- Ó, de régen jártam itt. Úgy hiányzott lelkemnek, hogy házadban legyek Uram! - sóhajtott fel Marika néni mikor belépett a kis külvárosi templom ajtaján. Néhány percig állt és körbejáratta szemét, úgy mint aki valami leltár félét készít, hogy megvan e minden. Üres volt a templom. Kevesen járnak manapság ide és, azok kik betérnek az Úr házába, azok is  inkább az esti misére jönnek. Így a délutáni órákban egyedül élvezhette a csendet, azt, hogy az Istennel beszélgethet.

Marika néni mélyen vallásos volt. Akik ismerték Őt, azt mondták róla, hogy már úgy született, hogy imára volt kulcsolva a keze. Soha nem is hagyott volna ki egy misét sem, az már biztos. Ezért is viselte meg az a két hónap, míg csak odahaza imádkozhatott, mert ágyhoz volt kötve. Hetvenhat éve alatt, soha nem volt beteg, de most szigorúan ráparancsolt az orvos, hogy kímélje magát és feküdjön. Mikor megkérdezte az orvost, hogy mi a gond, akkor a doktor, ki alapjaiban egy vidám ember volt ezt mondta:

- Szívzűrök! Drága Marika, ezek szívzűrök, és hogy ne legyen nagyobb gond, vigyáznia kell magára.

- Ó, Doktor úr! Szívzűrök? Tudja mikor volt zűr az én szívemmel? Mikor szerelmes voltam, vagy akkor mikor elhagytak. Ezeket az eseteket kivéve az én szívem rendesen dobogott mindig.

- Maga sem lesz fiatalabb drága Marika, ezt lássa be, de nem lesz gond, ha hallgat rám és a gyógyszert rendesen szedi. Ágynyugalmat rendelek el! - mondta határozottan az orvos, miközben szigorúra váltott tekintettel nézett Marikára. Aki érezte, hogy ennek fele sem tréfa, mert a doktor arcán még a szemüveg is szigorúan nézett.

Miután körbe járatta tekintetét a templom falain a szenteltvíz tartóhoz ment. Ujjait belemártotta, majd keresztet vetett és lassan az utolsó padhoz ment. Oda ahol mindig is ülni szokott. Letette az imakönyvet, amit addig a kezében szorongatott, majd ujjai közé fonta a rózsafüzért és fejét az imakönyvre hajtva, imádkozni kezdett.

Jó félóra múlva hallotta, hogy nyílik a templom nehéz ajtaja.

- Ezt, még mindig nem olajozták meg. Fel sem tűnt mikor beléptem! - állapította meg, majd felemelte fejét, hogy megnézze ki érkezett. Fejét a zaj irányába fordította, de az érkező már a padsorok közepénél járt. Törékeny női test volt. Fekete vállig érő hajjal és fekete ruha volt rajta. A fekete ruha úgy táncolt körülötte mintha még várna valakit, hogy kitöltse az anyag adta teret.

- Biztosan nagy bánata lehet, mert sokat fogyhatott mostanában vagy pedig kölcsön kérte a ruhát. - állapította meg Marika néni.

A fekete ruhás nő először mereven az oltárra nézett, majd felemelte fejét és motyogott valamit. Sokáig állt így, majd az egyik padsor szélére leült. Nem kulcsolta imára kezét és nem is imádkozott, csak mereven maga elé nézett.

Marika néni folytatta az imádkozást és nem figyelte tovább a betérő idegent.

Kis idő múlva a fiatal nő öklével a padot kezdte el csapkodni és hangosan kérdezte: „Miért- miért? Most itt vagyok, adjál választ!”- majd a padra hajtotta fejét és zokogni kezdett, de olyan mélyen, hogy testét rázta a fájdalom. Szemmel látható volt, hogy rázkódik teste a ruha alatt.

Az idős hölgy felkapta a zajra a fejét, amit egyből csóválni is kezdett, majd felállt és a nőhöz lépett.

- Nem való az Úr házában ököllel a padot csapkodni!- szólt a zokogó nőnek.

Az, lassan felemelte a fejét, mi által láthatóvá vált a már vörösre sírt szeme és sápadt arca. Teste remegett.

- Való vagy nem való! Nem érdekel! Neki mindent szabad? - intézte sírósan a választ Marika néni felé, de nem nézett rá.

- Nagy a fájdalma látom, de kérem, nyugodjon meg! - majd leült a fiatal nővel szembe.

- Honnan tudná mekkora az én fájdalmam? Azt, csak én tudhatom. Elvette tőlem azt, kit mindennél jobban szerettem a fiamat. Három évet adott neki csupán. Ó, hol van itt az igazság? Most pedig hiába kérdezem, miért tette, nem válaszol. Nem is hiszek benne! Soha életemben nem mondtam el egy imát, mert ha létezne Isten, akkor itt a Földön minden szép és jó lenne, de mi van? Boldogtalanság és könnyek és fájdalom. Állítólag, Ő szeret minket, de ha így lenne akkor nem tenne ilyeneket, mert aki szeret az fájdalmat nem okoz. Tudja, mit szenvedett a Fiam? Felfalta testét egy baktérium hetek alatt. Úgy, fogyasztotta testét a húsevő baktérium, mint rozsdamaró a vasat. Marva, harapva. Senkinek nem kívánom. Piciny teste, napról- napra zsugorodott és én ott álltam tehetetlenül. Hiába üvöltöttem az orvossal, hogy segítsen, az csak széttárta a kezét és azt mondta: „Sajnálom! Nem tehetünk semmit!”

Katolikus szertartás szerint helyeztük örök nyugalomba. Én nem akartam, de Anyám ragaszkodott hozzá. Azt mondta: „ Ez, már így szokás és ennek így kell lennie!”

Fájdalmam akkora volt, hogy vele akartam menni. Bele is ugrottam az aprócska sírba, és csak azt ismételgettem, hogy vele együtt temessenek el. Nagy nehezen kiemeltek a sírból, majd orvost hívtak. Az adott egy injekciót, mitől kicsit megnyugodtam. Anyám meg sopánkodott, kezét tördelve, hogy ekkora szégyent hogy hozhattam rá.

Nem volt elég a fájdalom, mert jött a következő. Még azon az estén mikor szegény Fiam testét már koporsóba zárták és kemény föld borította be testét, akkor a férjem is elhagyott. Este elővette a bőröndöt és csomagolni kezdett. Fel sem tudtam fogni igazán, hogy mit csinál. Mikor megkérdeztem, hogy hova készül, így szólt:

Elhagylak! Végre elérkezett az a pillanat, hogy szabad lehetek, mert nem köt már hozzád semmi. Eddig is csak azért voltam veled, mert a fiunk miatt úgy éreztem, nem hagyhatlak el. Mást szeretek évek óta. Most oda megyek, ahol már a szívem van.

-Lelketlen! Te nem is szeretted a fiadat soha!

-Szerettem, de ez az élet! Ezt, akarta az Úr! Ez, volt az Ő akarata. Fogadjuk el és éljünk, míg még lehet!

Szörnyen éreztem magam. Engem mindenki elhagyott. A fiam, a férjem, de még a kutyám is. Érdekes én soha nem hittem, hogy a kutyák megérzik fájdalmunkat, de Morzsa volt az egyetlen ki oda kuporodott a lábaimhoz és nagy bundás testével bújt hozzám. Én, nem akartam őt. Én, a fiamat akartam ölelni újra. Fájdalmamban nem törődtem Morzsával. Nem etettem, nem itattam, míg egy szép napon elment. Azóta, minden nap elsétál a kapu előtt. Kis időre megáll és benéz, majd megy tovább. Próbáltam már behívni őt, de nem sikerült. Fájdalmas szemmel rám néz ilyenkor, majd szép lassan elindul, és ki tudja hova megy! Morzsa, kérlek! Bocsáss meg!

Ez, az én életem. Ez, az én huszonnégy évem boldogsága. Minek örüljek? Hogyan éljem túl?

- Tudja kedves, oly fiatal még, hogy feladni a reményt soha nem szabad. Nagy leckék sorozata az élet, de az Úr tudja, hogy mit, miért tesz. Döntését el kell fogadni. Egyszer talán megért mindent, de kell még néhány év, és hinnie sem ártana, de most az a legfontosabb, hogy engedje el a fia kezét, had menjen oda, ahová már tartozik. Engedje, hogy égi mezőkön játszón, de, míg ily szorosan fogja a kezét, addig nem tud megnyugodni ő. Itt lebeg, ég és föld között. Tudom, hogy szereti őt, ezért tegye meg, kérem! Ugye, megteszi? Ő, mindig ott lesz a szívében, mert ekkora mély köteléket semmi nem szakíthat szét. Megnyugszik majd szép lassan és érezni fogja, hogy a fia onnan fentről is szereti önt. Talán, ha lecsendesedik majd lelke, az Úr is válaszol majd kérdéseire.

- Nem mond Ő semmit, csak hallgat.

- Szólni fog, higgyen nekem. Meg kell nyugodnia, mert sok könnyet ejtett már a gyászidő alatt. Most ahhoz, hogy mindketten boldogok lehessenek, minél előbb el kell engednie őt.

- Jó magának, mert nem tudja, mi a fájdalom és van hite, ami átsegíti mindenen.

- Hitem mindig is volt. Nem mondom, hogy higgyen Isten létezésében, bár meggyőződésem, hogy létezik. Ez, az Ön szabad döntése. A fájdalom tudom mi. Én, már szinte mindenkit elveszítettem, már koromból adódóan is, de mindig szeretettel gondolok rájuk és ők itt vannak velem. Itt, a szívemben. El kell fogadnunk, hogy senkit nem tudunk örökre magunkhoz láncolni, még akkor sem, ha szeretnénk. Örülnünk kell annak, hogy ők életünk részei voltak és ez által mi boldogok voltunk, mert ajándékok voltak Ők. Tudja, mit kedves? Itt lakom nem messze és az esti miséig még rengeteg idő van. Jöjjön, beszélgessünk kicsit. Főzök egy jó teát és elmondhatja, ami nyomja a lelkét. Meglátja, utána minden jobb lesz. Na, jöjjön. Ne féljen, nem fogom megenni.

- Talán igaza van. Lehet, hogy jót tesz majd, ha beszélgetünk kicsit.

A két nő egymásba karolva indult el. A fiatal nő arcán megpihentek a könnycseppek, de már nem rázta testét a zokogás, mert volt valaki, ki ismeretlenül is, de szeretetével kezdte felitatni a soha kiapadni nem akaró könnyeket. Talán azóta az ifjú lélek is megkapta kérdésére a választ, de az biztos, hogy a szeretet ereje átlendítette azon az akadályon, amin azt hitte, soha nem tud átlépni.

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, mert ott van Ő veled akkor is, mikor nem is véled, csak nem látod, hallod, hogy üzen Neked.

Legyen meg az Úr akarata! Ámen!