Vasárnap reggel van. Olyan édesen mosolyog a nap. Így, még a gőzölgő kávé illata is dupla örömmel tölt el. Ablakomban integet az a rózsaszín pompázó virág. Még ma sem tudom a nevét, de talán nem is fontos. Csodálatos az a sok apró egymásba fonódó szirom. Nem tudok betelni a látvánnyal. Mikor nézem, olyan nyugalmat érzek. Ilyenkor oly békés minden. Olyan, mintha a világ összes fájdalma köddé válna. Lassan kortyolgatom a kávét, ami ma reggel még aromásabb. Közben nézem a könyvespolcot, ahol sorakoznak a könyvek. Milyen sok sorsot, érzést rejtenek a kötetek és ott a nagy fehér doboz, ami oly rég volt már a kezemben. Kincseket rejtő doboz.  Lassan leemelem a polcról és megsimogatom. Itt, ott, már sárgul a rég még vakítóan fehér doboz. Az évek múlása jut eszembe. Minél sárgább a doboz, annál öregebb az ember. Óvatosan emelem le a tetejét. Kicsit bizonytalan vagyok, mert tudom, hogy felszakadnak majd a sebek és könnyeket csal majd a szemembe a doboz tartalma. Remegő kézzel leemelem a tetejét és elém tárulnak a fotók, a kincsek.  Családi fotók.  Mosolygós és sírós tekintetek. Önfeledten boldog pillanatok és fájdalmas percek megörökített pillanatai. Családom és az elmúlt évek. Ó, egy régi családi fotó! De, rég is volt! Akkor, még sokan voltunk. Ma, már nehezen tudnánk ennyien összeállni egy fotó erejéig. Milyen fiatal volt még rajta anyám. Aggódó arcán mosoly. Szegénykém mindig aggódott valami miatt. Mindig, azt szerette volna, ha boldog lenne körülötte mindenki, de gyakran sóhajtott fel mikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő szerette volna. Ilyenkor valami könyörgő imát mormolt, amiben arra kérte az Urat, hogy változtassa meg a dolgokat. Apám szigorú arccal áll a hátsó sorban. Mindig olyan szigorú arca volt. Talán ennek is köszönhető, hogy nem sok barátja volt. Igazán soha nem sikerült őt megismernem. Nem tudtam megfejteni soha, hogy mire gondol, mit érez. Nagyanyám kötényébe rejti kezét. Mindig próbálta elrejteni a kezeit, amibe mélyen beleívódott a föld szeretete és ettől nem volt soha selymes, puha a keze. Nem zavarta ez őt, csak akkor, ha találkozott valakivel, mert attól félt, hogy majd arra gondol, akinek a kezére téved tekintete, hogy ő soha nem mos kezet. Ez fájt volna neki nagyon, mert úgy ragyogott minden körülötte. A ház, az udvar, a kert, olyan patika tisztaságú volt. Fehér köténye mindig keményítve, ráncmentesre vasalva volt rajta. Nagyon szerettem azt a nagy fehér masnit, amivel összekötötte. Imádtam a szép masnit kibontani. Ő, ilyenkor felkapott és nagy puszit adott. Te, kis huncut, mondta és mosolygott arca. Nagyapám kezében rózsa.  Biztosan a nagyinak szánta. Mindig igyekezett egy szép virággal megörvendeztetni a mamát. Ismeretlen arcok. Ma már nem is nagyon tudom, hogy kik ők. Ó, de gyorsan feledjük azokat, akik nem voltak a mindennapokban velünk. Távoli rokonok ők, akiket szerettünk, de gyakran csak akkor tudtuk meg, hogy mi van velük mikor jött a levél, hogy mikor lesz a temetés. Ilyenkor mindig megfogadtuk, hogy jobban figyelünk majd egymásra, de aztán, minden ment tovább úgy, mint rég, míg újra nem jött egy levél, hogy valaki elment megint. Megmaradt örökre a lelkiismeretfurdalás és a fotók, melyek örökké élnek, ha csak valaki évek múlva szemétbe nem dobja, mert nem jelentenek már semmit. Ez-az életünk. Ez a sorsunk. Ó, drágám te mosolyogsz rám. Hiányzol, és úgy érzem, örökké hiányozni fogsz. Öt éve már, hogy nem közös az utunk. Fájdalmasan édes a mosolyom, ha rád gondolok. Milyen boldogok voltunk. Sok régi szép emlék. Te mit vittél magaddal? Eszedbe jutok még néha? Nézel még régi képeket vagy feledtél mindent? Oly sok kérdésem lenne, de ha itt lennél, kérdés nélkül ölelnélek, mert érintésed választ adna mindenre. Hogyan történhetett ez? Évek óta nem találok kérdéseimre választ. Egy másik képen rózsacsokor. Emlékszem a születésnapomra kaptam. Olyan illata volt, hogy nem csak a szobát, de az egész lakást belengte illata. Igazi szerelem volt a miénk. Egymás nélkül el sem tudtuk képzelni az életet. Milyen boldogság volt mikor összeköltöztünk. Veled ébredni maga volt a csoda, mert minden nap új értelmet adott az életemnek. Ó, de sok csokor fotóját őrzöm. Elhalmoztál virágokkal és szerelmes szavakkal.  Úgy értetted lelkem dallamát, mint még soha senki.  Vörös rózsa. Emlékszem a Ferenciek terén vártam rád. Mikor megláttalak szinte repültem feléd. Úgy öleltük egymást, mint akik örökre így akarnak maradni. Akkor, kaptam ezt a rózsát. Rengeteg fotó, rengeteg élmény, pillanat. Boldogok voltunk minden nap, míg egyszer csak kezdett minden megváltozni. Már nem voltunk olyan boldogok, mint előtte. Nem voltak vitáink soha, de valahogy mégis távolodtunk egymástól. Ritkultak a csókok a felhőtlen pillanatok. Először csak a reggeli puszik lettek kurtábbak, majd az esti jó éjt puszik is elmaradtak. Már nem egymást átölelve aludtunk el, hanem úgy, mint két barát, ki megosztja az ágyát, de szerelmet nem érez. Vagy mégis? Én még a mai napig szerelmes vagyok, de valahogyan más ruhába öltözött már ez-az érzés. Boldogan élnék veled, de tudom, ez már soha nem lesz valóság, még akkor, sem ha újra találkoznánk. Ismerem magam és ismerlek már téged is annyira, hogy soha nem kezdenénk újra, mert soha nem kezdünk semmit újra, ott ahol egyszer már oda tettük a pontot. Ez, még akkor is így van, ha belehal a szív. Minden újrakezdésben ugyanis már az első percben ott van a gondolat, hogy meddig tart? Mert, kezdhetünk mindent újra és újra, de mindig az lesz a vége, ami elsőre volt. Ez, már valahogy így van kódolva. Pöttyös kis ruhában ülök egy padon. Valamin nagyon gondolkodok. Ez, már az utolsó hónapok fotóinak egyike.

Kecses kis vázában sárga rózsa. Ez volt az utolsó virág, amit kaptam tőled. Míg élek soha nem feledem azt az estét. Valami belső feszültség volt már bennem egész nap. Kezdtem érezni a változás szelét, bár agyam hevesen tiltakozott. Szívem pedig el sem tudta képzelni a szakítást. Vacsora után egy pohár vörösbor mellett aztán elhangzott az a fájdalmas mondat, hogy folytassuk egymás nélkül. Emlékszem, két szirom is fájdalmasan pihent az asztalon. Soha nem szerettem a sárga rózsát, még akkor, sem ha a rózsa volt az egyik kedvenc virágom. Mindig félelmet keltett bennem ez a szín, még élénk színe ellenére is. Sírtunk mindketten. Te bepakoltál a bőröndbe és elháltuk az utolsó éjszakát. Megmagyarázhatatlan volt minden, mert szerettük egymást, de valahogy mégsem működött a dolog. Néztem utánad azon a reggelen, de a bőröndkerék nyikorgása fájdalmas nyílként hasított szívembe. Erőtlen voltam. Leroskadtam az ajtóba és csak zokogtam. Reménykedtem, hogy felébredek ebből a rémálomból és visszajössz. Magadhoz ölelsz, és azt mondod, ne sírj kedvesem, veled vagyok, amíg élek. De, nem jöttél és akkor már tudtam, hogy soha többé nem érzem már illatod. Bárhová megyek, mindenhol van egy emlék, amiről te jutsz eszembe. Jó emlékezni. Nem volt kapcsolatom búcsúzásunk óta, mert nem tudom megnyitni a szívem és elképzelhetetlennek tartom, hogy más csókja pihenjen ajkamon. Ez, már örök szerelem. Nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe és minden nap azt kérem az Úrtól, hogy légy boldog. Adja meg neked a sors, amit én nem tudtam megadni, és boldogságod soha ne érjen véget. Néha elfog egy különös érzés, ha rád gondolok. Olyan megmagyarázhatatlan lebegés féle. Olyan, mintha itt lennél velem. Talán ilyenkor te is gondolsz rám, ezért van ez a megmagyarázhatatlan érzés, ami után mindig aprócska kis mosoly költözik arcomra és megmagyarázhatatlan nyugalom és béke vesz körül, kis időre. Lassan megsárgulnak a képek is, úgy, mint a doboz, ami elmúlt éveinket rejti. Boldog vagyok, mert felhőtlenül boldog voltam veled és az érzést, az emlékeket senki nem veheti el tőlem.  Lassan visszarendezem a képeket és visszateszem a doboz tetejét. Hirtelen egy, szinte kiállt, hogy vegyem kézbe, ismerős a kép. Gyakran nézegettem, de most egyből felfedezem azt, amit eddig nem. Úgy nézünk egymás szemébe, hogy az elmond mindent. Szemeink ragyogása arról mesél, hogy nagy szerelem és szeretet van lelkünkben. Ritka az ilyen tekintet. Eddig miért nem vettem észre? Hirtelen nagy fájdalmat érzek, mert felismerem, hogy valamit nagyon elrontottunk, mert azt a tekintetet örökké óvni, és vigyáznom kellett volna. Soha férfi nem fog így rám nézni, de ha mégis, valami csoda folytán találkoznék még ezzel a tekintettel, akkor kincsként kell vigyáznom rá. Ma, már tudom, hogy többször kellett volna néznem ezt a fotót, és akkor most nem azt kérdezném, hogy hol rontottuk el?