Tudok e szerelem helyett szeretni? Lesz erőm feldolgozni mindazt, ami történt, és felépíteni mindent, újra mert körülöttem romokban minden. Egy év alatt több minden történt velem, mint az elmúlt 21 év alatt összesen. Tudom olyan szép évem sem lesz több mint ez volt, mert ekkora boldogság csak egyszer adatik meg az életben. Ó micsoda  öröm és bánat minden egyszerre.

Péterrel az egyetemen parkjában futottunk össze. Szerettem délutánonként kiülni egy padra és ott tanulni. Imádom a természetet és mindig úgy érzem, hogy sokkal jobban sajátítok el minden anyagot, ha friss levegőn vagyok. Nem volt semmi különös abban mikor megismertük egymást. Sok olyan helyzetről olvastam már, hogy véletlenül a másiknak tolják a bevásárló kocsit egy nagyáruházban és úgy ismerkednek meg, és még ezer váratlan pillanatról hallottam. Mindig azt hittem valahogyan én is így fogom megismerni a nagy szerelmemet. Én is álmodoztam arról a bizonyos fehér lóról, amiről még Édesanyám mesélt. Ki számomra többet jelentett egy anyánál, ő a barátnőm is volt. Furcsa úgy gondolni mindenre, hogy volt, de ez is összeomlott már. Minden titkomat vele osztottam meg. Esténként mindig leültünk az ágyam szélére és megbeszéltük az egész nap történteket. Nagyon meg tudott nyugtatni, ha szükségem volt rá. Talán ennek is köszönhető, hogy soha nem volt bennem félelem, pánik. Apámat is nagyon szerettem, de vele kevésbé tudtam a dolgaimat megbeszélni. Mindig volt egy pici távolság közöttünk. Nem nagy csak egy nagyon picike, de ez nem volt akadálya annak, hogy boldog család legyünk, és az is voltunk. Szerettük egymást nagyon. Az osztálytársaim szülei sorban váltak el.  Én olyan boldog voltam, hogy nekem nem kel átélnem azokat, mint nekik. Mi olyan minta család voltunk. Olyan sok szörnyű családi történetet hallottam és mindig mondtam is Anyunak, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk nincsenek ilyen gondjaink. Szóval a megismerkedésünk Péterrel nagyon egyszerű volt. Ő oda lépett hozzám, majd megkérdezte, hogy leülhet e? Én igent mondtam. Ezt követően minden délután együtt voltunk. Hihetetlenül jó volt vele. Nagyon gyorsan beleszerettem, mert valami csodálatos lelke volt. Bár, külsejére sem volt mondható az, hogy csúnya férfi. Annyira szerettem mikor ültünk egymás mellett. Ő simogatta a kezem és mesélt. Sok mindenről tudott mesélni, mert széles körű tudása volt. Ritkán mesélt viszont az életéről, de akkor mindig összeszorult a szívem, főleg hogy láttam a szeme sarkában azt az aprócska könnycseppet. Szép és boldog gyerekkora volt. Nem is ez váltotta ki belőle a könnyet, hanem az, hogy akiket anyának és apának szólított azok nem az igazi szülei voltak. Örökbe fogadták, még pár hónapos korában. Mikor kérdeztem, hogy kereste e a szüleit, mindig azt válaszolta: Ők csak a lelkemnek hiányoznak, de soha nem kerestem Őket. Számomra megmagyarázhatatlan az, ha valaki eldobja a gyerekét. Nem vagyok már kíváncsi rájuk és a lelkemben keletkezett sebet már begyógyítani úgy is lehetetlen.

Tudtam fájó neki erről beszélni. Így ritkán hoztam fel a témát. Már, rövid ismeretségünk után bemutattam Őt a szüleimnek. Kicsit féltem az első találkozástól, de meglepően jól sikerült. Pétert nem lehet nem szeretni. Őt csak szeretni lehet. Apám magához ölelt miután megismerte Pétert és azt mondta: Remélem, boldogok lesztek és tartós kapcsolat lesz belőle. Mit nem adtam volna érte, ha lett volna egy ilyen fiam.

Az, Ő szemében is ott volt egy kis könnycsepp. Anyám is szerette Pétert és boldogan fogadták hétvégeken is mikor Péter mállunk volt. Ó, milyen szép hétvégék voltak. Nagy, nagy, Óriási szerelem volt. A teste mikor hozzásimult testemhez úgy éreztem, hogy valami védőburokkal vagyok körül véve. Szőttük életünk terveit. Első a diploma volt. A többi majd szépen sorban. Féléve viszont Péter a születésnapomon eljegyzett engem. Szüleim sírtak velem együtt. Igaz, hogy az esküvő még csak a távoli tervek között szerepelt, de nagyon örültem a gyűrűnek és annak, amit Péter mondott.

-Szeretném, ha éreznéd a nap minden pillanatában, hogy összetartozunk, és ha nem is vagyok veled testben, de lélekben és a gyűrű által mindig veled vagyok.

Miután megkérte a kezem én a fejembe vettem, hogy megkeresem a szüleit. Nevelőszülei kik nagyon rendes és kedves emberek voltak, nem igazán örültek ennek. Meg is értettem őket, de én makacsul ragaszkodtam az elképzelésemhez. Péter is próbált lebeszélni, mert szerinte nem sok értelme volt és nevelőapja véleményét osztotta, aki azt vallotta, hogy: Ha valakiről lemondanak, annak oka van, és ha az ember elkezdi keresni az okokat, akkor mindig valami méhkasba nyúl és annak az a vége, hogy összecsipkedik a méhek és mély fájdalmas sebeket hagynak, mert a fullánkjuk oly mély hogy örök fájdalmat okoz. Abban biztos voltam, hogy sebeket, szakit fel Péterben, ha megtalálom a szüleit, de arra, ami következett nem számítottam. Anyám is nagyon ellenezte ezt az egészet, sőt Ő volt az, aki a legjobban. Féléves nyomozás kezdődött. Többször úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni. Péter vigasztalt és Ő már jobban akarta, hogy megtaláljam a szüleit, mint én, már csak azért is hogy én boldog legyek. A kutatást eredmény koronázta és fény derült a nagy titokra, amelynek szálai oda vezettek ahová soha nem gondoltam. Íme, a nagy titok!

Huszonöt évvel ezelőtt találkozott egy férfi és egy nő. Nagy szerelem született a találkozásból. Egy év boldogság után viszont a férfi egy éves külföldi munkalehetőséget kapott. Olyat, amit nem lehetett visszautasítani. Elvállalta a munkát, de biztosította a lányt szerelméről. Arról hogy egy év után együtt lesznek újra, de a lány nem hitt neki. Úgy érezte eldobták, nincs rá többé szükség. Meg is mondta a fiúnak, hogy nem akarja többé látni. A fiú elment a lány maradt és maradt még valaki más is. Egy kis lélek, mely meg akart születni. A lány el akarta vetetni, mert gyűlölte azt, aki megajándékozta vele és gyűlölte azt a kis emberkét is kit a méhében hordozott, de már késő volt. Nem lehetett már elvetetni. Így megszülte a gyermeket. Egy csodaszép kisfiút, akit meg sem nézve mondott le róla örökre. Ami történt az Ő titka maradt és abban a hitben élt, hogy a titok örökre titok marad. A férfi külföldről hazatérve felkereste a lányt. Azt, akit szeretett és feledni soha nem tudott. A szerelem újra éledt és egy szép napon összeházasodtak. Így meséltem el Péter történetét azon a téli estén szüleimnek, mikor mindenki arcára kiült a döbbenet, hisz olyan titokra derült fény, amit elképzelni sem lehetett. Anyám arca vörös volt a dühtől, miután felkapta a padlóvázát és földhöz vágta, és közben üvöltött.

-Te kis bestia! Mi a fenének nem tudtál Te nyugodtan maradni!

Apám Péter vállára borulva zokogott és csak azt mondogatta: fiam, fiam. Én úgy éreztem magam, mint aki már nem is él csak kívülről szemléli az eseményeket. Elveszítettem a szerelmemet, hisz Ő a testvérem volt. Gyűlöltem az anyámat, gyűlöltem mindent és ma is gyűlölöm az egész életet. Apám leköpte anyámat azon az estén és az óta sem szólt hozzá, pedig eltelt egy hónap. Péter próbált vigasztalni, miközben Ő is össze volt törve, de nem tudtam már érintését elfogadni, mert ha simogatni próbált mindig az zakatolt a fejemben hogy lefeküdtem a testvéremmel, aki a nagy szerelmem volt. Nem tudok Rá testvérként tekinteni. Úgy érzem soha, de soha nem tudom feldolgozni azt, ami történt. A minta család! Ó Istenem túl leszek én ezen valaha?