Van néhány kövem. Na, nem drága és nem gyémánt. Csupán vesém termeli szaporán. Azt, mondta a doki, hogy nem lesz ennek jó vége. Ennek műtét lesz a vége. Talán segítene, ha szekérre ülnék, és rögös utakon döcögnék. Az, ő apja is ezt tette és jobban lett tőle. Néztem, kikerekedett szemmel. Hol él ez az ember? Hol találok én itt szekeret? Doki, valami gyógyszert nem lehetne? Kérdeztem kicsit kétségbeesve. Ne terhelje a szervezetét fölöslegesen. Döcögjön inkább rendszeresen. Költözzön vidékre és döcögjön HÉV- el, reggel, este. Vicces ez a fazon, véltem, de tanácsát megfogadtam szépen.  Vidékre költöztem, de nem olyan messze, csak annyira, hogy döcögni tudjak reggel, este. Nem is gondoltam volna, hogy a HÉV felválthatja a lovat. A kötött pálya, pedig a döcögős utat. Mikor, először szálltam fel a járműre azt hittem itt a vég. Csattogott, zöttyent, mint valami gép. Gyári munkásoknak jó ráhangolódás a műszakra, de aki még álmos az is felébred nyomban. Kicsit furcsa volt, hogy sok és szűk az ülés, de legalább úgy utazhatunk, mint egy család. Vállunk, testünk összeér, ha egymás mellé ülünk. A velem szemben ülőről, pedig tudhatom, hogy fokhagymás pirítóst evett, mert erősen érzem leheletén. Zötty, zötty! Telefont nyomkod a velem szemben ülő lányka. Olvasom, nagy a bánata, mert elhagyta szerelme. Nem vagyok pimasz, aki más levelébe beleolvas, de látom, ha akarom, ha nem. Ennek a lánynak lelki támasz kell, de nem adhatok, mert ki vagyok én? Senki, csak egy idegen, ki vele utazik ezen a reggelen.  Zötty, csatt, zötty! Érzem, köveim vándorolnak. Kezdek izzadni, mert fűtenek rendesen. Most, az a kérdés, hogy kabátomat levegyem vagy ne? Fenekemet égeti az ülés. Messze még az enyhülés. Kínlódásomat látván, átszól egy útitárs. Ez, még mindig jobb, mintha fűtés sem volna, mert arra is van példa. Mellettem a nénike fészkelődik. Keresi a helyét, de nehezen találja meg azt a pontot, hogy kényelmesen ülni tudjon. Combjaival melegíti testem. Könyökével oldalba vág vagy kétszer. Fejkendőjét megigazítja, miközben kosarával egyensúlyoz az ölében, mert az billeg jobbra, balra. Majd, rám néz, és kérdés nélkül mondja.

-          Tudja, megyek a piacra. Van két tyúkom és ötven tojásom. Remélem, eladom.

Sülve vagy főve? – kérdezném, de hanyagolom a humort, inkább megtörlöm gyöngyöző homlokom. Lassan, visszarepülök a múltba, mikor még falun éltem. Már, csak a szekér hiányzik.Döcc, zötty, csatt! Köveim érzik a mozgást. Közben, a fejem is fáj már. Melegem van, de nem veszem le a kabátom, mert ölemben tartani nem akarom. Lehet, hogy gyulladt vesém is lesz nem csak kövem, mert izzadtan sétálhatok majd a hidegben, ha utazásomnak vége. Telefonomba temetkezem. Talán jobban repül az idő. Döcc, zötty, csatt! Egy, videót nézek, ez tereli figyelmem.

-          Jaj, de szép ember! Olyan, mint az én Jóskám volt fiatalon. – szól a nénike.

Erre, mit mondhatnék? Választ vár, majd feladja, és újra beszélni kezd.

-          Tudja, jó ember volt csak szerette a bort. Ez, okozta vesztét. Tudja, szállított ő, ezt, azt, a faluban. Amiből megéltünk szépen. Volt egy szekerünk, meg két lovunk. Olyan, orvos féle is volt a Jóskám, mert akinek veseköve volt, azt szépen szekérre ültette és addig ment vele a falu határában a döcögős úton, amíg el is múlt minden baja. Jaj, nagy kínnal jár ám az a vesekő. Kívánom, hogy soha ne tudja meg, hogy mi az. Na, szóval, egyik este kicsit többet ívott a párom. Befogta a lovakat, és ki tudja miért, vágtázott, míg egy bucka a szekeret felborította és az én Jóskám ott halt meg alatta. Na, nézze! Meg is érkeztünk. Jól elbeszélgettünk.

Döcc, zötty, zötty!

Közvágóhíd. Végállomás. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.