Fájdalmat ültetett arcodra az élet, de

Te mosolyoddal takartad azt.

Nem látta soha a világ, mi az mi bánt.

Könnyeidet sem látta soha senki, mert azok

csak akkor mosták arcod,mikor mindenki aludt.

Egyedül, Te voltál az, aki zokogott az éjszakai csendben, de

akkor is némán, hogy ne zavarjon senkit.

De, jött a reggel és ébredtél jókedvvel,

mert szeretteidnek erőt kellett adni, és

valakinek az ő könnyeiket is le kellett törölni,

úgy, hogy fájdalmukat,fájó lelkedre ültetted, és

megnyugodtál, mikor ők nevettek.

Kezed, oly erős volt mindig, mert szeretettel simogatott az.

Olyan volt, mint a lágy szellő.

Kellemes és üdítően édes.

Lábad, oly fürge volt, ha menni kellett, mert vártak rád,

hogy legyőzött minden akadályt.

Mindig akadt számunkra egy édes süti falat,

ami egy jó beszélgetés mellett elkergette a felhőket, és

kisütött a nap.

Teltek, múltak az évek.

Gondok jöttek, mentek, de Te megtanítottál arra, hogy

találjuk meg, mindenben a szépet, és

örüljünk mindennek, amíg lehet.

Megoldódik, holnap már könnyebb lesz, mondtad,

és igazad lett, mert szép lassan megoldódott minden,

mert általad, ott volt a hit, ami átsegített mindenen.

Lelked még ma is oly erős, csak tested gyenge már.

Az évekkel harcolni nem lehet.

El kell fogadni, amit ad, de

ebben az erőtlennek tűnő kézben is akkora az erő,hogy

azt kérem, simogass még, mert az anyai szeretetnél nem létezik nagyobb erő.

Köszönöm.