Ó, te kis ravasz!

Azt, hiszed, elhiszem szavad?

Igaz, először hittem is, de

ó, hol van már az!

Én, egér vagyok, Te, macska.

Ezt, senki nem vitatja.

A macska okos, az egér buta.

Ezért lehet játszani velem.

Igaz, ismereted felületes, de

ez, legyen a te gondod.

Csalódásod, majd feldolgozod.

Úgy, ahogyan én is, hogy

egy macska szerelmében hittem.

Jaj, hogy tudtál hódítani.

Bókokat halmozni.

Először, nem is akartam veled szóba állni, de

elgyengült egér szívem, és

életemben először,

beleszerettem egy macskába,

aki, szerelmemet várta.

Emlékszel, milyen szépen mondtad nekem,

 hogy szeretlek szívem.

Vigyázz vele, mondta, a többi egér.

Ne, legyél már csacska!

Nem szeret ez a macska.

Biztosan féltékenyek, véltem, és

neked adtam szívem.

Ki, gondolta volna, hogy

egy mesében hittem

Bár, szerelmünk valódiságában, a

napok múlásával, kételkedni kezdtem,

mert láttam én már sok szerelmes egeret,

de, azok sokkal boldogabbak voltak, mint én.

Igaz, ők nem egy macskát szerettek.

Ülhetsz a hátamra, mondtad, és még

meg is simogatlak.

Ó, én balga egér fejem, még hittem is neked.

Már, magam előtt láttam, hogy egy egér,

és macska, párban járnak.

Sétáltál is velem, hogy higgyem, szeretsz.

Mancsodat, igaz nem adtad séta közben, mert

egy egér iránti szerelmedet  vállalni nem akartad,

mert az kínos lett volna.

Mit szólt volna a többi egér, ha meglátott volna.

Hisz, azok is a te szavaidban bíztak, mert

hallottam ám, hogy sok egérnek csaptad a szelet.

Ó, te kis ravasz!

Ja, és a hátadra sem ültettél.

Olyan vagy, mint egy róka.

Nem is olyan, mint egy macska.

Azt hitted, besétálok a csapdába.

Majdnem sikerült, mert

egér becsületszavamra mondom,

már éreztem a sajt illatát, mikor

felfedeztem, hogy csapda ez csupán.

Egér ösztönöm súgta,

menekülj, amíg nem késő!

Amikor, éppen nevetni készültél,

mancsodat dörzsölve, hogy

végre a mancsodban vagyok,és

azt csinálsz velem, amit akarsz,

ekkor, én szépen elsétáltam.

Na, ez lett a szerelmünk vége.

Olykor, egy egérnek is megjön az esze!

Légüres tér minden.

Keresem benne a helyem.

Érzem még bőröd illatát, ami

selyemként fonódott rám.

Nem ölelsz már.

Messze vitt a hajnal.

Búcsúztál édes csókkal, könnyes szemmel,

múló szerelemmel.

Parázsból, nem lesz már soha láng.

Te, régi szerelemmel, nem ölelsz már át.

Szerelmes szívemnek, nem

volt erőd megmondani,hogy

szerelmünknek vége, de

benne volt az ölelésbe.

Lelkem érezte, fájdalmas napok jönnek, hol

légüres térben lebegve, keresem helyem.

Lelkem érted kiált, gyere vissza, de

csendre intem, mert tudom, hiába kérem.

Szívedben új szerelem ébredt, és én ezzel,

harcolni, már nem vagyok képes.

Nekem, belőled, ennyit adott az élet.

A fájdalom, testemet marja, mert

lelkem, már apró darabokban.

Számomra, marad a légüres tér, ahol

nincs mosoly és nevetés.

Szeme csillogott. Lelke ragyogott, mikor a kezére húzták a gyűrűt, és a szerelem tűzével átitatva kérdezték: Leszel a feleségem? Megszólalni is alig tudott, mert oly váratlanul érte a kérdés, és amit lelke érzett, arra nehéz volt szavakat találni. Boldognak, szerethetőnek, valaki számára fontosnak érezte magát. Sokáig nézte a csillogó kis gyémántot. Szeme könnybe lábadt. Igen, dadogta, és oly hevesen vert a szíve, mint még soha. Hosszasan néztek egymás szemébe. Nem kellettek szavak. Édes volt a csók, édes minden pillanat. Tervezték a jövőt, az örökké együtt érzése járta át a lelküket. Aztán, gyorsan repültek a napok. Ment minden a régi megszokott módon, de minden egyszerűbbnek, könnyebbnek tűnt. Néha, még dalra is fakadt a női lélek, és arcán is egyre gyakrabban jelent meg a mosoly. Elég volt a szerelmére gondolni, vagy rátekinteni a csillogó gyűrűre és már fülig is ért a szája. Találkoztak, mikor tudtak. Boldogan teltek a percek. Minden tökéletes, ismételgette szerelmes lelke. Körülbelül egy hónap telt el a lánykérés után, mikor érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Látszólag minden olyan volt, mint addig, de nem volt már olyan erős az ölelés. Kérdezte ugyan a párját, hogy van e valami gond? De, az röviden válaszolt: „ Nincs semmi, szívem. Minden rendben, szeretlek.” Beárnyékolta az elkövetkező heteket ez a megmagyarázhatatlan érzés. Majd, csak helyre billen minden, nyugtatta magát. Előfordul, hogy nincs az embernek jó kedve. Arra is gondolt, hogy talán szerelmének akadt valami gondja a munkahelyén, de nem akarja vele terhelni. Ezekkel az érzésekkel telt a következő hónap. Vasárnap volt, mikor olvasni próbált, de figyelme csapongott. Majd, valami megmagyarázhatatlan remegés rázta testét. Amit, néhány perc múlva hangos zokogás kísért. Nem tudta, mi lehet ez. Ez, nem olyan volt, mint egy kezdődő betegség. Ez, valami más volt. Majd, ahogy jött el is múlt, de egyre gyakrabban érezte, de csak mindig akkor, mikor nem volt vele a szerelme. Kezdett arcáról eltűnni a mosoly, mert az a bizonyos belső hang, minden nap ostromolta. Döntött! Beszélnem kell a vőlegényemmel, határozta el magát. Húzta, halasztotta a dolgot, mert, mikor arra gondolt, hogy erre rá kell kérdeznie, ismét rátört a megmagyarázhatatlan remegés, sírás. Félelem kerítette hatalmába. Majd, egy szerdai napon, erőt vett magán és feltette azt a kérdést, amit soha nem akart.

• Kedvesem! Valami megváltozott. Már, nem olyan lángoló ez a kapcsolat. Mi történt? Én, nagyon szeretlek, de ez nem mehet így tovább. Döntenünk kell, hogy együtt megyünk, tovább vagy külön folytatjuk életünket?

A férfi nagyon meglepődött. Próbált mondani valamit, de csak csendben hallgatott.

• Együtt vagy külön?
• Nem tudom. Időt kérek.– hangzott szerelme válasza.

Éreztem, suttogta szerelmes lelke, de nem szólt, mert könnyeit próbálta gyorsan elrejteni. Nehezen kapott levegőt, és kellett egy kis idő, míg megszólalt.

• Akkor, gondold át, hogyan tovább, és egy hét múlva adj választ, kérlek.

Kimondta a szavakat, de olyan idegenül csengtek, mintha nem is ő mondta volna, mert tudta csak fájdalmat okoz minden perccel magának. Nem kell, ahhoz egy hetet várnia, hogy tudja a választ, és amin gondolkodni kell, azon már nincs min gondolkodni.

Másnap, lehúzta a gyűrűt. Könnyeivel, tisztára mosta, majd dobozba zárta, úgy ahogyan az izzó szerelmet is.

Szívem kicsit öreg már, de

érzem a szerelem édes dalát, ami

oly heves, mintha húsz éves lennék.

Nevetek magamon,

Ó, te vén bolond, mondom.

Gondoltad volna, hogy

öreg szíved táncot jár újra?

Még, bele is pirulok,

ha a szerelemre gondolok.

Még, jó hogy senki nem látja, mert

el sem hinnék,hogy öreg,

bolond szívem így szeret még.

Néha, kicsit azért félek, mert

talán, el sem hiszi Ö, hogy úgy szeretem,

ahogyan mondom, mikor arcát megsimogatom.

Tél felé tartok korban.

Tavasz van a szívemben.

Nyári táncot lejt lelkem.

Az ősz, legszebb szerelmét,

neked adom Kedvesem, mert

életemben ez a legszebb szerelem,

mert sokkal hevesebb, mint az első szerelem.

Számomra, ez a vénasszonyok nyara,

amit megtölt az élet mosolya.

A lélek, sok mindent kibír.

Cipeli a fájdalmat, dacol az ésszel

Nyitva hagy olyan ajtókat,

amit rég zárni kéne.

Elhiszi, hogy igaz a szó.

Tűr, vár, remél,

Hiszi, hogy jóra fordul minden,

közben zokog csendesen.

Egy idő után, megrokkan a lélek, mert

hiába várta, nem jött a remélt változás.

Bezárja a nyitva hagyott ajtót végre,

és nem néz vissza már.

Fájdalma, nem enyhül, de

már nem a reményt szövögeti, és

minden egyes könnycseppel, már

jövőjét építi, mert lezárta a múltat.

Nem néz vissza, mert belehalna.

De, oly erős a lélek, hogy

egy szép jövőt  teremteni is képes.

 Mókás is lehetne a történet, de talán, mégsem az.

• Jaj, lányom! Soha nem tanulsz már meg hajtogatni és a szekrényedben szép rendet rakni.
• Ó, anya! Most, azt akarod mondani, hogy rendetlen vagyok?
• Nem, de nézd, milyen szépen mosolyognak most a ruhák a szekrényben.
• Köszönöm anya, de nem kellett volna.
• Nem fáradság, de valamit nem értek. Mit keres ez a zokni és gatya a ruháid között? Tudtommal nincs férfi a házban.

Zita, nézte anyját és a kezében tartott ruhadarabokat. Más, nevetett volna a jeleneten, de az ő szemében könnyek gyűltek. Zokni és gatya, ez –az én életem, mondta halkan. Közben peregtek előtte az elmúlt évek eseményei. Tizenegynéhány évvel ezelőtt találkozott Péterrel egy véletlen folytán. Barátokká váltak, sőt lelki társakká. Éveken át támogatták egymást, és adtak segítő erőt egymásnak. Hirtelen, arra a reggelre gondolt, mikor úgy váltak el egymástól, mintha ezer éve együtt élő házastársak lennének, és Péter csak üzleti útra indulna. Mély barátság volt ez. Előtte, egy egész napot töltöttek együtt, mert Péternek szüksége volt erőre, hogy vissza tudja hódítani szerelmét. Csodás nap volt. Szinte olvastak egymás gondolataiban. Azon, a reggelen sírva búcsúztak egymástól. Két puszi, egy nagy ölelés, és könny. De, mielőtt Péter eltűnt volna a város forgatagában, még azt mondta:

• Visszatérek. Ígérem.

Péter, szerencsésen visszahódította szerelmét. Zita, pedig élte tovább kis életét. Teltek az évek. Néhányszor írtak egymásnak, de mindketten élték az életüket. De, mintha ikrek lettek volna, akik a másik minden rezgését érzik, ők is így voltak ezzel. Lelkük találkozott és beszélgetett valahol a végtelen térben, mert nem egyszer fordult elő, hogy valami csoda folytán, ha bánatuk volt, néhány óra alatt megnyugodtak. Néhány évvel, a könnyes reggel után, Zita is megtalálta társát. Négy évig tartott ez a kapcsolat, mikor a sors nagy fájdalmat mért rá. A gyász hónapjai következtek, mert társát többé már nem ölelhette magához, mert égi mezőkön sétált már. Nehéz hónapok voltak és Zita nem igazán tudta elfogadni a tényt a megváltoztathatatlant. Ezért, próbált minél több elfoglaltságot keresni magának, hogy terelje figyelmét. Egyik napon a szekrényét pakolta, mikor kezébe került egy zokni és egy gatya, amit éveken át őrizgetett, hogy Péternek majd visszaadhassa, ha visszatér, úgy ahogyan ígérte. Ez, volt az a két ruhadarab, ami valami miatt, ott maradt, sok-sok éve. Megfogta a ruhadarabot és magához ölelte, erőt kérve és remélve. Majd, fogta és a kukába dobta, mondván miért őrizze tovább, hisz ők már soha nem fognak találkozni. Néhány hét után, viszont megcsörrent a telefonja, és alig akarta elhinni, hogy ki keresi. Péter volt az, mert érezte Zitának szüksége van rá és neki is szüksége van a lányra, mert az ő kapcsolata is véget ért. Nagy volt az öröm és a boldogság. Péter, jót nevetett azon, hogy a lány évekig őrizte az ő ruhadarabjait. Egyre többet találkoztak és a barátság, szerelemmé változott. Boldogok voltak együtt. Sok akadályt állított számukra az élet, de küzdöttek és megoldották, mert ott voltak egymásnak, és nagyon erősek voltak együtt. Több boldog év volt mögöttük, mikor kapcsolatuk megingott. Sok külső tényező is befolyásolta, hogy egyre nehezebben birkóztak meg a dolgokkal. Ismét könnyek, mert Péter egy napon elment. A sors különös fintora, hogy most is, csak egy zokni és egy gatya maradt utána. Zita, a szekrénybe rakta, az ő ruhái közé, hogy legalább ott ölelkezhessenek. Minden nap, eszébe jut a tizenegynéhány évvel ezelőtti mondat: -Visszatérek. Ígérem.

Esténként, mielőtt álomra hajtja fejét, könnyes szemmel suttogva kérdezi.

Visszatérsz még?

Az idő, soha nem fog megállni.

Ha, elfáradtál, neked kell megállni.

Ha, elestél, felállni.

Sebeidet, magadnak kell begyógyítani,

mert az idő, soha nem fog megállni.

Reggel felkel a nap, este lenyugszik.

Ez, ismétlődik napról, napra.

Ahol, hol utadat keresed, hol

boldog perceidet éled, de az egész,

egy örök körforgás.

Ahol, ne feledd, csak az öröm perceiben vannak veled.

Mikor, könnyes a szemed,

kevesen adnak, zsebkendőt neked.

De, az is lehet, hogy senki nem akad, aki azt mondaná,

Szép az élet, ne sírj már.

Szeretetet, csak akkor adj, ha

nem vársz érte semmit cserébe,mert

nagy lesz a csalódásod, ha azt hiszed, hogy

téged is szeretnek azok, akiket te szeretsz.

Hidd el! Lehetsz szép, vagy csúnya, vagy rút kiskacsa.

Tehetsz bármit, vagy szeretnek, vagy nem.

Nem kell ehhez semmit tenned.

Ne koldulj szeretetet, szerelmet, mert

olyan leszel, mint az utcai koldus, aki csak

apró forintokat kap, ami a reményt hordozza csupán, de

elmarad a remélt boldogság.

Néha, elfárad a lelked, mert nem bírod a terhet.

Letennéd, de nem tudod, hogyan és hová, mert

egyedül bolyongsz vele, és senki nem lesz, ki segítsen, hogy

a válladra nehezedő teherből levegyen.

Ekkor, neked kell megállni, mert az idő soha nem fog.

Elfáradt lelkedet, ami darabokban hever, csak

Te rakhatod össze.

Nehéz, tudom, de nem lehetetlen, és

senki nem mondta, hogy fájdalommentes.

De, ne feledd!

Egyedül jöttél e világra, és oly sok akadályt leküzdöttél már,

amelyekre, szinte nem is emlékszel már.

Ne vedd magadra, a világ vad viharát.

Keresd inkább, az élet szép oldalát.

Köszönd meg a sorsnak, ha utad során, volt kísérőd,

még akkor is, ha rég el kellett engedned őt.

Lelkedben keresd a miértekre a választ és

megtalálod a kivezető utat.

Csupán, legyen időd megállni, és

elég erőd elhinni,hogy meg tudod csinálni,

mert az idő, soha nem fog megállni.

Ajándékba adtak.

Ó, de boldog voltam,

mikor, a virágosnál a fiúnak,

rám esett a választása.

Mosolyogva mentem vele.

A szeme ragyogott a lánynak,

mikor  meglátott, mert szereti a virágot.

Tőlem jobban csak a fiút szereti,

ki a virágot adta neki.

Azt, hitte a szegény lányka, hogy

boldogság költözik a házába.

De, sír szegény reggel óta.

Könnyei nem apadnak.

Bús szemével, rám néz néha, és csak

annyit mond:Te voltál, az utolsó ajándéka.

Letörölném arcát, ha lenne kezem.

Magamhoz ölelném, de nem tehetem.

Úgy, dalolnék egy dalt, amitől boldog lesz majd.

De, hangom nincsen.

Így, vele maradok, amíg csak tehetem, hogy

érezze, én szeretem.

A mi dalunk szól.

Neved, halkan suttogom.

Könnyeimet törlöm, de érzem

itt vagy velem.

Szívem érzi, azt nem lehet becsapni.

Átölelsz úgy, ahogyan mindig is tetted.

Érzem a vágyat, a szerelmet.

A boldog perceket.

Látom, szerelmes tekinteted.

Hallom, kedves szavad.

Nekem, a világ vagy.

Veled, tökéletes minden.

Nélküled, nem létezem.

A mi dalunk szól.

Talán, Te is hallod valahol.

Lelkünk összeér.

A szerelem lángja, forrón ölel át.

Valahol a végtelen térben,

együtt könnyezünk éppen.

A mi dalunk szól.

Könnyeim csupán, azért hullnak, mert

magányosan hallgatom a dalt, ami

csak karjaidban édes.

Szeretlek Kedves!

A mi dalunk szól.

Ugye hallod?

Ugye érzed a szerelmet, még

akkor is, ha a távolság elválaszt minket?

De, a szívünkben élő szerelmet,

semmi nem törheti meg.

A mi dalunk szól.

Nincs is annál jobb, mint, mikor átölelhetlek.

Szemedbe nézhetek, és elmondhatom,

mennyire szeretlek.

Te, erre azt válaszolod,

Én, is szeretlek kincsem.

Ilyenkor, akkorát dobban a szívem, mert érzem,

minket egymásnak teremtett az Isten.

Lelkünk, testünk, eggyé vált.

Egymás nélkül, félemberek vagyunk csupán.

Közös az öröm, közös a bánat.

Fájnak a percek, mikor nem lehetünk együtt, mert

minden reggel, kiszakad lelkünkből egy darab,ami

egész nap az estét várja, hogy újra otthonra találjon,

és forró csókunktól, boldogan mosolyogjon.

Nincs is annál jobb, mint, mikor átölelhetlek, mert

akkor érzem igazán, hogy szép az élet.

Szeretlek, amíg csak élek, mert Te vagy életem fénye,

és hálás vagyok a sorsnak érte.