Szeme csillogott. Lelke ragyogott, mikor a kezére húzták a gyűrűt, és a szerelem tűzével átitatva kérdezték: Leszel a feleségem? Megszólalni is alig tudott, mert oly váratlanul érte a kérdés, és amit lelke érzett, arra nehéz volt szavakat találni. Boldognak, szerethetőnek, valaki számára fontosnak érezte magát. Sokáig nézte a csillogó kis gyémántot. Szeme könnybe lábadt. Igen, dadogta, és oly hevesen vert a szíve, mint még soha. Hosszasan néztek egymás szemébe. Nem kellettek szavak. Édes volt a csók, édes minden pillanat. Tervezték a jövőt, az örökké együtt érzése járta át a lelküket. Aztán, gyorsan repültek a napok. Ment minden a régi megszokott módon, de minden egyszerűbbnek, könnyebbnek tűnt. Néha, még dalra is fakadt a női lélek, és arcán is egyre gyakrabban jelent meg a mosoly. Elég volt a szerelmére gondolni, vagy rátekinteni a csillogó gyűrűre és már fülig is ért a szája. Találkoztak, mikor tudtak. Boldogan teltek a percek. Minden tökéletes, ismételgette szerelmes lelke. Körülbelül egy hónap telt el a lánykérés után, mikor érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Látszólag minden olyan volt, mint addig, de nem volt már olyan erős az ölelés. Kérdezte ugyan a párját, hogy van e valami gond? De, az röviden válaszolt: „ Nincs semmi, szívem. Minden rendben, szeretlek.” Beárnyékolta az elkövetkező heteket ez a megmagyarázhatatlan érzés. Majd, csak helyre billen minden, nyugtatta magát. Előfordul, hogy nincs az embernek jó kedve. Arra is gondolt, hogy talán szerelmének akadt valami gondja a munkahelyén, de nem akarja vele terhelni. Ezekkel az érzésekkel telt a következő hónap. Vasárnap volt, mikor olvasni próbált, de figyelme csapongott. Majd, valami megmagyarázhatatlan remegés rázta testét. Amit, néhány perc múlva hangos zokogás kísért. Nem tudta, mi lehet ez. Ez, nem olyan volt, mint egy kezdődő betegség. Ez, valami más volt. Majd, ahogy jött el is múlt, de egyre gyakrabban érezte, de csak mindig akkor, mikor nem volt vele a szerelme. Kezdett arcáról eltűnni a mosoly, mert az a bizonyos belső hang, minden nap ostromolta. Döntött! Beszélnem kell a vőlegényemmel, határozta el magát. Húzta, halasztotta a dolgot, mert, mikor arra gondolt, hogy erre rá kell kérdeznie, ismét rátört a megmagyarázhatatlan remegés, sírás. Félelem kerítette hatalmába. Majd, egy szerdai napon, erőt vett magán és feltette azt a kérdést, amit soha nem akart.

• Kedvesem! Valami megváltozott. Már, nem olyan lángoló ez a kapcsolat. Mi történt? Én, nagyon szeretlek, de ez nem mehet így tovább. Döntenünk kell, hogy együtt megyünk, tovább vagy külön folytatjuk életünket?

A férfi nagyon meglepődött. Próbált mondani valamit, de csak csendben hallgatott.

• Együtt vagy külön?
• Nem tudom. Időt kérek.– hangzott szerelme válasza.

Éreztem, suttogta szerelmes lelke, de nem szólt, mert könnyeit próbálta gyorsan elrejteni. Nehezen kapott levegőt, és kellett egy kis idő, míg megszólalt.

• Akkor, gondold át, hogyan tovább, és egy hét múlva adj választ, kérlek.

Kimondta a szavakat, de olyan idegenül csengtek, mintha nem is ő mondta volna, mert tudta csak fájdalmat okoz minden perccel magának. Nem kell, ahhoz egy hetet várnia, hogy tudja a választ, és amin gondolkodni kell, azon már nincs min gondolkodni.

Másnap, lehúzta a gyűrűt. Könnyeivel, tisztára mosta, majd dobozba zárta, úgy ahogyan az izzó szerelmet is.