Eszter, felment a Várba, egy laza kis sétára. Szépen sütött a nap, bár hideg csípős volt az idő. Testének hiányzott a mozgás. Lelkének a levegő. Nem igazán tudta, miért is erre vitte az útja. Mikor, elé tárult a csodálatos látvány, szemében könnyek gyűltek, és nem is akarta letörölni őket. Úgy, érezte, ha szabadon engedi, lelke könnyebbé válik. Nem volt jó ötlet ide jönni, állapította meg, mert ez most nem gyógyír, inkább fájdalom. Hogyan rakom így össze életemet és hogyan lépek tovább, ha nyomomban a múlt? Egy, két követ megsimogatott, ami felidézte azt a pillanatot, mikor kedvese simogatta arcát, azon a szép tavaszi napon. Milyen kevés kell ahhoz, hogy összeomoljon az, ami biztosnak látszik. Elég, egy szép női mosoly, egy kedves szívhez szóló szó, és már el is van varázsolva az, aki örök hűséget fogadott valakinek. Keringtek fejében a gondolatok és a miértre kereste a választ. Bánatát, nem osztotta meg senkivel, mert tudta, fájdalma csak tovább nőne. Hisz, sokan könnyei láttán, örülnének annak, hogy ilyen helyzetben van. Sajnos, néha gonoszak az emberek. Azzal is tisztában volt, hogy tanácsot is kapott volna eleget, de ami a legjobban fájt volna neki az, mikor történetét elmesélve, szemébe mondták volna: Te, tehetsz róla, ha ilyen vak voltál. Már, rég ki kellett volna dobnod, és még a gondolataidból is törölni. Lehet, hogy igazuk van, sőt, biztos, mert ha valaki annyira nem szeret és tisztel, hogy azt mondja, itt a vége, másé a szívem, akkor, valóban nincs miről beszélni. Ez, sajnos tény, mint az is, hogy elhagyták.  Gondolatai, külön életet éltek, mert kavarogtak benne a képek. Lába, aprókat lépett, mintha örökké itt akarna maradni a múltban. Szeme, próbálta követni az elé táruló szépségeket. Többek között azt a rózsát is, ami oly magányosan tűrte a fagyos reggeleket, de még így is oly szép volt. Közelebb lépve vált csak láthatóvá, hogy szirmain viseli fájdalma könnyeit. Mintha, magamat látnám benne, ismételgette halkan, majd leült egy padra, hogy tovább nézhesse, azt a kis rózsabimbót, ami lelkének oly szép volt. Hideg volt a pad, hisz milyen is lehetett volna egy fagyos éjszaka után. Nem lett volna szabad leülnie, de hol mérlegelte ő, ezt. Csend volt, csak a város morajlását lehetett hallani, ami olyan volt, mint a csendnek valami háttérzenéje. Embereket, nem nagyon látott, mert korán volt még. Ült. Nézett maga elé, majd lehajtotta fejét, hogy gondolatai vigyék vissza a múltba, vagy éppen, jövőképet fessenek, vagy a jelen gondolatai testét rázzák. Ki tudja meddig üldögélt ott, mert az idő végtelennek tűnt most. Könnyei végig folytak arcán. Néha, hangosan zokogott, de ő ezt észre sem vette, míg valami fehér papír nem került a látóterébe. Egy, papír zsebkendő volt, amit egy férfi tartott a kezében, miközben kedves hang ért el füléhez.

• Elfogad egy zsebkendőt, hogy arcát megtörölhesse? Nem való oda könny, én azt mondom. Higgye el nekem, nem ér semmi annyit az életben, hogy fájdalmába belebetegedjen.

Milyen érzéketlen. Mit tud ez a fájdalomról? Tud ez az ember szeretni? Mert, ha igen, akkor tisztában lenne azzal, hogy van olyan érzés, amibe, még belebetegedni is szép. Gondolatok, gondolatok. Egyre butábbak, dorgálta magát. De, ez a hang és illat. Ezer közül is felismerném ezt a kettőt.. Egyetlen ember van az életemben, akivel össze tudom kapcsolni ezt. Nem, ez lehetetlen. Már, teljesen bekattantam. Lassan a zsebkendő után nyúlt és a fejét is felemelte. Sokáig nézte a férfit, majd hangosan felkiáltott, nem, ez nem lehet! A férfi, kicsit meg is lepődött, de mikor meglátta Eszter arcát, ő is csak némán nézte, sokáig. Ez, lehetetlen. Ilyen nincs, mondta, miközben Eszter arcáról letörölte a könnyeket. Közben megsimogatta a nő arcát, hogy megnyugtassa fájó lelkét. Végre, feltárult, az- az arc, amit a férfi soha nem feledett, de azt, hogy újra látja, soha nem gondolta. Sok, sok éve már, hogy több száz kilométer választja el őket. Úgy teltek az évek, hogy egymásról semmit nem tudtak. Akkor, sok évvel ezelőtt, mindketten úgy gondolták, hogy soha többé nem látják egymást. Nagy szerelem volt az övék és fontos is, hisz elsők voltak ők egymás életében. Némán álltak egymással szemben és hosszú időn át nézték egymást. Azt, hogy mire gondolt a férfi, nehéz lett volna megmondani, de egy idő után, egy picinyke könnycsepp jelent meg a férfi szemében. Eszter számára viszont felidéződött az az idő, mikor oly boldogok voltak ők együtt. Nézte a férfit, de nem szólt csak magában mondta:

Neked adtam édes ifjúságom, fénylő tavaszát. Ajkaim, bimbózó csókját. Szerelmem édes, ifjú tűzét és szívemet, amibe örökre bevésted neved. Te, voltál az első, akit feledni soha nem lehet. Édes álmom szőttesének, Te adtál formát. Te, általad tanultam meg szeretni. Elvitted a tavaszt, az édes ifjúságot, de álmaimban, éjszakánként, hozzád visszajárok. Ahol, látom az első esetlen csókot, ami oly forróvá vált, hogy égette szívem. Érzem, szerelmed lobogását, kezed melegét. Te, adtad az első igazi érzést, a szerelmet, és Te tanítottál meg sírni is, mikor vége lett. Szépen búcsúztunk egymástól, de hogy miért is lett vége, igazából a mai napig, nem tudom.

Mint valami cunami, úgy kavarogtak az érzelmei. Egymásra néztek, majd szótlanul átölelték egymást, ahol a lelkek is ölelésre találtak, mert úgy szorították egymást, mintha örökké így akarnának maradni. Miután kibontakoztak egymás karjaiból férfi szólalt meg előbb.

-Látom, lelkednek nagy a fájdalma. Jó lenne beszélgetni kicsit, de talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom. Bár, ha másként gondolod, tarts velem egy kávéra.

- Nem. Valóban nem a legjobb pillanat.

- Megértem. Megadod a telefonszámodat? Felhívnálak, ha megengeded. – majd gyorsan elővette a telefonját és bepötyögte Eszter számát. - Én, is megadom a számomat. Nem árt, ha megvan.

Eszter a táskájában kezdett kotorászni, majd papírt és tollat vett elő. Felfirkantotta a férfi számát, majd letépte a papírt és a tömböt meg a tollat visszarakta a táskájába. A telefonszámot rejtő, kis papírt pedig kezében szorongatta. Két nagy puszi, egy nagy ölelés és elváltak egymástól. A férfi távolodott, de még visszaintett és egy puszit dobott, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Eszter, még sokáig állt. Közben feltámadt a szél, mi borzolta haját, de nem vitte bánatát. Azon gondolkodott, hogy milyen furcsa is az élet, mert legnagyobb bánatában, idehozza neki azt, aki megtanította szeretni. Jel! Jel! Már, csak ez zakatolt fejében, miközben a kezében lévő papírt felkapta a szél és magasra repítette. Először, futni próbált utána, de lába nem mozdult. Belső hangja azt súgta, hagyd, had menjen útjára, úgy ahogyan az is, akiért könnyedet ejted. Akinek fontos vagy az majd vissza talál hozzád, és szeretni fog egy életen át, mert tiszta és őszinte szerelemmel tér vissza, mert tudni fogja, hogy mit akar, és mit veszíthet. De, ha, nem kopogtatnak ajtódon, akkor engedd, had menjenek, mert akkor már valaki várja, hogy meghódítsa szíved és hidd el, begyógyítja fájó sebed.

A nevem Levente. Nem bánnám már, ha a nap lemenne, mert akkor, álomra hajtanám fejem, és talán meg is álmodnám, hogyan legyen? Úgy, hogy a Leventének a legjobb legyen.

Ezen, a Valentin napon gyötrődöm napok óta, mert nem egyszerű a nóta. Most, kell okosan csinálnom a dolgokat, mert ha hibázok, akkor ráfázok. Ki volt, aki ezt az egészet kitalálta? Lenne, egy-két szavam hozzá. Szerelmesek napja. Ja! Minden nő azt mondja, hogy nem törődik ezzel a nappal, mert szeretni egész évben kell, de azért elvárják ezerrel, hogy köszöntsem őket, csókkal, szívvel, virággal. Ezzel, nem is lenne gondom, mert csókom van bőven. A többire meg pénzem. Itt, a számokkal vannak gondok, mert bizony, az én életemben, most, nem egy nő van. Van egy Kedvesem, de ezt a kapcsolatot most kicsit jegelgetem, mert ki is kacsingatok közben. Arra, azért vigyázok, hogy szerelme irányomba ne halványuljon, mert ő a biztos pontom. De, egyszer élünk, és ha elkötelezem magam, akkor már nehezebb lesz minden, mert otthon kell aludnom minden éjjel. Szóval, célzott rá a Kedves, a napokban, hogy ugye velem leszel hétvégén? Váratlanul ért a kérdés, mert fejemben még nem állt össze a heti kép. Kicsit tétován válaszoltam. Még, nem tudom Kedves, mert jöhetnek váratlan események. Nem volt valami kedves, válaszom hallatán, de adott egy csókot mielőtt elment. Alig telt el néhány óra. Rám írt a másik lány, miután szívecskés jó reggelt kívántam neki, hogy ugye együtt leszünk a hétvégén? Akkor, már tudtam, hogy ő is erre a Valentin napra gondolt. Ezek, összebeszéltek, esküszöm. Eddig, olyan jól elrendeztem a dolgokat, mert hol itt, hol ott voltam. Most, ez nem megy, mert választanom kell. De, hogy az örömöm teljes legyen, még a levelezőpartnerem is pedzegette, hogy jó lenne személyesen is találkozni végre. Eddig, azt hittem kielégíti az-az állapot, hogy esténként a közösségi hálón vele vagyok. Most, forog velem a világ, mert érzem, valakit elveszítek szépen. A levelezőtárs, talán a legegyszerűbb, mert majd valami indokot kitalálok, hogy miért is húzzuk még a találkozást. Küldök majd neki, sok szívecskét, meg bókot, és olyan boldog lesz, hogy még a monitort is megcsókolja. Ott van viszont a Kedvesem, aki hozzám bújik mindig oly kedvesen. Akinek, azt ígértem, hogy vele élem le az életem. Ezért, jogosan is várná, hogy nála legyek. Elveszíteni viszont a kis barnát sem akarom, mert olyan jó, hogy ő van nekem. Hoppá! Meg is van! Most, nézem a naptárt, és mit látok? Tizennegyedike, hétfőn van. Milyen szerencse! Így, már meg is van a megoldás. A Kedvesemmel töltöm a hétvégét. A barnával pedig a hétfő estét. Így, elmondhatom neki, hogy nekem ő a legfontosabb. Milyen okos vagyok! Nem is lesz itt gond! Kár volt agyalnom ezen napokon át, mert kézenfekvő a megoldás. Szívemben, öröm és boldogság!

Pityeg a telefonom. Üzenet. Szívecske és csók. Na, és valami szöveg. Lássuk!

Kedves! Remek hírem van. Megkaptuk a nyaralót hétvégére. Együtt lehetünk végre. Ez, lesz ám a szuper Valentin nap. Szeretlek.

Vége az örömnek, mert ezt, a kis barna írta. Ezzel, a tervemet összezúzta. Agyalhatok tovább, de addig is küldök mindenkinek szívecskét, hogy érezzék a törődést.

Éva és Kati már lassan tíz éve dolgoznak együtt. Szokták mondani, hogy még gombócból is sok, de számukra valóban minden év duplán is számolható. Nem igazán kedvelték egymást. Éva csendes, mosolygós, mindenkit szerető kis lélek. Kati nagyhangú, fontoskodó, született rosszindulattal megáldott valaki. Igaz, nem nagyon beszélgettek, de szinte mindent tudtak egymásról. A telefonbeszélgetésekből a kollégákkal való beszélgetésből szinte életük minden mozaikját ismerték a másiknak. Kati gyakran csapkodta az aktákat is, ha nem úgy sikerült valami, ahogyan ő szerette volna. Szeretett volna a kis aktatologatásból kinőni, de nem igazán járt sikerrel. Habzsolta a férfiakat, de társat nem sikerült találnia. Mikor komolyra fordult volna a kapcsolata, egyből dobták a férfiak. A testét szívesen nézték és használták, de hogy házasság! Minden megmaradt idejét arra fordította, hogy áskálódjon és pletykákat terjesszen. Többször megbántotta Évát is, de ez legkevésbé sem érdekelte, sőt élvezte, hogy apró kis könnyeit láthatja. Irigy is volt, mert Éva boldog volt annak ellenére, hogy ő is társ nélkül élt. Nem nagyon járt el sehová, és minden szabadidejét a könyveknek szentelte. Imádott olvasni. Sokat gondolkodott azon is, hogy beiratkozik főiskolára, de csak terv maradt. Szerette azt a kis semmitmondó munkáját és valódi boldogságát a falakon kívül kereste. Nem vágyott előléptetésre és nem voltak eget rengető tervei sem. Számára így volt kerek minden. Húsvét előtti utolsó munkanapon viszont sírva ment haza, és azt tervezgette, hogy fel is mond. Katinak kitörő jókedve volt az nap. Mindenkinek beszólt és egész nap csak pletykálgatott. Nem sokat tartózkodott az irodában. Éva fél egyig várta, hogy együtt menjenek ebédelni, de Kati nem akart visszaérkezni. Így, fogta magát és lement az ebédlőbe. Mikor belépett minden tekintet rászegeződött és suttogni kezdtek a kollégák. Egyből tudta, hogy Kati megint kevert valamit és a kiszemelt áldozat pont ő. Vajon mit talált ki? Már, nem sok kedve volt az ebédhez, de a tálcáját az egyik üresen álló asztalhoz vitte, és próbált úgy tenni, mint aki semmit nem vett észre. Nem ízlett neki egyetlen falat sem, de azért lassan csipegetett. Már a süteménynél tartott, mikor Jóska a portás belépett az ebédlőbe. Nagyszájú, hangoskodó volt mindig, és a véleményének hangot is adott mindig. Meglátta Évát és egyből felé tartott. Megállt az asztalánál. Alaposan végig mérte, majd röhögve mondta:

- Mi van kislány? Harmincnyolc évesen még szűz vagy? Nem akart még senki ágyba vinni? Ha nagyon szépen megkérsz, akkor én segítek ezen a dolgon. Ugyanis ideje, már, hogy nővé válj, mielőtt vénlány leszel.

– Miről beszélsz?

– Na, mi van? Bele pirultál? Nem szégyen ez, csak kellemetlen.

– Szégyelld magad!

Éva nem is tudta, hogy hogyan hagyta el az ebédlőt. Forgott vele minden, és legszívesebben köddé vált volna. Visszaérve az irodába Kati gúnyos mosolya fogadta.

– Mi van kislány? Keserű a szőlő?

Éva nem válaszolt. Leült a helyére és csendesen dolgozott tovább. Majd négy órakor fogta a táskáját és köszönés nélkül távozott. A portán kijövet még Jóska utána szólt, hogy szívesen megy locsolni. Kilépve a kapun zokogásba tört ki. Órákig sétált, gondolván ez kicsit megnyugtatja. Szomorú volt az ünnep. Nem is sok kedve volt munkába indulni ünnepek után. Táskájában már ott lapult a felmondó levele. Alaposan átgondolta a dolgot és úgy döntött ez lesz a legjobb, amit tehet. Bánatos volt a lelke, de jobb megoldást nem tudott. Mindig pontosan érkeztek mindketten, minden reggel. Kati viszont nem volt sehol, még kilenckor sem. Fél tíz után ért be. Halál sápadt volt, és miután belépett, mint valami lisztes zsák omlott a székre.

- Rosszul vagy? Hozzak vizet? Mi történt?

Kati nem szólt semmit és a levegőt is nehezen vette. Nincs mire várni, tárcsázta Éva gyorsan a mentőket. A kórházba is kolléganőjével tartott. Hosszas vizsgálatok következtek, majd Katit a kilences kórterembe tolták. Karjában bekötött infúzió.

– Doktor úr! Kérem, mondjon valamit!

– Ön a rokona?

– Nem, de én vagyok talán a hozzá legközelebb álló. Tudja, ő egyedül él.

– Nem sok jót tudok sajnos mondani, és segíteni sem nagyon tudunk. Testét áttétek támadták már meg. Nem műthető, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nagyon kevés ideje van már hátra. Napok, esetleg hetek.

Évát megrázták a hallottak. Azon gondolkodott, hogy mit is tegyen, és hogyan tegye elviselhetőbbé ezeket a napokat. Kati előtt sem volt titok az állapota. Gyakran sírt, és már semmit nem akart csinálni. Éva naponta látogatta, bevásárolt, főzött, mosott. Még két hét szabit is kivett mikor már kritikussá fordult Kati állapota. Egyik péntek délután, mikor egy kis hársfateát próbált megitatni vele, Kati arra kérte, hogy üljön kicsit mellé. Nehezen beszélt, és szeme könnyes volt.

– Köszönöm, amit értem tettél. Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak. Nem volt szép dolog tőlem. Ma 67 napja annak, hogy kiderült a szörnyű betegségem. Tudod, életem legszebb napjai voltak ezek, mert ilyen törődést és szeretetet még soha életemben nem kaptam. Velem voltál és szerettél. Sétáltál velem. Nagyokat nevettünk, de abban is segítettél, hogy átértékeljem a dolgokat. Bocsánatot tudtam kérni azoktól, akiket megbántottam, és a családommal is rendeződött a konfliktusom. Nem lett volna ennyi szép napom nélküled. Megmutattad hogyan kellett volna élnem. Ma, már sajnálom, hogy olyan sok évet fecséreltem el arra, hogy másokat bántsak, miközben csodáktól fosztottam meg magam. Köszönöm a szereteted, a törődésed. Itt a vége! Hatvanhét nap boldogsággal ajándékoztál meg a legnagyobb boldogtalanságom idején. Szívből köszönöm. A szeretet csodát tett.

A hatvannyolcadik napra mély fájdalom telepedett. Dörgött és villámlott az nap, és egész nap eső mosta a tájat. Így, ért véget egy földi élet.

Napos a reggel.

Keserű a kávé,

mert nincs benne cukor, ami édesítené.

Hisz, nem is teszel bele cukrot soha, mondanád.

Én, halkan, erre azt suttognám,

Az, én kávémban, Te vagy a cukor Kedves, mert

veled, még a keserű kávét is édesnek érzem.

Elengedem az álmokat,melyek

csupán színes lufik voltak,

gyönyörű szivárványt alkotva.

Engedem, had repüljön tova.

Küzdeni értük értelmetlen volna.

Új álmokat szövök, a régieket feledve,

mert néha rádöbben az ember, hogy

ha sokáig kerget egy álmot, ami egy

idő után csak illúzió csupán, akkor

jobb álmodni egy új szivárványt, amiben

talán, megtalálja boldogságát.

Titokban aggódom érte ezután.

Álmaimban, meglátogatom minden éjszakán.

Megsimogatom arcát, és azt kérem,

boldogsága útján segítse a jó Isten.

Megsimogatom a kezét, ami nekem,

oly sok jót adott, még akkor is, ha elhagyott.

Elmondok, még egy imát, és hagyom,

had álmodja tovább jövője boldogságát.

Rám tört a pánik. Na, nem az a betegség féle. Nem! Ez, a kapuzárási féle. Mondtam is anyámnak, egyik este, mikor találkoztam vele, és azt kérdezte,

• Hogy vagy fiam?
• Pánikom van anya. Kapuzárási pánikom.
• Jaj, fiam! Mondtam már neked, hogy nem kell pánikolni. A kaput kettőre kell zárni. Akkor, baj nem lehet, mert nehezebben jönnek be.
• Beszél butaságot mama. Nem a kapuról beszélek, de hagyjuk is.

Nehéz, megmagyarázni egy nyolcvan felettinek a dolgokat. Meg is sértődött, mert úgy szokott, de majd megbékél, de ha nem, akkor kap egy szelet tortát, és minden rendben lesz. Szóval, hogy rövidre fogjam, mert így soha nem érünk a végére. Emésztett a dolog, hogy hatvan felé közeledve, már nem a vonaton, hanem korban, mire is vagyok még képes. Van, szép feleségem. Igaz, negyven évvel ezelőtt szebb volt, de régen minden jobb volt. Szépen is éltünk. Néha, igaz veszekedtünk, de mindenütt van mosatlan és törik is a tányér, ha egymáshoz koccan. Az, ágyban nem voltunk már olyan hevesek. Igaz, néha, sikoltott egyet, kettőt és még a fejét is beverte a falba, gyönyörében. Kérdezte is másnap a szomszéd, hogy

• Mondd, már Jóska. Mit kalapáltál este tízkor?

Néztem rá bambán, de nem mondhattam, hogy éppen az asszonyt repítettem a mennybe. Tudnék még a házasságomról mesélni, de most nem ez a téma. Talán, még annyit, hogy nem léptem félre soha, de most tudnom kell, hogy milyen az, és mire vagyok képes, mert lassan itt a vég, és egy kis öröm, és önbizalom, nekem is kell még. Döntöttem. A számítógép elé ültem és egy társkeresőn körül néztem. Volt felhozatal rendesen. Alig, tudtam választani, de Zsuzsa volt, aki a legjobban tetszett. Természetesen, nem árultam el neki, hogy nős vagyok, mert, hogy nézne az ki. Érdeklődésére válaszolva, azt írtam, hogy elvált vagyok, és tartós kapcsolatot keresek. Ez, nagy őrültség volt, mert nem lesz egyszerű kiugrani belőle, gondoltam. Nagy sikerem volt, mert gyorsan elnyertem a hölgy szívét. Kezdett is kicsit helyrebillenni az önbizalmam, és enyhült a pánikom. Tudok még hódítani! Nem húztam sokáig a dolgot, mert a tettek mezejére léptem. Befizettem egy welnes hétvégére, hogy kettesben legyünk végre. Kicsit kapkodtam a levegőt, az árak láttán, de ez nekem most minden pénzt megért. A kocsit elvittem a szervizbe, hogy nézzék át, nincs e valami gond vele. Nem lenne jó, ha útközben robbanna le. Már, csak azon imádkoztam, hogy defektem ne legyen, mert akkora derekamnak vége. Ja, és a lumbágóm se jöjjön elő. Egyik nap mikor mondta az asszony, hogy a piacra kéne menni krumpliért, örömmel vállaltam, mert tudtam egy, két dolgot be kell szereznem. Vettem is néhány zoknit meg gatyát. Te jóságos ég, hogy milyen alsók vannak! Szívecskés meg ördögös, meg sorolhatnám még. Én, fehér alsót vettem, mert mégis csak az a tökéletes. Tudod, olyan férfiasan, ahogyan a reklám mondja. Vettem, parfümöt is. Soha nem használtam, de most kell! Vettem fürdőgatyát, és egy papucsot, mert ami otthon van, annak a talpát a kutya megrágta. Mi kell még, gondolkoztam. Olyan régen randiztam. Vettem, valami menő fogkrémet és fogkefét is. Szépen bepakoltam a kocsiba, hogy az asszony nehogy meglássa. Milyen plusz kiadás ez is, hisz a végén a kukában köt ki, mert haza nem vihetem. Vásárlásból hazaérve, kicsit ugyan félve, de mondtam a nejemnek:

• Na, most kapaszkodj meg asszony, mert olyat mondok, hogy eláll a szavad. / Vagy az enyém, mert hazudni nehéz /
• Mondjad Jóska! Ne, kímélj! Számomra, a te szavad sokat ér.
• Nem fogsz örülni, de el fogok utazni.
• Te? De, hová? Megyek én is.
• Te, Rozi maradsz. Egyedül megyek. Hívott a Pista, hogy a vihar megrongálta a fákat és ki kéne vágni egy párat. Tudod, a barát az barát és ott segít, ahol tud.
• Segítek én is.
• Jaj, ne fáradj kedves. Nem, neked való már ez. Te, csak pihengess. Rád fér. Sokat dolgozol úgy is. Péntek reggel megyek, vasárnap jövök.
• Jaj, Jóska! Még, soha nem hagytál ilyen sok időre magamra, de vigyázz magadra. Majd hívjál, mert halálra fogom aggódni magam, hogy mi van veled.
• Hívlak édes, de ne aggódj, ha nem hívlak, mert tudod, nagyon rossz arrafelé a térerő. Pista is vagy négyszer hívott, mire végre beszélni tudtunk.

Ó, olyan jól csináltam. Hazudok, mint a vízfolyás, de remek lesz a folytatás.

Pénteken reggel, izgatottan ébredtem, hisz elérkezett a próbatétel napja. Most, kiderül, hogy érek e még valamit. Megöleltem az asszonyt. Még egy-két könnycseppet is kifacsartam magamból, hogy érezze, menyire szeretem, és mennyire sajnálom, hogy magára kell hagynom.

Zsuzsát a lakása előtt vettem fel. Már a kapuban állt, két nagy bőrönddel. Kicsit, meg is ijedtem, mert hirtelen azt hittem, hogy hozzám akar költözni. Ragyogott, mint a nap. Kiszálltam. A nyakamba ugrott és megcsókolt. Hú, melegem lett hirtelen. Megnyugodtam. Nem lesz itt gond, érzem. Elindultunk. Ő, csak csacsogott és csacsogott, ami kicsit fárasztott, de mosolyogtam és néhányszor meg is pusziltam, miközben úgy szórtam a bókokat, mint vetéskor a búzát. Izgatott a pirosra festett ajka a dekoltázsa. Ez a nő, tudja, mi kell egy férfinak, állapítottam meg. Hosszú volt az út. Így, megálltunk egy kávéra útközben. Na, itt nem volt olyan nagy szerencsém, mert egy zöldséges előtt parkoltunk le, ahol gyönyörű eper volt. Potom ötezerért. Zsuzsám, egyből megragadta az alkalmat, hogy vegyünk ebből a szép gyümölcsből. Rázott a hideg, mikor fizettem, mert kezdtem érezni, hogy lapos pénztárcával fogok hazatérni. De, nem mondhattam nemet, ha már megkívántam a női nemet. Megérkeztünk végre. Miután átvettük a szobakulcsot a drágám egyből az ágyat nyomkodta. Jó a rugója, mondta. Nem vacakoltunk sokat. Egyből egymásnak estünk. Vacsoráig, ki semkeltünkaz ágyból. Majd, vissza. Kezdtem fáradni, ami a tempót illeti, mert azért ebben a korban, már nem minden úgy működik, ahogyan kéne és naponta háromszor, már lehetetlen. Halkan imádkozni kezdtem, hogy nehogy eszébe jusson, hogy próbálkozzon. Talán, megérezte, mert hozzám bújt és a vállamon elaludt. Betakartam, majd pötyögtem az asszonynak egy üzenetet, hogy jól vagyok drágám. Majd, óvatosan kibontakoztam a karjaiból és a telefonomat a zsebembe rejtettem, és némára állítottam. Még az kéne, hogy hívjon az asszony. Nyugodt volt az éjszaka. Jól aludtunk mind a ketten. Szombaton reggel ismét a gyönyör mezejére léptünk Jól is esett, de hogy hogyan voltam erre képes, nem is tudom. Reggeli, majd jakuzzi, de ott is már, azt kérdezte a drága, hogy mikor megyünk fel a szobába? Na, mindenre készültem, de erre nem. A végén, még infarktust kapok és lebukok. Így, rábeszéltem, hogy kiránduljunk egy kicsit, de rájöttem, ez egy boszorkány, mert húsz kilométert sétáltatott. Sajgott minden tagom. Vacsoráig, még pihentem, de este már semmihez nem volt kedvem. Meg is sértődött a lelkem, és azt mondta, csalódtam benned Jóska. Mit mondjak? Hálás voltam, mert legalább nem nekem kellett kimondani, hogy édesem, ez volt az első, és az utolsó, hogy találkoztunk. Vasárnap reggel, még összeszedtem minden erőmet és boldoggá tettem, hogy legyen mire emlékeznie. Hazafelé, már nem csiripelt olyan sokat. Hazavittem, és ahol felvettem, ott kitettem. Az, első kukánál még megálltam és a ruhákat, amit indulás előtt vettem, ki is dobtam.

Otthon az asszony, terített asztallal várt. Majd, pajkosan kérdezte:

• Játszunk egy kicsit este?
• Fáradt vagyok szívem. Sok volt a fa, és a derekam, tudod.

Már, én is tudom, hogy mire vagyok képes, és hódítani is tudok, de elég volt a kalandból. Marad minden a régi, mert kiszámítható és nyugodt.

• Jóska! Miez a piros bugyi?
• De, szívem! Én, gatyát hordok!

Na, lesz itt tányértörés. A kis bestia! Nem, belecsempészte a bőröndömbe a bugyiját. Egy biztos! Most is pánikom van, de nem kapuzárási, hanem azért pánikolok, hogy nehogy házasságom bánja, hogy öreg lelkemnek teljesült a vágya.

Így, van ez! Mindig, van valami pánik!

A szív, és az ész beszélgetése, szakítás után.

/ Humorra hangolva, de a valóság határán. /

• Hiányzok neki, mert szeretett.
• Ó, használd már a fejed, hisz már nem szeret, de lehet, hogy nem is szeretett soha, csak szerepet játszott. Ó, te kis ostoba!
• Biztosan sokat gondol még rám.
• Te, elvesztetted a józan gondolkodásmódodat. Miért gondolna rád? Hisz, azért szakított veled, hogy boldog legyen mássál, máshol.
• Biztosan tudja, hogy sírok utána.
• Jót is röhög rajta, hogy hogyan lehetsz ilyen balga, hogy azért sírsz, aki szerelmedet nem akarja.
• Biztosan olvasta levelem, amiben leírtam, hogy még mindig mennyire szeretem.
• Ó, dehogy olvasta. Egyből a kukába dobta. Nem érdekli a lelki nyafogásod. Egyet szeretne csupán, hogy hagyd békén már.
• A tárgyak, amiket tőlem kapott, biztosan emlékeztetik rám, és ha rájuk néz, gondol rám.
• Te, csak hiszed. Elment az eszed, hisz megszabadult már mindentől rég.
• Biztosan elmegy olyan helyekre, ahol együtt voltunk, mert lelke mélyén hiányzik neki az-az érzés, amit együtt éltünk át.
• Elmegy, ja, de már nem veled, és tudod, mi jut majd eszébe? Az, hogy milyen mókás voltál, mikor egy fűszálban elbotlottál, és sáros lett a ruhád, meg az arcod. Ja, és úgy nyafogtál, mint egy kisgyerek. Ezen, újra halálra röhögi magát, és boldogan magához öleli új párját, aki azt hiszi, hogy személye az imádott férfit ily boldoggá teszi.
• A kedvenc sütijéről, amit oly sokat sütöttem neki, csak rám gondol majd?
• Ne hidd! Örül, hogy újra eheti és van, aki ezt meg is süti, akinek a fáradozását meg is köszöni.
• Biztosan felhív még.
• Ne, vegyél rá mérget, max ha nálad hagyta a fúróvéget.
• Biztosan gondol rám napközben.
• Kakil a fejedre. Nyakig ül a jakuzziban, örömben, boldogságban, és az egyetlen, akire nem gondol az te vagy. Örül, hogy nem zavarod nap, mint nap, de te csak aggódd miatta magad halálra.
• Biztosan sokat jelentettem neki, mert mikor elment, azt mondta, hogy én értékes ember vagyok és jobbat érdemlek, mint ő.
• Te, még beveszed ezt az ezer éves dumát? Már, nagyanyád is átlátott a szitán, mikor ezt hallotta. A te szemed miért van még csukva? Ez, egy sablon duma, hogy minél előbb lépni tudjon és rád, még álmában sem gondoljon.
• Vissza fog még térni hozzám, mert rádöbben, hogy szeret.
• Soha, nem fog visszatérni. Kivéve, ha úgy hozza az élet, hogy magányos lesz, és kell neki egy kis vigasz, és tudja, te, jó kis alany leszel erre, mert voltál olyan balga, hogy feledni nem tudod soha.
• Szeresd, ha akarod, de saját vermed ásod, mert ő, már soha nem fog szeretni. Te, ezek után csak játékszer lehetsz, de ha ilyen buta vagy, akkor meg is érdemled.
• Miért történt ez velem?
• Mert, nem vagy más, mint egy hiszékeny, szerelmes liba, aki soha nem hallgat az eszére. Inkább rohan a vesztébe.

A kis Bécikét, mindenki ismerte a kicsiny faluban. A kis bolond Bécike, így hívta mindenki. Soha senki nem szólt úgy hozzá, mint egy emberhez vagy gyerekhez, hisz még csak tíz éves volt, de szellemi szintje valahol egy négy évesnek felelt meg. Szegénynek nem volt elég, hogy így született, de két óriási füle, ami olyan volt a szemlélő számára, mintha egy ponton lett volna a testéhez rögzítve és ennek köszönhetően mozgott olyan furcsán, ami nevetésre késztetett mindenkit. A falu kis földes utcájának utolsó házában éltek. Mellettük, már csak az erdő volt, tele akácfákkal. A kis Bécike, ha az időjárás engedte mindig ott üldögélt az erdő szélén, egy óriási kövön és beszélgetett egy sündisznóval. Az, a kis állat kitartott mellette, mert bárhol is kóborolt egész nap, mire a Bécike megérkezett, Ő már a nagy kő mellett várta. Csodálkozott is ezen az aprócska falucska népe mikor meglátogatták, mert szinte mindenki minden nap meglátogatta. Olyan szórakozás féle volt ez számukra. Elsétáltak az erdőig és valami nagyon okosat mondtak a Bécikének, legalább is Ők azt hitték, majd jót nevettek és mentek tovább. Azon, viszont Ők is nagyon csodálkoztak, hogy hogyan lehet az, hogy a sündisznó nem szúrja a kis bolond Bécike kezét miközben simogatja. Bécike nem beszélgetett senkivel és semmire nem válaszolt, bármit is kérdeztek tőle. Csendben hallgatta a sok ember ostoba fecsegését. Csupán, akkor szólalt meg, mikor valaki jót nevetett rajta. Akkor, lassan felemelte a tekintetét és így szólt

-Kinevettek emberek? Hogy, lehettek ilyen gonoszak?

Mikor, először hallották tőle ezt a mondatot sokan megdöbbentek, és esténként az asszonyok a kapuban állva, a férfiak a kocsmában beszélték meg a dolgot. Az asszonyok határozottan állították, hogy biztosan vannak tiszta percei is, és akkor mond ilyeneket, de az nagyon ritka lehet nála. Azon, meg végképp nem csodálkoztak, hogy ilyen lett a kis Bécike. Az anyja, az Ica egy alkoholista volt. A kocsma vele nyitott és vele zárt. Mondták, is neki mikor megtudták, hogy terhes hogy, Ica, nem kéne inni, mert tönkreteszed a babát, de Ica nem sokat foglalkozott a bölcs tanácsokkal. Továbbra is támasztotta minden nap a kocsma pultot. Pistának is hiába szóltak, hogy figyeljen jobban a feleségére, az csak legyintett és nagy ritkán hozzá fűzte: Engem nem érdekel, csak szégyen, és púp a hátamon, és lehajtott egy újabb felest, mert az italt Ő sem vetette meg. Mikor, a kis Bécike megszületett nem igazán voltak boldogok a szülők, mert a Pista csak azt ismételgette, nagy felelősség szakadt rá. Ica, pedig elvonási tünetekkel küzdött, mert nagyon hiányzott neki az alkohol. Alig, volt egy hónapos a kis csemete mikor megjelent a kocsma ajtóban, de nem engedték be. Nem igazán tudta megérteni, hogy miért nem. Azt, hogy szervezete ital nélkül maradt nem tudta elfogadni. Bécike születése után, nyolc hónappal meg is halt. Sokáig beszéltek róla a falubeliek, és ha idegen kérdezte, hogy mibe halt bele szegény ilyen fiatalon, akkor azt válaszolták, hogy kiszáradt, mint a föld. Valóban, úgy is nézett ki halála előtt, mint aki kiszáradt. Alig, volt negyven kiló és az a kevés bőr is furcsán tapadt a csontjához. A temetésen nem sokan voltak. Négy- öt ember az is idegen. A helyiek nem mentek el pedig voltak olyanok, akik egyetlen temetést sem hagytak volna ki, de ezt valami ok miatt kihagyták. Beszélték, hogy a Pista a legolcsóbb temetést kérte, de nem szólták meg érte, hisz nem érdemelt mást mondták. Alig telt el három hónap a Pista új asszonyt hozott a házhoz. szükség is volt, rá mert addig az anyja látta el Őt és a fiát. Az új asszonyka nagyon fiatal volt. Sokkal fiatalabb a Pistánál. Találgatták, kiféle, miféle lehet, de Pista soha nem mondott semmit, így szőttek egy történetet köré, amit oly sokszor mondogattak aztán, hogy igaznak is vélték, de hogy, mi volt az igazság azt csak a Pista és a jó Isten tudta. A fiatalasszony meséje úgy szólt, hogy szegény sorban nevelkedett és jelképes összegért a Pistának adták a szülők. Így, jól járt mindenki. Meseszerű történet, az igaz. Az viszont tény, hogy a fiatalasszony soha nem beszélgetett senkivel. Köszönése is egy néma fejbiccentés volt. A portát nagyon ritkán hagyta el. Inkább csak akkor mikor egy szelet zsíros kenyeret vitt Bécikének, mikor a nagy kövön üldögélt. Azt is némán adta oda. Gondolták is sokan, hogy lehet, hogy néma és azért nem hallják hangját, de Pistától erre vonatkozóan sem tudtak meg semmit. Mindenesetre nett, tiszta asszony volt, mert tiszta vasalt ruha volt mindig rajta is és Bécikén is. A Pista fehér ingjének a gallérja pedig mindig keményítve volt. Hónapok, évek alatt megszokták a falubeliek, hogy ilyen furcsa család él közöttük. Egy idő után már nem kérdeztek, mert Ők úgy is jobban tudtak mindent.

Három hónapja furcsa eset történt. A Bécike, mint mindig az erdő széli kövön üldögélt. Többen elmentek már előtte az nap és be, beszóltak neki, de Ő nem válaszolt, csak simogatta a sündisznót. Egyszer, csak a Géza toppant elé. Na, az túlzás, hogy toppant, inkább tántorgott, mert olyan részeg volt.

-Hol az Apád? Beszédem van vele. Már mindenhol kerestem, de nem találom. Tartozik nekem egy felessel és azt akarom, hogy adja meg, de azonnal.- A fiú nem szólt semmit és ez dühítette Gézát.

-Te bolond gyerek, még beszélni sem tudsz? Azt, azért meg tudod mondani, hogy hol az Apád?- a fiú teste kicsit megrándult, mint aki fél, de továbbra sem szólt.

-Szólalj meg! Hol az Apád? Beszélj, mert olyat teszek!

A fiú továbbra is hallgatott, ami nagyon feldühítette Gézát. Kikapta a sündisznót a fiú kezéből és taposni kezdte. Nem is nagyon érthető, hogy részeg testében hogy volt annyi erő, hogy halálra kínozza azt a szegény állatot, de így történt. Majd, mint ki jól végezte dolgát csendben elment.

Bécike, azóta is minden nap kiül a kőre, és arcát mossák a könnyek órákon át. Csendben, magányosan üldögél ott, mert nem járnak már arra a helyiek, hogy jót nevessenek rajta, hisz mit nézzenek egy síró emberen. Számukra a kis Bécike már nem egy kis bolond gyerek, hanem egy ember, ki minden napját azzal tölti, hogy órákon át sír. Furcsa az biztos, de nincs mit nézni rajta. Azóta, csendesebb lett a kocsma is, mert a Bécikét soha senki nem említi. Olyan, mintha nem is volna.

Még jó, hogy vannak ezek a frontok mostanában. A feleségem szenved, mert frontérzékeny, de most én is szenvedek. Na, nem az időjárástól. Ó, dehogy. Nem vagyok én olyan nyafogós nő. Erős férfi vagyok én. Bár, most nem nagyon tudnám elmondani, hogy minek érzem magam. Az, asszony kapkodja a fájdalomcsillapítókat. Ennek, csupán azért örülök, mert legalább nem veszi észre, hogy valami történt. Mondjam el neki? Ne, mondjam el neki? Hogyan fog reagálni? Lehet, hogy tönkre tettem az öt éve tartó házasságunkat? Töröm a fejem napok óta. Éjszakánként forgolódok az ágyban. Van, mikor lelkiismeret- furdalást érzek, de gyakrabban érzem azt, hogy végül is nem tettem semmi rosszat. Arról, hogy megtörtént, végül is ő tehet. Kevés idő, és figyelem jutott nekem mostanában. Elhanyagolt. Tudom, készült a vizsgáira, de azért itt voltam én is. Nem akarom, hogy a szép és boldog házasságunk tönkre menjen. Jó, kis páros vagyunk. Büszke vagyok rá, mert szép, csinos és okos és szeret is engem nagyon. Soha, nem fordult meg a fejemben, hogy megcsaljam őt, de könnyen kapható voltam akkor a kalandra.  Tetszett, ahogyan rám nézett, ahogy simogatott, és gyönyörű volt a szeretkezés. Napokig olyan boldog voltam. Később jutott csak eszembe, hogy hogyan mondjam majd el a feleségemnek, hogy megcsaltam. Valami fény volt az életemben ez a félrelépés. Tudom, nem kellett volna megtörténnie, de néha keres az ember valamit, ami pont akkor, az életéből hiányzik. Én, szerencsés voltam, mert nem csak kerestem, de meg is találtam. Elmondom, tartozok neki ennyivel. Talán, azon is el kéne gondolkodnom, hogy fordított helyzetben mit éreznék, de nem akarok ezen gondolkodni. Nem vagyok én nő, hogy agyaljak mindenen. Ráérek a dolgokkal akkor foglalkozni, ha megtörténik. Kegyetlen vívódásaim vannak, és ezért gyorsan, le is kell zárnom ezt a dolgot. Elmondom! Nem, mégsem mondom el. Szokták mondani, amit nem tud, az ember az nem fáj. Töprengéseim közepette, viszont, egyre többet gondolok Zsuzsira, aki nem csak testemet mozgatta meg, de lelkem húrjait is. Néha, úgy érzem, feladnék érte mindent, de közben a feleségemet is szeretem, akinek sok mindent köszönhetek. Voltak küzdelmes pillanataink, de sok boldog percünk is. Nem akarok ezek nélkül élni. Mi lenne, ha hallgatnék, és nem szakítanám meg a kapcsolatot Zsuzsával? Aztán, majd az idő eldönti, hogy mi is legyen. Ez, lesz a legjobb!

• Itt, vagy szívem?
• Hogy érzed magad?
• Már, sokkal jobban. Gyere, had öleljelek meg. Szeretlek.
• Én, is.

Jóságos ég, még ilyet nem éreztem. A feleségemet öleltem és Zsuzsát éreztem a karjaimban. Fáj a fejem. Biztos, én is frontérzékeny lettem. Vagy, valami más zajlik bennem? Ami, megtörtént az megtörtént. Végül is, nem én tehetek róla.