Mint pókhálóval körbefont pók, éled az életed.

Ami, lazának tűnik, de szorítását érzed.

Áthatol rajta a fény, de mit is ér?

Csalogatóan hív a világ.

Mennél is, de hová?

Nem mondja senki, hogy gyere, tarts velem,

hisz magányosan éled az életed.

Élettered is olyan, mint a lelked, mert

ahol élsz, még a ház is azt tükrözi vissza.

Omladozó falak, kopott lépcsők.

Emeletenként, valaki ott hagyta a falon a kézjegyét.

A kutya sem kímélte a falat, mert lepisilte azt.

Ez a lépcsősor vezet otthonod felé, ahol

miután belépsz, felsóhajtasz, mert

ledobhatod álarcod, ami egész nap takarta arcod.

Hisz, meg kellett tanulni mosolyogni, hogy tudj élni, és

a sok felesleges kérdésre, ne kelljen válaszolni.

Ezért, azt hiszik sokan, az élet öröme a magányban van,

mert  azt sugárzod kifelé, hogy boldog a lelked,

miközben darabokra szakad , érzed.

Hideg, rideg a fal, hiába a fűtés.

Magányos lelkednek hiányzik az ölelés,a szó,

ami csak neked szól.

Hiába a jó falat, ha egyedül eszed és, csak a falat nézed,

remélve, hogy egyszer ez is véget érhet.

Ezerédes a sütemény, amit csak nézel, és

mint porcukor, úgy hull rá a könnyed, mert

neked egyáltalán nem édes az élet.

Dolgod, akadna elég, de feleded, mert nincs hozzá kedved.

Keresed a helyed, de nem leled.

Legyintesz.

Ami, ma elmaradt az holnap majd meglesz.

Emlékek után kutatsz a múltban, valami megváltást remélve,

ami majd megmutatja a kiutat, amiben magányod szertefoszlik végre.

De, álom csupán minden, mert a múltban sok mosoly nincsen.

Álomba sírod magad szépen.

Majd, kezdődik egy új nap, és még egy , meg, még egy, de

csak az évszakok váltják egymást.

Neked marad a magány.

Egy idő után, a saját hangod is idegenné válik, hisz

ki kérné, hogy mesélj még?

Hosszú, hosszú évek porhálót fonnak a pókhálókra, amin

már nem hatol át a fény.

Magányosan megöregedsz, és tudod, lassan menned kell, de

kinek mondjad el, hogy úgy szerettél volna élni, hogy

téged is szeressen valaki.

De, kit is érdekelne szavad, hisz azt sem tudják, hogy a Földön vagy.

Nincs, aki feledjen, nincs, aki emlékeiben felidézzen, mert

nem voltál más, mint egy magányos lélek, ki

egy örök pókhálóban élt, és onnan csak akkor szabadul ki,

mikor érte jönnek, és azt mondják:

Véget ért a léted. Induljunk, kérlek.