Mikor gyerek voltam a meséket szerettem nagyon. Reggeltől estig hallgattam volna, mert ezek táplálták bennem a reményt arra, hogy nekem is lehet szerencsém, én is lehetek boldog. Azokat a történeteket szerettem ahol három fiútestvér volt és a kicsi mindig elnyerte méltó jutalmát. Mindig azonosultam a mindent leküzdő hőssel, mert hittem, hogy egyszer engem is úgy fognak ünnepelni, mint a mesehőst. Az sem zavart, hogy én nem fiúnak születtem, hanem lánynak. Hittem a sikerben, mert miért ne sikerülhetne nekem is, hisz én voltam a legkisebb. Ahogy nőttem, viszont úgy csökkent a hitem ezzel kapcsolatban. Felnőttként, rá kellett döbbennem arra, hogy belőlem soha nem lesz mesehős és én soha nem leszek a győztes legkisebb fiú. Vénségemre pedig már tudom, hogy nem minden fehér és fekete. Nem minden az, aminek látszik és az igazság megismeréséhez mélyebbre kell ásni, és akkor talán megértjük azt, amit soha nem tudtunk elfogadni. Hogy, ettől megnyugszik e lelkünk és át értelmezzük e a dolgokat? Igen! Határozottan állítom, de a seb megmarad, és az már csak akkor gyógyul be, ha földi létünk véget ér. Közel a hetvenhez mondhatnám, bölcs vagyok, de kinél van a bölcsesség és van e igazság? Nem tudom! Van egy bátyám és egy nővérem. Így lettem én a legkisebb gyerek. Egy kis faluban születtem és életem is itt éltem le. Ez volt az én világom. Testvéreim 2-2 évvel öregebbek nálam. A bátyám Anyám kedvence volt. A második helyet a nővérem és a dobogós harmadik helyet Anyám szívében én foglaltam el. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de a valóság az más volt. Lett volna még egy testvérem, de ő nem született meg, mert Anyám már őt nem akarta. Apám szerintem, soha nem tudott arról, hogy lehetett volna, még egy gyereke. Anyám elintézte a dolgot. Ő, mindig mindent elintézett. Mondhatnám mindig az volt, amit ő akart. Úgy működött a család, ahogy ő kitalálta. Szegény apám meg hallgatott. Néha kieresztette a gőzt. Egy hónapban egyszer fizetés napon. Olyankor, munka után betért a kocsmába és alkoholba ölte bánatát. Ilyenkor, mindig részegen jött haza. Aztán három napig, még azt is bánta, hogy megszületett, mert nem volt elég, hogy égett a gyomra, de Anyám szidalmaitól még enni sem volt kedve. Abba is belenyugodott már egy idő után, hogy gyerekei előtt sem lesz tekintélye, bármit is mond, Anyám felülírja azt. Gyakran játszották azt a játékot, hogy Apám szólt nekünk, mondjuk azt, hogy Bözsikém az voltam én, hozd már be az udvarról a vödröt. Ilyenkor, Anyám egyből ugrott, és Bözsi nem mész sehova szólt, oly határozottan, hogy mozdulni sem mertem. Majd, diadal ittasan Apámra mosolygott és néma csend vette át az uralmat. Senki nem szólt semmit addig, míg Anyám megtörve a csendet mondott valamit. Apám a vasútnál dolgozott. Kétkezű egyszerű munkás volt. Naphosszat a tűző napon dolgozott és cserélte a vasúti talpfákat, és valószínűleg azon töprengett, hogy mit ér ez az egész élet, mert mosolyogni őt soha nem láttam. Az, hogy örült e valaha is valaminek az életben nem tudom, mert arcáról boldogságot leolvasni reménytelennek tűnt. Anyámék öten voltak testvérek, de én csak egy testvérét ismertem. Fogalmam nincs hol éltek vagy élnek e egyáltalán. Tabu témának számított nálunk róluk beszélni, ha néha valaki említést tett róluk Anyám mindig azt mondta ők nem léteznek, így nincs miről beszélni. Olyan titok volt az ő sorsuk, amihez kevés volt 70 évem, hogy megtudjam az igazságot. Apám, egyedüli gyerek volt. A család nem nagyon járt össze. Anyám gyűlölte az olyan ünnepeket ahol kénytelen volt vendégeket fogadni. Egyedül az utcában lakó barátnőit volt hajlandó vendégül látni, de azokat is csak akkor, ha volt hozzá kedve, vagy valamit a falu tudtára akart adni, mert azok a barátnők olyanok voltak ám, hogy elmondtak mindent mindenkinek. Anyámnak pedig nagyon fontos volt, hogy mit mondanak mások. Szeretni egy embert szeretett és az nem volt más, mint a fia. A férjét, Apánkat sem szerette soha és ebből nem is csinált titkot. Arra, hogy miért is kötötték össze az életüket rövid válasza volt. Nem volt olyan nagy választék. Apám szerette őt, mert gyakran mondogatta: Tudjátok Anyátok milyen széplány volt? Nem csak mondta, de tudtuk, hogy újra és újra átéli azokat a pillanatokat, mert arca mindent elárult. Ha össze kéne, foglalni milyen volt a házasságuk azt mondhatnám, hogy elfogadták a helyzetüket és éltek benne. A gyerekkoromról sokat tudnék mesélni, de olyan fájdalmas, hogy nem szívesen teszem. Rengeteget kellett dolgoznom a nővéremmel együtt. Erre viszont élénken emlékszem, mert életem első néhány évéből nem sok maradt meg. Az emlékek az iskolás kortól élnek. A Bátyám, a szeretett minta gyerek soha nem fogott meg egy kapát, mert anyám szerint ő másra született. Neki, vinnie kel valamire. Mi, lányok pedig békéljünk meg azzal, hogy egyszer majd felnövünk és férjhez fogunk menni, ahol az lesz a dolgunk, amit most csinálunk. Így, nem árt már előre felkészülni. Egy nőnek sok mindent kell tudnia. Sütni, főzni. Na, ezt nagyon nem is értettem, mert az én Anyám a sütőt egyszer sem gyújtotta be. Életében egyetlen süteményt sem sütött. A főzést meg lazán vette. Nála úgy kezdődött az ebédkészítés, hogy fogott egy fazekat. Azt, félig engedte vízzel, majd körülnézett, hogy mi is van otthon és elkezdte beledobálni. Aztán lett belőle, ami lett. Egyet viszont nagyon tudott, tésztát gyúrni és szerette is csinálni. Olyan türelemmel gyúrta, nyújtotta a tésztát és tekergette a kis csigákat. Takarítani is tudni kell egy feleségnek folytatta, de a takarítás nála az volt, hogy gyorsan megcsinálta azt, ami látszik és kész. Egy évben egyszer csinált egy nagytakarítást, aztán el van intézve. Érdekes most, hogy visszagondolok azokra az időkre, jut eszembe, hogy ő mindent gyorsan csinált. Olyan volt állandóan, mint aki siet valahová. Egész nap csak rohangált. Jó persze azért volt dolga, mert a csirkék, kacsák, disznók meg volt olyan év is, hogy libáink is voltak. Ezeknek a gondozása az ő feladata volt. Apám művelte a kertet, a szőlőt. A Nővérem talpraesettebb volt, mint én, mert neki gyakran sikerült kihúznia magát a feladatokból. Emlékszem mindig azt mondogatta, hogy alig várja, hogy felnőjön és elmehessen, pedig neki azért jobb volt, mert ő új ruhákba járhatott, nem úgy, mint én. Nekem, csak az ő levetett ruhái jutottak. Vékony kislány voltam és mindig kövér akartam lenni, csupán azért, hogy nekem is legyen új ruhám. Ó, mennyire szerettem volna egy új cipőt is, de abból is csak a levetett jutott, ami nagyon kényelmetlen volt, mert a nővéremnek egy számmal kisebb lába volt. Nagyon szorítottak a cipők. Anyám ezt is megoldotta, mert amelyik cipőnek lehetett kivágta az orrát. Az igaz, hogy kevésbé volt kényelmetlen, de nagyon szégyelltem. Tudtam, hogy kevés pénzünk volt és nem álmodozhattam szekrényi ruháról, de olyan jólesett volna egyszer, egyszer kapni valamit. Én olyan kis félős, nyuszi gyerek voltam. Én, soha nem mertem Anyámnak visszaszólni, mert azt nem tűrte és gyorsan eljárt a keze. Úgy éltem a családban mintha nem is léteznék. Ritkán foglalkoztak velem vagy szóltak hozzám. Ezért volt az, hogy ha a nevemet hallottam mindig megijedtem, mert féltem, hogy megint valami rosszat csináltam. Ezért szerettem volna mindig a legkisebb mesehős lenni, hogy be tudjam bizonyítani milyen értékes ember is vagyok. Egész életem során erre törekedtem, de nem sikerült. Vittem magammal sok érzést és emlékeket a felnőtt korba és erre még rakódtak sebek az évek során bőven. A Bátyám jól vette az akadályokat és mérnök lett. Anyám olyan büszke volt rá, hogy attól a perctől mikor átvette a diplomáját csak mérnök úrnak szólította. Soha többet nem hívta kisfiamnak. Nevetséges volt az egész. A mérnök úrnak is csak buta hugi voltam. Mindig azt mondta, hogy veled nem lehet beszélgetni semmiről, mert nem tanultál eleget és buta maradtál. Ó, mintha én döntöttem volna el mi a sorsom. A nővérem is tovább tanult a gimnázium után, csak én nem. Neki szerencséje volt, mert miután befejezte a gimnáziumot gyorsan férjhez adta Anyám és munka mellett szerzett diplomát. Na, Anyám nem dicsérte meg érte és nem veregette a vállát, hogy ügyes vagy lányom. Mit vittünk mi tovább ebből a gyerekkorból és milyen nyomokat hagyott, arra elmesélem hogyan alakult hármunk élete.

A Bátyám jól fizető állást kapott és a szomszéd faluban telepedett le feleségével, akit az ország másik végéből hozott és tanulmányai során ismert meg. Jaj, Anyám, hogy könyörgött, hogy ne vegye el.

-Mérnök úr gondold meg. Nem hozzád való. Olyan sok szép nő van felénk is, inkább azok közül válassz. Akit, te választottál nem is szép, nem is kedves. Mit fognak szólni az emberek, hogy egy ilyen nőt veszel el?

Hiába voltak a szavak a bátyám csak elvette Évát. Ezzel, el is kezdődött az évtizedeken át tartó anyós és menye közötti harc. Anyám, mindig olyan gyűlölettel nézett Évára és gyakran veszekedtek is, mert Anyám nem tudta megállni, hogy ne mondja el neki, hogy nem a mérnök úrhoz való. Két gyerekük született. Az első fiú lett, a második lány. Péter, olyan volt a bátyámnak, mint ő Anyámnak. Csilla viszont olyan, mint én. Valahogy nem hiányzott soha senkinek. Gyakran néztem, mikor gyerekként egyedül játszott a kertben és tudtam ő is azokat a meséket szereti, amelyeket én. Ő, is szeretett volna az a bizonyos legkisebb fiú lenni. Mondják, mindenki maga alakítja életét. Ez igaz, de ha visszagondolunk és a mi életünk is ezt tükrözi vissza, a kódokat belénk égetik, és azokat visszük tovább és nagyon nehéz megszabadulni tőle. A bátyáméknál is az imádott fiú, miután felnőtt diplomát szerzett, de a lány csak leérettségizett, bár bátyám szerint minderről csak Csilla tehet, mert elrontotta a dolgokat. Történt ugyanis, hogy az érettségi után, Csilla beleszeretett egy nős férfiba, és bátyám miután jól kidühöngte magát, elzavarta a háztól.

-Te nem fogsz több szégyent hozni a fejemre. Oldd meg az életed.- voltak búcsúszavai, és az óta sem szólt a lányához. Az utcán, ha véletlenül találkoznak, elfordítja a fejét és olyan fintort vág, mintha undorodna valamitől. Bátyám talán a feleségében megtalálta a boldogságot. Azért mondom, hogy talán, mert az arcáról ezt soha nem lehetett leolvasni, de még mindig együtt vannak és bizony eltelt már jó néhány évtized. Az is biztos, hogy Anyánkkal szemben is mindig megvédte őt. A Bátyám amúgy sem volt Anyánkkal kíméletes soha. Oda, oda mondogatott neki, és nem szívesen mutatkozott vele az utcán. Bár mindenki tudta, hogy ki az anyja, de ő szégyellte. Olyan jó lett volna sok mindent megbeszélni a bátyámmal és kerestem is mindig erre az alkalmat, de ő leintett azzal, hogy hagyd már hugi.

A Nővéremnek milyen élet jutott? Szerintem boldogtalan, bár ő ezt így soha nem mondta ki. Ugye, a gimnázium után Anyám gyorsan talált neki férjet. A Nővérem annyira nem akarta, de nem volt visszafeleselés.

-Lányom ez az élet. Ez a sorsod. Viselni kell. Nem számít, hogy nem szereted, mert a szerelem úgy is elmúlik. Becsületes munkája van és így nem lesz anyagi gondod. Ez a sorsod! Fogadd, el és soha ne ágálj ellene.

Szerény esküvő volt. Más menyasszony örül ilyenkor, de az én nővérem sírt. Szépen összeszedte kis staférongját és az anyósához költözött. Na, ott sem volt boldog, mert nem fogadták el őt. Főleg, hogy még később tanulni is kezdett. A sors segítségére sietett, mert kaptak kis szolgálati lakást a férje által és így már ketten élhettek. úgy ahogyan szerettek volna. Kezdett nővérem kinyílni, mert úgy vélte, amit nem adott meg addig az élet azt most meg fogja kapni. Az élet viszont kicsit átírta a dolgokat, mert terhes lett. Először majd beleőrült a gondolatba, hogy tervei útját állja egy gyerek, de aztán megbékélt a gondolattal és kezdte magát bele élni abba, hogy anya lesz és fiút fog szülni. Lányt el sem tudott volna képzelni. A férje is nagyon várta a kis trónörököst, de nagyot kellett csalódniuk, mert bizony lányt hozott a gólya. Na, ezt a fájdalmukat még ma sem heverték ki. Szegény Gizike élete hasonlított az enyémre. Sokat gondolók rá, hogy mi lehet vele, de nem tudom. Leérettségizett és, hogy merre vitte az útja nem tudom. Azért van, hogy sok mindent nem tudok a testvéreimről, mert nem tartjuk, a kapcsolatoz. Soha nem éreztük azt, hogy mi testvérek vagyunk. Olyanok voltunk egymás számára mindig, mint három különböző ember, akiket valami véletlen folytán egy helyre raktak, hogy együtt nőjenek fel. Visszatérve nővéremre. Húsz évig éltek együtt, miután elváltak és nővérem jó messzire költözött. Kitudja hova, de hallottam, hogy legalább három férjet már elfogyasztott. Nem lett ő szegény más, mint egy boldogság kereső. aki hiszi, hogy egyszer megtalálja a boldogságot.

A legkisebb gyereknek sem vált boldoggá élete. Nem teljesült a vágy. Én, a nővérem esküvőjén ismertem meg a férjemet. Anyám kinézte nekem. Nem tetszett és hallani sem akartam az esküvőről, de ki foglalkozott azzal mit akarok. Ránéztem a kiválasztottra és nem akartam mást csak meghalni. Béla kőműves volt. Csúnya is volt és a neve is rémisztő. Anyám nincs az, amiért én hozzá menjek, közöltem Anyámmal.

-Ne válogass! Ez pont neked való. Gondolj arra, hogy ott van az a kis telek azzal a házzal és ott lakhattok és a Béla majd szépen rendbe hozza. Nem szólhatsz egy szót sem, mert kapsz hozományt. Oda adom a telket, amit a testvéreidnek nem adtam oda.

-Anyám a nevemre íratja a telket?

-Azt már nem! Lakhattok ott és építhettek, de a telek az enyém. Azért adom oda, hogy tudjatok hol lakni és természetesen egy szobát majd építettek nekem is. Öregségemre gondoskodnom kell, egy helyről ahol meghúzhatom magam. Cserébe jóságomért, gondoskodhatsz majd rólam. Szerdán délután meg is tartjuk az esküvőt, már beszéltem a pappal is meg az Évikével is, aki majd összead benneteket.

-Nem akarom és minek a pap, hisz nem vagyunk vallásosak?

-Azért, hogy amit összeköt, azt soha ne tudja senki szétválasztani.

Úgy éreztem az életem nem, hogy jobb lesz, de még keservesebb, mint volt. A beszélgetés után, este nem is mentem haza. Világgá akartam menni, mint a mesebeli fiú, de csak a szénapadlásig jutottam. Ott ücsörögtem órákig azon gondolkodva mit is csináljak, míg elnyomott az álom. Jó mélyen aludhattam, mert másnap délelőtt arra ébredtem, hogy Anyám rázza testem, hogy ébredjek fel és a kezében lévő szíjjal súlyt le testemre jó erősen.

-Mit gondolsz te! Nehogy azt hidd, hogy az lesz, amit te akarsz. Sokba került az nekem, hogy felneveltelek. Most, rajtad a sor. Na, indulj lefelé, mert itt van a vőlegényed.

Fájt testem, lelkem, de már tudtam felesleges ellenkeznem.

Az esküvőre Anyám lila szoknyáját vettem fel egy fehér blúzzal, amit iskolai ünnepségeken viseltem. Gyűrünk egy réz drót volt, mert a Bélának nem volt rá pénze. Rövid esküvő volt. Szinte csak a papírokat írtuk alá. A pap sem beszélt sokat, de hogy mit mondott nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy mondta, csókoljátok meg egymást. Erre, Béla elkapott és már a számba is volt a nyelve. Öklendezni kezdtem, de őt nem zavarta. Még mélyebbre tolta a nyelvét a számba és miután megcsókolt fülembe súgta: Majd, meglátod milyen jó lesz ezután. Féltem és undorodtam tőle egyszerre. Anyám, főzött borsólevest meg csirke lábból és hátból pörköltet. Az volt az ünnepi ebéd, amit miután elfogyasztottunk birtokba vettük a kis házat, ha lehet annak nevezni. Düledező, romos épület volt, még a nagyszüleim laktak benne, de már tíz éve üresen állt akkor. A vályogfal bedőlve, a föld padló huplisan és rengeteg egér tanyázott ott. Mikor megláttam őket sikítottam, de Béla csak röhögött rajtam. Még ezektől is félsz? - kérdezte, majd a kis fa ágyra dobta testem és elvette a szüzességemet. Na, akkor ott egy életre megutáltam ezt az egészet. Olyan fájdalmat éltem át, hogy leírni sem lehet. Akkor még nem tudtam, hogy az a fájdalom gyakran fog ismétlődni. Béla ugyanis betegesen kívánta a szexet. Egy nap háromszor, négyszer ugrott nekem legalább. Akkor még nem tudta senki, hogy ez egy betegség, így azt mondták rá, aki tudott erről, hogy ez ám a férfi. Más falubeli hölgyet is kényeztetett rajtam kívül. Nem igazán válogatott. Akit lehetett azt ágyba vitte. Rajtam röhögött az egész falu, sőt még Anyám is leteremtett egyik este.

-Te vagy a hibás azért, hogy rajtad kívül más is van neki, ha idehaza megkapná, amire szüksége van, akkor nem menne más után. Szerencsétlen egy nő vagy te. Semmi praktika nem szorult beléd. A főzést is tanulnod kell még és ölelni sem tudsz! Igaza volt az öreg Vilmosnak mikor születésed után azt mondta: jobb lenne tőled megszabadulni. Már akkor is úgy néztél ki, mint egy nyomorék kis csirke. Bánom, hogy nem hallgattam rá.

Elkezdtük a kisházat rendbe rakni, de nagyon lassan ment, mert Bélának nem sok kedve volt hozzá. Jó, ha napi egy órát dolgozott. Mindig eszébe jutott valami, amiért el kellett szaladnia valahová és miután hazajött már nem volt kedve folytatni. A kisház gondozására így nem is fordítottunk sok időt. Nagyobb fába vágtuk a fejszét. Építkezni kezdtünk. A ház terveit Anyám hagyta jóvá és nap, mint nap boldogít ott tanácsaival. Gyorsan kitalálta azt is, hogy sokkal jobb lenne, ha én főznék nekik is. Így munka után minden este megfőztem másnapra, hogy legyen mit enni mindenkinek. A házat 15 évig építgettük, de soha nem készült el. A fürdőszobában ahhoz, hogy legyen egy csap 6 évet kellett várni, de fürdőkád soha nem került bele. Apám halála után Anyám még többet volt nálunk és folyamatosan irányított. A házasságunkból két fiam született. Négy év korkülönbség volt köztük. Nagyobbik fiamat Anyám kisajátította magának. Igyekezett úgy nevelni, hogy a gyerek csak őt szeresse, és erre minden lehetősége megvolt, mert sokat voltak együtt. Én reggel héttől, ötig dolgoztam és miután hazaértem a konyha a főzés várt rám. A kisebbik fiam nem volt a kedvence, így tőlem több szeretetet kapott. Nem tagadom közelebb állt a szívemhez, mint a nagyobbik fiam. Furcsa érzés volt, hogy van két gyerekem és nem tudom egyformán szeretni őket. Egyszerre szenvedtem és gyűlöltem is magam ezért. Nehéz és kegyetlen évek voltak.

A nagyfiam, Anyám segítségével jogosítványt szerzett és születésnapjára kapott egy trabantot. Dühös voltam nagyon, mert tudtomon kívül történt és levegőnek néztek. Az pedig borzalmasan fájt, hogy nem vittek magukkal arra a bizonyos próbaútra. Anyám és Béla nagy egyetértésben eldöntötték, hogy mennek az ifjú sofőrrel egy kört. Péterkém, az én kicsi fiam nem akart menni. Azt mondta: Anya veled maradok, de mondtam neki menjen csak nyugodtan. Mielőtt elment olyan szorosan ölelt, hogy nem is értettem. Szeretlek Anya, mondta és nagy puszit adott, majd felbőgött a motor és elindultak. Én, a konyhába mentem, hogy elmosogassak, de mikor kezembe vettem az első tányért éreztem földhöz kell vágnom, mert nem tudok másként megszabadulni a bennem felgyülemlett feszültségtől. Soha életemben nem törtem se előtte se az óta tányért. Nem nyugodtam meg tőle. Bementem a szobába és sírtam, ki tudja meddig. Csengettek hallottam, de nem akartam kimenni, de az folyamatosan szólt. Megtöröltem az arcomat, de könnyeim folytak tovább. Kiléptem a lakásból és láttam két rendőr áll a kapuban. Futva mentem le a lépcsőn, mert nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

-Jó napot Asszonyom! Sajnálom, de látom, már tudja mi történt. Fogadja részvétemet.-szólt az egyik rendőr.

-Mi történt? Semmit nem tudok.

-Asszonyom, a fia frontálisan ütközött egy kamionnal és a túlélésre esélye sem volt.

-Ki halt meg? Mondja ki halt meg!

-Mind a négyen életüket vesztették.

Ember, ha fájdalmat érezhet, hát én akkor éreztem. Négy embert elveszíteni, eltemetni. Nem is tudom hogyan tudtam végig csinálni. A testvéreim nem jöttek el a temetésre. Velük csak a hagyatéki tárgyaláson találkoztam. Anyám mindenét a mérnök úrra hagyta. El kellett adni a házat is, amiben éltem, mert Anyámé volt a tulajdoni jog, és az is a bátyamámra szállt. Nekem annyi pénzem maradt, amiből tudtam venni egy olyan kis házat, mint amilyen az volt, amiben asszonyi éveimet kezdtem. A fájdalomból soha nem gyógyultam ki és álmom sem teljesült. Így nem tudtam bebizonyítani, hogy a legkisebb gyerek is ér valamit. Nem mentem soha férjhez. A magányt választottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglehet szokni. Gondozom a kis kertet ahol szép virágok nőnek és egyetlen örömöm az életemben. Nézem a napfelkeltét és azon gondolkodom mit kellett volna másként csinálni, és miért nem tudtam megszabadulni azoktól a sebektől, amit Anyámtól kaptam? A naplementét nézve, pedig már nem hiszek a mesékben, mert tudom a mi családunkban senki nem volt boldog. Mindannyian magunkkal cipeltük a boldogtalanságot és adtuk tovább annak kivel, csak találkoztunk.

Várom, a napot mikor már nem láthatom a napfelkeltét, mert álmomban a mese szárnyán eljutok, oda, honnan soha többé nem térek már vissza.