Mókás is lehetne a történet, de talán, mégsem az.

• Jaj, lányom! Soha nem tanulsz már meg hajtogatni és a szekrényedben szép rendet rakni.
• Ó, anya! Most, azt akarod mondani, hogy rendetlen vagyok?
• Nem, de nézd, milyen szépen mosolyognak most a ruhák a szekrényben.
• Köszönöm anya, de nem kellett volna.
• Nem fáradság, de valamit nem értek. Mit keres ez a zokni és gatya a ruháid között? Tudtommal nincs férfi a házban.

Zita, nézte anyját és a kezében tartott ruhadarabokat. Más, nevetett volna a jeleneten, de az ő szemében könnyek gyűltek. Zokni és gatya, ez –az én életem, mondta halkan. Közben peregtek előtte az elmúlt évek eseményei. Tizenegynéhány évvel ezelőtt találkozott Péterrel egy véletlen folytán. Barátokká váltak, sőt lelki társakká. Éveken át támogatták egymást, és adtak segítő erőt egymásnak. Hirtelen, arra a reggelre gondolt, mikor úgy váltak el egymástól, mintha ezer éve együtt élő házastársak lennének, és Péter csak üzleti útra indulna. Mély barátság volt ez. Előtte, egy egész napot töltöttek együtt, mert Péternek szüksége volt erőre, hogy vissza tudja hódítani szerelmét. Csodás nap volt. Szinte olvastak egymás gondolataiban. Azon, a reggelen sírva búcsúztak egymástól. Két puszi, egy nagy ölelés, és könny. De, mielőtt Péter eltűnt volna a város forgatagában, még azt mondta:

• Visszatérek. Ígérem.

Péter, szerencsésen visszahódította szerelmét. Zita, pedig élte tovább kis életét. Teltek az évek. Néhányszor írtak egymásnak, de mindketten élték az életüket. De, mintha ikrek lettek volna, akik a másik minden rezgését érzik, ők is így voltak ezzel. Lelkük találkozott és beszélgetett valahol a végtelen térben, mert nem egyszer fordult elő, hogy valami csoda folytán, ha bánatuk volt, néhány óra alatt megnyugodtak. Néhány évvel, a könnyes reggel után, Zita is megtalálta társát. Négy évig tartott ez a kapcsolat, mikor a sors nagy fájdalmat mért rá. A gyász hónapjai következtek, mert társát többé már nem ölelhette magához, mert égi mezőkön sétált már. Nehéz hónapok voltak és Zita nem igazán tudta elfogadni a tényt a megváltoztathatatlant. Ezért, próbált minél több elfoglaltságot keresni magának, hogy terelje figyelmét. Egyik napon a szekrényét pakolta, mikor kezébe került egy zokni és egy gatya, amit éveken át őrizgetett, hogy Péternek majd visszaadhassa, ha visszatér, úgy ahogyan ígérte. Ez, volt az a két ruhadarab, ami valami miatt, ott maradt, sok-sok éve. Megfogta a ruhadarabot és magához ölelte, erőt kérve és remélve. Majd, fogta és a kukába dobta, mondván miért őrizze tovább, hisz ők már soha nem fognak találkozni. Néhány hét után, viszont megcsörrent a telefonja, és alig akarta elhinni, hogy ki keresi. Péter volt az, mert érezte Zitának szüksége van rá és neki is szüksége van a lányra, mert az ő kapcsolata is véget ért. Nagy volt az öröm és a boldogság. Péter, jót nevetett azon, hogy a lány évekig őrizte az ő ruhadarabjait. Egyre többet találkoztak és a barátság, szerelemmé változott. Boldogok voltak együtt. Sok akadályt állított számukra az élet, de küzdöttek és megoldották, mert ott voltak egymásnak, és nagyon erősek voltak együtt. Több boldog év volt mögöttük, mikor kapcsolatuk megingott. Sok külső tényező is befolyásolta, hogy egyre nehezebben birkóztak meg a dolgokkal. Ismét könnyek, mert Péter egy napon elment. A sors különös fintora, hogy most is, csak egy zokni és egy gatya maradt utána. Zita, a szekrénybe rakta, az ő ruhái közé, hogy legalább ott ölelkezhessenek. Minden nap, eszébe jut a tizenegynéhány évvel ezelőtti mondat: -Visszatérek. Ígérem.

Esténként, mielőtt álomra hajtja fejét, könnyes szemmel suttogva kérdezi.

Visszatérsz még?