört és ismételgette, szeretlek, fiam. Mintha ma történt volna, olyan élénk az élmény.

Szeretlek, apa, nagyon szeretlek, és látom a tükörben a könnyeimet. Sokat köszönhetek apámnak. Úgy is mondhatnám, mindent. Csodálatos gyerekkorom volt. Mindig próbálta anyám hiányát pótolni. Igaz, egy igazi családot nem lehet pótolni, de sokkal boldogabb voltam, mint sok családban élő társam.

Anyám két-háromhetente jött és elvitt ide-oda, majd este haza. Nem tudom, hova költözött tőlünk. Soha nem vitt el az otthonába, és soha nem mutatott be annak, akit úgy szeretett, mint minket. Sokszor szerettem volna felmenni hozzá, főleg akkor, mikor kicsi voltam. Vágytam arra, hogy bebújjak az ágyába és ő meséljen nekem, miközben én magamba szívom az illatát és magammal tudom vinni, hogy érezzem, mindig ott van velem. Soha nem sikerült ez az álmom. Hiányzik, még most is hiányzik ez az érzés. „Anya, miért nem viszel fel”-re mindig az volt a válasz: „Kicsim, az egy más világ. Az, az én világom, az pedig, mikor veled vagyok, a mi világunk.”

A fene értette ezt a nagy bölcs választ, de elfogadtam, mert mit tehettem volna. A lényeget levágtam és az az volt, hogy nem lehet. A körítés pedig nem érdekelt. Hiányzott anyám mindig, de a legfájdalmasabb akkor volt, mikor általános másodikban, ó, még felidézve is összetör a fájdalom. Anyák napi ünnepség vol,t és minden osztálytársamnak ott volt az anyukája, csak az enyém nem. Huszonöt anyuka között apám volt az egyetlen férfi. Szavaltam. Én, kis pufi, szavaltam. Alig jött ki szó a számon, olyan fájdalmat éreztem.

Emlékszem, elkezdtem a verset, és nem tudtam folytatni. Nem azért, mert elfelejtettem a szöveget, hanem azért, mert becsapottnak éreztem magam. Megígérte, hogy eljön. Akkor hol van? Hüppögtem és a legrosszabb az volt, hogy befelé sírtam, mert tudtam, a könnyeimet nem láthatják, mert akkor kinevetnek. Nagy nehézségek árán befejeztem a verset, majd odaléptem apámhoz és átadtam neki, az anyámnak szánt ajándékot, a sárga tulipánt és a gyurma szívet, amire pirossal volt festve, hogy édesanyámnak szeretettel.

Csend. Néma csend volt a teremben és minden szem rám szegeződött. Megrémültem. Nem értettem semmit. Majd megtapsoltak, ezt meg végképp nem értettem. Ez volt az első fellépésem. Na, nem is igazán volt több. Soha nem jelentkeztem többet arra, hogy valaha, valamikor is verset mondhassak. Akkor, az ünnepség után még a barátom anyukája odajött hozzám és azt mondta: „Danika, nagyon ügyes voltál. Csodálatosan szavaltál!” és megsimogatta az arcom. Ó, milyen jó lett volna a kezét anyám kezére felcserélni! De, az  érintés is annyira jól esett, pedig tudtam, a sajnálat vezette kezét.

Vigasztalni akart, fájdalmamat enyhíteni, de az tovább fokozódott, mert még az nap este, mikor Morcit levittem sétálni, anyámat láttam, ahogy egy idegen férfi vállára hajtja a fejét, aki beletúr a hosszú hajába és közben megpuszilja anyám arcát. Összetörtem. Felkaptam Morcit, és magamhoz szorítottam. Ő nem ugrált. Hősiesen tűrte a szorításomat. Ő, aki azért került hozzánk, hogy ne legyek egyedül.

Nem tudom, mit keresett anyám a környékünkön. Igaz, arról sem volt fogalmam, hol lakik. Legszívesebben hazafutottam volna, de nem bírtam futni, mert ötven kiló fölött voltam, így csak hazabaktattam. Sokat csúfoltak a külsőm miatt, de szerettem enni. Mindenevő voltam. Mikor szomorú voltam, akkor duplán ettem. Hat évesen már főztem. Imádtam a konyhában sürögni, de igazán sütni szerettem. Olyan piskótákat kevertem, hogy a szomszéd néni csak nézett. Neki soha nem sikerült, mindig összeesett. Büszke voltam, hogy nekem sikerül. Gyűjtöttem a recepteket és sütöttem, de nem mosogattam. Azt soha nem szerettem. Apám a fejét fogta, mikor este hazaért, a sok mosatlan láttán, de mosolyogva simogatta a tányérokat, miközben falta a süteményeimet, mert hat éves koromtól minden nap volt süti nálunk. Egyre jobban érdekelt a cukrászat és elhatároztam, én cukrász leszek és olyat fogok sütni, amit még senki nem sütött. Lendületet adott nekem ez a gondolat, és könnyebb volt a napokat elviselni.

Így kevésbé zavart, hogy testnevelés órán rajtam röhögött az egész osztály, mert a távol és magas ugrás ismeretlen volt számomra. Futás? Három méter után össze akartam esni, de nem érdekelt semmi, csak a gondolat zakatolt bennem, hogy híres cukrász leszek.

Elképzeltem a kis cukrászdámat, ahogy születnek a tortacsodák, ahogyan a marcipánmasszából rózsacsokrok készülnek. Apám támogatott, így kerültem a szakközépbe, hogy cukrásznak tanuljak. Ott már nagyobb sikerem volt, mert annyira érdekelt a szakma, hogy mondhatom, én voltam az egyik legjobb és ezt díjazták a többiek, és elismerték tudásomat, de a közös bulikra nem hívtak. Valahogyan nem illettem a képbe. Duci testem, pattanásos arcom, nem emelte a csapat színvonalát. Így igazából a nagy bulizás kimaradt az életemből, mert akkor nem mentem, később pedig már más kötötte le az életemet.

Volt egy-két lány a diákévek alatt, de nem igazán tudtam velük mit kezdeni, mert inkább barátot láttak bennem, mint férfit. Soha nem tudtam elhitetni velük, hogy nekem is vannak érzéseim, érzelmeim. A Saci mondta egyszer ki azt, amit sokan gondoltak rólam. „Dani, Te egy mosolygós fánk vagy! Rólad senki nem hiszi el, hogy tudnál úgy hódítani, mint más férfi és senki nem tudja elképzelni, hogy hogyan tudnál szeretni az ágyban.” Puff! Összetörtem. Miért nem hihető az, hogy palacsinta kezeimben is lehet gyengédség, és az én szívemet is úgy össze lehet törni, mint bárki másét, sőt, jobban, és én is úgy tudok szeretni, mint más a földön. Azért, mert kövér és csúnya vagyok, azért már le vagyok írva? Csak a szépnek áll a világ? Töprengtem el néha, de éltem az álomnak. A lelkem darabokra zúzása még jobban fokozódott, mikor érettségi előtt szemüveges lettem. Na, mókás fazon vagyok, az biztos. Akkor, már csak azon gondolkodtam el, hogy miért nem tükrözi a külső a belsőt, mert úgy éreztem, a belsőmet egyáltalán nem adja vissza a külsőm.

Suli után a Laci bácsinál kezdtem dolgozni. Az öreg nagyon szeretett, és hálás volt, mert nőtt a forgalma. Olyan csodás torták készültek, mint előtte soha. Pénteken délutánonként mindig állt a sor, ilyenkor kinéztem, és imádkoztam, és kértem, hogy egyszer az én saját üzletem előtt álljanak így sorba. Vágytam egy saját üzletre, de anyagi fedezete nem volt meg. Igaz, jól kerestem és apámnak is volt megtakarított pénze, de az kevés volt ahhoz, hogy belevágjak. Sokba, nagyon sokba kerültek a gépek, de nem adtam fel, mert tudtam, egyszer valóra válik az álom. Ebben a szellemben dolgoztam minden nap.

Öt évvel ezelőtt, március huszadikán, hűvös, esős nap volt. Furcsa hangulatom volt. Egész délelőtt valami megmagyarázhatatlan, miközben egy marcipán figurát próbáltam a megrendelt születésnapi tortára felvarázsolni. Rutin. Tiszta rutin az egész, de akkor nem ment. Alig tudtam megformálni a maci figurát. Mindig letört belőle valahonnan egy darab. Nem értettem, hogy mi van, hisz abból a masszából dolgoztam tegnap is. Kezdtem már ideges lenni, mert nem találtam magyarázatot, és ha valaminek a miértjét nem értettem, az nagyon zavart. Több mint dupla időt fordítottam a macira, mire végre sikerült a torta tetejére felhelyezni, de akkor megmagyarázhatatlan dolog történt. Egyszer csak a maci leesett a torta tetejéről, és apró marcipán morzsaként hevert az asztalon. Életemben ilyet még nem láttam. Hogy tudott onnan leesni? És hogy tört ilyen apró darabokra? Nincs az a marcipán, ami így összetörhet.

Döbbenten álltam, míg egyszer csak óriási testem elkezdett remegni. Majdnem sokkot kaptam, mert a remegés megrémített. Felnéztem az órára, ami 11:20-at mutatott.

-Danikám, semmi gond, nyugodj meg. Menj, igyál egy üdítőt és pihenj kicsit. Majd én befejezem. - Veregette meg Laci bá a vállam. Szót fogadtam, és egy hideg limonádéval kimentem. Zuhogott az eső, de nem érdekelt. Kiálltam, és hagytam, hogy mossa ki az eső belőlem ezt a megmagyarázhatatlan érzést.

-        Dani! Danikám! Gyere már, fiam! - szólt az öreg – fiam, az apád!

Alig tudta elmondani mi történt, ömlöttek a könnyei és rázta testét a fájdalom, miközben magához ölelt.

-Ez nem lehet, fiam! Felfoghatatlan! Édes Istenem! Miért pont őt? - mondta az öreg és én úgy éreztem, ott halok meg. Apám szerette a gyorséttermi kajákat. Azon a napon is kiugrott az egyik közeli üzletbe. Papírzacskót kezében lóbálgatva, fütyörészve sétált a kocsija felé. Már nyitotta az ajtót, mikor egy őrült lövöldözésbe kezdett az utcán, és három golyót ajándékozott apám testének.

11:20 állt a jegyzőkönyvben. Akkor, mikor megállt az óra, és leesett a marcipán figura. Igen, megállt az óra, mert, mikor visszamentem, akkor is annyit mutatott. Az, az óra még ma is úgy van. Soha többé nem nyúlt hozzá senki.

Laci bá üzletében azóta két óra van. Nehezen dolgoztam fel a történteket, sőt, igazából nem is vagyok túl rajta, még ennyi idő után sem. Ettől az érzéstől nem lehet megszabadulni, ez örökre megmarad. Apám műhelyét nem tudtam folytatni, mert nem értettem hozzá és tudtam, az tőle volt olyan sikeres, így eladtam és abból építettem ki az én kis cukrász birodalmamat.

Belevetettem magam a munkába. Felejteni akartam, és bizonyítani apámnak, hogy megbecsülöm a pénzt, amit ő keresett meg. Egy év után teljesült az álom. Úgy álltak sorba nálam, mint Laci bánál péntek délutánonként, csak nálam szinte minden nap. Apámtól tanultam, hogy sikert csak sikeres emberekkel tudok elérni, így úgy, mint ő, a legjobb szakembereket gyűjtöttem magam köré és együtt dolgozunk a sikerér,t és büszke vagyok a csapatra. Rengeteg nő zsong körül, pedig nem fogytam egy grammot sem. Sőt! Még mindig pattanásos az arcom. Örök tini vagyok, és a szemüvegem is megvan, amin gyakran van liszt és csoki, mert ugye, akarva és akaratlanul is hozzáér az ember, főleg én, mert állandóan lecsúszik. Lehet, hogy másikat kéne csináltatnom? Ennek ellenére annyi a nő körülöttem, hogy én sem hiszem el. Mit tesz a siker, mit tesz egy cukrászda?

Most lenne kit simogatni, de színjáték lenne az egész. Belegondoltam abba, hogy mikor átadjuk magunkat egymásnak, akkor ő nem is a Danival szeretkezik, hanem a Rigó Jancsival. Ezen töprengtem már sokszor és jó egy hónappal ezelőtt is, mikor leültem egy padra, mert a tiszta levegő serkenti az agyat, mikor egy gyönyörű nőt pillantottam meg egy másik padon. Néztem mosolyogva, és elképzeltem, milyen jó is lenne vele. Egyszerű, és szép volt. Összegyűjtöttem minden bátorságomat és megszólítottam. Csodálkoztam, mert nem utasította vissza a közeledésemet. Azóta már többször találkoztunk, de kicsit csaltam, ami miatt szégyellem is magam, de biztosra kell mennem. Nem árultam el neki, hogy ki is vagyok valójában, és mim van.

Azt mondtam, lépcsőházat takarítok. Furcsa módon nem lepődött meg, csupán azt mondta a múltkor, Te többre vagy képes. Jól esett, nagyon. Már, majdnem elmondtam az igazságot, de sikerült megtartanom kis titkomat. Én, már láttam őt munka közben. Elsősöket tanít, és nagyon szereti a tanítványait és azok is őt. Jó anya lesz, állapítottam meg.

Elhatároztam, hogy mikor két hónap múlva lesz a születésnapja, majd akkor felfedem titkomat és készítek egy olyan tortát, mint amin most dolgozok. Ó, már rég bent kéne lenni. Nem fogunk időben elkészülni. Tegnap este hazamentem, és bekapcsoltam a tévét, majd becsuktam a szemem és utaztam a vágyaimban. Úgy, mint apám rég, de én Luca kezét érintettem és az ő hajába fúrtam fejem és elgondoltam, mikor majd testünk forr egybe igaz szerelemben, vágyaktól vezérelve. Közben saját gondolataimat szedtem csokorba és szavaltam neki.

Megsimogatnám arcodat, mint ahogyan a nap

simogatja a virágokat.

Veled ébrednék nap, mint nap.

Ölelnélek, mikor lemegy a nap.

Tested, testemhez érve és simogatva

Boldogan forrnánk egybe.

Beteljesült vágy után karodban pihennék

Boldogan egy életen át.

Szavaltam, beleszavaltam magam a vágyba, amitől megkívántam e női testet és már játszottam is vele, gondolataimat tovább szőve.

Izzó testek

Forró vágyak

Ölelések és csókok

Érintések és feltörő hullámok

Eszeveszett akarása az élvezeteknek

Táncoló parázsa a léleknek

Mohón és vadan, vagy éppen lágyan

Ahogyan a test kéri, és mikor megkapja

Lelkének hangjával, testével köszöni

Csodálatos álom, mit szőttem és tudom, ő lesz az igazi. Érzem, és az sem lehet véletlen, hogy évtizedek után szavalok újra neki. Hiszek a jövőben. Talán boldog leszek végre.

Ma, befejezzük a legnagyobb alkotásomat. Anyám születésnapja lesz holnap. 60 éves. Meghívtam vacsorázni. Nem tudom, hogy egyedül jön, vagy elhozza magával őt is, kit úgy szeret, mint minket szeretett. Meghívtam az ismerőseit, de szigorúan csak az ő barátait.

Nem volt egyszerű felkutatni őket, de talán örülni fog neki. Azért, nem hívtam mást, csak az ő barátait, mert azt szeretném, ha az ő világában lenne. Szeretném visszakapni őt ennyi év után, mert hiányzik nagyon.

Tortába öntöttem alakját életnagyságban és azt a ruhát adtam rá, ami akkor volt rajta, mikor utolsó nap elkísért az oviba. A szoknyán még a gyűrődést is élethűen sikerült megcsinálni. Nagyon szeretném, ha visszakapnám azt, akit elveszítettem. Talán sikerül. Holnap este kiderül, mikor betoljuk a tortát. A kezébe adtam azt a szívet, amit akkor, ott, apámnak adtam.

Most, talán, elfogadja, mert szívem hangja, talán, elér hozzá.

Szép az ünnep. Szép a fenyő. Ki is húzza magát Jenő. Elégedettségének oka, neje mosolya. Igaz, hogy volt előtte egy kis vita, mert Jenő a fát a talpba, befaragni, nagyon nem akarta. A vita vége az lett, hogy Jenő beadta a derekát és elindult megkeresni a fűrészt és a baltát, hogy teljesítse neje óhaját. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy a fűrészt és a baltát merre keresse, mert a pincében voltak azok a boroshordók mellett, ahol Jenő mindig szívesen elidőzött. Leballagva a pincébe, még forrt a mérge, úgy, mint a bor a hordóban. Leérve viszont felcsillant a szeme. Itt a megoldás! A bortól, majd jobb lesz a kedve, de mivel szeretett biztosra menni, így egy felest is be kellet dobnia. Rá, egy jó pohárka bor és gond már, hol volt, hol nem volt. Magához vette a fűrészt és a fejszét, majd felérve megölelte nejét. Fülébe azt súgta, megyek és csinálom, drága. Szépen neki is kezdett, Vígan, dalolva. Elég lassan akart a fa a helyére kerülni, de Jenő nem adta fel. Tudta, ennek a fának estére állnia kell! Ellenkező esetben, olyan karácsonya lesz, ahol nem szeretet, csak veszekedés lesz. Kitartó munkája meghozta gyümölcsét, mert láss csodát! A talpba varázsolta a fát. Örült is a neje nagyon, mert boldog volt azon a napon, hisz pompázott a fenyő, a szoba sarkában és ő nyugodtan készülhetett a vacsorára. El is készült a halászlé meg a bejgli, már csak a fát kellett feldíszíteni. Jenő, ezt sem bízta a véletlenre, mert meghúzta a pálinkás üveget és a boros flaskát, hogy jobban lássa az alakot és a formát. Nejének nem mondott ellent, így a fa gyorsan készen is lett. De jó a kedved, jegyezte meg a párja. Mire Jenő azt felelte: Már, hogy ne lenne, mikor nyugalom és béke vesz körbe. Így érkezett el az este, hol boldog volt mindenki, de talán Jenő volt a legboldogabb, mert büszke lehetett magára, hisz a fenyő olyan lett amilyet a neje elképzelt. Nem is maradt el a hála, mert csókot kapott érte és ez boldoggá tette. Nejét ölelve, a fát büszkén nézve, mosollyal az arcán, kívánt boldog ünnepet mindenkinek, amit videóra is vett. Felrakta a közösségi hálóra, hogy boldogságát had lássa a világ, hisz az övé egy boldog család.

Itt lenne a mese vége, de előtte még én is kívánok szép ünnepet. A szívekbe békét és szeretetet. Legyünk egymástól közel vagy távol, akit szeretünk, az mindig a szívünkben van.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek.