Harminc évesen úgy veszem számba életem elmúlt eseményeit, napjait, mintha közel lennék a százhoz. Na, jó, a nyolcvanhoz, és a halálra készülnék, pedig én élni szeretnék. Énekelni a fürdőszobában reggelente, mikor a tükörbe nézve álmosan, de boldogan kenem a borotvahabot az arcomra. Énekelni, mert boldog vagyok, erre vágyok. Soha nem énekeltem még, pedig többször akartam, de a dallam nem tör fel, csak bambán bámultam a tükörbe és megállapítottam, hogy ma sem vagyok vonzóbb, mint tegnap voltam.

Sok korombeli embernek már egy-két gyereke van, de ó, hol vagyok én még ettől. A mosdókagyló alatti mérlegre nézek és még a látványtól is rosszul vagyok. Akkor miért van itt? Azért, mert mindig abban reménykedem, hogy egyszer csodát fog mutatni, és száz alá megy, mondjuk nyolcvanra. Ja, ez a nyolcvan! Úgy látom, ez a heppem. Ösztönös a dolog. Mindenről a nyolcvan jut eszembe. Mi a fenét jelenthet ez? Talán addig fogok élni? Ki tudja? És addig mi vár rám? Komolyan, sokszor szeretnék a jövőbe látni. Lehet egyáltalán a jövőt látni? Vagy csak ámítás az egész? Ezer, és ezer kérdés van bennem. Úgy elbeszélgetnék erről is valakivel, akinek a kezét foghatnám, bőrét simogathatnám és, ha kedvem támadna, csókolhatnám.

Jó lenne már egy igazi csók. Na, nem arról van szó, hogy még nem csókoltam soha, de való, ami való, nem voltam feldobva tőle. Nem igazán sikerültek ezek a próbálkozások. Jaj, soha nem feledem, mikor a gímiben a Gizit megcsókoltam, a szertárban. Mit ne mondjak, rosszul voltam. Fokhagymás, dohány íze volt. Sokáig a csókra sem tudtam gondolni.

A fenébe! Megint megvágtam magam! Minden nap sikerül felszántani az arcom. Miért kell nekem borotválkozás közben merengeni, álmodozni? Hozzám tartozik. Belépek a fürdőszobába, és egyből énekelni támad kedvem, de miután rájövök, hogy nem megy, átmegyek álmodozóba.

Most arról álmodozok, hogy vele jó lesz. Ő más, mint aki eddig az életemben volt. Szerénysége elvarázsol, ahogy mosolyog, maga a boldogság. Félénken közeledek hozzá, mert nem szeretném elveszíteni és igazából nem tudom, milyen léptekkel haladjak. Vágyom, hogy ajkunk összeérjen, és valódi csók mélyítse tovább érzéseimet. Nem vagyok nagy csajozós. 120 kiló, az 120 kiló. Nem én vagyok az első, kit észrevesznek a nők. Mindig olyan laza, menő fazon szerettem volna lenni, de sem önbizalmam, se alakom nem volt hozzá. Én komolyan mondom, már ducinak születtem és úgy is maradtam.

Négy kiló ötvennel nevettem anyámra azon a szeptemberi éjszakán. Három mérettel nagyobb rugdalózó kellett egyből, mint gondolták. Még, ma is megvan az a nyolcvanhatos rugdalózó, amin egy aranyos kis disznó van. Anyám kedvence. Mikor születésem előtt meglátta egy bébi boltban, egyből beleszeretett. Tiszta plüss, tiszta bársony. Apám mesélte, hogy miután megszerezte, leült a kanapéra és csillogó könnyek közepette simogatta az anyagot, majd ringatta, mintha már benne lettem volna. Nagyon várta, hogy megérkezzek, de kissé csalódott volt, mikor meglátott, mert csak a kezem fért volna bele a kis disznós ruciba. Soha nem ringatott benne. Szerintem ez olyan fájdalmas volt számára, hogy még ma sem dolgozta fel.

Anyám, nagyon szép nő volt, bár még ma is az. Minden férfi megfordult utána és ő ilyenkor örömmel billentette meg csípőjét. Szeretett flörtölni a férfiakkal. Apám imádta. Sokszor láttam, mikor apám leült a tévé elé és becsukta a szemét és valahol máshol volt. Ilyenkor tudtam, hogy anyámra gondol. A tévé csak azért kellett ehhez, hogy elhitesse velem, hogy valami izgalmas műsort néz és egy ideig ne zavarjam. Nyugodtan akarta ilyenkor érinteni az imádott nő bőrét, végig csókolni a testét. Beletúrni szőke hajkoronájába. Nagyon szerették egymást. Legalább is én mindig ezt láttam. Nem voltak anyagi gondjaink. Megvolt minden, amiről álmodtunk. Apámnak autószervize volt, és nagyon jól ment. Megbízható, jó szaki volt és hasonló kaliberű munkatársakkal vette körül magát. Igaz, reggeltől estig dolgozott, de az ország távoli pontjáról is jöttek hozzá.

Arra, még emlékszem, mikor anyámmal három évesen átléptem az óvoda küszöbét, és fél évig még minden nap megtette az utat velem, de aztán hirtelen eltűnt az életünkből.

-Szeretlek, kicsim! Mindig szeretni foglak! - mondta reggel, de azon a délutánon már apám jött értem és sírt. Nagyon megijedtem, mert apám soha nem sírt. Mindig nevetett. Vidám volt még akkor is, mikor fáradt volt. Biztosan anyámmal történt valami, riadtam meg. Hozzá akarok menni. Csak ismételgetem, de apám azt mondta, nem lehet. Majd jönni fog, de mi ketten maradtunk, fiam. Nem akartam elfogadni, hogy anyám nem ad puszit reggel, este és egyáltalán nem tetszett ez az egész. Anya, már nem szeret minket, kérdeztem, mert meg voltam győződve róla, hogy csak ez lehet távozásának oka., mert, ha szeretne minket, akkor soha nem tenne ilyet.

-Anya nagyon szeret minket, de mást is szeret, és most vele van, mert neki is szüksége van anya szeretetére. - mondta apám halkan, míg kezében tartott olajos ronggyal végig törölte arcát. Ránéztem, és felnevettem, mert olyan mókás volt. Fekete volt az arca, itt-ott, a könnyek által elmosódott festéktől. Ő, is elnevette magát, majd felkapott, és úgy magához szorított, hogy majd összetört és ismételgette, szeretlek, fiam. Mintha ma történt volna, olyan élénk az élmény.

Szeretlek, apa, nagyon szeretlek, és látom a tükörben a könnyeimet. Sokat köszönhetek apámnak. Úgy is mondhatnám, mindent. Csodálatos gyerekkorom volt. Mindig próbálta anyám hiányát pótolni. Igaz, egy igazi családot nem lehet pótolni, de sokkal boldogabb voltam, mint sok családban élő társam.

Anyám két-háromhetente jött és elvitt ide-oda, majd este haza. Nem tudom, hova költözött tőlünk. Soha nem vitt el az otthonába, és soha nem mutatott be annak, akit úgy szeretett, mint minket. Sokszor szerettem volna felmenni hozzá, főleg akkor, mikor kicsi voltam. Vágytam arra, hogy bebújjak az ágyába és ő meséljen nekem, miközben én magamba szívom az illatát és magammal tudom vinni, hogy érezzem, mindig ott van velem. Soha nem sikerült ez az álmom. Hiányzik, még most is hiányzik ez az érzés. „Anya, miért nem viszel fel”-re mindig az volt a válasz: „Kicsim, az egy más világ. Az, az én világom, az pedig, mikor veled vagyok, a mi világunk.”

A fene értette ezt a nagy bölcs választ, de elfogadtam, mert mit tehettem volna. A lényeget levágtam és az az volt, hogy nem lehet. A körítés pedig nem érdekelt. Hiányzott anyám mindig, de a legfájdalmasabb akkor volt, mikor általános másodikban, ó, még felidézve is összetör a fájdalom. Anyák napi ünnepség vol,t és minden osztálytársamnak ott volt az anyukája, csak az enyém nem. Huszonöt anyuka között apám volt az egyetlen férfi. Szavaltam. Én, kis pufi, szavaltam. Alig jött ki szó a számon, olyan fájdalmat éreztem.

Emlékszem, elkezdtem a verset, és nem tudtam folytatni. Nem azért, mert elfelejtettem a szöveget, hanem azért, mert becsapottnak éreztem magam. Megígérte, hogy eljön. Akkor hol van? Hüppögtem és a legrosszabb az volt, hogy befelé sírtam, mert tudtam, a könnyeimet nem láthatják, mert akkor kinevetnek. Nagy nehézségek árán befejeztem a verset, majd odaléptem apámhoz és átadtam neki, az anyámnak szánt ajándékot, a sárga tulipánt és a gyurma szívet, amire pirossal volt festve, hogy édesanyámnak szeretettel.

Csend. Néma csend volt a teremben és minden szem rám szegeződött. Megrémültem. Nem értettem semmit. Majd megtapsoltak, ezt meg végképp nem értettem. Ez volt az első fellépésem. Na, nem is igazán volt több. Soha nem jelentkeztem többet arra, hogy valaha, valamikor is verset mondhassak. Akkor, az ünnepség után még a barátom anyukája odajött hozzám és azt mondta: „Danika, nagyon ügyes voltál. Csodálatosan szavaltál!” és megsimogatta az arcom. Ó, milyen jó lett volna a kezét anyám kezére felcserélni! De, az  érintés is annyira jól esett, pedig tudtam, a sajnálat vezette kezét.

Vigasztalni akart, fájdalmamat enyhíteni, de az tovább fokozódott, mert még az nap este, mikor Morcit levittem sétálni, anyámat láttam, ahogy egy idegen férfi vállára hajtja a fejét, aki beletúr a hosszú hajába és közben megpuszilja anyám arcát. Összetörtem. Felkaptam Morcit, és magamhoz szorítottam. Ő nem ugrált. Hősiesen tűrte a szorításomat. Ő, aki azért került hozzánk, hogy ne legyek egyedül.

Nem tudom, mit keresett anyám a környékünkön. Igaz, arról sem volt fogalmam, hol lakik. Legszívesebben hazafutottam volna, de nem bírtam futni, mert ötven kiló fölött voltam, így csak hazabaktattam. Sokat csúfoltak a külsőm miatt, de szerettem enni. Mindenevő voltam. Mikor szomorú voltam, akkor duplán ettem. Hat évesen már főztem. Imádtam a konyhában sürögni, de igazán sütni szerettem. Olyan piskótákat kevertem, hogy a szomszéd néni csak nézett. Neki soha nem sikerült, mindig összeesett. Büszke voltam, hogy nekem sikerül. Gyűjtöttem a recepteket és sütöttem, de nem mosogattam. Azt soha nem szerettem. Apám a fejét fogta, mikor este hazaért, a sok mosatlan láttán, de mosolyogva simogatta a tányérokat, miközben falta a süteményeimet, mert hat éves koromtól minden nap volt süti nálunk. Egyre jobban érdekelt a cukrászat és elhatároztam, én cukrász leszek és olyat fogok sütni, amit még senki nem sütött. Lendületet adott nekem ez a gondolat, és könnyebb volt a napokat elviselni.

Így kevésbé zavart, hogy testnevelés órán rajtam röhögött az egész osztály, mert a távol és magas ugrás ismeretlen volt számomra. Futás? Három méter után össze akartam esni, de nem érdekelt semmi, csak a gondolat zakatolt bennem, hogy híres cukrász leszek.

Elképzeltem a kis cukrászdámat, ahogy születnek a tortacsodák, ahogyan a marcipánmasszából rózsacsokrok készülnek. Apám támogatott, így kerültem a szakközépbe, hogy cukrásznak tanuljak. Ott már nagyobb sikerem volt, mert annyira érdekelt a szakma, hogy mondhatom, én voltam az egyik legjobb és ezt díjazták a többiek, és elismerték tudásomat, de a közös bulikra nem hívtak. Valahogyan nem illettem a képbe. Duci testem, pattanásos arcom, nem emelte a csapat színvonalát. Így igazából a nagy bulizás kimaradt az életemből, mert akkor nem mentem, később pedig már más kötötte le az életemet.

Volt egy-két lány a diákévek alatt, de nem igazán tudtam velük mit kezdeni, mert inkább barátot láttak bennem, mint férfit. Soha nem tudtam elhitetni velük, hogy nekem is vannak érzéseim, érzelmeim. A Saci mondta egyszer ki azt, amit sokan gondoltak rólam. „Dani, Te egy mosolygós fánk vagy! Rólad senki nem hiszi el, hogy tudnál úgy hódítani, mint más férfi és senki nem tudja elképzelni, hogy hogyan tudnál szeretni az ágyban.” Puff! Összetörtem. Miért nem hihető az, hogy palacsinta kezeimben is lehet gyengédség, és az én szívemet is úgy össze lehet törni, mint bárki másét, sőt, jobban, és én is úgy tudok szeretni, mint más a földön. Azért, mert kövér és csúnya vagyok, azért már le vagyok írva? Csak a szépnek áll a világ? Töprengtem el néha, de éltem az álomnak. A lelkem darabokra zúzása még jobban fokozódott, mikor érettségi előtt szemüveges lettem. Na, mókás fazon vagyok, az biztos. Akkor, már csak azon gondolkodtam el, hogy miért nem tükrözi a külső a belsőt, mert úgy éreztem, a belsőmet egyáltalán nem adja vissza a külsőm.

Suli után a Laci bácsinál kezdtem dolgozni. Az öreg nagyon szeretett, és hálás volt, mert nőtt a forgalma. Olyan csodás torták készültek, mint előtte soha. Pénteken délutánonként mindig állt a sor, ilyenkor kinéztem, és imádkoztam, és kértem, hogy egyszer az én saját üzletem előtt álljanak így sorba. Vágytam egy saját üzletre, de anyagi fedezete nem volt meg. Igaz, jól kerestem és apámnak is volt megtakarított pénze, de az kevés volt ahhoz, hogy belevágjak. Sokba, nagyon sokba kerültek a gépek, de nem adtam fel, mert tudtam, egyszer valóra válik az álom. Ebben a szellemben dolgoztam minden nap.

Öt évvel ezelőtt, március huszadikán, hűvös, esős nap volt. Furcsa hangulatom volt. Egész délelőtt valami megmagyarázhatatlan, miközben egy marcipán figurát próbáltam a megrendelt születésnapi tortára felvarázsolni. Rutin. Tiszta rutin az egész, de akkor nem ment. Alig tudtam megformálni a maci figurát. Mindig letört belőle valahonnan egy darab. Nem értettem, hogy mi van, hisz abból a masszából dolgoztam tegnap is. Kezdtem már ideges lenni, mert nem találtam magyarázatot, és ha valaminek a miértjét nem értettem, az nagyon zavart. Több mint dupla időt fordítottam a macira, mire végre sikerült a torta tetejére felhelyezni, de akkor megmagyarázhatatlan dolog történt. Egyszer csak a maci leesett a torta tetejéről, és apró marcipán morzsaként hevert az asztalon. Életemben ilyet még nem láttam. Hogy tudott onnan leesni? És hogy tört ilyen apró darabokra? Nincs az a marcipán, ami így összetörhet.

Döbbenten álltam, míg egyszer csak óriási testem elkezdett remegni. Majdnem sokkot kaptam, mert a remegés megrémített. Felnéztem az órára, ami 11:20-at mutatott.

-Danikám, semmi gond, nyugodj meg. Menj, igyál egy üdítőt és pihenj kicsit. Majd én befejezem. - Veregette meg Laci bá a vállam. Szót fogadtam, és egy hideg limonádéval kimentem. Zuhogott az eső, de nem érdekelt. Kiálltam, és hagytam, hogy mossa ki az eső belőlem ezt a megmagyarázhatatlan érzést.

-        Dani! Danikám! Gyere már, fiam! - szólt az öreg – fiam, az apád!

Alig tudta elmondani mi történt, ömlöttek a könnyei és rázta testét a fájdalom, miközben magához ölelt.

-Ez nem lehet, fiam! Felfoghatatlan! Édes Istenem! Miért pont őt? - mondta az öreg és én úgy éreztem, ott halok meg. Apám szerette a gyorséttermi kajákat. Azon a napon is kiugrott az egyik közeli üzletbe. Papírzacskót kezében lóbálgatva, fütyörészve sétált a kocsija felé. Már nyitotta az ajtót, mikor egy őrült lövöldözésbe kezdett az utcán, és három golyót ajándékozott apám testének.

11:20 állt a jegyzőkönyvben. Akkor, mikor megállt az óra, és leesett a marcipán figura. Igen, megállt az óra, mert, mikor visszamentem, akkor is annyit mutatott. Az, az óra még ma is úgy van. Soha többé nem nyúlt hozzá senki.

Laci bá üzletében azóta két óra van. Nehezen dolgoztam fel a történteket, sőt, igazából nem is vagyok túl rajta, még ennyi idő után sem. Ettől az érzéstől nem lehet megszabadulni, ez örökre megmarad. Apám műhelyét nem tudtam folytatni, mert nem értettem hozzá és tudtam, az tőle volt olyan sikeres, így eladtam és abból építettem ki az én kis cukrász birodalmamat.

Belevetettem magam a munkába. Felejteni akartam, és bizonyítani apámnak, hogy megbecsülöm a pénzt, amit ő keresett meg. Egy év után teljesült az álom. Úgy álltak sorba nálam, mint Laci bánál péntek délutánonként, csak nálam szinte minden nap. Apámtól tanultam, hogy sikert csak sikeres emberekkel tudok elérni, így úgy, mint ő, a legjobb szakembereket gyűjtöttem magam köré és együtt dolgozunk a sikerér,t és büszke vagyok a csapatra. Rengeteg nő zsong körül, pedig nem fogytam egy grammot sem. Sőt! Még mindig pattanásos az arcom. Örök tini vagyok, és a szemüvegem is megvan, amin gyakran van liszt és csoki, mert ugye, akarva és akaratlanul is hozzáér az ember, főleg én, mert állandóan lecsúszik. Lehet, hogy másikat kéne csináltatnom? Ennek ellenére annyi a nő körülöttem, hogy én sem hiszem el. Mit tesz a siker, mit tesz egy cukrászda?

Most lenne kit simogatni, de színjáték lenne az egész. Belegondoltam abba, hogy mikor átadjuk magunkat egymásnak, akkor ő nem is a Danival szeretkezik, hanem a Rigó Jancsival. Ezen töprengtem már sokszor és jó egy hónappal ezelőtt is, mikor leültem egy padra, mert a tiszta levegő serkenti az agyat, mikor egy gyönyörű nőt pillantottam meg egy másik padon. Néztem mosolyogva, és elképzeltem, milyen jó is lenne vele. Egyszerű, és szép volt. Összegyűjtöttem minden bátorságomat és megszólítottam. Csodálkoztam, mert nem utasította vissza a közeledésemet. Azóta már többször találkoztunk, de kicsit csaltam, ami miatt szégyellem is magam, de biztosra kell mennem. Nem árultam el neki, hogy ki is vagyok valójában, és mim van.

Azt mondtam, lépcsőházat takarítok. Furcsa módon nem lepődött meg, csupán azt mondta a múltkor, Te többre vagy képes. Jól esett, nagyon. Már, majdnem elmondtam az igazságot, de sikerült megtartanom kis titkomat. Én, már láttam őt munka közben. Elsősöket tanít, és nagyon szereti a tanítványait és azok is őt. Jó anya lesz, állapítottam meg.

Elhatároztam, hogy mikor két hónap múlva lesz a születésnapja, majd akkor felfedem titkomat és készítek egy olyan tortát, mint amin most dolgozok. Ó, már rég bent kéne lenni. Nem fogunk időben elkészülni. Tegnap este hazamentem, és bekapcsoltam a tévét, majd becsuktam a szemem és utaztam a vágyaimban. Úgy, mint apám rég, de én Luca kezét érintettem és az ő hajába fúrtam fejem és elgondoltam, mikor majd testünk forr egybe igaz szerelemben, vágyaktól vezérelve. Közben saját gondolataimat szedtem csokorba és szavaltam neki.

Megsimogatnám arcodat, mint ahogyan a nap

simogatja a virágokat.

Veled ébrednék nap, mint nap.

Ölelnélek, mikor lemegy a nap.

Tested, testemhez érve és simogatva

Boldogan forrnánk egybe.

Beteljesült vágy után karodban pihennék

Boldogan egy életen át.

Szavaltam, beleszavaltam magam a vágyba, amitől megkívántam e női testet és már játszottam is vele, gondolataimat tovább szőve.

Izzó testek

Forró vágyak

Ölelések és csókok

Érintések és feltörő hullámok

Eszeveszett akarása az élvezeteknek

Táncoló parázsa a léleknek

Mohón és vadan, vagy éppen lágyan

Ahogyan a test kéri, és mikor megkapja

Lelkének hangjával, testével köszöni

Csodálatos álom, mit szőttem és tudom, ő lesz az igazi. Érzem, és az sem lehet véletlen, hogy évtizedek után szavalok újra neki. Hiszek a jövőben. Talán boldog leszek végre.

Ma, befejezzük a legnagyobb alkotásomat. Anyám születésnapja lesz holnap. 60 éves. Meghívtam vacsorázni. Nem tudom, hogy egyedül jön, vagy elhozza magával őt is, kit úgy szeret, mint minket szeretett. Meghívtam az ismerőseit, de szigorúan csak az ő barátait.

Nem volt egyszerű felkutatni őket, de talán örülni fog neki. Azért, nem hívtam mást, csak az ő barátait, mert azt szeretném, ha az ő világában lenne. Szeretném visszakapni őt ennyi év után, mert hiányzik nagyon.

Tortába öntöttem alakját életnagyságban és azt a ruhát adtam rá, ami akkor volt rajta, mikor utolsó nap elkísért az oviba. A szoknyán még a gyűrődést is élethűen sikerült megcsinálni. Nagyon szeretném, ha visszakapnám azt, akit elveszítettem. Talán sikerül. Holnap este kiderül, mikor betoljuk a tortát. A kezébe adtam azt a szívet, amit akkor, ott, apámnak adtam.

Most, talán, elfogadja, mert szívem hangja, talán, elér hozzá.