Tudod mi a szerelem?
Jobban aggódni érted, mint a saját jövőmért.
Azon dolgozni, hogy boldoggá tudjalak tenni.
Hibáidat nem észrevenni.
Kedvedet keresni.
A kedvencedet főzni.
Mikor, indulsz, úgy ölelni, hogy tudd,
mindig van valaki, aki ott van veled.
Tudod mi a szerelem?
Amikor, valaki azt szeretné,
hogy mosolyogjon a szemed, de
ha úgy hozza az élet el is enged,
mert a Te boldogságod fontosabb számára,
mint azok a könnyek,amit érted ejt majd.
Ez, a szerelem!
Szívednek csücske voltam.
Gondjaidnak, vállam adtam.
Könnyeidet letöröltem.
Örökké aggódtam érted.
Veled sírtam, mikor fájdalmadat láttam.
Jó szorosan magamhoz öleltelek, hogy
érezd, ott vagyok veled.
Erőt adtam a gyenge napokon.
Vidámságot csempésztem a szürke télbe.
Kinyitottam az ajtót, ha kopogtattál.
Meghallgattalak, ha arra vágytál.
Asztalt is terítettem, ha éhes voltál.
Szeretettel sütöttem kalácsot, hogy
elűzzem bánatod.
Meleg otthont teremtettem, hogy érezd
van, ahol nagyon szeretnek téged.
Meséltem az életről, hogy milyen szép is lehet,
hogy, Te is álmodhass egy szép világot magadnak.
Olyat, ahol tiéd a főszerep, amiben boldog lehetsz.
Nevetésed, ajándék volt lelkemnek, mert
tudtam, ha önfeledten nevetsz, akkor boldog vagy.
Meghallgattad a mesém, mert napról,
napra, több lett a nevetés,és
úgy ragyogott az arcod, mint a napos ég.
Tudtam, megtaláltad utadat, és rabul ejtették szíved.
Magamban suttogtam csupán,
menj szívem, add szíved.
Itt, véget ért a szerepem.
Szerettem volna betölteni a szíved, de
csak a csücske jutott nekem,de most ezt is visszaadom,
hogy boldogságod ne árnyékolja be semmi, és
teljes szívvel tudj valakit szeretni.
Van néhány kövem. Na, nem drága és nem gyémánt. Csupán vesém termeli szaporán. Azt, mondta a doki, hogy nem lesz ennek jó vége. Ennek műtét lesz a vége. Talán segítene, ha szekérre ülnék, és rögös utakon döcögnék. Az, ő apja is ezt tette és jobban lett tőle. Néztem, kikerekedett szemmel. Hol él ez az ember? Hol találok én itt szekeret? Doki, valami gyógyszert nem lehetne? Kérdeztem kicsit kétségbeesve. Ne terhelje a szervezetét fölöslegesen. Döcögjön inkább rendszeresen. Költözzön vidékre és döcögjön HÉV- el, reggel, este. Vicces ez a fazon, véltem, de tanácsát megfogadtam szépen. Vidékre költöztem, de nem olyan messze, csak annyira, hogy döcögni tudjak reggel, este. Nem is gondoltam volna, hogy a HÉV felválthatja a lovat. A kötött pálya, pedig a döcögős utat. Mikor, először szálltam fel a járműre azt hittem itt a vég. Csattogott, zöttyent, mint valami gép. Gyári munkásoknak jó ráhangolódás a műszakra, de aki még álmos az is felébred nyomban. Kicsit furcsa volt, hogy sok és szűk az ülés, de legalább úgy utazhatunk, mint egy család. Vállunk, testünk összeér, ha egymás mellé ülünk. A velem szemben ülőről, pedig tudhatom, hogy fokhagymás pirítóst evett, mert erősen érzem leheletén. Zötty, zötty! Telefont nyomkod a velem szemben ülő lányka. Olvasom, nagy a bánata, mert elhagyta szerelme. Nem vagyok pimasz, aki más levelébe beleolvas, de látom, ha akarom, ha nem. Ennek a lánynak lelki támasz kell, de nem adhatok, mert ki vagyok én? Senki, csak egy idegen, ki vele utazik ezen a reggelen. Zötty, csatt, zötty! Érzem, köveim vándorolnak. Kezdek izzadni, mert fűtenek rendesen. Most, az a kérdés, hogy kabátomat levegyem vagy ne? Fenekemet égeti az ülés. Messze még az enyhülés. Kínlódásomat látván, átszól egy útitárs. Ez, még mindig jobb, mintha fűtés sem volna, mert arra is van példa. Mellettem a nénike fészkelődik. Keresi a helyét, de nehezen találja meg azt a pontot, hogy kényelmesen ülni tudjon. Combjaival melegíti testem. Könyökével oldalba vág vagy kétszer. Fejkendőjét megigazítja, miközben kosarával egyensúlyoz az ölében, mert az billeg jobbra, balra. Majd, rám néz, és kérdés nélkül mondja.
- Tudja, megyek a piacra. Van két tyúkom és ötven tojásom. Remélem, eladom.
Sülve vagy főve? – kérdezném, de hanyagolom a humort, inkább megtörlöm gyöngyöző homlokom. Lassan, visszarepülök a múltba, mikor még falun éltem. Már, csak a szekér hiányzik.Döcc, zötty, csatt! Köveim érzik a mozgást. Közben, a fejem is fáj már. Melegem van, de nem veszem le a kabátom, mert ölemben tartani nem akarom. Lehet, hogy gyulladt vesém is lesz nem csak kövem, mert izzadtan sétálhatok majd a hidegben, ha utazásomnak vége. Telefonomba temetkezem. Talán jobban repül az idő. Döcc, zötty, csatt! Egy, videót nézek, ez tereli figyelmem.
- Jaj, de szép ember! Olyan, mint az én Jóskám volt fiatalon. – szól a nénike.
Erre, mit mondhatnék? Választ vár, majd feladja, és újra beszélni kezd.
- Tudja, jó ember volt csak szerette a bort. Ez, okozta vesztét. Tudja, szállított ő, ezt, azt, a faluban. Amiből megéltünk szépen. Volt egy szekerünk, meg két lovunk. Olyan, orvos féle is volt a Jóskám, mert akinek veseköve volt, azt szépen szekérre ültette és addig ment vele a falu határában a döcögős úton, amíg el is múlt minden baja. Jaj, nagy kínnal jár ám az a vesekő. Kívánom, hogy soha ne tudja meg, hogy mi az. Na, szóval, egyik este kicsit többet ívott a párom. Befogta a lovakat, és ki tudja miért, vágtázott, míg egy bucka a szekeret felborította és az én Jóskám ott halt meg alatta. Na, nézze! Meg is érkeztünk. Jól elbeszélgettünk.
Döcc, zötty, zötty!
Közvágóhíd. Végállomás. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.
Már, nem titok, ami titok akart maradni. Mert, egyszer mindenről lehull a lepel és feltárul a valóság. Ami, fájdalmas ugyan, de titokban nem marad már.
Luca, törötten ébredt, mert nem sokat pihent, és alvás helyett csak merengett. Napok, sőt hetek óta, oly furcsa érzés tartotta fogva, amitől szabadult volna boldogan, de az nem engedett. Mint, nehéz bilincs úgy telepedett lelkére. Hideg vízzel próbálta frissíteni arcát, miközben várta, hogy megcsörrenjen a telefonja, de az csak némán pihent. Amilyen zajos volt a szilveszter, olyan néma volt a telefon. Gondolatai, szerelme körül jártak, aki az elmúlt hetekben nagyon megváltozott. Nem voltak már olyan forrók az ölelések és vitákat szültek a szavak, mikor találkoztak. Nem is lett volna ez furcsa, mert semmi nem biztos, és addig kell örülni annak ami, van, míg velünk van. Alapjaiban nem változott semmi, de érezte távolodnak egymástól. Péter, egyre határozottabb lett. Magabiztossá vált. Olyanná vált, mint aki semmitől sem fél, hisz ott a biztos háttér, ami neki boldogságot ad. Luca, szinte minden percben azt várta, mikor érkezik el az a bizonyos vége mondat. Hiába, az a hatodik érzék, dolgozott rendesen. Péter, otthonülős típus volt. Munka után, mint egy rendes gyerek ment haza és vagy olvasott, vagy a számítógépet bűvölte. Kivéve, mikor találkoztak, de az utóbbi időben, már nem volt olyan nagy a boldogság, a viszontlátás. Ebből is adódtak viták, amelyek kegyetlenül fájtak Lucának, mert a szívét marta szét. Hisz, mindig az lett a vita vége, hogy ő a problémák okozója. Agya, hevesen súgta, térj már észhez. Nem veszed észre, hogy már nem az vagy számára, aki voltál? Teherként nehezedett lelkére, hogy gyakran támadt olyan érzése, hogy szerelme azt várja, hogy ő mondja ki az utolsó szót. De, ő nem akarta, mert úgy szerette a férfit, mint rég. Péternek az elmúlt hetekben sok baráti programja akadt, ami gyakran két naposra sikeredett. Ilyenkor Péter, mintha nem is létezett volna, mert telefonja vagy kikapcsolva, vagy némítva volt. Luca, néhányszor írt üzenetet, de még meg sem nézte. Na, ez a szerelem, tűnődött szerelmes lelke, hogy eszébe sem jutok. Na, és honnan jöttek ezek a barátok hirtelen elő? Hosszú évek során, sehol nem voltak, de most mindenki késztetést érzett, hogy életjelet adjon magáról. Hideg borzongás rázta testét, mikor arra gondolt, hogy valaki mást ölelnek azok a karok, amelyek tegnap még őt. Szilveszter előtt is felbukkant egy baráti kétnapos program, amiről szűkszavúan mesélt szerelme. Sértett és durcás volt Luca a hírt hallva, és nem is rejtette véka alá, hogy mit gondol. Csúnya vita kezdett kialakulni közöttük ebből. Péter, ismét őt jelölte meg minden probléma forrásának. Ez, talán jobban fájt lelkének, mintha azt mondta volna, hogy vége a kapcsolatuknak. Egy ponton a vitát lezárták, ahol sértett félként Péter közölte, hogy ő bizony igazat mond, és ha Luca ezt nem hiszi el, akkor inkább csak maradjanak barátok. Kés a szívbe volt ez a mondat. Luca, várta, hogy felébredjen ebből a rémálomból, de csak sírni tudott. Közben agya, mint egy bölcs azt zakatolta: Engedd el! Elengedni, kit szeretek? – kérdezett vissza a szív. Agya, válaszként csak azt felelte: Ha, boldogtalanságod ágyát kívánod megvetni, akkor kapaszkodj csak belé, de igazán boldog már nem leszel vele soha. Ezekkel az érzésekkel, vívódásokkal töltötte az év utolsó perceit és állt gyűrött, törött arccal az új év reggelén a tükör előtt. Boldog évet, mondta magának, majd könnyeivel megmosta arcát. A reggeli kávé kicsit felrázta és egyre jobban erősödött benne a gondolat, hogy sétálni induljon, mert ha nem így tesz, akkor estére megbolondul. Mint valami vén öregasszony, olyan lendülettel vette magára ruháit, de végre az utcára lépett. Merre, kérdezte magától. Olyan útvonalon szeretett volna sétálni, ahol Péterrel még nem jártak, de ilyen nem igazán akadt. Így, hagyta, hogy lábai vigyék, ki tudja merre. Csodás volt az idő. Szinte tavaszias, de nem tudta igazán élvezni, mert gondolatai csak a körül forogtak, hogy Péter merre járhat vajon? Vidéken van, mint ahogyan mondta és abban a pillanatban fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy ha a barátaival van, akkor őt miért nem hívta? Boldogan vele tartottam volna, mondta suttogva.
Már, közel egy órája sétált, mikor fejét felemelve próbált friss levegővel töltődni. Inkább, nézte volna tovább a járdát és cipője orrával gurította volna tovább a kis kavicsokat, mint ahogyan tette addig, mert akkor megkímélte volna magát attól, amit látott. A közeli kis parkban, egy szerelmes pár ült egy padon, egymást átkarolva. Arcuk boldogságot sugárzott. Nem, ez nem lehet! Lába, földbe gyökeredzett, mert az ő Pátere volt az, akit látott. Szemét megdörzsölte, gondolva, biztosan rosszul lát, de tisztán látta, amit nem kellett volna látnia. Őt, nem vették észre, mer egy épület takarásában volt, de talán még azt sem vették volna észre, ha ott állt volna meg előttük, mert a szerelmük kizárta a külvilágot. Az évszázad fájdalma telepedett rá, majd haza ballagott. Most, várja azt a pillanatot, mikor Péter felhívja és elmeséli, milyen jó is volt a barátokkal. Tudja, hogy fogja hívni és már azt is tudta, hogy mit kell mondania. Már, csak ahhoz kell erőt gyűjtenie, hogy mondandója rövid legyen, hogy több fájdalmat ne okozzon magának. Elég lesz feldolgoznia azt is, ami van, mert tudja ez a fájdalom örök sebet hagy.
Visszahúz minden oda, ahonnan jöttél.
Lelkedben a régi szerelem tüze soha nem halványult, csak
lángja szelídült egy percre, miközben máshol
próbáltad keresni a boldogságod, de
szíved mindig visszavágyott.
Ott van, a Te otthonod.
Hiába is tagadod.
Máshol nem találod a boldogságod.
Haragudnom kéne, de nem tudok,
mert az én szerelmem lángja, nem halványult.
Talán, majd eszedbe jutok néha,
lelkedben az emlékeket leporolva.
Nem tudom, mit érzel majd,
mikor a képeket nézed, de
talán egy mosolyt még kapok,
az évekért cserébe,
mielőtt a képek eltűnnek örökre.
Mikor, üvölt benned a fájdalom, de
némán tűröd, mert nem kiálthatod világgá,
hogy mi nyomja lelked.
Könnyeid utat keresnek, de csak némán nyeled őket.
Miközben reménykedsz, hogy ez csak egy rossz álom,
amiből hamarosan felébredsz.
Hosszú az álom.
Nehezen ébredsz.
Szűnni nem akaróan, csak a fájdalmat érzed, de
már elűzted a reményt, mert miért küzdeni azért,
ami ennyi fájdalmat okoz neked.
Lassan, szép lassan, bezárod az ajtót, ami
nyikorogva zárul, de tudod, ez a legjobb,
amit magadért tehetsz.
Nehéz lépés, de megteszed.
Lapozol egyet.
Hullnak még könnyek.
Fel – feltör a fájdalom, de
már minden könnycseppel erőt kérsz.
Könnyeidben, szép lassan kibontakozik egy jövőkép,
ami sokkal szebb lesz, mint a régi.
Legalábbis, lelked reméli, mert talán, megérdemelsz még
valami jót, még akkor is, ha, valakinek nem voltál elég jó.
Várj, veled megyek és fogom kezed
Várj, hisz nélküled nincs életem
Várj, mert nem érhet még véget, az a világ,
mit ketten építettünk fel szépen a szerelem fényével
Várj, mert elmúlnak a gondok, és visszatérnek
a szép napok, hisz mi csodákra vagyunk képesek,
ezt már oly sokszor bizonyítottuk
Várj, ne fuss el, vagy vigyél magaddal és
együtt fussunk el
Lágyan, rád omló selyembe öltöztetném tested, hogy lássam gyönyörű alakodat, melyet a selyem szűrt fénnyel szór meg, és lelked ragyogása, mint valami csillagsugár tör az anyagon át. Ó, de sokat hallottam e szavakat, és lelkem ragyogott, szemem csillogott, és éreztem repülni tudnék a boldogságtól. Mint, egy álomképben láttam magam, hogy testem elemelkedik a földtől, és mint egy édes kis madár repülök tengereken át, miközben lágyan húzom magam után a gyenge pille könnyű anyagot. Életemben, még olyan boldog, mint azokban a napokban voltam, talán olyan boldog, még nem voltam soha. Szép szavak, boldog ölelések, a jövő napsugaras reménye mindenen átsegített, de aztán hirtelen mintha, forgószél kapta volna fel a vásznat, dacosan, durván eltűntél az életemből.
Töröltél emlékeidből, mert már nem akartál emlékezni rám, és mikor aggódva felhívtalak azt mondtad, ne keress többet. Nem volt magyarázat, nem volt elköszönés, így egyik napról a másikra minden véget ért. Megfagyott lelkem, zokogva kérdezte, hogy ugyan miért van ez, de válasz nem érkezett, maradt a csend. Nehéz volt az álomvilágból való felébredés, mert minden nap maga volt a szenvedés. Okokat kerestem, és marcangoltam magam, hogy mit rontottam el, mit kellett volna másként csinálni. Éjszakánként, magam után húzva a selymet boldogan mosolyogva repültem, de reggel könnyes párnán ébredtem. Évek teltek el és a fájdalom maradt. Kétségem nem volt arról, hogy más ölel már téged. A gondolat, mint óriási kövek nyomták lelkemet és mikor elképzeltem azt, hogy másnak mondod azokat a szép szavakat, melyeket nekem is mondtál, abba testem beleremegett. Szemem előtt csak egy cél lebegett, az, hogy feledni tudjalak, és úgy teljen el a nap, hogy gondolataimban már nem vagy. Nehéz célt tűztem ki magam elé. Talán, életem legnehezebb feladatát, de minél jobban akartam feledni, annál jobban gondoltam rád. Az évek tompították
a fájdalmakat és beláttam végre, hogy aminek vége, annak vége. Gondolataimból nem tudtalak igaz törölni, de megtanultam feledni. Nehéz és kemény munka árán, kerestem életem boldogságát. Igaz, kevés siker koronázta utam, mert tudat alatt mindig azt kerestem, ami nekem régen oly jó volt, és úgy gondoltam másfajta boldogság nem létezhet, csak ami veled volt. Az, élet ajándékaként mit adott az élet? Küldött helyetted valaki mást, ki megmutatta létezik még másfajta boldogság is. Visszavarázsolta arcomra a mosolyt és magához húzott, oly védelmezően, édesen, hogy mindig azt éreztem rendben lesz minden. Kitartott mellettem jóban, rosszban. Igaz nem szólt soha oly ékesen szava, mint ahogyan te szóltál hozzám, de tettei pótoltak minden ki nem mondott szót. Örökre veled mondta ő, és örökre veled mondtam én. Nem volt esküvő, és uszályos ruha, és pecséttel ellátott papír, hogy most már összetartozunk örökre, de szava minden papírnál hitelesebb volt, és felülírt minden dokumentet. Szépen élünk, egy más világban, mint veled éltem, és gondoltam lassan feledem is neved, de nem tudtam, mert postaládámban ott lapult egy levél, melynek feladója nem volt, de kibontva te soraidat olvastam zokogva. Miért szakítod fel azt a sebet, ami már begyógyult
kérdezem. Megbántál mindent, árulják el a betűk és szeretnéd, ha ott folytatnád ahol rég abbahagytuk. Lelkemben fellobbant a szikra, de könnyem gyorsan eloltotta, mert tudom,
soha nem lenne már olyan, mint rég, ha újra kezdenénk, és ma már nem akarok mást csak lelkem kis zugában megőrizni azt a kis emléket, ami szép volt és tőled kaptam. Nagyobb szünet a sorok között. Először, nem tudtam mire véljem, de ahogyan rápillantottam az első két szóra, feltört fájdalmas zokogásom, és lassan olvasom soraidat, mit már ismerek jól, hogy még egyszer átéljem azt a szépet, ami volt, majd a gyertya lángjában égessem el a papírdarabot. Ezzel, feledve mindent mi volt. Míg ég a papír, halkan üzenem majd, késő már kedves! Könnyfátyolos szemmel olvasom tovább, hogy letegyem végre a terhet, mit cipelni már nem vagyok képes.
„Lágyan, rád omló selyembe öltöztetném tested, hogy lássam gyönyörű alakodat, melyet a selyem szűrt fénnyel szór meg, és lelked ragyogása, mint valami csillagsugár tör az anyagon át”
A nő dolgozott, háztartást vezetett, gyereket nevelt. Hétvégén takarított, mosott, és próbált lecsípni egy kis időt, amikor magával tudott foglalkozni. Több, kevesebb sikerrel, mert valami mindig közbejött. Hol a gyerek nyaggatta, hogy süssön már neki ezt vagy azt, vagy segítsen a matek háziban. Férjének is volt valami kívánsága minden hétvégén. Hosszú ideje már, alig tudott magával foglalkozni. Próbált nő maradni, aki mindig csinos, fitt. Igaz, hosszú lakkozott körmeit, már feledte rég, mert mivel napi szinten nem tudta gondozni, így jobbnak látta, lemondani róla. Szerette a szép ruhákat és mindig csinosan öltözködött. Harmincnyolc éves volt, de egyáltalán nem látszott rajta. Viszont, egyre fáradtabb volt esténként. Az, ágyban is ellaposodtak az ölelések. gyakran előfordult, hogy szerette volna, hogy izgalmasabbak, szenvedélyesebbek lettek volna az ölelések, de gyakran a fáradság győzött. Régen, még sokat beszélgettek esténként a párjával, de azok is lassan rövidültek. A férje, egyre később ért haza. Sok a munka, mondta. Ráadásul, még új kolleginát is kaptunk. Na, az is csak nyűg a vállamon. Nem tud az semmit. Fakadt, ki esténként. Egyik este, felbontottak egy üveg bort és hosszú idő után végre leültek beszélgetni. A gyerekek aludtak, így zavartalanul tudtak beszélgetni. Ritka alkalom volt ez, mert alkoholt sem nagyon fogyasztottak. Elég volt egy pohárka bor, hogy megeredjen nyelvük és elkezdjenek filozofálni az élet dolgairól. A második pohár bor után a férj érdekes kérdést tett fel.
- Drágám! Te, miért nem csináltatsz magadnak olyan hosszú vörös körmöket?
- Mit? – döbbent meg a nő.
- Az, olyan nőies és izgató.
- Izgató. Hm. A mosatlan edény is nagyon izgató tud lenni. Hogy jutott ez most eszedbe?
- Tudod, az új kolleganőnek is olyan szépek a körmei.
- Izgató?
- Az. Maga a csoda az a nő. Nem elég, hogy jó alakja van, de öltözködni is tud. Illata, belengi az irodát. Meg is van őrülve érte mindenki.
- Férjnél van?
- Nincs. Neki, így kerek az élete.
- Gondolom, ha lenne családja, akkor nem jutna ennyi ideje magára.
- Rosszul látod. Ez, nem annak a függvénye, hogy valaki házas vagy nem. Neked is van időd mindenre. Ez, egyszerűen arról szól, hogy van e igénye a szépre vagy nincs. Ennyi.
- Értem.
Csend telepedett a szobára. Mindketten valami másra gondoltak.
- Igyunk, még egy pohárkával. – szólt a férj. Majd, töltött. Koccintottak. Majd, csend, hosszú perceken át.
A férj, forgatta a poharat. Arcán, apró kis mosolyok jelentek meg. Néha, még a poharat is megsimogatta.
- Tudod, milyen selymes a bőre?
A csend még nyomasztóbb lett. Már, csak egy korty volt a pohárban, de mielőtt felhajtotta volna, a felésége felé fordult.
- Mit kérdeztél?
- Nincs kérdés. Majd felállt. Remegő kézzel megfogta a poharakat és kivitte a konyhába. Berakta a mosogatóba. Hosszasan nézte a könnyein át a pohár felületén megcsillanó lámpa fényét és próbálta a jövőjét kiolvasni, abból a csillogó valamiből. Tudta, sok csillogás nem lesz az elkövetkező hónapokban az életében. Benézett a gyerekek szobájába, majd könnyes szemmel megágyazott magának a nappaliban.
Mosolyod, itt hagytad.
Illatodat, magába szívta a szövet.
A tárgyak, mit tőled kaptam,
idézik fel hangod,mert
minden tárgynak története van.
A reggelente bekacsintó nap lágy sugara, a kezed.
A virág illata, a szíved.
A rádió, közös dalunkat játssza.
Ez, mind, itt maradt velem.
Néha, kapaszkodnék, a múlt édes perceibe.
Néha, futnék előle, mert fájdalmas a magány,
hideg téli éjszakán.