Már, nem titok, ami titok akart maradni. Mert, egyszer mindenről lehull a lepel és feltárul a valóság. Ami, fájdalmas ugyan, de titokban nem marad már.

Luca, törötten ébredt, mert nem sokat pihent, és alvás helyett csak merengett. Napok, sőt hetek óta, oly furcsa érzés tartotta fogva, amitől szabadult volna boldogan, de az nem engedett. Mint, nehéz bilincs úgy telepedett lelkére. Hideg vízzel próbálta frissíteni arcát, miközben várta, hogy megcsörrenjen a telefonja, de az csak némán pihent. Amilyen zajos volt a szilveszter, olyan néma volt a telefon. Gondolatai, szerelme körül jártak, aki az elmúlt hetekben nagyon megváltozott. Nem voltak már olyan forrók az ölelések és vitákat szültek a szavak, mikor találkoztak. Nem is lett volna ez furcsa, mert semmi nem biztos, és addig kell örülni annak ami, van, míg velünk van. Alapjaiban nem változott semmi, de érezte távolodnak egymástól. Péter, egyre határozottabb lett. Magabiztossá vált. Olyanná vált, mint aki semmitől sem fél, hisz ott a biztos háttér, ami neki boldogságot ad. Luca, szinte minden percben azt várta, mikor érkezik el az a bizonyos vége mondat. Hiába, az a hatodik érzék, dolgozott rendesen. Péter, otthonülős típus volt. Munka után, mint egy rendes gyerek ment haza és vagy olvasott, vagy a számítógépet bűvölte. Kivéve, mikor találkoztak, de az utóbbi időben, már nem volt olyan nagy a boldogság, a viszontlátás. Ebből is adódtak viták, amelyek kegyetlenül fájtak Lucának, mert a szívét marta szét. Hisz, mindig az lett a vita vége, hogy ő a problémák okozója. Agya, hevesen súgta, térj már észhez. Nem veszed észre, hogy már nem az vagy számára, aki voltál? Teherként nehezedett lelkére, hogy gyakran támadt olyan érzése, hogy szerelme azt várja, hogy ő mondja ki az utolsó szót. De, ő nem akarta, mert úgy szerette a férfit, mint rég. Péternek az elmúlt hetekben sok baráti programja akadt, ami gyakran két naposra sikeredett. Ilyenkor Péter, mintha nem is létezett volna, mert telefonja vagy kikapcsolva, vagy némítva volt. Luca, néhányszor írt üzenetet, de még meg sem nézte. Na, ez a szerelem, tűnődött szerelmes lelke, hogy eszébe sem jutok. Na, és honnan jöttek ezek a barátok hirtelen elő? Hosszú évek során, sehol nem voltak, de most mindenki késztetést érzett, hogy életjelet adjon magáról. Hideg borzongás rázta testét, mikor arra gondolt, hogy valaki mást ölelnek azok a karok, amelyek tegnap még őt. Szilveszter előtt is felbukkant egy baráti kétnapos program, amiről szűkszavúan mesélt szerelme. Sértett és durcás volt Luca a hírt hallva, és nem is rejtette véka alá, hogy mit gondol. Csúnya vita kezdett kialakulni közöttük ebből. Péter, ismét őt jelölte meg minden probléma forrásának. Ez, talán jobban fájt lelkének, mintha azt mondta volna, hogy vége a kapcsolatuknak. Egy ponton a vitát lezárták, ahol sértett félként Péter közölte, hogy ő bizony igazat mond, és ha Luca ezt nem hiszi el, akkor inkább csak maradjanak barátok. Kés a szívbe volt ez a mondat. Luca, várta, hogy felébredjen ebből a rémálomból, de csak sírni tudott. Közben agya, mint egy bölcs azt zakatolta: Engedd el! Elengedni, kit szeretek? – kérdezett vissza a szív. Agya, válaszként csak azt felelte: Ha, boldogtalanságod ágyát kívánod megvetni, akkor kapaszkodj csak belé, de igazán boldog már nem leszel vele soha. Ezekkel az érzésekkel, vívódásokkal töltötte az év utolsó perceit és állt gyűrött, törött arccal az új év reggelén a tükör előtt. Boldog évet, mondta magának, majd könnyeivel megmosta arcát. A reggeli kávé kicsit felrázta és egyre jobban erősödött benne a gondolat, hogy sétálni induljon, mert ha nem így tesz, akkor estére megbolondul. Mint valami vén öregasszony, olyan lendülettel vette magára ruháit, de végre az utcára lépett. Merre, kérdezte magától. Olyan útvonalon szeretett volna sétálni, ahol Péterrel még nem jártak, de ilyen nem igazán akadt. Így, hagyta, hogy lábai vigyék, ki tudja merre. Csodás volt az idő. Szinte tavaszias, de nem tudta igazán élvezni, mert gondolatai csak a körül forogtak, hogy Péter merre járhat vajon? Vidéken van, mint ahogyan mondta és abban a pillanatban fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy ha a barátaival van, akkor őt miért nem hívta? Boldogan vele tartottam volna, mondta suttogva.

Már, közel egy órája sétált, mikor fejét felemelve próbált friss levegővel töltődni. Inkább, nézte volna tovább a járdát és cipője orrával gurította volna tovább a kis kavicsokat, mint ahogyan tette addig, mert akkor megkímélte volna magát attól, amit látott. A közeli kis parkban, egy szerelmes pár ült egy padon, egymást átkarolva. Arcuk boldogságot sugárzott. Nem, ez nem lehet! Lába, földbe gyökeredzett, mert az ő Pátere volt az, akit látott. Szemét megdörzsölte, gondolva, biztosan rosszul lát, de tisztán látta, amit nem kellett volna látnia. Őt, nem vették észre, mer egy épület takarásában volt, de talán még azt sem vették volna észre, ha ott állt volna meg előttük, mert a szerelmük kizárta a külvilágot. Az évszázad fájdalma telepedett rá, majd haza ballagott. Most, várja azt a pillanatot, mikor Péter felhívja és elmeséli, milyen jó is volt a barátokkal. Tudja, hogy fogja hívni és már azt is tudta, hogy mit kell mondania. Már, csak ahhoz kell erőt gyűjtenie, hogy mondandója rövid legyen, hogy több fájdalmat ne okozzon magának. Elég lesz feldolgoznia azt is, ami van, mert tudja ez a fájdalom örök sebet hagy.