- Munka után sétálunk kicsit? Olyan szép már a város és nézelődhetnénk is egy kicsit a pavilonoknál.

- Remek ötlet! Legalább kikapcsolódunk kicsit.

Lassan peregtek a percek. Az öreg óra mutatója nehezen akarta mutatni a munkaidő végét. Négy órakor a két kolléganő, akik már régóta barátnők is, elindultak, hogy belevessék magukat a város ünnepi forgatagába.

- Csodás! Nagyon szeretem ezeket a fényeket. Boldog vagyok ilyenkor.

- Én is! Érzed ezeket a fűszeres illatokat? Gyere, kóstoljuk meg, hisz a karácsonyhoz a forralt bor is hozzátartozik.

A meleg, gőzölgő bögrét kezükben tartva beszélgettek és ízlelgették az aromás italt. Halk karácsonyi dalok töltötték be a teret. Vidámak és boldogok voltak. Átjárta Őket az ünnep hangulata, majd elindultak felfedezni a pavilonok kínálta ajándékokat. Vettek is egy-két apróságot.

- Nézd, milyen gyönyörű szív!

Panni a szívre tekintett és arcáról eltűnt a mosoly. Merengve tekintett maga elé és a tavalyi szívet látta maga előtt, amit Pétertől kapott. Óriási mézeskalács szív volt és szeretlek volt ráírva. Olyan szép karácsony volt. Ő, és a kedvese együtt töltötték az ünnepeket. Halvány kis mosoly jelent meg az arcán, ahogyan felidézte az egy évvel ezelőtti ünnepet. Majd, elöntötték annak a nyári napnak az emlékei, mikor Péter mélyen a szemébe nézett és röviden csak azt mondta, ennyi volt és vége, és ő könnyes szemmel nézett Péter után, követve távolodó alakját. Az emlékek könnycseppként mosták arcát. Elhaló hangon szólt barátnőjéhez: menjünk, kérlek! Nem törölte le arcáról a könnycseppeket, hagyta végig folyni, mert úgy érezte, Péter simítja arcát végig, újra.

Párnának támasztja hátát, hogy a hideg vas ne nyomja hátát. Szeme könnyes. Kezével keresné a könyvet, hogy olvasni tudjon, de nincs, mert valaki elvitte, mikor tegnap a padon felejtette. Nézi a valaha volt fehér falat, ahol jó magasan egy légy járja táncát. Magabiztos, mert tudja, ilyen magasan lecsapni senki nem tudja. Kerekek csikorgása, hangok kavalkádja, illatok vegyes egyvelege. Ez, most az élete. Tekintete a falon pihen, aminek színe olyan, mint az övé, sápadt. Ettől csak a főzelék volt vidámabb tegnap, mert azon volt valami szaft, ami életet adott a lisztes töknek. Étvágya nincs. Napok óta nem kell neki az ebéd. Nem várt csodákat, mert kórházban mit is várjon, de nyomasztó minden és lelke percről, percre törik darabokra, társulva a testi fájdalmakkal. Gyakran kiáltana, hogy nem bírom, de erőt vesz magán, mert vénségére tudja, van, aminek nem adhat hangot és jobb, ha mélyen hallgat. Inna egy pohár vizet, de magára önti, mert gyenge a keze. Könnyes a szeme. Mint egy magatehetetlen csecsemő, olyan vagyok. Erőre vajon mikor kapok? – kérdezi magától. Nehezen kidöcög a folyosóra, hogy sétáljon kicsit. Azon a folyosón, ahol a halál suhan át naponta többször. Ennyi az élet, sóhajt fel ilyenkor, de nincs ideje sokat gondolkodni, mert a nővér szavára összerezdül teste. Mint valami parancsnok, úgy vezényel. Érzékeny lelkének nagyon fáj a szó. Mit keres itt? Pihenjen! Menjen vissza a szobájába. – csattan hangja.  Csoszogva visszaviszi lába. Boldog, mert meggyőződött róla, hogy még tud járni. Szobába lépve forog a gyomra, mert szobatársánál tele a pelenka. A nővér is érkezik, ki az ebédet hozza éppen, de sietve távozik, mert sok a dolga. A pelenka csere várat magára. Vízben úszó zöldség. Ez, az ebéd. Nem is nézi tovább. Jöhet a déli gyógyszer, aminek keserű az íze, de talán segít valamit. Elmajszol még egy kekszet, amit a szekrényében őrizgetett, majd elnyomja az álom. Álmában szép és fiatal. Réten futkos és nevet arca. Álmától mosolyog arca. Csapódik a fém szemetes teteje és riadva ébred. Nem is tudja, hol van. Körülnéz és látja, a takarítónő a szemeteszsákot maga után húzza. Megremeg a teste a feketezsák láttán, mert milyen gondolata is lehetne, így gyengén, élete vége felé. Egy ilyen zsák lesz, amiben kiadják majd azt a néhány rongyot, amit magával hozott, mert rongy az már csupán annak, aki átveszi. Egyedül neki oly kedves a pulóver, amit még a lánya vett neki. Kincs csupán az szövet kis papucs, amit párja oly szeretettel a lábára húzott, mikor tavaly az udvaron elesett és bokája darabosra tört. Nézi a papucsot és könnyes szemmel, halkan suttogja, megyek papa hamarosan. Emlékek,.. Szabadulni nehezen tud már, mert csak ezek maradtak. Nem tervez már előre hosszú évekre, mert mi értelme is volna. Mint aki álomból riad, gyorsan az órájára nézett. Könnyeit gyorsan letörölte és minden fájdalmát félretéve készülődni kezdett, mert hamarosan látogatási idő és gyerekei nem láthatják fájdalmát, szomorúságát. Nekik a mosolyt kell látniuk amivel, megajándékozza majd őket. Nem aggódhatnak érte, hisz gondjuk van nekik is elég. Remegő kézzel elővette a rúzst a táskájából ás pirosítóként arcára kente, majd óvatosan szétoszlatta. Belenézett a tükörbe és elégedett volt, mert arca olyan pirospozsgásnak tűnt, mint aki egészséges. Már hallotta lánya lépteit, amit ezer közül is megismert volna. Mosoly ült arcán, mikor magához ölelte gyermekét, mert tudta talán ez az utolsó ölelése és azt akarta mosolya maradjon vele és adjon neki erőt, mikor sírni volna kedve.  Szeretlek, mondta és úgy ölelt, mint még soha.

Nézem a hirdetéseket, gondolván, már mindent láttam, de mekkora tévedés, mert érnek még meglepetések bőven. Most, amiről szólok az egy, eladó ház hirdetés lenne, de szóhoz nehezen jutok. Már, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert amit látok az ledöbbent. Az, hogy egekben az árak, nem lep meg és most nem is ez a lényeg, mert az, hogy mi mennyit ér, arról órákon át vitatkozhatnánk. De, ha van, aki egy ólért ad 20 millát, hát legyen. Vele, boldog legyen. Igaz, szalmát is kap hozzá. Így, már-már meg is van a hálószoba. Romantikázhat, ha akar. Mikor, úgy kezdődik egy hirdetés, hogy szeretett otthonunk eladó, akkor kíváncsian nyitja meg az ember, mert arra számit, hogy átjárja az otthon melegének az érzése, hisz szeretett otthonunk csak az lehet, ahová sok kedves emlék köt. Amiben benne van két kezünk munkája, ahol féltve ápoljuk értékeinket. Szeretett otthon az lehet, amiben benne van mindennapjain boldogsága, ahol minden egyes darabhoz lelki kötődésünk van. Csendes kis meleg zúg és sorolhatnám. Na, ezzel az érzéssel nyitottam meg a napokban egy hirdetést. Szóval, szeretett otthonunk (Ma, már feltételezem, azért kezdte ezzel, mert valahol gondolom hallotta, hogy erre harapnak a vevők. )

Szóval: Szeretett otthonunk eladó. Eddig jó. Falazata vályog, itt-ott tégla. A vályog jó, de hol a tégla? Valahová biztosan beépítette Béla, de a képen nem látható. Majd megkeresi, aki megnézi. Repedés mentes, nem vizes, a tető stabil. De, lássuk a képeket. Nem tudom, hogy a repedés hol kezdődik, de már az első képen látható, hogy hosszanti repedés osztja meg a két ablak közötti falat. Az utcafrontról is látható, hogy nem egy cérnaszál akadt fel a falon. Tovább haladva, a fal derékig felázva. Ez mi lehet? Talán a kacsaúsztatóból terelték erre a vizet a kacsák? Biztosan, mert ugye a ház nem vizes. A bejárati ajtó kicsit görbe, de lépjünk be rajta. Itt egy veranda fogad, vagy divatosabban előtér. Ablakai kicsi kockákból állnak össze. Néhány üveg hiányzik. Így, már a klíma is megoldott. Száradó ruhák uralják a teret. Szemben a konyha, de olyan zsírosa a kő, hogy csúszva érkezhet az ember a mosogatóhoz a tányérokkal. Nem is időzök a képnél sokat, mert van még két szoba és a fürdő. Mindkét szoba mennyezetén beázás foltok, bár lehet, hogy freskóknak mondja, mert beázás ugye nincs a tető stabil. Két heverő az egyik szobában. Egyik két méter magasan ruhákkal teledobálva. Olyan otthonos. A másik szobáról nincs is kép igazán csak egy földön heverő cipő, amiből látom, hogy nincs parketta vagy padló. Hepehupás beton az egész. Már csak a fürdő van hátra, de mikor meglátom, szívesebben mennék hátra. Csempék itt-ott hiányosak, de ahol van ott is hol fehér, hol sárga. Itt, már azt kérdezem, hogy mondd, mit szerettél rajta? Mitől volt ez számodra a szeretett otthon? A kád vastagon vízköves. A csap rozsdás. A kézmosó sarokba dobva, majd legyen rá az új tulajnak gondja. Keresném még a wc-ét, de nincs. Legalábbis képet nem találtam. Biztosan pottyantós van kint valahol. Elég is volt a benti séta. Még néhány külső kép a tetőt mutatja, amin van cserép, de elég rozoga alapokon pihen. Van melléképület, amiről azt mondja, hogy sok lehetőséget kínál. El is gondolkodom nyomban, hogy azonnal bontandó vagy várhat még egy- két hetet. A kert gondozott és ápolt. Ja, dzsungeltúra remek helyszíne lenne, az tuti. Aki megveszi nem fog unatkozni. Ez lenne egy szeretett otthon? Legalább őszinte lenne, és azt írná, hogy szabadulni akarok tőle, mert repedt, vizes, és felújítani nincs se kedvem, se pénzem. Ugye, ilyen esetben másként nézne rá az ember és más érzést keltenének benne a képek, mert talán látná benne a lehetőséget. Sok sikert, mondom, és bezárom a hirdetést. Többet nem is nézek, mert egy napra elég volt ez bőven. A végén az árát látván, ki is kerekedik a szemem, és el is fogyott minden szavam.

Van egy kutyám, Levente.

Leviszem sétálni reggelente.

Neki, van ehhez kedve.

Nekem, gyakran teher,

mert aludnék még ezerrel, de

nem hagy Levente,

mert az ágyamnál állva jelzi,

Jó lenne, ha valaki levinne pisilni.

Álmosam nyitom szemem.

Keresem leventét, de nem lelem.

Ágyam mellett áll a párom.

Én, a valóság és az álom határán lebegek,

miközben jó reggelt kívánok.

Ő, rám néz mosolyogva, és

oly kedvesen mondja,

„Véget ért az álom szívem.

Itt az ideje felkelni,mert vár a munka.”

Érzem, a gőzölgő kávé illatát.

Csodás ez a reggel, csak

Levente hiányzik.

Párom, gondoltomban olvas,

mert mosolyogva mondja:

Levente sétáltatása, az

éjszakai álomig letudva.

Mikor, rózsafüzért morzsolva,

halk imában kérted az Istent, hogy

csak ennek legyen vége, és

jók leszünk Uram végre.

Hitted, jobbak leszünk, mert

a bajban hasonló imák szálltak az égbe.

Hitted, hogy összekovácsol minket a járvány,

és tanulunk belőle,

De! Tévedtél!

Lassan teltek a napok, és

csillapodott a járvány, és

reménykedve lépdeltél a járdán, mert

hitted, boldogok leszünk végre.

De! Tévedtél, mert nem változott semmi.

Még mindig jó gonosznak lenni,

a másiknak nekimenni.

Mosoly helyett, jól beszólni.

Nincs szeretet, győzött a közöny.

Reményeid is már veszve,

mert hiába imádkozol minden este,

semmi nem akar változni.

Kiröhögnek, ha szeretetről kezdesz el beszélni.

Bolondnak néznek, ha segítesz annak, aki kéri.

Olykor, már köszönésed is tolakodónak érzik,

és a szemedbe nem akar nézni senki.

Hitted, hogy jobb lesz.

De! Tévedtél!

Nem tanultunk semmit.

Imáinkba foglalt álmainkat, feledtük rég.

Reményekkel jöttünk.

Hittel éltünk.

Örökké a boldogságot kerestük,

de nem nagyon találtuk.

Küzdöttünk, harcoltunk.

Magunknak otthont akartunk.

Gyereket nemzettünk, boldogságban.

majd neveltük, kisebb, nagyobb sikerrel őket,

miközben mi is tanultuk a szülővé válást.

Kapaszkodtunk apró örömökbe.

Remélve, hogy ha erősen szorítjuk,

akkor nagyobbra nő és végre eljön a boldogság,

amire születtünk.

Betegség és harc, de a boldogság,

jönni nem akart.

Közben szépen peregtek az évek.

Ó, hányszor szerettük volna visszafordítani őket.

Mindig csodára vártunk,

és soha nem értettük, hogy miért nem kaptuk meg.

Ennyi lenne csupán az élet?

Kérdeztük magunktól könnyes éjszakán,

majd reggel letöröltük könnyeinket,

és mentünk tovább, mert várt a munka,

és a rohanó világ.

Aminek először nem is értettük a ritmusát,

majd beletanultunk szépen,

és futottunk mi is, ahogyan mindenki más.

Majd, évről évre, lelkünkre ült a gyász,

mert lassan elmentek azok, akik hosszú évtizedeken át

velünk voltak.

Egyre közelebb az elmúlás.

Tudjuk és érezzük, mert itt-ott már nagyon fáj.

Aztán, eljött a nap,

mikor örömet okozott a felkelőnap, a téli táj,

egy finom falat, egy kiadós séta, egy ölelés.

Ó, mennyi csoda, csak nem vettük észre,

mert nagyban gondolkodtunk,

és nagy boldogságra vágytunk,

és soha nem gondoltuk,

hogy a sok apró, kis boldogság, adja meg azt.

Ma, már öreg fejjel, megtanultuk a leckét,

de már nem soká élvezhetjük,

mert vészesen fogynak az évek.

De, ma már tudjuk,

hogy futva, rohanva, mentünk el a mellett,

ami mindig ott volt és csendesen kérte,

vegyél észre!

Reményekkel jöttünk.

Felismeréssel távozunk,

mert ma már tudjuk,

itt van az, amit kerestünk,

de mi csak kergettük.

Kimondod, majd feleded szavad.

Mondd miért?

Szavaiddal miért simogatsz lelkeket,

ha puszta szavak voltak részedről csupán?

Mi lenne, mondd, ha minden úgy lenne,

ahogyan ígérted, és

szavaid hitelesek lennének?

Játszani a másikkal, nem ér, mert a

sors téged is utolér, és

Te fogsz a legjobban csodálkozni, ha

azt kapod vissza, amit adtál és

könnyes szemmel kérdezed majd, hogy miért?

Szavaid legyenek őszinték, és

felelőtlenül soha ne ígérj!

A lélek nem felejt.

Igaz, megbocsát, de

szavaid számára semmit nem jelentenek már,

mert tudja, amit mondasz, azok csupán szavak,

és puszta ígéretek, amiből soha nem lesz semmi,

mert ígéreted az érdek vezérli.

A szónak súlya van, és ha csalódást okoztál, akkor

többé hinni neked már nem fog soha,

mert lelkén a fájdalom szava.

Repülnek az évek.

Gyorsan véget ér az élet.

Ami, ma a jelen, az holnap,

már csak a múlt.

Maradnak az emlékek, és

talán egy- két barát, akik,

úgy szeretnek, ahogyan vagy, és

nem akarnak megváltoztatni téged.

Hálás lehetsz a sorsnak, ha

megadja ezt neked.

Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és

talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,

ami lassan feledésbe merül,

mert sok a gáncs a gyűlölet.

Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.

Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és

miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?

Olyan erőket hagyunk futni,

amitől szárnyra tudnánk kapni.

Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és

reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.

Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert

egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.

Sírnak a fák, és zokogva kérik,

NE VÁGJ KI! Kérlek!

Tűzre, ne dobj engem!

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Egyszer dobsz tűzre, és

meleget is csak egyszer adok, de

ha maradhatok,

még sok-sok örömet adhatok, és

az élhetőbb bolygóért én is tehetek.

Nélkülem sivárabb lesz a világ, és

egy idő után, fűteni sem kell már,

de nem leszel boldog,

mert sivatagban bolyongsz majd.

Mondd, megéri elvenni életem,

mikor én hűen szolgállak téged?

Feltöltöm lelked nyugalommal.

Kényeztetem szemed szépségemmel.

Megpihenhetsz lombjaim alatt, ha elfáradnál.

Ugye, milyen sok kedves pillanatot adhatok?

Miért nem értékeled, mondd?

Még, mindig ki akarsz vágni?

Ha, nem érintettem meg szíved,

akkor hallgass az eszedre,

és mielőtt kivágsz,

gondolj a következőkre:

Ha, kivágod a fákat, elpusztulnak az erdei állatok, és

a madarak sem dalolnak többet már.

Ugye, nem akarod?

Azért, hogy friss oxigén kerüljön a légkörbe, a fák a felelősek.

Nem kell az oxigén?

Felelj már, mielőtt meglendíted kezedben a baltát!

Kietlen, sivár pusztaságot akarsz?

Unokáidnak milyen életet szánsz?

Kérlek, gondolkozz már!

Dobd tűzre a baltát, és ültess inkább fát, és

kérlek, ne vágj ki több fát!

Ugye hallod a fák zokogását és megérted, hogy

fák nélkül nincs élet?

Ezért, ültess inkább minél több fát!

Meglátod, hasznodra válnak.

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!