Sírnak a fák, és zokogva kérik,

NE VÁGJ KI! Kérlek!

Tűzre, ne dobj engem!

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Egyszer dobsz tűzre, és

meleget is csak egyszer adok, de

ha maradhatok,

még sok-sok örömet adhatok, és

az élhetőbb bolygóért én is tehetek.

Nélkülem sivárabb lesz a világ, és

egy idő után, fűteni sem kell már,

de nem leszel boldog,

mert sivatagban bolyongsz majd.

Mondd, megéri elvenni életem,

mikor én hűen szolgállak téged?

Feltöltöm lelked nyugalommal.

Kényeztetem szemed szépségemmel.

Megpihenhetsz lombjaim alatt, ha elfáradnál.

Ugye, milyen sok kedves pillanatot adhatok?

Miért nem értékeled, mondd?

Még, mindig ki akarsz vágni?

Ha, nem érintettem meg szíved,

akkor hallgass az eszedre,

és mielőtt kivágsz,

gondolj a következőkre:

Ha, kivágod a fákat, elpusztulnak az erdei állatok, és

a madarak sem dalolnak többet már.

Ugye, nem akarod?

Azért, hogy friss oxigén kerüljön a légkörbe, a fák a felelősek.

Nem kell az oxigén?

Felelj már, mielőtt meglendíted kezedben a baltát!

Kietlen, sivár pusztaságot akarsz?

Unokáidnak milyen életet szánsz?

Kérlek, gondolkozz már!

Dobd tűzre a baltát, és ültess inkább fát, és

kérlek, ne vágj ki több fát!

Ugye hallod a fák zokogását és megérted, hogy

fák nélkül nincs élet?

Ezért, ültess inkább minél több fát!

Meglátod, hasznodra válnak.

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!