Reményekkel jöttünk.

Hittel éltünk.

Örökké a boldogságot kerestük,

de nem nagyon találtuk.

Küzdöttünk, harcoltunk.

Magunknak otthont akartunk.

Gyereket nemzettünk, boldogságban.

majd neveltük, kisebb, nagyobb sikerrel őket,

miközben mi is tanultuk a szülővé válást.

Kapaszkodtunk apró örömökbe.

Remélve, hogy ha erősen szorítjuk,

akkor nagyobbra nő és végre eljön a boldogság,

amire születtünk.

Betegség és harc, de a boldogság,

jönni nem akart.

Közben szépen peregtek az évek.

Ó, hányszor szerettük volna visszafordítani őket.

Mindig csodára vártunk,

és soha nem értettük, hogy miért nem kaptuk meg.

Ennyi lenne csupán az élet?

Kérdeztük magunktól könnyes éjszakán,

majd reggel letöröltük könnyeinket,

és mentünk tovább, mert várt a munka,

és a rohanó világ.

Aminek először nem is értettük a ritmusát,

majd beletanultunk szépen,

és futottunk mi is, ahogyan mindenki más.

Majd, évről évre, lelkünkre ült a gyász,

mert lassan elmentek azok, akik hosszú évtizedeken át

velünk voltak.

Egyre közelebb az elmúlás.

Tudjuk és érezzük, mert itt-ott már nagyon fáj.

Aztán, eljött a nap,

mikor örömet okozott a felkelőnap, a téli táj,

egy finom falat, egy kiadós séta, egy ölelés.

Ó, mennyi csoda, csak nem vettük észre,

mert nagyban gondolkodtunk,

és nagy boldogságra vágytunk,

és soha nem gondoltuk,

hogy a sok apró, kis boldogság, adja meg azt.

Ma, már öreg fejjel, megtanultuk a leckét,

de már nem soká élvezhetjük,

mert vészesen fogynak az évek.

De, ma már tudjuk,

hogy futva, rohanva, mentünk el a mellett,

ami mindig ott volt és csendesen kérte,

vegyél észre!

Reményekkel jöttünk.

Felismeréssel távozunk,

mert ma már tudjuk,

itt van az, amit kerestünk,

de mi csak kergettük.