- Munka után sétálunk kicsit? Olyan szép már a város és nézelődhetnénk is egy kicsit a pavilonoknál.

- Remek ötlet! Legalább kikapcsolódunk kicsit.

Lassan peregtek a percek. Az öreg óra mutatója nehezen akarta mutatni a munkaidő végét. Négy órakor a két kolléganő, akik már régóta barátnők is, elindultak, hogy belevessék magukat a város ünnepi forgatagába.

- Csodás! Nagyon szeretem ezeket a fényeket. Boldog vagyok ilyenkor.

- Én is! Érzed ezeket a fűszeres illatokat? Gyere, kóstoljuk meg, hisz a karácsonyhoz a forralt bor is hozzátartozik.

A meleg, gőzölgő bögrét kezükben tartva beszélgettek és ízlelgették az aromás italt. Halk karácsonyi dalok töltötték be a teret. Vidámak és boldogok voltak. Átjárta Őket az ünnep hangulata, majd elindultak felfedezni a pavilonok kínálta ajándékokat. Vettek is egy-két apróságot.

- Nézd, milyen gyönyörű szív!

Panni a szívre tekintett és arcáról eltűnt a mosoly. Merengve tekintett maga elé és a tavalyi szívet látta maga előtt, amit Pétertől kapott. Óriási mézeskalács szív volt és szeretlek volt ráírva. Olyan szép karácsony volt. Ő, és a kedvese együtt töltötték az ünnepeket. Halvány kis mosoly jelent meg az arcán, ahogyan felidézte az egy évvel ezelőtti ünnepet. Majd, elöntötték annak a nyári napnak az emlékei, mikor Péter mélyen a szemébe nézett és röviden csak azt mondta, ennyi volt és vége, és ő könnyes szemmel nézett Péter után, követve távolodó alakját. Az emlékek könnycseppként mosták arcát. Elhaló hangon szólt barátnőjéhez: menjünk, kérlek! Nem törölte le arcáról a könnycseppeket, hagyta végig folyni, mert úgy érezte, Péter simítja arcát végig, újra.