Párnának támasztja hátát, hogy a hideg vas ne nyomja hátát. Szeme könnyes. Kezével keresné a könyvet, hogy olvasni tudjon, de nincs, mert valaki elvitte, mikor tegnap a padon felejtette. Nézi a valaha volt fehér falat, ahol jó magasan egy légy járja táncát. Magabiztos, mert tudja, ilyen magasan lecsapni senki nem tudja. Kerekek csikorgása, hangok kavalkádja, illatok vegyes egyvelege. Ez, most az élete. Tekintete a falon pihen, aminek színe olyan, mint az övé, sápadt. Ettől csak a főzelék volt vidámabb tegnap, mert azon volt valami szaft, ami életet adott a lisztes töknek. Étvágya nincs. Napok óta nem kell neki az ebéd. Nem várt csodákat, mert kórházban mit is várjon, de nyomasztó minden és lelke percről, percre törik darabokra, társulva a testi fájdalmakkal. Gyakran kiáltana, hogy nem bírom, de erőt vesz magán, mert vénségére tudja, van, aminek nem adhat hangot és jobb, ha mélyen hallgat. Inna egy pohár vizet, de magára önti, mert gyenge a keze. Könnyes a szeme. Mint egy magatehetetlen csecsemő, olyan vagyok. Erőre vajon mikor kapok? – kérdezi magától. Nehezen kidöcög a folyosóra, hogy sétáljon kicsit. Azon a folyosón, ahol a halál suhan át naponta többször. Ennyi az élet, sóhajt fel ilyenkor, de nincs ideje sokat gondolkodni, mert a nővér szavára összerezdül teste. Mint valami parancsnok, úgy vezényel. Érzékeny lelkének nagyon fáj a szó. Mit keres itt? Pihenjen! Menjen vissza a szobájába. – csattan hangja.  Csoszogva visszaviszi lába. Boldog, mert meggyőződött róla, hogy még tud járni. Szobába lépve forog a gyomra, mert szobatársánál tele a pelenka. A nővér is érkezik, ki az ebédet hozza éppen, de sietve távozik, mert sok a dolga. A pelenka csere várat magára. Vízben úszó zöldség. Ez, az ebéd. Nem is nézi tovább. Jöhet a déli gyógyszer, aminek keserű az íze, de talán segít valamit. Elmajszol még egy kekszet, amit a szekrényében őrizgetett, majd elnyomja az álom. Álmában szép és fiatal. Réten futkos és nevet arca. Álmától mosolyog arca. Csapódik a fém szemetes teteje és riadva ébred. Nem is tudja, hol van. Körülnéz és látja, a takarítónő a szemeteszsákot maga után húzza. Megremeg a teste a feketezsák láttán, mert milyen gondolata is lehetne, így gyengén, élete vége felé. Egy ilyen zsák lesz, amiben kiadják majd azt a néhány rongyot, amit magával hozott, mert rongy az már csupán annak, aki átveszi. Egyedül neki oly kedves a pulóver, amit még a lánya vett neki. Kincs csupán az szövet kis papucs, amit párja oly szeretettel a lábára húzott, mikor tavaly az udvaron elesett és bokája darabosra tört. Nézi a papucsot és könnyes szemmel, halkan suttogja, megyek papa hamarosan. Emlékek,.. Szabadulni nehezen tud már, mert csak ezek maradtak. Nem tervez már előre hosszú évekre, mert mi értelme is volna. Mint aki álomból riad, gyorsan az órájára nézett. Könnyeit gyorsan letörölte és minden fájdalmát félretéve készülődni kezdett, mert hamarosan látogatási idő és gyerekei nem láthatják fájdalmát, szomorúságát. Nekik a mosolyt kell látniuk amivel, megajándékozza majd őket. Nem aggódhatnak érte, hisz gondjuk van nekik is elég. Remegő kézzel elővette a rúzst a táskájából ás pirosítóként arcára kente, majd óvatosan szétoszlatta. Belenézett a tükörbe és elégedett volt, mert arca olyan pirospozsgásnak tűnt, mint aki egészséges. Már hallotta lánya lépteit, amit ezer közül is megismert volna. Mosoly ült arcán, mikor magához ölelte gyermekét, mert tudta talán ez az utolsó ölelése és azt akarta mosolya maradjon vele és adjon neki erőt, mikor sírni volna kedve.  Szeretlek, mondta és úgy ölelt, mint még soha.