Szavak mögött

2023.jan.17.
Írta: J.Irén komment

Karjaidban

szerelmes_par_1.jpg

Mikor átölelsz, elmúlik a bánat.

A kínzó sebek sem fájnak.

Eshet eső, döröghet az ég, ha

velem vagy, minden oly szép.

Megállítanám az időt, hogy

örökké érezzem,azt a boldogságot,

amit, karjaidban megtalálok.

De, az idő pörög szüntelen.

Hol jó, hol kevésbé jó,

amit ad nekem.

Nem harcolok a sorssal,

mert, mi értelme volna.

Elfogadom, amit ad.

Egyetlen vágyam csupán, hogy

életem utolsó perceiben is,

                                                                                                   Te, ölelj át.

Címkék: karjaidban

Mit ér az egész?

sziv_9.jpg

Mit ér az egész, ha látszat minden?

Mit ér az érdeklődés, ha nem őszinte?

Összevissza firkált szavak.

Udvariasságnak tűnnek csupán,

mert, nincs benne érzelem.

Szívecskés képek, és csókos hangulatjelek.

Mondani akarják, hogy itt vagyok ám,

gondolok rád.

Ó, micsoda szöveg!

Aki szeret, az keres.

Annak, kevés egy napközben odavetett szó.

Aki szeret, az látni akar, és ölelni,

a világot veled bejárni.

Aki szeret, az hallani akarja hangod, mert

lelkének ajándék a szó, amit mondasz, és

az ő világa, attól boldog, hogy te vagy.

Ámítás az egész, hogy szeret.

Közben, bearanyozza mással az életét.

Mikor kérdezed, mikor látlak?

Egyből jön a válasz:

Mennék, tudod, de ezer még a dolgom.

Ilyenkor, ha búnak ereszted fejed, azért

megsimogatja lelked, mert, azt mondja:

Tudod, hogy szeretlek.

Érted, megtennék mindent.

Fáj a mondat, mert magadban a fentiek fényében,

lefordítod a valóság nyelvére.

Valamikor, jó leszel még, akarta mondani, de

ezt, így, kemény lett volna kimondani.

A bor

uveg2_1.jpg
Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!
- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.
Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.
„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.
Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.
Címkék: a bor

Vágy és lélek

no2.jpg

 

Állt a lány a parkban. Hűvös volt, így kardigánját jó szorosan összehúzta testén. Gyomra korgott, lába is fáradt volt már kissé, de a padra nem akart leülni, mert hűvös őszi hajnalon nem szeretett volna megfázni a vizes padon. Haja szürke volt és sampont kívánt, gyomra pedig egy-két finom falatra várt. Két napja már annak, hogy megette az utolsó zsíros kenyeret. Az az egészben a legrosszabb, hogy éjszakák is vannak, melyek kínosan hosszúak és félelmetesek. Hiába gondol arra a világra, amiben élt, az íróasztalra, a meleg szobára, amiből most jól jönne egy kevéske. Véget ért minden. Egy döntés, egy tollvonás és már ott sem vagy, ahol addig minden nap vártak. Az tudja ezt átérezni csak, kinek volt már benne része és elég sokan megtapasztalhatták már sajnos. Mondta így magának, sorolva sorban a történéseket, mert kinek mondja, nem tudja.

Nincs családja, árva Ő már. A szülők két éve haltak meg egy balesetben, amit Ők akartak és okoztak, mert fejükön oly sok volt az adósság, hogy azt hitték, ez a megoldás, de nem oldottak meg semmit, csak összetörték a lány lelkét, s eldobták maguktól a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb is lehet, de a lány sorsa mikor és hogyan fordul jóra? Munkája elvesztésével az a piciny világa is összeomlott, ami addig volt. Olyan nagyot szólt annak az aprócska világnak is a szétesése, mert a remények is tovaszálltak. Egyetlen dolog volt, ami előnyére írható és a reményre okot adó, az pedig a kora. Fiatal, még 24 éves és előtte az élet, de milyen? Hol a kiút és hogyan? Most azon gondolkodik, merre tovább, hisz fedél nincs a feje felett, mert fizetni nem tudott, s mondták, akkor máshol keresse útját.

Azóta az utca az otthona, mi büdös és barátságtalan. Hiába süt ki a nap, nem szépíti meg a poros falakat. Legalábbis Neki nem. Elfogyott az utolsó fillér is, abból volt a zsír, meg a kenyér, de most mi lesz, mert kéregetni nem tud és nem is szeretne. Fejében az a gondolat nem hagy pihenést, hogy miért utasították el oly sok helyen? Miért nem látták benne azt, ki tudna és akarna dolgozni?. Fene sem érti, mondta gyakran. Talán, ha lenne tükröm, megadná a választ, de nincs, túr közben hajába, majd kezét szagolta, és brummmm…  mondta és még testét is megrázta a felismerés, hogy hajának már nincs illata, csak szaga.

Elképzelte az óriási fürdőkádat, amiben nyakig elmerül az illatos fürdőben. Testébe beissza magát az illat és ott is marad, haja parfümtől illatos és úgy lobognak a bársonyos tincsek, ahogyan a szél repíti őket. Úgy elmerült az álomban, hogy nem is vette észre, hogy már a vizes padon ülve szőtte álmát tovább. Szorosabbra próbálta húzni a kardigánt, de az már nem engedett tovább. Könnycseppek jelentek meg arcán, majd fejét tenyerébe hajtotta és zokogott fájdalmasan.

Egy férfi régóta figyelte már a lányt, miközben ősz haját néhányszor megsimította. Talán kedvet kapott a lánytól, hogy Ő is megsimítsa néhány szál haját, de nem ezért volt a mozdulat. Ez akkor látszott tisztán, mikor a lány mellé lépett, mert újra simította fejét, de nem a haja miatt, hanem az izzadtság miatt, ami itt-ott kopaszodó fejét borította. Tétován állt a lány mellet, majd köhintett, de a lány nem vett tudomást Róla, csak zokogott vigasztalhatatlanul. A férfi köhintett újra, de most kétszer, gondolván, csak észreveszi a lány. Nem tévedett, mert a lány felemelte a fejét, majd a kardigánja ujjába megtörölte arcát.

- Sajnálom, hogy sír és nem tudom nézni, hogy egy szép, fiatal lány zokog e hajnali órán.

A lány nem szólt, csak a férfiara nézett és mintha már nem is lenne ott, lehajtotta a fejét.

- Na, nehogy folytassa, mert meghasad a szívem ha könnyeit kell néznem. Tudja, már tegnap este is láttam itt, sőt, tegnap előtt is. Hoztam reggelit Magának. Kérem, fogadja el.

Közben a férfi a táskájába nyúlt és három szendvicset és két túrós batyut tett le a padra.

- Köszönöm, nagyon kedves! – és gyorsan beleharapott az egyik szendvicsbe. A férfi szíve összeszorult, mert éhes embert már látott, de éhezőt még soha és ez nagyon megérintette.

- Ne haragudjon! – Szólt két falat között a lány. – Még meg sem köszöntem.

- Megköszönte kedves.

- Akkor segíthetek valamiben? Már csak azért kérdezem, mert  itt áll és nem mozdul. Ó én kérek elnézést, az oly ostoba gondolataimért. Ugyan, miben tudnék én segíteni? Úgy jött a gondolat, hogy nem is gondoltam át ezt az egészet.

- Ne kérjen bocsánatot, mert nincs miért. Egyen kedves! Mondja, mit szólna egy jó fürdőhöz? Szívesen átadom a fürdőszobámat.

A lány gondolkodóba esett, mert nagyon vágyott arra, hogy illatos, tiszta legyen teste, de tudta, ha a férfi lakására felmegy, tiszta testét a férfinak kell adnia. Két ok miatt is. Azért, mert a férfi ezt várja, a másik ok pedig az, hogy Őt úgy tanították, hogy amit kap, azt köszönje meg és jelen pillanatban ez számára óriási adomány. Soha nem gondolta, hogy ilyen fiatalon élelem és habos fürdő lesz a legnagyobb vágya.

- Igen, köszönöm és elfogadom!

- Nem lakom túl messze, indulhatunk is, ha gondolja.

A lány kicsit félt, mert nem akarta idegen férfinak adni testét, de tudta, mással köszönetet mondani nem tud. Barátságos kis lakása volt a férfinak. Az előszobába lépve a lány letette hátizsákját és szégyenkezve lehúzta cipőjét. A férfi a szoba felé invitálta, de a lány csak a fejét rázta.

- Inkább a fürdőszobát választanám! – Szólt halkan, kipirult arccal. A férfi elmosolyodott, majd a gardróbszekrényhez lépett s törölközőt, meg valami fehér anyagot vett elő.

- Tessék, kedves, a törölköző és egy hálóing, még szegény anyámé volt. Tudom, hogy nem mai darab, de jobbal sajnos nem szolgálhatok.

A lány megköszönte és már záródott is a fürdőszoba ajtó. A férfi még mindig mosolyogva a szobába ment és konyakot öntött magának, majd a kanapéra telepedve kortyolgatta. Itt találta a lány, mikor közel egy óra múlva a szobába lépett. A férfi végig mérte, majd még nagyobb mosoly jelent meg arcán.

- Töltsön magának valamit és jöjjön, üljön le.

- Köszönöm, de nem szoktam inni. Majd magában mondta, jöjjön, aminek jönnie kell. Fodros hálóingét egyenesre húzta és úgy viselkedett, mint egy múzsa. Szeme csillogott, ki tudja miért, arca fénylőn piros volt a pírtől és teste maga volt a tökéletes kép, de a férfinak ettől a látványtól nem festeni, vagy írni támadt kedve, mert a látványtól megmozdult nemes szerve. Észreveszi ezt a lány és illegeti magát. Csípője ring, haja leng, alakul ez, mondja halkan, majd megsimogatja a férfi arcát, hogy ezzel fokozza mosolyát. Elég egy érintés és mesél az arc, miről leolvasható a gondolat. Jó, hogy nekem adod magad. Folytatás gyanánt a férfi magához húzta a lányt és testük szorosan simult egymáshoz. Forró női mell hevíti, a már izzó férfi testet és a lány fülébe súgja, kívánlak. Enyhe mosoly a női arcon, mert büszke arra, hogy a férfi Őt akarja, mert szép a teste, de a lelke más szót kíván és oly régóta nem hallotta már. Úgy simulni test, a testhez, hogy szerelem lángja ég a testben és a lélekben és szeretlek, szó cseng a fülekben. Erre várna Ő, de hiába, marad a test varázsa.

Gondolataiból visszatérve, szemével a férfi szemét kereste újra és ajkát kínálta csókra. Ekkor a férfi óvatosan eltolta magától, miközben teste izzott a vágytól.

- Nem könnyű most nekem, mert hevesen kívánlak, de bármennyire is tökéletes vagy, nem tehetem meg, hogy engedek a testi vágynak, mert az által a lelked törném össze és arra vigyázni kell, mert így is össze van már törve. Én segíteni szeretnék Neked, mert tudom, arra van szükséged és felajánlom szerény hajlékomat, hogy újra kezdhesd életedet.

A lány szemei könnybe lábadtak és ajka köszöntet rebegett.

- Mondd, akkor mivel köszönhetem meg azt, amit értem teszel?

- Azzal, kedves, hogy boldog vagy és gyönyörű tested annak adod, akit nem csak tested, de lelked is kíván.

- Te gondolatolvasó vagy? A ki nem mondott szavaimat is hallod? Hogy van ez?-  - - Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy légy boldog és hidd el, van aki önzetlenül segít, mert bármennyire is szeretné, nincs kedve egy virágot tönkretenni még azelőtt, mielőtt virágba borult volna.

Címkék: lélek, vágy

Ünnep

otszazas2.jpg

Kezében gyűrött ötszázast szorongatva, arcán mosollyal mélyen alszik. A régi kopott szürkés, felismerhetetlen mintájú takarója fehérre cserelve, öleli körbe testét.

Valami szépről álmodik Ő. Ő, akinek az utca az otthona és aki tegnap még boldog, boldogtalannak, kellemes ünnepeket kívánt.

Furcsa volt hallani hangját mert soha nem szólított Ő meg senkit és nem is kéregetett soha, de tegnap beszédes volt. Talán a bornak köszönhető, amit reggel talált maga mellett mikor felébredt.

Csodálkozott is nagyon hogy ki tehette oda mert nem akármilyen bor volt az. Drága nemes nedűt rejtett a palack. Először csak forgatta és talán azon gondolkodott, hogy mit is kezdjen vele, miközben remegett a keze a hidegtől és az Ő lelke is ajándékra vágyott.

Egyszer van ünnep, győzhette meg magát mert felbontotta a palackot és élvezte a szájában a testes bor ízét.

Nem kellett sok hogy a fejébe száljon mert nem igazán fogyasztott alkoholt de ez a nap más volt.

Így történhetett meg, hogy boldog ünnepeket kívánt minden arra járó idegennek.

Arca furcsa érzelmek játékát tükrözte vissza mert volt rajta mosoly és látszott az alkohol vonásokat megváltoztató rajza is de tagadhatatlanul ott voltak arcán a könnycseppek is.

Míg mint valami mantrát mondva ismételgette a köszöntő szavakat, addig gondolatai valahol máshol voltak.

Talán a szebb, boldogabb napokra gondolt és azokra kiket szíve mélyén őriz és szeret örökre.

Sokan megálltak és kis aprót adtak neki de olyan is akadt ki papírba csomagolva élelmet hozott.

Volt mandarin és banán is. Öreg nénike is táskájában keresett valamit mikor arra jártam és biztosra veszem , hogy az Ő ajándéka volt az a fehér huzat ami még békebeli módon van keményítve.

Más volt ez a nap mint a többi hisz sokan észrevették Őt és nem siettek el előtte.

Ma még mélyen alszik Ő, kezében az ötszázast szorongatva, arcán mosollyal.

Most talán boldog álmában mert tele a pocakja és gazdag is mert van ötszáz forintja.

Nem zajonganak körülötte. Mindenki csendben halad el mellette, mert talán azt szeretnék had legyen még boldog kicsit, így őrzik álmát, mert lassan elmúlik az ünnep és szembe találja magát a szürke hétköznapok valóságával.

Azzal a valósággal mikor az emberek már csak elrohannak mellette és észre sem veszik és jó ha életmódját meg nem vetik.

Véget ér lassan az ünnep és halványul a szeretet fénye és talán egy évet kell várnia arra, hogy újra összegyűrt ötszázas legyen a kezében.

Idős néni szólít meg, miközben leteszem a szatyromat amiben van kis ez-az amit adni tudok.

- Tudja kedves, hogy tegnap ott volt az éjféli misén is. Ott állt a templom kapuban és halkan imádkozott.

Vajon mit kérhetett az Úrtól az kinek nincs már senkije és az utca az otthona?

Vajon mindenki ilyen szerencsés volt aki az utcán él?

Tudom sok magányos lélek várta azt, hogy valaki beköszönjön hozzá az ünnepek alatt. Mondhatnánk Ők szerencsésebbek mint azok kik az utcán élnek mert van fedél a fejük felett de az Ő lelkük is úgy vár egy szóra egy kis szeretetre mint kiszáradt sivatagi homok az esőre.

Talán még nem késő, hogy környezetünkben megtaláljuk azokat kiknek széppé varázsolhatjuk az ünnepét egy szívből jövő kedves szóval.

Én csak azt szeretném hogy ne halványuljon a szeretet fénye és szeressünk egész évben, mert a szeretet gyógyszer, ajándék és csak rajtunk múlik, hogy mennyit adunk belőle hisz végtelen forrása a szívünkben van.

 

 

Címkék: ünnep

Karácsonyi füzér

fuzer2.jpg

 

Folyamatosan havazott már napok óta. Óriási hótömeg nehezedett az öreg fenyőre. Ágai fájdalmasan sírtak és a föld felé hajoltak, így sokkal kisebbnek látszott, mint valójában volt. Szeretett volna a legszebb fenyő lenni a környéken és büszkén kihúzni magát, de a nagy hó súlya alatt ez lehetetlen volt azon a téli napon. A kis határszéli házacskák kéményei füstcsíkokat festettek és olyanok voltak, mint akik egymással versenyeznek, hogy melyikük füstcsíkja tud szebb mintát festeni az égre. Az utcák még havasan pihentek, mert itt a tavasz tisztította a havas utakat. A járdák viszont már mindenütt tisztára voltak söpörve, mert dolgos kezek, ha kellett még éjszaka is söpörték, mert annak, tisztának és csúszásmentesnek kell lennie még akkor is, ha az ott élők egész nap ki sem mozdulnak. Az aprócska házacska ajtaja lassan nyílott, mintha a télapó kukucskálna ki, felmérve, hogy esik-e még, de Józsi bácsi nézett ki, kinek ősz haja és nagy ősz szakálla volt. A gyerekek mindig csodálkozva nézték Őt, de Józsi bácsi csak kedvesen mosolygott és mindenkihez volt egy jó szava, akár gyerekkel, akár felnőttel volt dolga. Lassan a fejére húzta a már eléggé elnyűtt fekete kötött sapkát, nyaka köré tekerte a hosszú fekete sálat, amit előtte megpuszilt. Arcáról letörölte az aprócska könnycseppet, nehogy ráfagyjon és elindult a fenyő felé.

Megállt a fa előtt, hosszasan nézte, tekintetével simogatta az ágakat, majd így szólt hozzá.

- Segítened kell nekem, mert egyedül nem fog menni. - Majd elhallgatott és várt a válaszra, de nagy volt a csend, majd folytatta.

- Tudod, már csak Veled beszélgethetek, mert ki hallgatná már meg, hisz Júliám nincs már velem. Neki mindig elmondtam minden gondolatom és Ő válaszolt nekem. Nagyon szerettem és szeretem még ma is, mert akit szeret az ember, azt szereti a síron innen és túl is. Utolsó karácsonyom ez nekem és érzem, mert mióta elment az én drágám, már fáj mindenem. Lelkem fájdalma szétmarja testem és ma már az is fáj, ami eddig soha, de ez a sorsom és nem is tiltakozom ellene, mert tudom, ha menni kell, Ő vár rám és számomra az lesz a boldogság. Itt a földi életemben már kevés a boldogság. Elvisz a tél engem is, majd meglátod! Tavasszal már nem hozom ki a kis sámlit, hogy arra ülve beszélgessek Veled. Most viszont nagy feladat vár rám, mert ágaidat meg kell szabadítanom a hótól, aminek súlyától roskadozol. Óvatosan, na és már kicsit komótosan is csinálom majd, mert nem szeretném, ha ágaid megsérülnének. Miután ezzel megvagyok, majd fel is díszítelek, had örüljön az én Júliám, ha lenéz. Jó sokat vacakoltam azokkal az apró piros termésbogyókkal, mire felfűztem őket. Én nem is tudom, hogy volt az én kedvesemnek ily sok türelme. Minden évben legalább három méteresre fűzte őket. Én legszívesebben a sarokba dobtam volna az egész kosarat, csak azért nem tettem, mert Neki fűztem. Jaj, a cérna is alig találta meg a tű fokát. Nem láttam én azt, még szemüveggel sem és mikor végre úgy éreztem, sikerült, kezem megremegett és kezdhettem elölről. Ráment az egész éjszakám, de nem bánom. Olyan sokat tett Ő értem és soha nem tudtam viszonozni. Na, de lássunk munkához, mert soha nem leszünk készen.

Megsimogatta Józsi bácsi az alsó ágakat, majd elindult a kert felé a kis szerszámos házikóba. Keresett egy közepes vastagságú botot, ami talán seprűnyél volt régen, majd visszaindult a nagy fenyőhöz. Óvatosan leütögette a teherként ágakra nehezedő havat. Miután végzett, visszavitte a botot a szerszámosba, hisz rend a lelke mindennek. Majd a házba ballagott és onnan egy nagy piros tállal tért vissza a fenyőhöz. Letette a tálat, s kiemelte a fűzért.

- Na, most kéne segítened, mert nem tudom, hogy hogyan tekerjem ágaidra úgy, hogy szép legyen. Te jobban érzed, hogy jó, vagy rossz helyre teszem, így arra kérlek, rázd meg ágaidat, ha úgy gondolod, máshová tegyem. - És elkezdte felrakni a tiszta fára, beszélve folyamatosan a zöld növénynek. Volt, hogy az ág megmozdult, mikor rátette a díszt, akkor megállt kicsit és keresett másik ágat. Mikor elkészült, nézte a fát szótlanul, majd halkan, suttogva mondta: azt hiszem, sikerült. Óvatosan lehajolt és felvette a tálat. Elindult, de egyszer csak megállt, visszafordult a fenyő felé és a tálat simogatva így szólt.

- Tudod, minden évben ebben kelt a tészta, amiből a bejglit csinálta. Olyan finomat, mint Ő, nem tudott sütni senki.

 Nyelt egy nagyot és arcán végigfolyó könnyekkel visszatért a házba.

Az öreg fenyő meséje

fenyofa2.jpg

Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi a  neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen, és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

 A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon, nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna, könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. Oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálás voltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel  simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte  Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem. 

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot éss írva együtt megyünk a szeméttárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.

Ünnep lesz újra

karacsony4.jpg

 

Ünnep lesz újra.

Kitárjuk lelkünk alvó szírmait,

szeretünk, ölelünk újra.

Ajándék minden óra.

Hazamegyünk,

oda ahol már rég nem jártunk,

ahol minden nap aggódva vártak,

de mi úgy rohantunk a napokon át,

hogy ritkán nyitottuk ki a szülői ház ajtaját.

Most belépünk, és lelkiismeretfurdalást érzünk,

mert tudjuk, hogy gyakrabban kellett volna jönnünk.

Ünnep lesz megint, és szeretünk mindenkit.

Adunk annak, aki kéri.

Boldog ünnepet kívánunk mindenkinek,

hisz ünnep lesz újra.

Ajándékokat rejtő, papírok nesze.

Eszünkbe jutnak ők, kik már messze mentek,

és soha nem lesznek velünk.

Mindenkiért, halkan egy imát mondunk.

Örülünk, mert körülvesz a varázs,

az ünnep szeretet varázsa.

Lelkünkben érezzük,

így lenne szép az élet.

Szemünkbe könnyek gyűlnek,

mert feltörnek az emlékek.

Félve, zsebkendőbe töröljük a múltat,

és feltör a fájdalmas sóhaj.

Ünnep lesz újra.

Játszhatunk gyerekként a hóban.

A fenyőfa fénye közelebb hoz szívünkhöz mindenkit,

és érezzük, nagyon jó így.

Néhány nap csupán,

és eltűnik a varázs,

mert vár egy rohanó világ,

ahol halványul a szeretet fénye,

ahol érezzük, hogy az ünnepnek vége, de

ma még izgatottan várjuk a csodát,

mert ünnep lesz újra.

 

süti beállítások módosítása