Ülsz a sötét szobában, csillagokat nézve.

Elvarázsol fénye.

Szemednek szépség, lelkednek boldogság, de

nem tudod befogadni a csodát, mert

megállíthatatlanul hull a könnyed.

Le kéne tenni a terhet, de nem megy.

Egyetlen vigaszod, hogy szabadon sírhatsz,

mert nem látja, hallja senki.

Talán a szomszéd, mert vékonyak a falak.

De, ő úgy tesz, mintha nem is hallaná, és

nem fog soha rákérdezni,

hogy miért sírtál órákon át?

Te, is gyakran hallod az átszűrődő hangokat,

a nevetéseket, a sóhajokat.

Tudod, mikor törte el a tányért, de

ez mind, csak egy történés.

Amit, úgy kezelsz, mint egy titkot, és

soha, senkinek, el nem mondod.

Egyre távolabbinak tűnnek a csillagok.

Lassan elapad könnyed, de legalább

nem rúgott beléd senki, gyengeséged láttán.

Egy idő után, már csak erőt kérsz a holnaphoz,

mert tudod, a jelent megváltoztatni nem tudod.

A múlt eseményeit átírni nem lehet.

Ezért, csak azt kéred, erőt adjon az Isten.

Hullámzik lelkedben a fájdalom,

mint a tenger hullámai.

Néha elcsendesedik, és akkor azt hiszed,

most már könnyebb lesz minden, de

aztán hirtelen vad vihar keletkezik és

zokogsz újra, és újra.

Törölnéd a múltat, úgy ahogyan van,

még a szépet is elengednéd,

csak engedjen már a szorítás,

mert érzed, nem bírod tovább.

Eltűnnek a csillagok lassan.

Arra eszmélsz, hogy reggel van.

Fáradtan, megtörten, magadra veszed ruhádat, és

minden erődet összeszedve, kezdődik egy új nap,

ahol, óráról, órára, csak azt kéred,

hogy jöjjön már az este, és

sírhass a csillagokat nézve, erőt kérve.

Ami, tegnap még fontos volt,

az ma már a sorban az utolsó.

Egy perc alatt képes változni minden.

Már, nem fontos, mit mond a másik,

szíve milyen dallamot játszik.

Ma, már lényegtelen,

ami tegnap még örömet okozott.

Nem számit a rombolás,

hogy mit teszünk tönkre.

Új célok születtek.

A régit tegyük jégre.

Ne, nézzünk hátra, csak előre.

Ma, már a múltból, csak arra emlékszünk, ami fájt.

Ami jó volt, boldogságot okozott, töröljük gyorsan,

mert lelkiismeretünket csak így nyugtathatjuk meg,

mert az üvölt,

Mit tettél? Amit felépítettél azt lerombolod egy perc alatt,

csupán azért, mert valami más édesebbnek tűnik?

Kit érdekel, mondogatod magadnak,

hisz nekem is csak egy életem van.

Büszke vagy, mert volt bátorságod lépni, új életet kezdeni.

Nem számit, mit érez a másik, mert ez csak

olyan lelki dolog, és ebben a világban nem lehet lelkizni,

ha valaki boldog akar lenni.

Így van ez!

Ami, ma fontos az holnap romba dől.

Akinek ma bókolsz, annak holnap hátat fordítasz.

Az, hogy tegnap még ölelted, ma már el sem hiszed.

Akinek tegnap a szívedet adtad,

attól, ma már a szabadságod kéred.

Nem számit semmi, új a cél.

Ami rég volt, mit sem ér.

Előre nézel, nem hátra.

Így, bolyongsz a világban.

Valóban ez a boldogság útja?

A válasz, ott van a lelkünkben mélyen,

de kinek van ideje rá, hisz rövid az élet és

azok új célok felé visznek.

Sajnos, ez a képlet.

Zsebkendőjére csomót kötött. Úgy, ahogyan hosszú, hosszú éveken át tette, mikor valami fontos dologra akart emlékezni. Még apjától tanulta, hogy a zsebkendő, arra is jó, hogy fontos dolgokra emlékeztessen. Butaságnak gondolta mindig, hisz oly sokszor előfordult, hogy csak nézte, nézte a csomókat, de hogy mire kellett volna emlékeznie az nem jutott eszébe. Akkor, jókat nevetett ezen, de most idegessé vált, mert tudni akarta, miért vannak azok a csomók a zsebkendőjén. Minél jobban szerette volna tudni a miérteket, annál távolabb került a választól. Egy idő után feladta, mert a tehetetlenség könnyei mosták már arcát. Könnyes arcát a zsebkendőjébe törölte, majd gyorsan a zsebébe rejtette. Felnézett, és olyan idegennek tűnt minden. Az ajtó felé indult, hogy kijuthasson az idegen világból, de a zárral nem boldogult. Nem akart elfordulni a kulcs a zárban. Egy ideig próbálkozott. Kevés sikerrel. Megállt egy percre, majd erősen ütni kezdte az ajtót, közben kétségbeesetten kiabált:

• Engedjenek ki! Segítsen valaki! Fogva tartanak! Elraboltak! Az életemet akarják!

Remegett az üveg, harsogott a fa. Ébredésre bírva a ház lakóit. A szomszéd Géza, gyorsan nadrágot húzott a pizsamára és elindult a zaj irányába. Szegény, csak ez jutott eszébe, mikor meglátta ki az, aki segítséget kér. Gyorsan visszaszaladt a lakásba, hogy szóljon a feleségének.

• Zsóka! Hívd a mentőket és a Pistát. – majd futott vissza, hogy segítsen Piroska néninek.

Micsoda élet, micsoda sors, kavarogtak fejében a gondolatok. Piroska nénit mindenki nagyon szerette a házban, mert egy nagyon bölcs és okos asszonynak tartották. Mindenkihez, mindig volt egy jó szava és mindenkit megajándékozott egy mosollyal. Szeretettel figyeltek rá a lakók mindig, de a járvány ezt is megváltoztatta. Nőtt az emberek között a távolság és felé is kevesebb figyelem áradt. Azt észrevették, hogy valami nem stimmel Piroska nénivel, mert volt, hogy nem ismerte meg azt, akivel a lépcsőházban találkozott. Egyszer a harmadikon lakó Bélát, fiamnak szólította és magához akarta ölelni. Régen, sok időt töltött a gangon lévő virágok gondozásával, de két éve már csak kórók azok.  Nem virágok. Voltak jelek, hogy valami gond lehet, de mindenki a saját életére koncentrált azokban a hónapokban. Pista, a fia sem kereste. Csúnyán összevesztek, úgy két éve. Először nem is akarta elhinni a ház, hogy onnan jönnek a hangok. A vita után, még sokan megálltak, hogy erőt adjanak az öreg hölgynek, de aztán szépen bezárták az ajtókat. Mi is váltotta ki a heves vitát két olyan ember között, akik olyan nagyon szerették egymást, hogy leírhatatlan? Mi tudta tönkretenni, azt a csodálatos anya –fia kapcsolatot? Gizi. Röviden, csak ezt lehetne válaszolni a kérdésre. Gizi, a Pista barátnője volt. Azóta, talán már a felesége. Elég határozott egyéniség volt és a Pistát úgy csavarta az ujjai köré, ahogyan már elképzelni sem lehet. A vita azért pattant ki, mert Gizi, szemet vetett a lakásra. Az volt a terve, hogy idősek otthonába küldi Piroska nénit és ők beköltöznek a lakásba. Ezt, az elképzelést vázolták azon a napon, mikor a heves vita kipattant. Piroska, határozott nemet mondott.

• Nem vagyok magatehetetlen vén trotty, hogy valami lehetetlen helyre vigyetek. Halálom után, majd beköltöztök. Hála égnek, van hol laknotok.
• Megbánja még ezt anyuka! Ígérem, soha nem nyitom magára az ajtót, ha most nemet mond.

Talán, ez volt az utolsó mondat, amit az anyja hallott, mert betartotta szavát és a szülői ház ajtaját azóta bizony nem nyitotta ki.

Mélységes fájdalmat érezhetett a szerető anya szíve, mert nem nagyon mutatkozott már a házban az eset után. Igaz, ezen nem nagyon lepődött meg senki, mert a járvány miatt másokis ezt tették. Beteggé tette a fájdalom. Belezavarodott a fia elvesztésébe. Úgy, teltek a hónapok, hogy azt sem tudta él vagy hal a fia. Ismerve őt, órákon keresztül imára kulcsolt kézzel kérte a jó Istent, hogy fiának ne legyen semmi baja. Csomókat kötött a zsebkendőjére, hogy eszébe jusson, mit kell mondania a fiának, ha meglátogatná őt. Gyűltek a csomók és megszámlálhatatlan zsebkendő pihent a karos fotelban. Most, találkozni fog anya és fia, de lesz e benne öröm vagy csak fájdalom, azt senki nem tudja. Megismeri e szeretett fiát még? Pista, mit fog érezni? Nehéz percek, nehéz pillanatok, de egy biztos, már semmi nem lesz olyan, mint rég.

Ráncok járnak arcomon táncot,

mikor a tükörbe nézek, mert

tudják szeretem őket.

Számomra kedves minden kis vonal, mert

emlék és múltról mesél.

Könnyek és mosolyok utójátékai ők.

Arcomra rajzolják életemet.

A mosoly újra életre kel.

Nem pörölök a múlttal, mikor a

fájdalom ráncait nézem,

mert általuk lettem erősebb.

Sok év könnyei, ott vannak arcomon.

Gyengeség jele, mondanák sokan,

könnyeim láttán, de

tanultam a sok átsírt percből, és

érzelmeimet soha nem titkoltam, mert

erő kell ahhoz is, hogy valaki sírni tudjon.

De, van itt olyan is, ami a nevetéstől lett olyan,

mint a rózsa.

Félve simogatom meg, nehogy megroppanjon a szirma.

Gondosan ápolom, mert élnie kell,

hisz általa az emlék életre kel.

Ma, már vannak csodák,

melyek eltüntetnek minden ráncot, de

én, nem adom őket, mert lelkem lenyomatai ők.

Én, így vagyok boldog, mert elég a tükörbe néznem,hogy

tudjam, van miről mesélnem.

Didergős őszi reggel nehéz az ébredés, visszahúz az ágy. A vén, öreg belvárosi ház is csendes. Nem kopognak cipősarkok a folyosókon, nem sírnak gyerekek. Öregek a lakók, úgy, mint maga a ház is. A harmadikon lassan nyílik az ablak, ahol ősz hajú férfi tekint ki. Körülnéz, majd tekintetét az ég felé fordítja. Halkan mond valamit, majd behúzza a függönyt és a fürdőszobába siet. Nyitva hagyja az ablakot, amíg borotválkozik. Minden reggel, ugyanezekkel a mozdulatokkal kezdi a napot, lehet bármilyen forró nyár, és bármilyen didergető hideg.

Két éve már, hogy szokásává vált, hogy borotválkozás előtt átszellőzteti a lakást, majd, mikor végzett a reggeli készülődéssel, minden nap a nagy bőrfotelba telepedett. Becsukta a szemét és utazott a múltba. Újra élt minden csodát, mert csoda volt, az már biztos. Minden percet, minden érzést egy napló rejtett, mibe mindent leírt. Két évvel ezelőtt bőrbe köttette a lapokat és két egymásba kulcsolt kezet vésetett a bőr borítóba. Nem kell elővenni a vaskos kötetet, hisz minden sorát oly sokszor elolvasta már. A szél azon az őszi reggelen erősen rázta a függönyt, majd egy gyors mozdulattal sárguló őszi falevelet repített a szobába és, mielőtt letette volna, lapozott néhányat a nyitott bőrkönyvben és az első lapra tette az őszi falevelet. Az első pillanat. Ezzel kezdődött a napló.

Forró nyári délután volt, nem vágytam másra, csak egy kis szellőre, amire talán volt remény a Duna parton. A forró aszfalt égette a talpam és lelkem a víz zenéjére vágyott. Szerettem nézni a Duna hullámait, mert olyan nyugalmat árasztó tudott lenni. Alig vártam, hogy oda érjek. Közeledtem a Jégbüféhez, és azon tétováztam, hogy megajándékozzam magam egy tölcsér fagylalttal, vagy ne, mikor hirtelen el is felejtettem a hűsítő csodát, mert szemem, oly szépséget látott, hogy talpam szinte beleolvadt a betonba, mert mozdulni sem tudtam. Oly, gyönyörű nőt láttam, mint még soha. Kis banánszoknya libbent rajta, derekát körbefonva. Varázslat, véltem, mert, hogy szellő mozgatta ruhadarabját, az nem lehet más, hisz a fülledt melegben semmi nem mozdult. Alá-alákapott a szél a piciny szoknya alá és mozgatta a zöld anyagdarabot. Fehér blúza is meg-megmozdult néha, de az le, és felmozgott rajta. Erotikusan, lassan csúszkált a karcsú testen. Piros volt az arca, mert a napsugár simogatta úgy, ahogyan én szerettem volna abban a pillanatban.

Arcán apró szeplők sora, mi ámulatba ejtett, mert ily szép szeplőket nem láttam, mióta élek. Óriási, világra csodálkozó szeme volt, oly gyönyörű kék, mint a tenger. Kezében fagylalt tölcsér, miben sok színes fagyi golyó. Talán málna, eper és erdei gyümölcs, már, amennyire én meg tudom ítélni, mert annyit értek a fagylalthoz, mint cukrász a csillagászathoz. A melegtől gyöngyözött a homloka, amit kézfejével törölt le. Akkor, vettem észre hosszú ujjait, biztosan zenész, volt a gondolat. Sötét, hosszú barna haja, mi a vállát már jó húsz centivel elhagyta, szépen terült vállán el. A szellő mozgatott egy-két hajszálat, ami a fagyin próbált megpihenni kicsit. Megkönnyebbült, mikor homlokáról eltűntek a cseppek. Ez, nem csak látható volt, hanem hallható is, mert hangosan felsóhajtott. Mély a hangja és ezt úgy szeretem. A gondolatból egyből vágyat szőttem. Azt a vágyat, hogy ott ül mellettem, fejét vállamra hajtva, szerelmet akarva. Vágytam, hogy átöleljem azt a karcsú derekat, mi meghatározta a női vonalat. Fejemet a mellei között szerettem volna tudni, és szívdobogását hallgatni. Egy pillanat alatt szerelmes lettem, mert éreztem, nem csak az alakja tökéletes, de a lelke is. Megérzi az ember az ilyesmit. Már vele akartam a Duna parton sétálni, tudtam, de ehhez az kell, hogy megszólítsam, és kérésemre ne mondjon nemet és tartson velem. Elnehezedett lábaimat emelni kezdtem, hogy lépteim által közelébe érjek. Nem vettem le szemem róla, míg tartottam felé és reménykedtem, hogy nem küld el, hanem velem tart. Megköszörültem torkom, mielőtt megszólítottam, mert nem találtam a szavakat, amivel felkelthetném érdeklődését irányomban. Bejött az a furcsa hang, mert ő rám nézett, és egy óriási mosollyal köszöntött, miközben végighaladt nyelve az édes fagylalton. Ó, én elvesztem, éreztem, mert minden sejtem őt kívánta és még szívem is kalimpált hangosan. Nem is tudtam, hogy hangja van, mert eddig csendesen élt velem. Össze-vissza fecsegtem, tudom, de, hogy mi volt mondatom, már felidézni nem tudom. Szavaim végén, karomat nyújtottam, és ő elfogadta, így már ketten sétáltunk a Duna part felé.

Már, a meleg sem zavart, mert boldog voltam. Ő, a fagylalttal bíbelődött közben, mi megadta magát és a tölcsér oldalán kezdett folyni. Megálltunk. Zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje kezét, ami már csupa fagyi volt, de, mielőtt az illatos zsebkendőbe beletörölte kezét, megnyalta szája szélét. Szépen, lassan, ami által a színes fagylaltcsík elhagyta arcát, de ez a mozdulata hevesen hatott rám, mert oly érzéki volt és kedves. Álltam a téren, büszkén és boldogan, mert nem volt üres a jobb oldalam. Mikor megtörölte kicsiny kezét, belém karolt a drága, a világ legszebb lánya. Érintése, édes volt. De jó, hogy itt vagy velem, mondtam szüntelen és boldog voltam, hogy megtaláltam őt.

Így kezdődött minden azon a fülledt nyári délutánon. Boldog, szerelmes évek következtek, ami a külső szemlélő számára kicsit furcsa volt, mert idősödő férfi, fiatal nővel az oldalán, egyet jelentett csak a külső szemlélőnek, érdek kapcsolatot. Nem tudják sokan, hogy a szerelem nem korhoz kötött és működhet egy kapcsolat akkor is, ha két ember születési dátuma között van pár év. Nem sokat tévedtem, mikor ujjait nézve zenei érdeklődést véltem felfedezni. A hangját hallva sem sokat hibáztam, mert oly szépen énekelt ő, mint egy ünnepelt énekesnő, csak őt nem ünnepelte senki, mert tehetségét nem fedezték még fel. Álmokat szőtt ő csupán, hogy majd nagy színpadon játszik egy zongorán és lelkéből tör fel a dal. Bíztattam, ne adja fel álmait és vágyait, de ő csak legyintett és azt mondta, nekem elég, ha neked játszhatok és dalomat hallgatott. Nem kell rivalda fény, hisz a legjobb közönség Te vagy. Neked akarok énekelni, míg élek, mert szeretlek. És valóban szeretett, úgy, hogy elmondani nem lehet. Verset is írt nekem, rózsaszín papírlapra, mert tiszta volt a lelke és a fiatalság lángja lobogott benne. Egy-két betű alig olvasható már e papíron, hisz oly sokszor érintettem és könnyeimmel mostam, hogy itt-ott, megkopott a betű.

Álmodtam egy szép világot.

Neked és nekem kedvesem.

Színesre álmodtam benne mindent,

hogy boldogan élhessünk benne ketten.

Boldogságot és gyönyört álmodtam.

Imádatot, szeretetet, sokmilliónyi boldog pillanatot.

Szeretném megfesteni a világot, de

az kevés, ha csak én álmodok.

Kezedbe adom az ecsetet, hogy fesd színesre

 az álmodott világunkat, nekem.

Szeretlek, kedvesem.

Kérlek, fess ragyogó, ölelő, fénnyel teli boldog életet.

Köszönöm, hogy vagy nekem.

Több ezerszer elolvastam már e sorokat, de mindig végigmossák könnyeim az arcomat és gombóc nő torkomban. Magam előtt látom őt, mikor először felolvasta Hűvös téli este volt. Mintás kis pokrócba csavart teste, ült a mély fotelban. Láttam, szorongat a kezében valamit és gondolkodik nagyon.

- Mi van édesem? Bánt valami? – kérdeztem, arcát megsimogatva.

- Tudod, írtam egy verset neked.

- Ó édes szívem! Te, írtál nekem egy verset? Nem is tudod, milyen boldogság ez nekem!

Majd bátortalanul, szemét lesütve kezdte olvasni. Én, térdre ereszkedve hallgattam és arcomon végigcsorduló örömkönnyel köszöntem meg. miután felolvasta, megcsókoltam kezét és elvettem a papírt, majd halkan mondtam, életemben még ilyen szép ajándékot nem kaptam. Nyakam köré fonta karját, és köszönöm szerelmedet, súgta a fülembe, majd óvatosan leemelte válláról a takarót és a zongorához lépett. Szemével megkereste szemem és kölcsönös szerelmet sugároztunk egymás felé. Kezei, közelítettek már a fekete, fehér billentyűkhöz, arca ragyogott és felcsendült a dallam, mi átjárta egész lényem, mely érzés csak fokozódott, mikor édes hangja elért fülemhez. Szebb volt ez mindennél. Befejezte a dalt és hozzám lépett. Megsimogatta arcomat, lágyan megcsókolta homlokomat. Egész testem minden sejtjével éreztem a gyönyört, mit érintése adott. Táncra perdültek bennem a hormonok és szerelemről dúdolt szívem. Mint, egy kisgyerek, úgy kértem, énekelj, még kérlek. Ő, hozzám simult lágyan. Ez volt az, amire vágytam. Szíve, szívemmel együtt dobogott. Nem kellett szó, mert beszélt a csend. Csókot kértem tőle és ő nem mondott nemet. Ajkamat lágyan érintettem ajkához, és testem remegett. Égtem a vágytól, hogy érezzem testét. Ő halkan dúdolni kezdett és én dúdoltam vele, mint egy boldog kisgyerek. Énekelj nekem újra, kértem. Ő rám nézett édes melegséggel. Olyan volt a szeme, mint a szivárvány. Ahogyan mosolygott, szeme kékről zöldre váltott. Soha nem láttam még ilyen varázslatot. Hangja Mozartot játszott és én hallgattam a kis éji zenét, mit szerelmem adott. Olyan jó ezeket a pillanatokat felidézni, de vannak fájó emlékek is, amire nem vágytam soha, de az élet néha mostoha, mert, ami szép, azt egy perc alatt tudja cafatokra tépni.

Borús téli reggel volt. Kinyitottam az ablakot, hogy hűs levegővel teljen meg a szoba, de a szél kergette a hópelyheket, dühösen. Szürke volt minden és rám is átragadt a szomorúság. Olyan nyugtalanság lett úrrá rajtam. Akkor, még nem tudta, hogy tartóssá válik ez az érzés. Becsuktam az ablakot, és siettem csókot adni az én drágám arcára. Még aludt. Csókomra kinyitotta a szemét, de fájdalom ült ki arcára.

- Jó reggelt édes! Nem érzem valami jól magam.

- Mi a gond, kincsem?

- Forog velem a szoba. - mondta, miközben próbált felülni, de fájdalmasan jajgatni kezdett.

- Kincsem! Mi történt?

- Fáj a fejem és rosszul látok.

- Pihenj vissza, hozok egy gyógyszert.

Óvatosan visszafeküdt, de fájdalmai nem enyhültek, sőt, erősödtek. Kétségbe estem. Enyhíteni szerettem volna a fájdalmát, de láttam, komoly a baj. Nem mertem gyógyszert adni, mert féltem, csak ártok vele.

- Gyere szívem, elviszlek orvoshoz.

- Nem bírok felkelni.

Kihívtam a háziorvost, aki azonnal kórházba utalta és nekem is adott nyugtatót, mert látta, nagyon nyugtalan vagyok. Kivizsgálások és könnyes arcok jellemezték az elkövetkező napokat. Imádkoztam, pedig azt sem tudom, hogy kell. Soha életemben nem kulcsoltam imára a kezem, mert nem olyan családban nőttem fel. Összekulcsoltam kezem és kértem a számomra ismeretlen jó Istent, hogy segítsen. Nem voltak jók az eredmények. A vizsgálati leleteket tartotta kezében a főorvos, mikor azon a reggelen bementem. Pont a drágám szobájába készült bemenni.

- Jaj, de jó, hogy látom! Szeretném, ha néhány percre bejönne az irodámba.

Éreztem, nem fogok jó híreket hallani és nem is tévedtem. Miután beléptünk hellyel kínált, majd szemöldökét összehúzva nézte a papírokat. Én, már erősen markoltam a kopott fotel karfáját, miközben megállapítottam, itt nincs flanc, ha a főorvos szobájában ilyen fotel van. Majd, felemelte fejé,t és nagy sóhajtás után így szólt.

- Nagyon sajnálom, de nincsenek jó híreim. – Erre, körmöm már a szövetbe mélyült. - Tudja, nem tudunk segíteni rajta.

- Mi a diagnózis?

- Agydaganat.

- Gyógyítsák meg! - Ugrottam fel, és akkorát csaptam az asztalra, hogy az ott pihenő pohár ugrásra kényszerült és a benne lévő víz felfrissítette a doktort. Ő, nyugodtan felállt. Kicsit megrázta magát, gondolván, megszabadul a víztől, de nem, majd közelebb lépett.

- Nyugodjon meg, kérem, sajnos, van, mikor a mi tudásunk már kevés.

- Mennyi ideje van hátra?

- Kevés, nagyon kevés.

- Ebben az átkozott világban minden kevés. Az, is kevés volt, amit adhattam neki. Mindig, attól féltem, hogy neki kell majd törődnie velem, és tessék. Doktor úr! Olyan fiatal még!

- Tudom, és megértem magát. Szeresse őt, amíg még itt van. Mást nem tehetünk.

Nem tudtam már mit válaszolni, szótlanul hagytam el az irodát. Futni szerettem volna a kedvesemhez, de nem akartam, hogy lássa a fájdalmamat. Így, kiléptem a kórházból és az első trafikba rohantam.  Vettem egy doboz cigit és addig sétáltam, míg az utolsó szálig el nem szívtam.  Ez meg is tette a hatását, mert valamikor ifjú koromban cigarettáztam utoljára. Olyan rosszul lettem, hogy azt hittem, előbb halok meg, mint az egyetlen szerelmem. Elvonszoltam magam a mosdóig és vízzel mostam arcom, míg kicsit jobban nem éreztem magam. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és beléptem a nyomasztó kórházi szobába.

- Nagyon vártalak már! Úgy aggódtam, féltem, hogy valami bajod történt. Szeretlek!

- Édesem, itt vagyok. Siettem, ne haragudj.

- Meghalok, ugye?

- Hogyan mondhatsz ilyen butaságot? Neked énekelned kell nekem, míg élek!

- Légy őszinte, kérlek! Érzem. Tudod, nagyon furcsa álmom volt. Angyalok táncoltak egy gyönyörű, zöld réten. Én, álltam és néztem őket. Olyan, békés volt ott minden. Jól éreztem magam. Be akartam állni közéjük, de nem engedték. Tudod, mit mondtak? Azt, hogy vissza kell még mennem, mert valaki várja, hogy elbúcsúzzak tőle. Itt hagylak édes, pedig nagyon szeretnék veled maradni. Nagyon boldog voltam veled. Szeretlek! Kérlek, énekelj nekem! - Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Én énekeljek? Nem tudok. Édes! Énekelni csak Te tudsz.

Két kezem közé fogtam kezét, és néztem gyönyörű szemét, miközben a fájdalomba majd bele haltam. Majd mellkasára hajtottam fejem és hallgattam kis szíve dobogását, miközben könnyeimet nem tudtam megállítani. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de arra riadtam fel, hogy nem hallom szíve dobogását. Gyorsan felemeltem fejem és láttam, elment. Fogtam tovább kezét és sírtam. Egyszer csak kék fényt láttam teste körül, ami megmozdul, odalép hozzám, letörli, arcom s azt mondja, ne sírj kedvesem. Nem tudom, hogyan lehet ébren álmodni, de velem ez történt. Kis kápolna őrzi testét és angyalok vigyáznak rá ott fent, ahol, mint mondta, olyan szép minden. Én, is vele haltam, mert hiánya nagyon fáj. Nagy bőrkötetbe írtam le a szerelmem történetét, amin az egymásba kulcsolt kéz jelzi, együtt vagyunk most is.

Esténként becsukom szemem és látom őt, ahogyan kezében tölcsér van, sok színes fagylaltgolyóval, s látom őt, ahogyan játszik a zongorán, és szeme színe varázslatosan megváltozik. Hallom hangját ilyenkor, mikor azt mondja, ne sírj kedves, mert a mi szerelmünk örök, hisz él a síron túl is.

Sokszor írtam gondolatban neked és beszélgettem is veled. Gondolatban küldöm ezt a levelet is, mert nincs hova küldenem. Címedet nem ismerem. Felnőttél fiam! Nagy nap ez a mai! Gyerekből felnőtté váltál. Beléptél a nagybetűs élet kapuján. Most, már Te felelsz magadért. Te, alakítod sorsodat, úgy, ahogy akarod.  Nagy szabadság, de nagy felelősség is. 15 éve nem láttalak és nem tudok rólad semmit.  Hasonlítasz vajon rám? Már, biztosan szőke hajad is barna. Sovány vagy, mint apád? Vagy deltás óriás? Úgy átölelnélek, de hiába akarom. Kitárt karom üresen zárom. Távol vagy. Ki tudja, a föld melyik pontján? Talán, a szomszéd házban élsz, csak soha nem láttalak még. Ma, pezsgőt bontanánk, ha együtt volnánk. Érintetlen marad a palack, mert nem vagy. Egyedül meg mire igyak? Talán arra, hogy van egy fiam, akiről azt sem tudom, él-e még?  Anyád, oly gyönyörű nő volt, amikor megismertem. Szíve, értem dobogott és az enyém érte. Nagy-nagy szerelem volt a mienk. Irigykedve nézett az utca embere és barát egyaránt. Varázslatos fénnyel tündökölt a mi szerelmünk. Magot szórtam a szeretett földbe, így jöttél Te, erre a földre. Örömkönnyek fogadtak, mert érkezéseddel mindenkinek boldogságot hoztál. Oly, érdekes az élet, mert sírva jövünk a világra és sírnak körülöttünk, óriási örömkönnyekkel, de sírnak akkor is, ha elmegyünk örökre, de akkor lehajtott fejjel, fájdalomtól megszakadó szívvel. Érzelgős apád, írja ezeket a sorokat, de tudd, érzelgős csak az lehet, kinek szívében ott van a szeretet. Szeretni egy életen át, de nem tudni, hogy a másik gondol-e rád. Na, ez oly nehéz. 3 éves voltál, amikor édesanyád másban látta meg a csillogást, a szerelem szelét. Hónapokig szenvedtem és gondoltam, rendbe jön minden. Nem így történt. Egy nyári estén elém állt és azt mondta: „Már nem szeretlek, Őt szeretem.”  Megszakadt a szívem, mert én még mindig őt szerettem. Próbáltam meggyőzni, és tőlem telhető módon még jobban szeretni. De, Ő már nem akart tőlem semmit. Döntését tudomásul kellett vennem. Még mindig tisztán él bennem a kép, mikor bőröndjeim között állva búcsúztam Tőled el.

• Vigyázz magadra, fiam!
• Szeretlek, apa! Siess haza! –mondtad, és adtál egy nagy puszit.

Most is érzem arcomon. Érzem, fiam, mert elhoztam magammal és minden nap arra ébredek, hogy pici kezed ölel, és puszilja arcom, de felébredve, látom, nem vagy. Akkor, tudatosul bennem a gondolat, hogy ez már csak egy álom. Pár hónapig még hétvégenként láttalak és karomban tarthattalak. Azután, már ritkult a láthatás. Bármikor, amikor anyádat kerestem, hogy engedje meg, hogy velem legyél a hétvégén, mindig azt mondta, a gyerek sír, ha azt mondom, várja az apja. Neked –talán- azt mondta, hogy az apád már a földi világot is itt hagyta, vagy azt, hogy olyan messze vagyok, hogy látni sem nagyon tudlak. Bíróságon harcolhattam volna, de mit értem volna, ha kényszerből lett volna minden találkozási óra. Oly kevés lett volna az idő arra, hogy megértsd, mi volt válásunk mozgató rugója. Vasárnapi apuka lettem volna. Lehet, hogy, ha erősebb vagyok, és jobban harcolok, most boldogabb vagyok. Bocsájtsd meg ezt nekem, ha azt érzed, gyenge kis senki voltam. Más gyerekét felneveltem, szerettem és szeretem, de valahol benne is a véremet kerestem. MI tudásom volt, neki adtam, mert neked nem adhattam. Neked, csak az élet magját adtam, semmi mást, fiam. A magból, életre keltél és én magadra hagytalak. Gondoznom kellett volna a kis növényt, mert törvényszerű, hogy minden csak úgy nő, ha van szeretetfény körülötte. Ősz fejjel, már tudom, fiam, hogy vállalni kell tetteinkért, cselekedeteinkért, a felelősséget. Amit, pedig alkotunk, azt mindig óvni, védeni kell. Késő már, tudom, a felismerés. Nevelt fiam, már rég felnőtt. Saját útján halad. Még ma is bekopog minden héten, karján az „unokámmal”, mert nekem Ő az unokám.

• Nézze, Apuka! Itt a kis, mosolygós unoka!

Örömöm leírhatatlan, mert mosolyog rám boldog, kis arca. Az én arcom, akkor ragyogna, ha Te kopogtatnál, fiam, egy reggelen. Kopognék én is az ajtódon. Dörömbölve mondanám, hogy engedj be!  De hova? Hova menjek, mondd, fiam? Hol keresselek? Néhány év választ már csak el az élettől, vagy talán annyi sem. Temetésemet látom. A koporsót látom, amiben fekszem. Rokonok, barátok lehajtott fejjel búcsúznak el tőlem. Sokan, nagyon sokan ott vannak, csak egyvalaki nincs ott. Az, aki a szívemnek legkedvesebb. Úgy, dobják rám a földet, mely nagyot koppan, hogy soha nem láttam felnőtt arcodat. Gyermeki mosolyod és ölelésed viszem a sírba magammal. Síromon, már csak virágok nyílnak. Egyszer talán arra tévedsz, és valaki azt mondja: ez az apád sírja.  Akkor már köszönni nem tudok majd Neked, de szellőként meghajtom majd előtted a vörös rózsa szirmait. Fiam! Nem tagadom, sírok! Könnyek az arcomon. Férfi könnyek, melyek –mondják- oly ritkák, de nekem arcomat mossák. Rád gondolok, mert szeretlek, nagyon! Minden könnyemben ott a remény, hogy Te boldog leszel az élet tengerén. Ne törődj apáddal, ő már sírhat, érzelmeinek teret adhat, de Te csak mosolyogj, míg élsz! Szívből ezt kívánom én!

                                                                   FIAM! ISTEN ÉLTESSEN!

 Egy nő életútja oly színes, mint óriási réten a mezei virágok kavalkádja. Már a születés pillanatában eldöntetik, hogy sok küzdelmes és boldog évek várnak ránk. Van, aki sikeresebb, van, aki kevésbé. Olvashatunk sikeres nőkről újságok címlapján, de minden nőnek járna egy főoldal valamelyik lapban, vagy egy könyvben néhány oldal, mert minden nő sikeres.

Minden nő egy gyöngyszem, ki kagylóba zárva születik és vagy kinyílik a kagyló, vagy nem. Akiknél szétnyílik, azok ragyognak, de sokan elrejtik magukat örökre, kagylóhéjba zárva. Te, aki olvasod a sorokat, Te is egy csoda vagy, tudtad? Nem? Kár, mert ez az igazság. Minden nő sikerre van kódolva, csak talán még alszanak a kódok. Rajta! Fejtsd meg, mert Benned a tehetség, még akkor is, ha nem hiszed el. Mindenki másban sikeres, mindenkinek más a boldogság. Van, aki csodálatosan fest, rajzol, vagy ír, vagy irányítja a divatot az általa tervezett ruhákkal. Róluk, gyakran hallhatunk és nagyobb figyelmet is kapnak, mint azok, akik a hétköznapokban zsenik.

Igen, zsenik, mert Te, aki a gyereknevelésben, a főzésben, a sütésben egy boldog család összetartásában fáradozol, zseni vagy. Igen, jár Neked a lap „a föld sikeres női” könyvben. Valamiben Te mutatsz példát, van, amit csodálatosan csinálsz. Profizmus kell a mai világban már ahhoz is, hogy egy család együtt és boldogan éljen. Profizmus kell ahhoz, hogy fájdalmunkat elrejtve nevetni tudjunk. Erő kell ahhoz, hogy a csalódásból talpra álljunk, és reményekkel tele haladjunk tovább. Senki élete nincs folyamatosan boldogság kövekkel kirakva. Olyan ez, mint mikor kocsival haladsz az autópályán, am gyors és az út sima, de hoppá, egyszer csak jön egy kis bukkanó, amire nem számítottál, mert annak nem is kéne ott lennie.

Így telnek éveink is, mert sikerek és hullámvölgyek váltják egymást, és túl kell élni a mélypontokat úgy, hogy a célt, amit kitűztünk magunk elé, ne veszítsük szem elől. Meg kell, hogy legyen a hited, az akarásod ahhoz, hogy tudd, eléred, amit célként tűztél ki. Milyen büszkeség az, mikor az anyuka ott áll gyereke diploma osztóján és arcán könnycseppek, a boldogság könnyei pihennek meg, mert ott áll élete műve előtte, akiért élt. Az- az ember, akinek sikerült egyengetnie az útját, adni neki szeretetet, erőt. Nagy alkotás ez. Mindenkinek meg kell találnia azt, ami számára örömet okoz. Van, akinek az az öröm, ha végre sikerül kakaós csigát sütnie és már látja maga előtt a következő kalácsot, amiben mondjuk már aszalt gyümölcsöt képzel el, mert szerinte úgy finomabb.

Van, akit egy párkapcsolat tenne boldoggá. Soha nem felejtem el, mikor megkérdeztem a Rózsika nénit, mikor 87 éves volt és még mindig csillogó szemmel nézett 87 éves férjére, hogy számára mi volt élete nagy sikere, azt válaszolta:

• Tudod, nekem az volt a siker az életemben, hogy több mint hatvan éve tudom szeretni az én Jancsimat, és Ő is ugyan úgy érez irántam.

Számára a férje volt a siker és kettőjük boldogsága és, mikor Jancsi kezét fogta, úgy érezte, az Oszkár díj van a kezében. Mindenért sokat kell küzdeni és nagy türelem kell a várakozáshoz és hihetetlen erő, de ami a legfontosabb, az a vágy, amit Te festesz meg úgy, ahogyan festő festi vászonra a képet.

Kezedben az ecset. Te döntöd el, hogy jobbra, vagy balra, előre, vagy hátra mozgatod kezedben az ecsetet. Hidd el, csodákra vagy képes és a csoda Benned van. Fesd meg saját életed, aztán járd végig az utat, míg a végén elégedett, boldog mosoly nem ül arcodon. Ne riasszanak el a kudarcok, a lebeszélő hangok, a hitetlenkedők. Légy erős és tudd, nincs lehetetlen, de feledd a tükröt és a külsőd. Természetesen azzal is kell foglalkozni, hisz nő vagy és egy csinos ruha, jó frizura, stb. természetes igényed.

Fontos, hogy jól érezd magad a bőrödben, akkor a lelked is boldog, de nem az számít, hogy negyven, vagy száznegyven kiló vagy, az számít, ami belül van. Megkívánsz egy szelet süteményt és azt mondod, nem ehetem meg, mert akkor hízni fogok és nem eszed meg. Ne tedd! Harapj bele boldogan és élvezd az ízeket, élvezd az életet. Megérdemled. Hidd el, nem a súlyba van a siker kódolva. Légy önmagad, és bontakoztasd ki tehetséged. Dobd le a kagylóhéjat és ragyogj gyöngyként, a siker és a boldogság gyöngyeként

Tanulj azoktól, akiknek példája előtted van, a főcímekben olvasott sikeres nőktől, de tanulj a szomszéd nénitől, a lányodtól, barátnődtől, hisz Ők mindannyian adnak kapaszkodót, tudást, reményt számodra, az információkon túl.

A gyöngyök is úgy szépek, ha gyöngysorba vannak fűzve. Ez, a Föld is akkor szép, ha ragyogunk együtt, Te, meg én, Ti és mi. Színes legyen a vásznon a kép, hol arcodra süt a nap, és nem csak a nyakadon van gyöngy, hanem a lelkedben is, mert tudod, sikeres és boldog vagy.

Mindketten belehalunk.

Egymás vállára, sírva borulunk.

Mélyen tudjuk, el kell engednünk egymást.

Nagyon fáj, de nincs más választás.

A mi utunk, itt véget ér.

Ebben a fájdalomban az a szép, hogy

tiszta szívvel érzünk egymás felé.

Felőrölte a kapcsolatunkat a vívódás, a

külső körülmények sora.

Próbáltunk a gondokkal szembenézni,

legyőzésében hinni.

Erős volt szerelmünk, mégis megtört, mert

másra fókuszáltunk,

 ezzel az időt egymástól véve el.

Ilyen az élet, ilyen az ember.

Tökéletes boldogságot szeretne, miközben

maga teszi tönkre, úgy, hogy nem is veszi észre.

Én erre, Te arra, de a szeretet marad, és a

szép emlékek kapaszkodót adnak.

Lesznek még könnyek bőven, és

hiányozni fog az a szerető váll, miközben

kezünk, lelkünk, kapaszkodót keresve,

csodára vár.

Halk sóhajunk, ezerszer mondja még el,

hiányzol nagyon.

A mi utunk itt véget ér.

Nem mehetünk tovább,

mert megmérgeznénk egymás életét,

és összetörnénk, ami szép.

Ami, egyszer megrepedt az tovább fog repedni.

Kár lenne az ellenkezőjében reménykedni.

Óvnunk kell, amit egymásnak adtunk.

A perceket, amit ajándékul kaptunk.

Magány, és könnyes napok jönnek.

A fájdalom árán megtanuljuk, hogy jobban kell, arra

vigyáznunk, amit megkaptunk, és a

legdrágább kincsnek tartottunk.

Vissza, már semmit nem fordíthatunk.

Utunkat, ott ahol abbahagytuk, már nem folytathatjuk.

Mindketten belehalunk

Egymás vállára sírva borulunk.

A csend mondja még el, amit szavakkal már nem tudunk.