Szürkének és piszkosnak érzek mindent. Most feladom, vagy továbblépek. Óriásiak a falak és a házak, megnőttek egy pillanat alatt. Nem érzem jól magam. Futni szeretnék, de nem lehet. Maradnék, de már vége, vagy talán alig vártam, hogy vége legyen végre. Ilyen pocsékul, mint most, még soha nem éreztem magam. Tele vagyok aggodalommal és félelemmel. Torkomban akkora gombóc, hogy megfojt. Sírni nem tudok, bárhogyan is szeretném. Belül érzem, nem sírni, nevetni akarok, de azt sem tudok. Nézem az őszi lehulló faleveleket. Olyanok, mint az élet. Elveszítik tartásukat és csendesen leesnek a földre. Nem panaszkodva, csak sírva.

Én, is kezemben érzem a levelet, pedig még nincs, mert majd postán kapom meg, de akkora a súlya, mert, mikor a bíró kimondta, hogy az ítélet a mai napon jogerős, úgy éreztem, egy egész szikla omlott rám. Tudom, vártam és biztos, hogy így jó, de a félelem visszatart mindentől. Most, úgy érzem, még megszokás is jobb, mert ott kiszámítható minden lépés, de a félelem gátol, és továbbgerjeszti hatalmát minden gondolattal. Kapaszkodó kell és erő. Érzem, tudom. Kapaszkodó a gyerek, kinek szüksége van még rám, de miből merítek erőt. A fejem zsong. Olyan, mintha abroncs volna rajta. Talán gyógyszert kéne bevennem, hogy szűnjön a fájdalom, de nem, mert több a mellékhatása, mint a gyógyító ereje. A problémát, meg nekem kell megoldani, hisz senki nem segít, ha én nem segítek magamon. Anyámhoz futnék, hogy mondjon valami okosat, de ő valahol a nagyvilágban van. Nem tudom, merre, mert nyolc éves voltam, mikor felszállt a repülőre. Nem mondta, hogy merre megy, csak azt mondta: többet ne keressetek. Apám nevelt fel, de tavaly itt hagyott, és most már csak fentről néz, hogy hogyan birkózok meg a feladattal.

Két évvel ezelőtt még együtt díszítettük a fenyőfát karácsonykor. Soha nem felejtem el, az biztos. Éjszaka faragtuk a talpba a fát, mert Dezső hiába volt odahaza, inkább lefeküdt a gyerekekkel együtt és azt mondta: „Ha, arra vársz, hogy feldíszítsem ezt a zöld valamit, akkor soha nem lesz fánk, abban biztos lehetsz. Na, az meg, hogy én faragjam a talpba, felejtsd el. Nem vagyok én fafaragó.” és becsapta maga után az ajtót. Még hallottam, ahogyan szólt.

• Bence! Gyere fiam, nézzük a meccset! Anyád, meg had vacakoljon azzal a szarral.

Nagyon fájtak a szavak és könnyek formájában törtek fel. Apám nyugtatgatott. Kezébe vette a talpat és így szólt: „na, kezdjünk neki”. Csodálatos órák következtek, mert sokat nevettünk és reggelre a fa is gyönyörű lett. Apa, hiányzol nagyon! Úgy kérdezném most is, mondd, mit tegyek? Tudom a válaszod, de azért jólesne hallani azt, amit mindig mondtál ilyen helyzetekben. Azt, hogy meg fogom érezni, mi a helyes megoldás és sikeresen megoldom a problémát, mert képes vagyok rá. Jó volt hallani a szavakat, mert erőt adtak, óriási erőt. Most ki ad majd rőt?

Sietnem kell, mert Bence vár az iskola előtt. Nagyfiú. Elsős. Ma, volt az első tanítási nap. Hú, ezt az őszi dátumot soha nem fogom elfelejteni. Szegénykém, még nem is tudja, hogy elváltunk. Dezső nem engedte, hogy elmondjam.

• Meg ne tudjam, hogy szóltál a gyereknek, amíg vége nincs az egésznek! Miután kimondják a válást, hazajövök, összepakolok és eltűnök. Na, ezek után közölheted a gyerekkel, hogy mi történt. Kéthetente hétvégén érte jövök, úgy, ahogy megbeszéltük. Ezt, is mondd el neki, majd nyugtasd meg, hogy attól még, mert nem fog látni minden nap, én még az apja maradok és megtanítom arra, amire kell, de a gond legyen a tied hisz te akartad őt. Nekem, nem igazán hiányzott a gyerek. Természetesen szeretem, mert a fiam, de a felelősség rajtad van. Gyereket akartál, hát megkaptad, kezdj vele valamit.

Most pakolja a ruháit. A bíróságról futva távozott. Előbb hagyta el a termet, mint a bíró.

• A kulcsot bedobom majd a postaládába. Mire véget ér a tanítás, már nem leszek ott. – szólt félvállról.

Nehéz volt a reggel, mert ez a mai nap volt az utolsó, hogy együtt ébredtünk és reggeliztünk.

• Apa! Délután mehetek veled a mosóba? – Kérdezte Bence.
• Jöhetsz. Lemosatjuk a vén járgányt.
• De jó! Úgy szeretem a csekátót.
• Rendben fiam, megyünk. Adj egy pacsit! - A gyerek boldog volt, én meg ideges.
• Dezső! Most miért mondasz ilyeneket Bencének? – Kérdeztem.
• Azt mondok, amit akarok!
• De tudod…
• Ne is folytasd! Természetes, hogy magammal viszem a fiamat a mosóba, ha közbe nem jön valami. Arról meg nem tehetek, hogy esetleg más elfoglaltságom lesz, de, ha így adódna, akkor Bence megérti, mert nagyfiú és meg kell értenie! Igaz, fiam?
• Igen apa.
• Na, látod? Te kerítesz mindennek akkora feneket! Jobban tennéd, ha szépen leülnél és csendben maradnál!

A gyerek érezte a feszültséget és látta könnyeimet is, amelyek láthatatlanok voltak, mert az iskola előtt két nagy puszit adott és azt mondta, szeretlek, anya. Csodálkoztam is, mert nagyfiú már és ebben a korban nem nagyon szeretik, ha az anyjuk kísérgeti őket, az meg, hogy puszit is adjon. Szegény kis lelke, hogy össze lesz törve. Nagyon szeretem, Ő a mindenem. Nagyon akartam és vártam őt, bár gyakran eszembe jutott a terhesség alatt, hogy biztos jó lesz neki? Biztosan, meg kell születnie? Jót teszek azzal, ha megszülöm? Furcsa volt már akkor is a helyzet és az egész kapcsolatom Dezsővel. Vak voltam, mert nem láttam dolgokat, vagy talán csak a fiatalságomból fakadóan éreztem azt, hogy ami nem túl jó, az majd jóra változik.

Az érettségi után kerültem a nagyvárosba. Továbbtanulni nem akartam, mert úgy éreztem, diplomával a kezemben sem lesz több esélyem. Apám, szegény, mindig mondta: „tanulj, kérlek, mert lehet, hogy munkát nem kapsz, de a tudást nem vehetik el tőled, és amit egyszer megtanulsz, az csak segít téged az életben”. Hallgatnom kellett volna rá, de már ezen kár keseregni. A saját lábamra akartam állni és munkát kerestem. Találtam is. Eladó lettem egy könyvesboltban. Jó volt, mert a rengeteg könyvből, ami körülvett, nap, mint nap, sokat tanultam. Belelapozhattam bármelyikbe és olvashattam azt, ami érdekelt. Lelkemben orvos, vagy tanító szerettem volna lenni, mert imádom a gyerekeket. A beteg, elesett, sápadt arcú gyerekek pedig, mindig mélyen megérintettek. Nehezen szoktam meg a nyüzsgő várost és az egyedüllétet. A vidéki csend után nehéz volt esténként elaludni, mert sokáig hallgattam a fékező kocsik hangját, a jókedvű emberek szavait, kik hazafelé tartottak egy vacsoráról, vagy baráti sörözésből. Az ablak nem zárta ki ezeket a zajokat.

A bérelt kis szoba barátságtalan volt. Hiába próbáltam otthonossá tenni, nem marasztalt. Így inkább munka után elindultam felfedezni a várost. Próbáltam kiismerni magam a közlekedésben és a városban. Séta közben gyakran azon töprengtem, hogy milyen sok lehetőséget kínál ez a város és szeretnék élni vele. Jó lenne esténként kikapcsolódni, táncolni kicsit. Nagyon szeretek táncolni, de oly ritkán volt alkalmam vidéken. Nem nagyon mentem sehová, mert lekötött a tanulás és apám is azt mondta, ráérsz még bulizni, előbb tanulj, és én tanultam. Így, táncolni csak akkor táncoltam, ha esküvő volt a faluban és meghívtak, de ott inkább a mulatós, ihaj-csuhaj, meg a piros bicikli ment, ami nem igazán tartozik a kedvenceim közé. Egy ilyen városi séta alkalmával futottam össze Dezsővel. Sikerült eltévednem, hogy fogalmam nem volt, hogy hol vagyok. Kérdezősködtem, merre kell mennem, de egy idő után rá kellett jönnöm, mikor háromszor érkeztem vissza oda, ahonnan elindultam, hogy segítőkészek voltak az emberek, mert mondták, hogy erre, meg arra, de fogalmuk nem volt, merre kell mennem. Mikor harmadszor értem vissza a kiindulási pontra, megálltam kicsit és tekergettem fejem jobbra-balra, hogy merre is induljak. Egyszer-kétszer az ég felé is emeltem tekintetemet és arra gondoltam, de jó lenne, ha valaki most ledobna egy papírt és rá lenne írva, merre menjek, vagy jönne valaki és, miután megfogta kezem, azt mondaná, gyere, hazakísérlek.

Pont a gondolat végére értem, mikor Dezső megszólított. Olyan volt az egész, mintha tudta volna, mit gondolok.

• Csak nem eltévedt? Szívesen haza kísérem, ha akarja, feltéve, ha nem lakik túl messze.
• Nem tudom, milyen messze lakom, mert eltévedtem. Esetleg, ha útba igazítana, akkor azt megköszönném, de utána már én is hazatalálok, így a kíséretről lemondok.
• Szívesen segítek, hol lakik?
• Más esetben nem válaszolnék, de most kénytelen vagyok. A Tiborc utcát keresem.
• Igen, tudom, hol van.
• Valóban?
• Most kételkedik szavaimban?
• Nem, csak elég sokan tudni vélték már,és én még mindig itt állok.
• Én, tutira tudom, hol van. Nincs olyan vészesen messze, de én azt mondom, szálljon fel erre a buszra, pont itt van a megálló – mutatott a mellettünk elhaladó járműre. – A második megállónál szálljon le, és onnan jobbra a harmadik utca.

Megköszöntem az útba igazítást, és felugrottam a buszra. Igaza volt. Hazaértem az elmondása alapján. Dezső szimpatikusnak tűnt, bár kicsit idősnek találtam. Olyan harmincöt lehet, gondoltam én, de, mint kiderült, csak huszonkilenc volt. Másnap reggel ugyan is ott állt a kapu előtt. Nem tudom, hogy találta ki, mikor indulok, de ott volt. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mennyit várt arra, hogy kinyissam végre a kaput és kilépjek vége az utcára, de azt viszont megkérdeztem, hogyan talált meg.

• Követtelek tegnap, megvártam, míg belépsz és csak utána indultam el. Szerettem volna tudni, hogy biztonságban hazaérsz.

Így kezdődött. Most, azt mondom, milyen kár, hogy akkor eltévedtem, biztosan másképp alakult volna az életem, ha másfelé sétálok, de ezen most már keseregni kár.

Dezsőről kiderült, a szüleivel él egy kertes házban. A mama kedvence, mert minden délben az az ebéd, amit Dezső szeret, vagy kíván, de nem csak a mama kedvence, hanem apa kedvence is. Apja, az Istent látja benne. A szomszédban lakik a nagymama, aki szintén imádja az unokáját. Akkor, mikor ezeket megtudtam, úgy gondoltam, milyen jó neki, hisz egy boldog család, ahol figyelnek egymásra és ahol jó élni. A papa mérnök volt, a mama titkárnő, a nagymama tanított, mielőtt nyugdíjba ment. Dezső, szakácsként dolgozott. Három, vagy négy hónapja jártunk már együtt, mikor bemutatott a családjának. Izgultam nagyon, de felesleges volt, mert nagy szeretettel fogadtak. Boldog voltam. Sokat voltam később is náluk.

Egy év ismeretség után elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Apám kérdezte, biztos vagy benne, hogy őt akarod? Jól meggondoltad? Határozott igen volt a válaszom. Apám következő kérdésére, ami arra irányult, hogy hol fogunk lakni, természetesen az volt a válaszom, hogy Dezsőkéknél, de mekkorát tévedtem. Igaz, nem kérdeztem a lakás dologra rá soha, de természetesnek vettem, hogy ott fogunk élni, hisz nekem csak egy aprócska bérelt szobám volt. Megfordult velem a világ, mikor az esküvő után szembesültem a ténnyel. Megkérdeztem Dezsőt, hogy mikor visszük át a ruháimat és erre meglepő választ adott.

• Te maradsz egyelőre ott, ahol vagy. Majd, ha lesz kis időm keresünk egy másik, jobb albérletet, ahol jobban érzed magad.
• De, én a feleséged vagyok és veled akarok élni, sőt, egy asszonynak a férje mellett a helye, ez nem lehet kérdés.
• Nem lehet. Az pedig végképp nem érdekel, hogy fásult, berögzött szokások mit várnak el. Nézd, én szeretlek és egyszer majd együtt fogunk élni, ha a szüleim meghalnak, de addig nem. A mi családunknak kialakult életritmusa van, és azt nem szeretném megváltoztatni.
• Gyere akkor velem, hisz a férjem vagy.
• Ne hajtogasd már folyton ezt az összetartozást. Igen, összekötöttük az életünket, hogy Te is, én is tudjam, van valaki, aki hozzám tartozik.
• Ja! Hozzám tartozik, de nem velem él.

Elfogadtam a tényeket, mert most mit tehettem volna. Rohantam volna a bíróságra, hogy vegyék már le a papírról a még meg sem száradt pecsétet? Úgy folytatódott minden, mint esküvő előtt, azzal a különbséggel, hogy kevesebbet találkoztam Dezső szüleivel. Mikor mondtam, ugorjunk fel hozzájuk, mindig volt valami kifogás. Hol nem értek rá, hol pont indultak valahová. Átlátszó okok voltak ezek. Mikor, érzéseimnek ezzel kapcsolatban hangot adtam, Dezső dühében elvesztette a fejét és azt üvöltötte, értsd már meg, hogy nem akarták, hogy elvegyelek! Te, nem tudod elképzelni, hogy milyen nehéz volt elérnem Náluk, hogy rábólintsanak. Csodálkoztam nagyon. Addig kedveltek, míg csak jártunk, de asszonyként nem akartak elfogadni. Milyen család ez?

Összeomlott bennem a boldog családról alkotott kép. Apám mondta, mikor elsírtam neki bánatomat, hogy lányom, az már biztos, hogy nem az aranyhalat fogtad ki. Mit is mondhatott volna? Látta, hogy szenvedek. Sajnált, mert ő boldognak akarta látni a lányát. Kerestünk a közelben egy kis, pici lakást, ahova átköltöztem. Nem voltunk közös kasszán, én fizettem a kiadásaimat. Lakás, bérlet, rezsi, stb. Dezső, a találkozások alkalmával felmerült költségeket állta. Fagyi, üdítő és néha egy ebéd, vagy vacsora, de ez is inkább abban az étteremben, ahol dolgozott. Már, három hónap telt el az esküvő óta, de még mindig nem tudtam megszokni a kialakult helyzetet. Viszont reggelente nagyon rosszul éreztem magam. Émelygés, változó hangulat. Nem szedtem gyógyszert, mert gyereket szerettem volna és már az esküvő előtt abbahagytam.

Dezső soha nem kérdezte, hogy védekezek-e, vagy sem. Így gondoltam, nincs ellenére. Most, így visszagondolva, nagyon keveset kommunikáltunk egymással. Többet, sokkal többet kellett volna és akkor talán, minden másképp alakul. Vettem egy terhességi tesztet, mert éreztem, valami van. Nagyon boldog voltam, mikor a teszt megerősítette érzésemet. Vártam az estét, hogy elújságoljam Dezsőnek a jó hírt. Fél nyolc körül ért hozzám, jóval később, mint szokott. Nyakába ugrottam egyből, ahogy belépett és boldogan mondtam, gyerekünk lesz. Ő, megszorította kezem és eltolt magától.

• Mit mondtál? Gyerekünk? Mit csináljak vele? Anyámék sem akarnak unokát. Most, hogy álljak eléjük, hogy unokájuk lesz? Miért hiszed, hogy tönkre teheted az életünket?

Miközben beszélt, úgy szorította testem, mintha valami bilincs lett volna rajtam. Fájt a szorítás. Majd rázta testem két kezével, amitől didergett lelkem. Érted, érted, üvöltötte és dühösen eldobott magától, úgy, hogy a szőnyeg, main álltam, csúszott velem végig a szobán, egészen a konvektorig, ahol a fűtőtest felfogta testem és nagy koppanással a földre zuhantam. Fájt az egész testem, s annyira megijedtem, hogy sírni sem tudtam. A terhesség alatt úgy viselkedett velem, mintha mi sem történt volna. A vizsgálatokra soha nem kísért el.

Anyósom, apósom nem szólt semmit. Olyan volt az egész, mintha nem is látnák gömbölyödő pocakomat. A szülés elég hosszú volt, de az a boldogság, mikor magamhoz ölelhettem Bencét, leírhatatlan volt. Soha, nem gondoltam volna, hogy férjes asszonyként egyedül fogom nevelni gyermekemet, de ez történt. Én, a gyerekkel külön, Dezső a szülőkkel.

Minden délután beugrott egy-két órára Dezső, aztán ment tovább. Évek teltek el így. Anyósom és apósom egyszer nézte meg az unokát, de az is a véletlennek volt köszönhető, mert az utcán futottunk össze. Öt perc volt az egész. Az utolsó két évben költözött hozzánk Dezső, hosszas viták után. A gyerek annyira szerette és hiányolta, hogy beadta a derekát és egy szép napon megjelent a bőröndjével. Dezső, sokat foglalkozott Bencével, ez tény, de engem került. Nem igazán akart velem beszélgetni.

A helyzet akkor változott meg, mikor apám meghalt. Dezső sokkal kedvesebb, sokkal simulékonyabb lett. Úgy éreztem, azért ilyen, mert látja fájdalmamat. Nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy apám nincs már velem. Nagyon magányosnak éreztem magam. Egyik este Dezső azzal hozakodott elő, hogy van egy jó ötlete.

• Be kéne fektetni az apai örökségedet. Nem ártana megalapozni a gyerek jövőjét.
• Mire gondoltál?
• Veszek egy éttermet. – és vett.

Én, odaadtam a pénzt és ő felépítette a kis birodalmát. Kihasználta a fájdalmamat, mert, miután elérte, amit akart, minden folytatódott ott, ahol abbahagytuk. Jó fél éve kezdte mondogatni, hogy szeretne válni. Nem mondtam nemet, mert tudtam, egyszer véget kell, hogy érjen ez a semmilyen állapot és ez a mai napon véget ért.

Mire hazamegyünk, már csak emléke lesz egy családnak. Két napja tudtam meg, hogy jön az unoka, akit a szülők akarnak és várnak és nem más szüli meg, mint az, akinek Dezső fél éve udvarol. Ez már csak hab a tortán. Most, rohanok a fiamhoz. Beülünk egy cukrászdába, és talán egy jó kis habos sütemény megkönnyíti azt, hogy elmondjam, új életünk első napja ez.

A nevem macska, jobb esetben cica. Olyan mezei fajta, kinek nincs nemesi rangja és törzskönyve. Kire nem mondják soha, hogy fajtiszta. Apám és anyám mezei macska volt csupán, kik séta közben egymásra találtak, és megtörtént az, ami által lettem, és mezei macskaként hatod magammal megszülettem. Sötét barna a bundám, és csillog ám. Hátamon van egy fehér csík, ami elég mókás első látásra, mert nem sok macskán van ilyen csíkszerű valami. Olyan, mint a zebra, amin átkelnek az emberek egyik oldalról a másikra, mikor pirosról zöldre vált a lámpa. Hogy hova születtem?  Akkor még nem tudtam, hogy lehet jó, vagy rossz helyre születni, de most már tudom, van különbség.

Testvéreimet és engem, hajléktalanok gondoztak, akik erdőben, olyan sátorszerű valamiben laktak. Gyakran beázott a teteje, és szinte olyan volt, mintha nem is lenne. Sokat törődtek velünk, az már biztos és ölbe is vettek, simogattak. Majd teltek, múltak a napok, és egyik nap azt hallottam a bölcs öregembertől, kik legidősebb volt a hajléktalanok között:

-Gazdit kell keresnünk a cicáknak, mert velünk nem maradhatnak, hisz ennyi cicát etetni lehetetlen. Ezért, hogy jó helyre kerüljenek, tennünk kell.

-Mégis, mire gondoltál Géza, hogyan szerezzünk gazdát a hat macskának, hisz nem házalhatunk velük. Ki venne komolyan egy hajléktalant? Örüljünk annak is, ha szóba állnak velünk és nem küldenek el, miután becsengettünk.

-Igazad van abban, amit mondasz, Jóskám. Én arra gondoltam, hogy elvisszük Őket a piac közelébe. Ott olyan sokan járnak, hogy majd csak ránk találnak.

Az öreg Géza szerzett is egy dobozt, még aznap délután. A sátor mellé tette, és szólt a többieknek, hogy ne vigyék el, mert reggel szépen belepakolnak minket, és reményekkel tele visznek a piacra. Bólogatott is mindenki szavára, és nem is fájt senkinek a dobozra a foga. Féltem akkor éjszaka, mert nem tudtam, hová kerülök és én jól éreztem magam ott, mert oly sok szeretetet kaptam és, ha simogattak, doromboltam. Nagyon, nagy eső volt azon az éjszakán. A sátor közepén állt a víz. Egy-két esőcsepp a Géza bajuszán is megpihent, ki erre megrázta a fejét, mintha légy szállt volna rá, és kergetni akarja, de, mikor álmosan kinyitotta a szemét, akkor látta, hogy nem légy az, hanem víz. Megjegyzem, a legyekkel én sem voltam barátságban, mert mindig rászálltak a hátamra, vagy pont a tejembe estek bele, és az úgy már nem volt az igazi.

-A mindenit neki! Elázott a doboz is, na, jól nézünk ki! – Szólt morcosan Géza bácsi.

-Majd elvisszük Őket holnap, ha kisüt a nap. – Szóltak többen, de Géza csak a fejét csóválta és határozottan mondta:

-Nem úgy van az. Amit elterveztünk, meg kell csinálni. Mondtam már oly sokat, hogy nem jó dolog a halogatás, mert annak mindig az a vége, hogy majd holnap, hogy majd holnap, míg végül minden megoldatlan marad. Hozzátok a dobozt, megyünk.

-Jaj, az a doboz nagyon vizes, hogy tegyük bele Őket? – Kérdezte Béla, kinek a megoldásra nem volt ötlete.

-Teszünk a dobozba valami rongyot, és akkor nem fáznak meg. Na, induljunk.

-Azt, a barna-fehér csíkosat megtartanám, ha lehetne! – Szólt valaki.

-Nem lehet, mert csak éhen halna. Vagy talán Te vadásznál neki minden nap egeret?

Mi lehet az az egér? Gondolkodtam, mert addig arról nem is hallottam és, hogy merre van és egyáltalán, milyen íze van?

-Na, induljunk már!- Szólt az öreg újra, de már nem várt választ, csak felkapta a dobozt és elindult a sáros úton, ami kivezetett az erdőből. A többiek szótlanul követték. MI nem nagyon mertünk mocorogni, mert féltünk, hogy a doboz alja kiszakad, meg a Gizi pulóvere jó meleg is volt, mit rongy helyett raktak a dobozba. Azért, én kihúztam magam, mert jól esett, hogy valaki engem akart, mert van ám lelke egy macskának is, még akkor is, ha sokan nem hiszik. A piachoz érve ,leraktak minket egy padra. Nagyon sokan megnéztek minket és kérdezték, mennyiért vihetnek haza.

-Ingyen van a cica, csak egy feltétel, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol szeretik Őket. – Válaszolt a bölcs öregember. Nem kellett sokat várni, mert sorba vitték el testvéreimet, és szememben egyre nagyobb volt a könnycsepp.

-Hallod Gyula! Ezt, nem is gondoltam volna, hogy a legszebb macska marad a végére. – Na, ki is húztam magam a Zoli mondatára.

-Ez engem is meglep, de hát majd csak megtetszik valakinek.

Jó három órát vártam arra, hogy valaki ránézzen cica testemre. Majd, jött egy idősebb néni, kinek tetszettem ugyan, de, mivel nem voltam perzsa macska, így tovább ment. Na, akkor tudtam meg, hogy nem a legszerencsésebb dolog egyszerű macskának születni. Egyszer, csak megállt egy házaspár és érdeklődni kezdtek, majd sokáig gondolkodtak.

-Édesem! – Szólt a hölgy. – Nem vihetjük haza, mert tudod, a Fruzsi allergiás a macska szőrre.

Na, újabb infóval lettem gazdagabb, mert megtudtam, vannak olyanok is, akik nem tudnak elviselni. Egyre bonyolultabb ez az élet, állapítottam meg.

-Szívem! Nézd, olyan szép! Nem hagyhatjuk itt! Tudod, a gyerekkorom jut eszembe és …

-Tudom, már megint a Mirci.

-Nagyon szerettem. Minden bánatomat vele osztottam meg. Sírni is csak előtte mertem. Ő volt az én igazi barátom.

-Jó, nem bánom, vigyük el a templom utcai lakásba, az úgy is üres. Ott jó helye lesz és, ha akarod, meg is látogathatod minden nap.

-Az nagyon jó lenne, de mi lesz, ha kiadjuk a lakást? Hisz, az a szándékunk vele.

-Az idén már nem hiszem, hogy sor kerül rá, mert van még ott mit csinálni, és a felújítás nem megy egyik napról a másikra. Jövőre meg, ha beköltöznek a lakók, levisszük vidékre, a Sanyi bácsiékhoz.

Megszületett a döntés. Nekem adják az üres lakást. Az nem lehet olyan rossz, gondoltam. Vagy talán az is beázik, mint a sátor? Csak nem. Beraktak a kocsi csomagtartójába, hosszú vita után, mert az asszonyka nem engedte, hogy a kocsi utasterében utazzak. Jó meleg volt hátul, de Barna sietett őrülten. Őrülten nyomta a gázt. A felesége sikítozott is, hogy vigyázz, vigyázz! Meg piros, nem látod? Barna halkan csak azt felelte, sietnem kell, mert szegény cica megfullad. Rövid idő múlva le is parkoltunk, egy öreg négyemeletes ház előtt. itt-ott omladozott a vakolat. Nem volt valami biztonságosnak mondható. Sok-sok lépcsőn lépegettek velem, míg felértek a harmadik emeletre.

-Na, Te macska! Jó helyed lesz itt. – Szólt elégedetten a kissé morcos hölgy. Majd kinyitották az ajtót és láss csodát, egy akkora lakásban voltam, hogy, mire körbefutottam, el is fáradtam. Nem maradtak sokáig, csak addig, míg Barna elszaladt a közértbe, hogy nekem ennivalót vegyen. Lerakták az egyik sarokba, amit nekem szántak aztán már ott sem voltak.

Egyedül éreztem magam nagyon és, hogy gyorsabban teljen az idő, felugrottam az ablakpárkányra és nézelődtem. Öt lakás volt az emeleten. Velem szemben egy idős nénike lakott, ki az ablaknál üldögélt. A többi lakásban nem láttam semmit, mert mozdulatlan volt minden. Na, ez sem valami szórakoztató, szomorodtam el, de kedvenc helyemmé vált az ablakpárkány. Szinte egyformán telt minden nap. Délután, mindig eljött Barna és hozott ennivalót és már ott sem volt. Egyik nap kinyitotta az előszobában a felső ablakot, mert ahogyan mondta nekem, így legalább levegőzik a lakás. Magányos voltam nagyon, és egy idő után már hangosan adtam fájdalmamat a ház tudtára. Ilyenkor mindig kinézett egy bájos hölgy a másodikon és szegény cica, de szomorú, mondta és egyszer kétszer még a szemét is megtörölte. Sokat sírhat Ő is, gondoltam, mert arca soha nem volt vidám. Sok-sok napon át megismétlődött a jelenet. Egyik este nagy elhatározásra jutottam. Megláttam egy létrát a nyitott ablak alatt. Gyorsan felfutottam rajta, és kiugrottam a folyosóra. Boldog voltam, hogy a feladatot okosan megoldottam, de egyből pánikba estem, mikor ránéztem az ablakra, mert nem tudtam, hogy megyek oda vissza. Ó de nagy szerencse, véltem, mikor a vas boltívet felfedeztem. Azt, hogy mi célt szolgál, nem tudom, de minden lakás előtt volt ilyen. Azon visszasétálva könnyedén hazaérek, öntött el a boldogság. Lesétáltam a második emeletre. Útközben találkoztam valami szürke lénnyel, ki oly gyorsan futott, de, mikor meglátott, gyorsabb tempóra váltott. Sokkal kisebb volt, mint én, de akkor még nem tudtam, hogy ő az egér. Ezt csak később tudtam meg. Megálltam a szomorú hölgy ablakánál, de sötét volt, még nem érkezett haza. Gondoltam, megvárom és az ajtaja elé telepedtem. Nem volt nagy mozgás a házban, így elaludtam a várakozásban.

-Milyen nagyon szép vagy, Te szomorú cica! Engem vártál? – Erre az édes hangra ébredtem és arra a finom simogatásra, ami nagyon jól esett nekem. Álmosan kinyitottam a szemem és nyílt az ajtó is, hogy vendégeskedjek kicsit.

-Gyere, nézz körül nálam. Tudod, egyedül élek én is, mint Te. Gyakran szeretnék én is úgy sírni, mint Te, de nekem csak halkan, csendben lehet.

Olyan kár, hogy nem érti, amit mondok Neki, mert nem ismeri a macskanyelvet, de majd igyekszem olyan testjeleket adni, amiről megérti, mit is akarok mondani.

-Bemutatkozom Neked. Én Lili vagyok. Neked mi a neved? Mert biztosan van neved. Egy ilyen szép cicát biztosan becéznek valahogyan.

Ó, ha tudnád, hogy nem elég, hogy mezei voltom, de még nevem sincsen. Én egyszerűen macska vagyok. Néha, Barna szólít úgy, hogy cica, de az olyan ritka. Leült a lány a foteljába, ami az ablak alatti íróasztalnál volt, és ölébe vett engem, miközben bekapcsolta a számítógépet. Boldog volt arca. Én még nem is láttam annyit mosolyogni soha.

-Tudod, levelet várok, de nem akar jönni. Nem egyszerű az élet. Na és milyen furcsa, mert szeretünk, de nem szeretnek viszont és tudod, az nagyon rossz, mert úgy tud fájni, hogy csak vörösre sírjuk a szemünket.

Én, máris szeretlek. Olyan jó lenne Veled lenni. Furcsa szerkezet volt az a masina, mert csoda sok dolog volt rajta.

-Látom, érdekel a világháló. Nem bánom, ha gondolod, velem bolyonghatsz a világhálón.

Akkor kezdődött valami. Macskaszívem megdobbant. és akkor egy szép világ nyitotta ki kapuját nekem. Olyat éreztem, amit soha és nagyon jó volt. Ez lenne a szerelem? Akkor az csodás, mert én szerelmes vagyok e lányba. Vagy talán macska csak macskát szerethet? Hirtelen az jutott eszembe, amit Lili mondott, a szerelem sírással jár. Na, én nem fogok sírni.

-Későre jár. Haza kéne menned. Gyere, hazakísérlek. Mivel nem tudom a neved, én cicának foglak szólítani, de ezt vedd úgy, mintha a legszebb néven szólítanálak.

Nem nagyon akarózott indulni, de tudtam, véget ért ez a szép este. Lili egész az ajtóig kísért és megvárta, míg szép ügyesen eltűnök az ablaknyíláson keresztül. Ő mondta, hogy ügyes vagyok, mert látni Őt már nem láttam, de hangját még hallottam.

-Nagyon ügyes vagy! Köszönöm, hogy meglátogattál és a szép estét, amit Veled tölthettem. Ma nem könnyekkel, hanem mosollyal arcomon alszok el. Jó éjt cica!

Olyan jól estek szavai és macska lelkem csak úgy dorombolt. Én is szerettem volna Neki sok szép gondolatot elmondani, de szavaimat nem értette volna, így egy boldog miau-t küldtem felé. Még hallottam lépteit, ami néhányszor elhalkult, mert megállt és nem láttam, de éreztem, hogy visszanézett és mosolygott. Nem nagyon tudtam aludni azon az éjszakán, mert nem hagytak a boldogság hormonok. Egész éjszaka csak Lilire gondoltam és arra, milyen jó lenne takaróján pihenni. Biztosan jó puha és illatos. Reggel már korán az ablakpárkányra telepedtem, hogy lássam, mikor megy el. Mikor kilépett, és bezárta az ajtót, felnézett és intett nekem, és ez minden reggel így történt. Este mindig az ajtaja előtt vártam, de olyan hosszú volt az idő reggeltől estig. Üres lakásban rohangáltam és vártam Barnát. Mindig nagyon örültem Neki és Ő is örült nekem. Egyik nap nem sietett úgy, mint szokott, vagy talán szüksége volt arra, hogy elmondja valakinek bánatát, mert megsimogatott és könnyes volt a szeme.

-Tudod, úgy szeretnék gyerek lenni újra, mert akkor még mindig a Mircivel lehetnék. Nyolc éves voltam, mikor születésnapra Őt kaptam ajándékba. Apám, nem igazán akarta, hogy egy macska is beköltözzön a lakásba, de anyám meggyőzte Őt. Egy pillanat alatt megváltozott az életem. Visszahúzódó, félénk gyerek voltam. Nem voltak barátaim sem, mert pici kis két lábon járó húsgombóc voltam. Inkább kinevettek, mint szóba álltak volna velem. Fiú létemre olyan félénk voltam, hogy már szégyelltem is magam. Apán nevelési módszere örök félelemben tartott.

-Egy férfi nem verekszik soha. Egy férfi intelligenciájával, és tudásával hívja fel magára a figyelmet. Egy férfi, ha megütik, nem üt vissza. – Mondta oly sokszor. Röhögtek is rajtam rendesen, mikor álltam a pofonokat szótlanul. Nehéz volt nagyon. Amikor négyest kaptam, félve mentem haza, mert tudtam, két óriási pofonnal fogja megköszönni. Nagyon, nagyot tudott ütni. Keveset tanultál, mondta ilyenkor és nekem tanulni kellett késő éjszakáig. Soha nem játszott velem. Soha nem kérdezte meg, mi van velem. A legnagyobb pofont akkor kaptam, mikor a matek füzetemben meglátta azt a rajzot, amit Júliának készítettem. Két szívet rajzoltam, amelyek egymásba karolnak és az egyikbe az én, a másikba a Júlia nevet írtam és aláírtam, hogy szeretlek Júlia. Mikor meglátta, vörössé vált arca és szinte eltorzult, mikor kezdte mondókáját.

-Mi ez? Mi az, hogy szeretlek Júlia? Fiam, fiatal vagy még ehhez! Egy férfi, ha boldog akar lenni, nem pazarolja az idejét érzelmekre. Egy férfi karriert épít. Jövőt teremt és, ha eljön az ideje, maga mellé vesz egy nőt, hogy megkönnyítse a napjait, de érzelem mentesen teszi ezt. A nagy szerelem úgy is elmúlik mindig. Felesleges az energiát ilyesmire pazarolni! Felejtsd el a Te Júliádat és minden nőt!

És, hogy nyomatékot adjon szavainak, két óriási pofonnal erősítette meg szavait. Talán most már megérted, miért örültem úgy Mircinek, mikor megkaptam. A barátom lett. Neki meséltem el mindent. Előtte mertem sírni, és talán ami a legfontosabb, Őt tudtam szeretni, mert azt az apám nem tiltotta meg. El sem tudom mondani Neked, hogy milyen jó dolog valakit szeretni. Ő megértett. Olyan hihetetlen volt, mert mindig érezte a hangulatváltozásaimat. Mikor szomorú voltam, csak mozdulatlanul hallgatta mit mondok, ha vidám voltam, akkor pedig velem futkározott, játszott. Boldogabbá váltak napjaim.  Már kevésbé fájt apám ütése és szava. Tizenhárom éves voltam, mikor apám szívinfarktusban meghalt. Nagyon meleg nyári napon volt a temetés. Én, Mircit is magammal akartam vinni. Anyám, sokáig győzködött, hogy ne vigyem magammal, mert nem temetésre való egy macska és mit szólnak majd az emberek, de engem nem érdekelt. Ott, álltam apám sírjánál, karomon Mircivel, és a megkönnyebbülésen kívűl semmit nem éreztem.  Úgy éreztem, felszabadultam és végre önmagam lehetek, és nem kapok pofont többet, még akkor sem, ha Mircinek megengedem, hogy az étkező asztalra felugorjon. Nem tudtam sírni. Érzelem mentesen álltam ott. Azóta, sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért gyűlölöm magam, mert, mert cica, én gyűlölöm magam, azért, hogy nem tudtam apámat szeretni. Mondd meg, milyen ember az, aki a saját apját nem szereti? Ezt soha nem tudtam magamnak megbocsájtani.  Míg, kezdett eluralkodni rajtam a felszabadultság érzése, Mirci leugrott a kezemből és sétálni indult. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem igazán kötötte le a szertartás. Had sétáljon, gondoltam. Anyámnak igaza volt abban, hogy dilisnek néznek az emberek. Hallottam, hogy a Piroska néni mondta a Zsuzsa néninek, Ők apám munkatársai voltak, hogy:

-Nézd már azt a gyereket, még a macskát is elhozta. Mindig tudtam, hogy nem normális az a gyerek. Sajnáltam is az apját mindig, mert hiába küzdött, hogy értelmes, diplomás fia legyen, felesleges volt. Ebből a gyerekből max. Intézeti gondozott lehet. Jobb is szegény Árpinak, hogy már nem élheti meg.

Megsúgom Neked, hogy van diplomám és szerelmes is voltam, nagyon. Na, most mit szól ezekhez az öreg fent?  A temetés már rég véget ért, de Mirci még nem volt sehol. Körbejártam az egész temetőt, de sehol nem találtam. Gondoltam, kezdem a kört elölről, mikor anyám elkapta a vállam és szó nélkül az utca felé húzott.

-Mi történt? Mondj már valamit! Meg kell találnom Mircit! – De Ő nem válaszolt és, hogy miért nem, azt akkor tudtam meg, mikor kiléptünk az utcára. Ott feküdt az én barátom az aszfalton. Teste szétroncsolódva, és csupa vér volt körülötte minden. Alig tudtam megmozdulni, úgy hasított belém a fájdalom. Apámért nem tudtam könnyeket ejteni, de Mirciért arcomat mosták a könnyek. Még mindig hiányzik, és örökké hiányozni fog.

Barna arcát, akkor is könnyek mosták, mikor elmesélte. Sokáig némán nézett rám, majd megsimogatott, és csendesen bezárta maga mögött az ajtót. Tele volt emlékekkel és újra élt minden fájdalmat. Én is megkönnyeztem történetét. Nem könnyű az emberek élete sem, állapítottam meg. Nekik sem mindegy, hová születnek. Én boldog macska lehetek, mert hála égnek, a magányon kívűl nincs más gondom. Engem legalább szeretnek ,és az is való igaz, hogy szeretni nagyon jó. Szeretettel tele szívemben indultam el az én Lilimhez az ajtóba és vártam. Minden napunk szép volt együtt. Könnyek, és mosolyok között gondolok vissza arra az egy évre, amit együtt töltöttünk. Egyszerre léptünk be mindig az ajtón, majd következett a vacsora. Nagyon finom falatokat kaptam, ami meg is látszott rajtam. Kezdtem hízni. Mikor belenéztem az előszoba tükörbe, szinte betöltöttem azt. Akkor Barna jutott eszembe. Ő is ilyen kis duci lehetett. Kezdtek fájni kicsit a lábaim, mert nehezen hordtam a súlyomat. Biztos a Barna lába is fájt, de engem így is szeret Lili. Akkor át tudtam érezni, mit érzett a lelke, hogy az apja olyan volt, amilyen. Az biztos, ha Lili nem szeretne, akkor én egy depressziós macska lennék, aki a falat bámulja egész nap. Ezt, a depressziót onnan ismerem, mert nekem Lili sokat mesélt róla. Ő ugyan is sokat szenvedett ebben a betegségben, amiből szerencsére kigyógyult, de igazán akkor űzte el a betegséget, mikor megismert engem. Mondta is, hogy egyszer írni fog egy könyvet arról, hogy egy cica mennyire meg tudja változtatni az ember életét, és minden gyógyszernél hatásosabb. Nem készült el a könyv sajnos, és már nem is fog. Sok embernek szeretett volna segíteni a megírásával, de a sors mást hozott. Vacsora után mindig az ölébe vett és bekapcsolta a számítógépet, miközben simogatott, én meg doromboltam. Aztán minden este másról mesélt. Mindig az adta a témát, amiről olvastunk a neten, mert együtt olvastunk ám. Egyszer mesélt nekem a depressziójáról.

-Tudod, akkor válik az ember depresszióssá, ha megszűnik körülötte a szeretet, ha nem szeretik, és nem szerethet. Sokfélét mondanak, mitől alakulhat ki, az mind csak mondva csinált indok, mert azért, hogy nincs pénzed, például, még nem leszel depis, de még attól sem, ha elveszíted mindened, mert, ha valaki szeret, vagy Te tudsz szeretni valakit, akkor nincs depresszió. Egy társ, egy barát, aki hisz benned, és szeret, addig elhiszed és tudod, hogy minden csak átmeneti. Még az is jó, ha tudsz valakit szeretni, mert átlendít a nehézségeken. Akkor, kezdődik igazán a probléma, ha már nem kérnek a szeretetedből sem, mert az, aki az utolsó láncszem volt, az is kilépett az életedből, na, akkor dől össze minden, mert akkor leülsz és megfogalmazódik benned, hogy mi értelme van ennek az egésznek, hisz elvesztettél mindent és mindenkit. Nem látsz mást, mint a problémákat, és a kilátástalanságot. Ilyenkor, magad köré húzod azt a bizonyos falat jelképesen és a valóságban is, mert nem mozdulsz ki. Nem akarsz látni senkit és fogalmad nincs, mit tegyél, vagy egyáltalán van-e értelme valaminek. Nincs kivel megosztani a problémáidat és nagyon nem is akarnád, mert szégyelled az egész helyzetet. Mire vársz ilyenkor? Arra, hogy valaki azt mondja, „szeretlek, itt vagyok veled”. Mivel ,már körbe zárnak a falak, a mondatot nem valószínű, hogy hallani fogod. Egyedül pedig ebből felállni lehetetlen, vagy nagyon nehéz. Jönni kell valakinek, hogy kimozdítson a holtpontról. Mondjuk egy ilyen aranyos, szép cicának.

És egy nagy puszit nyomott a bundámra. Ó de boldog voltam, de szomorú is egyben, mert átéreztem fájdalmát. Ezek voltak az esték komolyabb részei, de minden este volt játék is a gépen. Megtanított az én Lilim billentyűket nyomkodni, és én ügyesen kezeltem az egereket, amivel kergettem az egereket az egérfogó játékban.  Mikor megismerkedtem ezzel a játékkal, akkor tudtam meg sok mindent Lilitől, e szürke lényekről.

-Na, kergesd az egereket, de vigyázz, ki ne fussanak, mert én félek tőlük. – És hagyott játszani, míg Ő leült a kanapéra és olvasott. Nagyon sok könyve volt és imádott olvasni. Egyszer érdeklődve néztem rá és Ő mesélni kezdett. Napról-napra egyre jobban értette a mozdulataimat és a hangomból is sok mindent megértett már.  Egyik este mondta is, mikor főzött a konyhában és kevergette az ételt, én meg a konyhai padon ültem és „beszélgettem” Vele.

-Meglátod, lassan megtanulom a nyelvedet és szavak helyett, a Te nyelveden válaszolok. Mondjuk így, hogy miauuuuuuu….. – és nevetett. Arcán, kicsiny kis gödröcske keletkezett, mikor mosolygott. Olyan jó volt ilyenkor látni Őt, és mindig szerettem volna a nyakába ugrani, és hozzá bújni, de soha nem volt annyi bátorságom. De, azon az estén, mikor mondta, hogy miau, nem bírtam tovább. A padról egyből a nyakába ugrottam. Kicsit nagy volt a lendület, mert egyensúlyát kissé elveszítette. A fakanál kiesett a kezéből, de nem szidott meg, csak magához ölelt jó szorosan, és azt mondta: szeretlek, cica.

Azon az éjszakán, nem is mentem haza, mert a fehér selyem ágytakaróján aludtam, de visszatérve arra, mikor az életéről mesélt, mert azt szerettem volna elmondani, csak olyan jó volt felidézni azt a boldog estét.

-Tudod, cica, nekünk sok könyvünk volt. Édesanyám gyűjtötte őket. Na, nem azért, mert annyira rajongott érte, hanem azért, hogy lássák milyen műveltek vagyunk. Életében egyetlen könyvet olvasott el és évtizedeken keresztül azzal próbálta intelligenciáját bizonyítani. Furcsa ember volt, az biztos. Úgy hitte, Ő a világ közepe és a szépség és az ész élő küldötte. Szerintem az amerikai elnök nem volt így megelégedve magával, mint Ő. Mindig szerettem az anyámat, de egész életemben súlyos kőként hordozom minden szavát magamon. Sokat gondoltam arra, hogy mi a fenének születtem én meg. Nem is szeretett soha és kódként égette belém azokat a mondatokat, amik elvették önbizalmamat és földbe tiporták a méltóságomat. Én, életemben egyetlen dicséretet nem kaptam, nem tudtam elég okos, elég szép, elég ügyes lenni. Hiába igyekeztem bizonyítani, nem változott semmi. Neki, ha valami problémája volt, azért én voltam a hibás, „mert, ha Te nem lennél”, volt minden mondat kezdete. Tudod, cica, sokat sírtam életemben. Talán az lenne a pontosabb megfogalmazás, hogy végig sírtam minden napot. Legnehezebb az volt, hogy elhitessem magammal azt, hogy értékes ember vagyok. Soha nem sikerült. Kegyetlen nehéz így élni. Sokat tudnék még mesélni neked erről, de nem tudok, mert minden kimondott szó fáj.

Szép, és okos nő volt az én Lilim. Nem is igazán értettem, miért nem kapott szeretetet, de ott voltam én neki, és szerettem, ahogy csak tudtam. Könnyes volt szeme, mikor hazakísért. Nem szívesen hagytam magára, mert láttam, szeretetre van szüksége, vagy talán magányra vágyott? Nem voltam olyan okos macska, hogy tudjam. Talán, meg kellett volna makacsolni magam, és nem mozdulni, de én lassan szedegettem lábaimat, hogy hazaérjek. Ügyesen beugrottam az ablakon, úgy, mint mindig, de akkor nagy csend volt kint. Nem hallottam Lilim lépteit, és ez nyugtalanított nagyon. Már a létra alsó fokán voltam, mikor Lili megszólalt.

-Tudod, mit csinálok most, ha hazamegyek? A Te fotódat rakom be háttérképnek, mert ott a helyed. Nagyon szeretlek, amit soha nem gondoltam volna. örömöt hoztál az életembe. Olyan örömöt, amit egész életemben kerestem, de nem találtam sehol. Aludj jól. Jó éjszakát!

Még percekig csend, majd lassú léptek. Elindult az én Lilim. Sokáig ültem a létrán, mert nem tudtam mozdulni, olyan jól esett hallani Lili szavait és boldog voltam, mert valaki nekem örült, én meg Neki. Nagyon elmerülhettem macska gondolataimban, mert arra ébredtem, hogy nagyot estem a földre. Tudom, nem olyan nagy a távolság a létra első fokától a földig, de, mikor alszik egy macska, akkor bizony nagy. Ébredés után gyorsan az ablakpárkányra ugrottam, mert nagyon világos volt már és tudtam, az én Lilim már elindult dolgozni. Szégyelltem magam, hogy elaludtam, mert már annyira hozzátartozott az életünkhöz, hogy intünk egymásnak minden reggel. Legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az én szerelmem ablaka. Na, Ő is elaludt. Megyek, gyorsan felébresztem és már futottam is. Létrára fel, ablakon ki, lépcsőn le, és hopp, már nála is voltam. Ott ült az ágyon, kezében egy könyv és szeme becsukva. Gyorsan a nyakába ugrottam, de nem mozdult. Simogattam, de továbbra is mozdulatlan. Elkezdtem pofozgatni. Először csak gyengén, majd erősebben, de továbbra sem akarta kinyitni a szemét. Éreztem, hogy valami baj van és tudtam, segítséget kell valahogyan hívnom. De hogyan?  Nem gondolkodtam sokat, kiugrottam az ablakon és Lilikém szomszédjához futottam. Elkezdtem kaparni az ajtót és reméltem, meghallják. Néhány perc múlva nyílt is az ajtó. Egy óriási méretű férfi nézett le rám.

-Hát Te? Eltévesztetted az ajtót?

Ránéztem, és fájdalmas sírásommal kértem arra, hogy jöjjön utánam. Szerencsém volt, mert nem csapta be előttem az ajtót.

-Zsuzsi! J övök mindjárt, csak van itt egy macska és nagyon furcsán viselkedik. Valami bajt érezhet, Megyek, megnézem, mit akar mutatni. Remélem, nem patkányt talált, mert akkor a közös képviselőre ráborítom az asztalt. Annyiszor mondtam már Neki, hogy ne sajnálja az irtásra a pénzt. A sóher alak. Na, majd adok én Neki! – Szólt be a lakásba, majd elindult utánam. Megálltam Lili ablakánál és Ő benézett. Nem tétovázott, beugrott és gyorsan hívta a mentőket. Furcsa beszélgetést folytatott a diszpécserrel. Már attól féltem, nem küldenek segítséget.

-Nem tudom, mi a baja, nem vagyok én orvos, de látom, hogy rosszul van. Itt állok a szobájában és nem reagál semmire. Talán a macska tudja, mi történt, mert Ő értesített engem. Igen, ha nincs a macska, én sem vagyok itt. Jöjjenek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak.

A fejemet fogtam és csodálkoztam, milyen emberek vannak. Szegény Lilim! Segíteni kell Neki, de aggasztó volt hallani, amit ez az ember mesélt. Rám hivatkozott. Most őszintén, ki hiszi ezt el?  Hittek Neki, mert perceken belül szirénázó autó érkezett. Szinte félredobták azt a nagy embert és rohantak Lilihez. A doktornő a fejét csóválta.

-Késő! Már késő.

Nem értettem, mit jelent az, hogy késő, de tudtam, nagy a baj. A doktornő még mondott valamit a szomszédnak, majd elmentek.

-Na Te is fuss haza, cica. Ügyes voltál, de már nincs itt több dolgunk.

Kinyitotta az ajtót, és tessékelt kifelé. Én, a Lilimhez akartam futni, de nem lehetett. Hazavonszoltam testem és leültem az ajtó elé. Nem volt erőm beugrani az ablakon és nem is volt kedvem a zárt lakásban lenni. Leültem és nézelődtem. Rohangászó embereket láttam, akik Lilim halálhírét vitték. Megdöbbent mindenki. Nagyon füleltem, hogy mi történhetett Vele, de nem sikerült megfejtenem, csupán annyit hallottam többször, hogy nem szenvedett sokat, szépen elaludt. Álmában érte a végzet, mondta, az idős néni, aki mindig magányosan ült az ablakban.  Macska szívem összetört, mert véget ért a boldogságom. Depressziós kezdtem lenni, de én még nem húztam fel a falat, ahogyan a szerelmem mondaná.

Napokig figyeltem, mi történik a házban. Egyik délután fekete ruhába öltözött emberek kezdtek gyülekezni. Nem tudtam mire vélni ezt a sok gyászruhát, de elkaptam egy mondatfoszlányt, amiből megtudtam, hogy Lili temetése lesz. Ott kell lennem! Futottam az emberek után. A szertartáson Barna jutott eszembe és az Ő kis Mircije. Soha nem gondoltam, hogy én is leszek temetésen, úgy, mint Mirci, de én nem futok el sehová. Én itt maradok örökre az én szerelmemmel.

A temetés óta több nap telt el már, de én maradtam az én Lilimmel. Az Ő sírja lett az én otthonom. Nem tudom elhagyni Őt. A Barnát sajnálom, mert Mirci után engem is elveszített. Igaz, hamarosan a Sanyi bácsi lett volna az én gazdám. Depressziós macska lettem, mert nincs, ki szeressen, és nincs, kit szeressek. Egyszer talán még találkozok az én Lilimmel az égi mezőkön és talán megismétlődik az, ami itt a földön a legszebb volt, egy gyönyörű nő és egy macska szerelme.

Gyula, várjál már egy kicsit! Akarok kérdezni valamit!                             

- Ne haragudj Géza, de sietek, nagyon!

- Nem sietsz Te annyira, csak nem akarsz velem beszélgetni. Tudom, eleged van már abból, hogy mindenki Tőled kérdezi, hogy mi történt a Miskával, de még is csak Te vagy az, aki tud mondani valamit. Te jársz be hozzá és a Te barátod.

- Én nem tudom, miért olyan kíváncsi mindenki! Mit akarsz tudni? Van neki elég gondja és az lenne a legjobb, ha mindenki a saját dolgával törődne.

- Ne legyél már ilyen morgós! Már aggódni sem lehet? Mondd, tényleg elhagyta az asszony és úgy, ahogyan mondták?

- Én, nem tudom, mit mondanak, de mivel tudom, hogy Te nem ferdíted el azt, amit mondok, így elmesélem, mi az igazság.

- Na, látod! Már, rég mesélhetnél, ha nem dörmögsz annyit, de mondd már, mert megöl a kíváncsiság.

- Rosszabb vagy, mint egy nő! Komolyan mondom, azok nem kíváncsiskodnak így. A hír valóban igaz. Jól mondják. Elhagyta a felesége, közel húsz év házasság után. Szegény ember magába roskadt és ezen nem csodálkozok.

- Mi volt?

- Én sem igazán értem. Olyan szépen éltek. Ott, egy rossz szót nem hallottam soha. Szerda este, mikor Miska munkából tért haza, a Morzsi várta az állomáson. Csodálkozott is, mert addig soha nem ment elé. Mindig a kapuban várta, hogy hazatérjen a gazdája, de azon az estén nem. Tudod, a kutya a legjobb barát. Akkor, is a Miska lába köré fonta magát és nem akart mozdulni. Majd, mikor elindultak, kúszva ment a kutya hazáig.

- Mi van Veled Morzsi? Nem szoktál Te ilyen lenni. Fáj valamid? Beteg vagy?  Na, nem baj, hazamegyünk és adok neked csokit, és talán elmúlik rossz hangulatod. - mondta útközben a Morzsinak.

Mikor hazaértek, a Miska nem értette, hogy Morzsi miért ült le az ajtó elé, megakadályozva azt, hogy beléphessen.

-Mi van Morzsikám? Nem akarod, hogy adjak neked csokit? Mert, ha nem tudok bemenni, akkor nem tudom kihozni neked. Nem értem, mi van veled. Hol van a gazdasszonyod? Már alszik? Akkor, maradjunk csendben, nehogy felébresszük őt!

Míg, hűséges társához beszélt, simogatta és csóválta a fejét az értetlenségtől. Egy, idő után Morzsi megmozdult és lassan, nagyon lassan arrébb csúsztatta testét, utat engedve a gazdájának, ki halkan elfordította a kulcsot a zárban, majd belépett. Ekkor, Morzsi fájdalmasan felnyüszített. Nem várt látvány fogadta az én barátomat. Az előszoba üres volt. Hol vannak a bútorok, kérdezte önmagától. Már megint átrendezte a lakást az asszony. Erről, már soha nem fog leszokni, én pedig soha nem fogom megszokni, hogy ami reggel még a nappaliban volt, az estére a hálóba került, vitatta meg a kérdést magával, míg a hálószoba felé tartott, hogy puszit adjon alvó felesége arcára, de belépve még az ágyat sem találta, nem hogy a feleségét. Mint egy őrült, rohangált a lakásban körbe-körbe, mert nem akarta elhinni, amit lát. Csupán néhány bútor maradt és egy levél a kis fiókos szekrény tetején. Azon, a szekrényen, amit úgy szeretett, de a feleségének soha nem tetszett és mindig ki akarta dobni. Ó, hányszor mondta, hogy "ócska régi darab, nem ide való, rontja a lakás összképét". Remegett keze, mikor a levélért nyúlt. Lassan emelte fel a papírt, mert óriási súlya volt. Olyan szavak voltak rajta, amiknek a súlyát már előre érezte azzal az érzéssel keveredve, hogy véget ért életének egy fejezete. Szétnyitotta a papírt és olvasta a sorokat. Megszólítás nélkül kezdődött a levél.

- Nem vagyok már fontos számára. - mormogta – Mert, már megszólítást sem érdemlek. Úgy tűnik, számára senki lettem. Hol van már az, mikor kedves voltam és mikor az mondta, szívem, a kedvencedet főztem. Igaz, ritkán főzött, de akkor jól. Valahogy a házimunkát soha nem szerette, mert ő nem erre született. Szinte naponta ismételte. Ő világi életre vágyott. Csillogásra, utazásra, valahova oda, a felső tízezerbe. Bejárónőről és kertészről álmodozott és talán még álmaiban fehér lovat is látott. Hol tudtam volna ezt megadni neki, hisz nem vagyok én más, csak egy egyszerű ember. Egy a sokmillióból. Mégis kellett, hogy szeressen, mert közel húsz évig velem élt. Vagy tévedek? Vagy mi volt ez az egész?

Idézte fel magában felesége vágyait, miközben próbálta elolvasni a sorokat, ami nem ment könnyen, mert nem akarta megtudni az igazságot, amit már a levél nélkül is tudott.

Elmentem. Ami, az enyém, azt elvittem. Tudom, keresni fogsz, mert szeretsz, és nem tudsz élni nélkülem. Kérlek, ne kutass utánam, mert nem jövök vissza. Új életet akarok kezdeni. Talán, van még esélye arra, hogy boldog legyek. Nem tudsz lángot gyújtani szívemben, bárhogyan is akarod, mert szikra sem volt benne soha. Ennek, így kellett történnie. Mi soha nem illettünk egymáshoz. Tévedés volt minden év. Úgy érzem sokat, túl sokat éltem már tévedésben.

Isten veled!

Sokáig állt az én barátom némán, csendben nézve révetegen a semmibe és testét rázó könnyek borították arcát. Forgott vele a világ. Kisétált a konyhába és benyúlt a konyhaszekrénybe, hogy csokit vegyen ki, de csoki sem volt, csak üres szekrény. Ez nem tetszett neki. - állapította meg. Kisétált az udvarra és leült a lépcsőre. Morzsi odadörgölőzött hozzá, majd fejét Miska ölébe hajtva hallgatta barátomat.

-Bocsásd meg a gazdádnak, hogy nincs csoki. Tudom, megígértem, de elvitte a gazdasszonyod azt is, pedig soha nem szerette az édességet. Mondd Morzsi, hogy van ez? Te, már az állomáson elmondtad, mi vár rám, csak nem értettem. Szeretem őt és megkeresem!

Ennél a mondatnál Morzsi hevesen megrázta a fejét, mintha vizet szeretné lerázni magáról, majd visszatette a fejét.

-Tudod, számomra mindig ő volt a nő. Imádtam és lehoztam volna neki a csillagokat is az égből, ha tudtam volna, de nem tudtam. Hidd el, vettem volna neki még fehér lovat is, de nekem nem adta meg az élet a lehetőséget rá. Morzsi, ne legyél, soha szerelmes, én azt mondom, mert belehalsz, mint ahogyan én is.

Beszélt még sokáig, miközben magához ölelte az egyetlen lényt, aki kitartott mellette. Az emlékek az álomképekkel keveredtek, egész addig, míg álomba ringatták az emlékek. Hajnalban arra ébredt, hogy a szomszédasszony éles hangja szólítja.

-Jó reggelt szomszéd! Na, mi van? Elhagyta az asszony? Most mit csinál? Hoz másik asszonyt a házhoz? Nem is magához való volt a felesége, az biztos! Jobban illett ahhoz, aki érte jött és elvitte.

Megcsalt, ismételgette magában, míg kábultan fel nem állt és a szomszédasszony mondataira nem is válaszolva bezárta maga mögött az ajtót. Azóta, nem is jött ki. Én megyek be hozzá minden nap és próbálok vele beszélgetni, de nem nagyon beszédes. A Kati küld neki minden nap ennivalót, de csak csipeget belőle. Ott, ül egy széken, kezében a felesége fényképe. Arcán könnyek és csak azt mondogatja:

Élj a fényben, azt kívánom, mert szeretlek!

• Béla! Te tudtad, hogy a Piroskának agyvérzése volt?
• Melyik Piroskának?
• A barátnőmnek.
• Beszélsz butaságot. Akkor, csak tudnál róla. Nem is úgy néz ki, mint aki beteg.
• Mire alapozod ezt?
• Láttam a napokban. Valami fickóval sétált. Olyan dögös az a nő még mindig. Nyugodtan letagadhatna húsz évet.
• Béla! Csak nem…..?
• Semmi csak! Csupán, látom, amit látok. Ezért, nem értem, hogy miért mondod, hogy beteg?
• Szerintem az. Most tanul beszélni. Elég érthetetlen és összefüggéstelen dolgokat ír. Egy, művelt, okos nő volt, de most. Ezért gondolom, hogy történt vele valami. Tudod mit írt?
• Mit?
• Na, ezt hallgasd!

                    - Hellcsi Marcsi! Mizúka?

                      Nekem itt van uncsi. Főzni neki kajcsi.

                      Aztán fürcsi. alcsi. Szercsi van, meg sok puszcsi.

                      Megyek tencsi. Minden szupcsi.

                      Na, puszcsi.

Na, erre kössél csomót Béla!

• Ó, drágám! Nem beteg ő, csak fiatalos akar lenni, és azért használja ezeket a szavakat. Ez ma a dívat. Tudom, hogy számodra furcsa, mert téged mindig elvarázsolt a nyelvünk sokszínűsége. Most, pedig úgy beszélnek a fiatalok és a kevésbé fiatalok, mint aki lenyelte a szó felét. Ebből is látszik a rohanó világ tempója. Így hetvenfelé, nekünk már nem terem babér és szavainkat sem hallják meg rég.
• Szomorú vagyok Béla, mert nincs annál szebb, mint mikor kimondhatod, hogy szeretlek kedves. Ilyenkor a bőrödön érzed a szavak simogatását. Ezzel a szercsi, lávcsi, meg mit tudom én mivel, meg nem érzel semmit, csak a nagy semmit. Mivé lettek a csodálatos szavak és hol a figyelem és a szeretet?
• Drága szívem! Megértelek, de ne mérgelődj. Számunkra olykor furcsa a világ, de én még mindig úgy szeretlek, mint rég. Füledbe, szerelmes lelkemmel suttogom, hogy a szívemmel szeretlek, és a lelkemmel ölellek, amíg csak élek.

Mikor, ott állsz álmaid ruhájában és kimondod, jóban, rosszban, betegségben, egészségben, akkor hiszed, hogy ez így is van. Aztán, mikor másként alakulnak a dolgok, akkor ezerszer elismételgeted a mondatot magadban, mert nem érted, miért változott meg miden.

A takarításnak van egy előnye, vagy inkább hátránya, az, hogy kerülnek a kezedbe olyan dolgok, aminek nem igazán örülsz, mert nem tudod, mi értelme van felidézni mindent, de mégis kézbe veszed és letörlöd róla a port. Majd, kicsit remegő kézzel kinyitod azt a könyvet, ami napló volt számodra és élénken látod újra az eseményeket. Így voltam ezzel én is.

Tavasz van, hát akkor takarítsunk!  Az egyik fiókban megtalálom azt a barna füzetet, amit leporoltam. Egy házasság lapjai az első oldalon. Nehéz tovább lapozni, mert könny nélkül nem megy, és nem akarok sírni. Nevetni szeretnék, önfeledten nevetni.

Hirtelen nagymamám jut eszembe, ki mindig azt mondta, hasonló a hasonlóval és eszembe jutottak azok a falusi esküvők, mikor gyerekként láttam, mikor a násznép végigvonul a falun és mindenki kiállt a kapuba, hogy lássa az ifjú párt. Aztán, mikor elhaladt a hosszú menet, mert mindig olyan hosszú volt, mintha soha nem akarna véget érni, nekem legalábbis úgy tűnt.

Szóval, mikor tovább haladt az ifjú pár, nagymamám hangosan adott véleményének hangot, ami vagy az volt, hogy összeillenek, vagy az, hogy nem, de mondandójának mindig az volt a vége, hogy tudod, lányom, hasonló a hasonlóval. Talán, jóstehetség volt, mert sokszor ráhibázott. Gyakran hallottam azt is, hogy na, én megmondtam, a szegény a gazdaggal ne keveredjen. Nem értettem, mi köze a gazdagságnak a házassághoz. de igazából nem is gyerek agynak való volt. Olyan, mélyen rögzült ez bennem, hogy míg élek, maradnak az emlékképek, de nem csak a szavát hallatta, ha kellett, a tettek mezejére is lépett.

Tizenhat voltam, mikor elért a nagy szerelem. Tudod, amit soha nem tudsz feledni. Még akkor sem, ha akarnád. Mindenki élte már át ezt az érzést szerintem, így nagyon nem kell ecsetelni, mit érez ilyenkor az ember. Boldog voltam, végtelenül boldog. Láttam magam előtt a jövőt, a boldogságot, míg egy napon azzal kellett szembesülnöm, hogy már nem húz magához a szeretett kar és kerüli a találkozást az, aki mindig kitárt karral várta, hogy átöleljen és, mikor elkerülhetetlenné válik a találkozás, akkor közli veled, rezzenéstelen arccal, hogy vége. Mi történt, kérdeztem, de nincs válasz. Mit tehettem, el kellett fogadnom az elfogadhatatlant. Zokogás éjjel-nappal, és már annak is örültem, hogy láthatom. Fájdalmasak voltak azok a pillanatok, de valahol mindennél szebbek, mert még magukban hordozták a reményt. Sokáig nem láttam senkit az én kedvesem oldalán. A reményem akkor foszlott szerte, mikor hasonmásomat láttam kedvesem oldalán. Akkor még érthetetlennek tűnt minden, hisz olyan volt, mintha velem lenne. Évek hosszú sora kevés volt ahhoz, hogy megértsem. Már felnőtt fejjel tudtam meg, az igazságot, hogy mi árnyékolta be a boldogságom. Az én áldott jó nagymamám a tettek mezejére lépett és lépéseket tett, hogy elválasszon minket. Nem tudtam csalódásomat magamban tartani, és rá kellett kérdeznem, miért tette.

-Nem hozzád való volt. Ő, gazdag, Te szegény.

Levegő után kapkodtam, mert szólni sem tudtam. Igaz, hogy nekik több volt, mint nekünk, de annyival nem több, hogy ez oka lehetett volna bárminek is. Annál is inkább fájt, mert az, ki oldalán maradt, annak szinte semmije nem volt. Megbocsájtottam nagymamának, mert mi értelme lenne a haragnak, de fájdalmamat tovább cipeltem magammal. Lehet, hogy soha nem sikerült volna a kapcsolatunk, de a mai napig úgy érzem, ha nem szól bele, akkor minden sikerült volna, bár sokszor eszembe jut az is, hogy nincsenek véletlenek. Az biztos, ha nem így alakult volna, akkor ma nem lenne ez a barna napló, ami életem hosszú éveit tartalmazza.

Hosszú-hosszú éveket. Azzal kezdtük, hogy kimondtuk a boldogító igent. Milyen furcsa! Már a házasság első napjai is laponként a naplóban. Az esküvőn vidám volt mindenki és az is maradt, kivéve engem, mert gyorsan lefagyott a mosoly arcomról, mikor hajnal felé a vendégek elköszöntek és maradt a szűk család, és anyósom szava.

-Tudod, Ági, az az igazság, hogy én nem ilyen menyre vártam. Én, a gazdag Pannit képzeltem el a fiam oldalán. Gazdagok, és már általánosba is együtt jártak. Mindig, azt a napot vártam, hogy összekötik az életüket. Nem tudom, mivel vetted le a Lacit a lábáról, de nem is érdekel. Én, soha nem foglak elfogadni téged, ezt tudnod kell és soha nem bocsájtom meg neked, hogy átvetted Panni helyét.

Azt sem tudtam, kiről beszél és ugyan mit vétettem, és miért nem szólt előbb. Akkor, legszívesebben világgá futottam volna. Magamtól kérdeztem, mi is van most? Mit keresek én itt? Mikor rákérdeztem Lacira, hogy, hogy is van ez, akkor végképp úgy éreztem, életem legnagyobb ballépését követtem el ezzel a házasságkötéssel. Megtudtam ugyanis a történetet.

-Igen, szerelmes voltam abba a Panniba és feleségül is akartam venni.

-Akkor miért nem tetted? - Kérdésemre az volt a válasz:

-Lemaradtam. Ugyanis, két éves külföldi tartózkodáson voltam és, mire hazajöttem, ő már férjnél volt. - Bumm-bumm, dübörgött az agyam. - Nagy szerelem volt! - Tette még hozzá.

A lelkem zokogott, de még jobban akkor, mikor beültünk a kocsiba és megmutatta, hol él kedvese.

-Látod? Itt élhetnék.

Nem tudom elmondani, mit éreztem. Az, a mondás jutott eszembe, hogy amit nem tudunk, az nem fáj, és azzal egészítettem ki, hogy, ha megtudjuk azt, amit nem kéne, az pedig nagyon tud fájni. Szép volt az indítás az biztos és ugye, reményekkel tele.

Lassan alakultak közös életünk napjai. Munka és tervek, ezek töltötték ki a napokat. Terv egy saját lakásra vonatkozólag. A háztartást remekül vezettem azt hiszem, mert nem nagyon lehetett belekötni. A párom súlya szépen gyarapodott, a lakás ragyogott, a ruhák tiszták voltak. Az éjszakák azok furcsák és nyomasztóak voltak. Minden egyes együttlétnél azt éreztem, megcsalnak. Egy test voltam csupán, akin a vágyak kielégülnek. Nem az én arcomat látta ezekben a pillanatokban. Az én vágyaim háttérbe szorultak. Most, hogy lapozom a sárgult lapokat, jut eszembe, hogy soha nem került szóba, hogy én mit szeretnék, mi esne jól. Mindig addig tartott az ölelés, míg neki jó volt. Az, hogy nekem sikerült-e eljutni a boldogságig, az soha nem volt téma, és hol sikerült, hol nem. Minden nap, abban reménykedtem, hogy minden megváltozik és boldogan fogunk élni. Lenyeltem anyósom részéről a békát és ahol tudtam, segítettem neki, és próbáltam úgy szeretni, mint a saját anyámat. Elfogadtam a sorsomat, és valahol azt hittem, minden házasság ilyen. Azon dolgoztam, hogy szebb, jobb legyen minden.

A lakásterveink kezdtek alakulni. Kaptunk az anyósoméktól egy telket és már láttam magam előtt a szép kis házat. Kezdetét vette a tervek kidolgozása. A család szépen lerajzolta, hogy hol lesz a konyha, fürdőszoba, s a többi. Nem kérdezték meg soha, hogy van-e valami elképzelésem. Egyik ilyen alkalommal véletlenül megemlítettem, hogy a kis szoba nem lenne-e jobb a másik oldalon, mikor anyósom hangja csattant.

-Semmi beleszólásod nincsen! Mi adjuk a telket és szeretném, ha távol tartanád magad minden megjegyzéstől!

Ismét jól éreztem magam, igaz, hogy a telket ők adták, de a kölcsönt én és a párom vettük fel, aminek törlesztése a mi feladatunk. Vittem még a vállalati kölcsönt, de csend, te hallgass volt a nevem.

Lassan felépült a ház, amiben sok kétkezi munkám volt és sok barátom, kollégám dolgozott rajta, de kevésnek bizonyult, mert én voltam továbbra is az, aki semmit nem adott. Az építkezés vége felé kezdődtek a reggeli rosszullétek. Tudtam, terhes vagyok. Nagyon boldog voltam. Nagyon szerettem volna anya lenni és gondoltam, anyósom is megváltozik, de rajtam kívül csak apósom örült a kis életnek. Ő azt mondta:

-Boldog vagyok és bízom benne, még megélhetem, hogy a kezemben tarthatom az unokámat. Anyósom, nem akart még nagymama lenni, a párom pedig még apa nem akart lenni. Akkor, nem érdekelt semmi már, csak az, hogy gyereket nevelhetek és neki adhatom a szeretetemet. Csodálatosnak nevezhető két év következett, mert annak ellenére, hogy a párommal a kapcsolatunk nem javult és anyósommal sem sikerült egymáshoz közelebb kerülni, de a fiamnak éltem. Apósom gyakran meglátogatott minket, és törölte a szemében lévő örömkönnyeket és szava mindig a fülemben van.

-Addig, jó neked, míg én élek!

Nem igazán értettem, mit is akar mondani. Mindig egyedül jött, anyósom soha nem akart vele jönni. Valahol örültem neki, de úgy gondoltam, a gyereknek nagymamára is szüksége van, és ezért bántott, hogy nem jön. Mikor, én akartam átmenni a gyerekkel, akkor pedig mindig elfoglaltsága volt. Egy idő után feladtam a próbálkozást. Hamarosan szembesültem a ténnyel, amit apósom mondott. Fiam második születésnapja előtt nem sokkal hagyott itt minket, és akkor minden megváltozott.

Kezdett a boldogság, könnyekké változni. Anyósom sokat volt nálunk, és egyre többet foglalkozott az unokájával és az én fiam kezdett megváltozni. Az a csodálatos gyerek mindenre nemmel válaszolt és egyáltalán nem akart szót fogadni. Aggódtam, és próbáltam kapaszkodót keresni páromnál, de elutasításra találtam. Kezdtünk távolodni rendesen egymástól. Valahogy, mindig az volt, amit a mama mondott. Tehetetlennek éreztem magam és egyre gyakrabban írtam le azt, amit éreztem. Megnyugtatott. Az, én naplóm volt a lelki társam, ami nem csak a betűket, hanem a könnyeket is megőrizte. Két sokkszerű hír is ért akkortájt.

Az egyik az volt, mikor apósom halála után meglátogattuk anyósomat, és a legnagyobb csodálkozásomra még temetés előtt, mikor az embernek még ideje sincs feldolgozni a történteket, már mindenütt csipketerítő volt, amit tudtam, apósom soha nem szeretett. Ruhái, pedig már bezsákolva, kidobásra készen. Egyből az jutott eszembe, hogy egyáltalán szerette-e azt az embert, akivel élt, vagy hogyan szeretett ő egyáltalán? Olyannak tűnt az egész, mintha egy gyerek vágya teljesült volna, és végre felszabadultan telerakhatott csipkével maga körül mindent. Nekem, ezt nehéz volt feldolgozni.

A másik lelkemet simogató az volt, mikor egyik este párom csak ült és bámult maga elé. Már pont rá akartam kérdezni, mi bántja, mikor csak úgy, magától megszólalt. Talán érezte, hogy kérdezni akarok.

-Lehet, hogy van egy lányom is. Nem tudom. Valószínű, hogy az enyém és azért ment férjhez, mert nem voltam mellette.

Megfagyott körülöttem minden. Most akkor mi van? Még mindig tart, vagy mi történik körülöttem?  Abban, biztos voltam, hogy, ha tart, ha nem, a lelke még mindig ott van. Egyet nem értettem csupán, azt, hogy miért nősült meg, és miért nem akar kilépni?

Anyagi helyzetünk kezdett romlani, így egyre többet dolgoztam. Volt, hogy napi 14-16 órát. Kevesebbet voltam a fiammal, és anyósom egyre többet. Hiába való volt a sok munka, mert szinte csak az a pénz volt, amit én vittem haza. A párom egyre kevesebbet dolgozott. Nem megy az üzlet, hallottam oly sokszor, amin annyira nem lepődtem meg, mert nem nagyon mentek a vállalkozások. Eszembe nem jutott, hogy más oka lehet.

-Te menj dolgozni! – mondta a gyerek állandóan, és nem akart velem lenni. Mikor, egyik nap a spenótot az asztalra öntötte és a tányért óriási lendülettel eldobta, ledöbbentem és, mikor közölte, ez ehetetlen, nem kell, azt akarom, amit a nagyi főz, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy elbeszélgessek a mamával.

Mikor megkérdeztem, miért hangolja ellenem a gyereket, a vállát vonta és nagyot nevetett. Sokat gondolkoztam, mit tehetnék, de egyedül csak egyetlen megoldást láttam, többet kell a fiammal lennem. Mivel több helyen is dolgoztam párhuzamosan, az egyiket felmondta. Ebből óriási vita támadt, mert kevés volt a pénz.

Már kezdtem látni a tulajdoni lapon a bejegyzéseket. Próbáltam az étkezéseken spórolni, de az még nagyobb vitát szült, mert ennivalónak mindig óriási mennyiségben kellett lennie. Ott volt a kérdés, most mi legyen? Számomra fontos volt a család és csak abban a zárt világban éltem, amit ők alkottak. Soha nem mentünk sehová. Soha nem nyaraltunk, nem voltunk színházban, de sorolhatnám a végtelenségig, hol nem voltunk. Az, lebegett előttem, hogy amink van, azt meg kell tartani és a gyereknek minden tőlem telhetőt meg kell adnom. Így, visszatért a régi forma én dolgoztam és megoldottam a számlagondokat. Gyakran, voltam fáradt, de tudtam, nem adhatom fel. Gyakran előfordult, hogy vasalás közben elbóbiskoltam, de hálás voltam a sorsnak, hogy egészséges vagyok és tudom csinálni.

Anyósom lakását is én takarítottam, hogy ezzel is segítsek neki. Sokszor be-be szólogatott, de nyeltem a békát. Nagyon fájt, mikor véletlenül hallottam meg, mikor anya és fia beszélgettek.

-Áginak nagyon rosszul esett, amit mondtál.

-Ne törődj vele, fiam! Kit érdekel, hogy rosszul esett neki, vagy haragszik?

-Jó, jó, de szükségünk van rá és mi lesz, ha egyszer megunja?

-Ne félj fiam! Áginak olyan a természete, hogy, ha szükség van rá, szó nélkül segít, ebben biztos lehetsz! Azt, meg hagyd nyugodtan, hogy dolgozzon, mert szükségünk van arra a pénzre. Had dolgozzon! Te, kisfiam, Te vigyázz magadra! Kíméld magad, majd Ági megkeresi a pénzt.

Miért kellett ezt nekem meghallani? Nagyon fájtak a szavak, de eszembe nem jutott, hogy felbontsam a házasságot. A gyereknek apára is szüksége van, és családra is.

Nehéz évek jöttek, mert már a fiam is csak bejárónőnek tartott. Mikor próbáltam a párommal megbeszélni, hogy mi a probléma, mindig azt mondta, majd mindjárt megkérdezem a gyereket is, mi a véleménye, és hogy is történt a dolog. És mindig megkérdezte a gyereket az éppen aktuális problémáról, majd felém fordult és kérte, mondjam el az én verziómat. Nem igazán tetszett, hogy nem tudjuk soha négyszemközt megbeszélni a dolgokat, de elmondtam ilyen helyzetekben is, mi is történt. Ezeknek a beszélgetéseknek mindig az lett a vége, hogy fiam, neked van igazad. Ne törődj azzal, mit mond anyád. Apád szeret téged, és mindig neked van igazad. Gondoltam, ez majd megváltozik, de nem. Egy idő után már soha nem mondtam el gondjaimat a páromnak. Együttléteink is egyre monotonabbá váltak. Hiányoztak a simogatások, az, hogy oda tudjak bújni. Hiányzott a testi kényeztetés, de nem kaptam meg. Ráadásul minden alkalommal éreztem, nem én vagyok vele. Nem tudom, milyen érzés lehet az, ha ölelünk valakit és közben gondolataink, szívünk mást simogat. Azt, viszont határozottan tudom, és éreztem, milyen csupán testnek lenni egy játékban.

Az évek múlásával egyre jobban vágytam a boldogságra, de egyre távolabb kerültem tőle. Magányos voltam, a családon belül. A fiam, csak azt közölte velem, mire kell pénz, és már futott is a nagyihoz. Volt, amikor nem volt teljesíthető, amit kért, mert vagy nem értettem vele egyet, vagy nem volt rá pénz. Akkor ő mindig hangosan kiabált velem és azt mondta, meg fogod venni, mert, ha nem, nagyon megbánod, és láttam a dühöt a szemében, ami azt sugallta, hogy bármire képes.

Mindig élvezte az apja, és a nagyanyja támogatását. Sokat harcoltam azért, hogy általános után tovább tanuljon. Okos gyerek volt, és nem akartam hagyni, hogy elvesszen. Azt akartam, hogy az életben mindig legyen lehetősége életben maradni. Szakmát és érettségit akartam a kezébe adni, mikor kilép az életbe. Rengeteg vita után sikerült megtalálni a megfelelő iskolát, ami természetesen nem tetszett a gyereknek. Úgy, sikerült a négy évet végigcsinálni, hogy én még többet dolgoztam és mindent megkapott a fiam, amit akart.

Boldog voltam, hogy sikerült megfelelő papírt adni a gyerek kezébe, de egyre gyakrabban játszottam már el azzal a gondolattal, hogy a házasságom már nem működhet tovább. Tudtam, lépnem kell, de féltem is nagyon Nem igazán tudtam elgondolni, hogyan is alakul az életem a család nélkül. Húsz év házasság után egyedül maradni, még a gondolatba is beleremegtem. Ők voltak a családom, és mindenre képes voltam értük. Szerelem lángja már rég nem lobogott bennem a párom iránt, de szerettem. Emlékszem, egyszer annyira ideges voltam, mert nem jött időben haza, hogy véresre dörzsöltem a fülem. Féltettem, és a konyha ablakba könyökölve vártam, hogy megérkezzen. Figyeltem a forgalmat és minden percben vártam, hogy leparkol végre, de csak nem akart jönni és én a fülemet dörzsölgettem. Nem tudom, miért, se előtte, se utána nem csináltam ilyet.  Sikerült olyan sebesre dörzsölnöm, hogy még két hónap után sem akart gyógyulni.

Hosszú órák várakozása után végre megérkezett és „Te hogy nézel ki?” - üdvözölt. Akkor vettem észre, hogy véres az arcom és a kezem és a rajtam lévő fehér póló.

-Menj, mosakodj meg!

Nem volt csók, de még puszi sem, csak úgy nézett rám, mint egy dilisre. Mi a fenének izgultam én? Kérdezgettem magamtól, de nem volt felelet.

Eldöntöttem, miután a fiam leérettségizik, új életet kezdek, mert tovább nincs értelme folytatni. Mindig azt hittem, hogy ahogyan múlik az idő, a fiam is átgondolja a dolgokat és talán, kapok tőle lehetőséget, hogy elbeszélgessünk. Soha nem került erre sor.

Zsuzsa, a fiam barátnője jut eszembe. Nagyon kedves, aranyos kislány volt. Először nagy volt a szerelem, de egy idő után egyre több könnyet láttam a kislány arcán. Egyszer rákérdeztem anyósomra, hogy mi a véleménye a kislányról. De csak rövid választ kaptam. „Nem való a családba”. Nagyanyám jutott eszembe, mikor véleményének adott hangot. Furcsa az élet, mert visszahallod a mondatokat.

Egy rövid év után véget ért a fiatalok boldogsága. Azt kívántam a kislánynak, hogy találja meg a boldogságot. Fiatalkori önmagamat láttam benne, azt, mikor véget ért a nagy szerelem. Sajnáltam nagyon, de közben láttam fiam szenvedését is, a szakítás fájdalmát. Nem tudom, mi volt az utolsó szikra, ami rátette a kapcsolatra a pontot, de fájdalmas volt nézni gyerekem szenvedését. Segíteni szerettem volna, de nem kért belőle.

-Hagyj békén! Nem tartozik rád! - Volt a válasz.

Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom, hol kellett volna erősebbnek lennem, de azt tudom, boldog családot szerettem volna. Nem sikerült.

A legfájdalmasabb hogy elveszítettem a gyerekemet, ami életem legnagyobb kincse. Olyan ez az egész, mintha jött volna egy forgó szél és felkapva, magával viszi, és soha nem hozza vissza.

Fájdalmas, mert lelkemből kiszakítottak egy darabot, és a seb soha nem gyógyul be. Egy embert nem csak testileg lehet megnyomorítani, hanem lelkileg is.

Több mint húsz év házasság után, mikor megnéztem fiam bizonyítványát, és láttam kezében a jövőjének a kulcsa, személyes dolgaimat magamhoz véve, pontot tettem a házasságra, a család számára a legfontosabbat, a vagyont, hátra hagyva.

Nem kértem semmit. Nem harcoltam semmiért. Legyen minden a fiamé, mondtam és elindultam az új életem felé.

Megfagyott a lábam, vacog a testem. A kenyér ízét, amit tegnapelőtt ettem, már rég nem érzem. Szárad a szám, szomjas vagyok. Vizet kéne szerezni, de befagyott körülöttem minden. Jégcsapok lógnak itt-ott.  Letörök egy jégcsap darabot, és mint gyerekkoromban a nyalókának, úgy örülök az olvadó jégcsodának. Milyen ritkaság számba ment, ha nyalókával kezemben rohangáltam. Hasonlított e jégdarabhoz, ami apró cseppekként ad életet. Bírni fogom, mert bírnom kell. Hosszú út áll még előttem, de legyőzöm a kilométereket és ott leszek, mert ott kell lennem.

Megyek, anyám, kérlek, várj meg! Sietni, futni szeretnék, hogy minél előbb átöleljem Őt, de csak lassan haladok, mert nagy a hó és sok a kilométer, mi még előttem van. Jó lenne egy kesztyű, mert nem fázna úgy a kezem, de hiányát kevésbé érzem, mert kabátom bundás zsebébe rejtem lilává fagyott kezem. Ó, de kellemes. Így haladok tovább. Fejemen kötött sapka, de nem sokat ér, mert vékony a fonal, miből kötötték, így inkább csak öltözék kiegészítő, mint melegítő. Kabátom szövet, de bundás a zsebe. Vajon milyen megfontolásból készítette az, kinek a fejéből e nagy találmány kipattant? Cipőmre nézek és anyám szavát hallom, amit oly sokszor hallottam: cipőd legyen mindig tiszta és feszesen álljon rajtad a szoknya. Ó, ha tudná, hogy szoknyát lábam már jó tíz éve nem látott. Örülök a nadrágnak is, ha van, és főleg akkor, ha jó meleg, mikor hideg van. Azt szeretem, ha olyan, mint egy jó paplan, mert az betakar és melegít.

Szegény anyám, sírna, ha tudná, hogy nélkülözök, így, mikor megkérdezte, hol dolgozok, azt mondtam, egy nagy gyárban, mert nem akartam, hogy aggódjon. Had éljen abban a tudatban, gondoltam, hogy jól megy sorom és boldog vagyok. Elég, ha én tudom, milyen nehéz minden nap. Szeretnék szép cipőt, de már annak is örülök, ha a talpa ép. Elöl- hátul egy kis szakadás számomra már oly természetes. Istenem! Ha meglátja anyám, hogy nincs csizmám e nagy hidegben, akkor össze fogja tenyerét csapni és azt fogja mondani: jaj, lányom, hogy lehet ez? Nem keresel annyit, hogy egy csizmád legyen? Keveset fizetnek a gyárban? Majd így rákérdez egyenesen. Talán nem veszi észre, mert eléggé romlott a látása az utóbbi időben, de, ha mégis, akkor azt mondom, ez a divat. Nem fog neki tetszeni a mostani módi, de legalább nem fog sopánkodni. Onnan, ahol most vagyok, fel kell emelkednem, tudom, de sok türelem, hit és remény kell hozzá. Csak anyám ne sírjon miattam, mert azt akarom, boldog legyen, míg él.

Apámról azt tudtam, hogy fél éves voltam, mikor meghalt. Anyám ezt mesélte. Így, egyedül nevelt fel ő, és hallgatta sokszor, mikor felnéztem az égre és mondtam: apa egy angyal és fentről szeret minket. Ilyenkor mindig sápadttá vált arca és megsimogatta fejem. Igen, így van, mondta. Felnőttként tudtam már meg, hogy az angyal, fél éves koromban nem ment messzire, csak két tanyával távolabb, ahol a Rozi élt, és született két fia. Csodálkoztam is, hogy a Géza az apám, de soha nem tudtam úgy nézni rá. Igaz, nem is sokat találkoztam vele, csak akkor, ha a közeli faluban a boltban összefutottunk véletlenül. Anyámtól, soha nem kérdeztem meg, hogy mi az igazság, mert nem akartam ezzel életét bolygatni. Tudtam, minden szó igaz abból, amit megtudtam, mert azért vidéken, ugye, mindent tudnak egymásról az emberek és ilyen dolgokból soha nem űztek tréfát. Tisztában voltam vele, hogy minden úgy van, ahogyan mondják. Apámtól sem kérdeztem soha semmit, mert úgy voltam vele, ha gyerekként soha nem keresett, mert nem hiányoztam neki, akkor felnőttként már fölösleges lenne bármibe is belevágni. Apám adta nekem a nevem, mikor megszülettem. Így lehettem Piroska. Ó, de nem szerettem soha. Nem voltam vele szerencsés, mert gyerekkoromban csúfoltak érte, felnőttként meg nevemet nem kísérte szerencse. Anyám arcát látom ismét, hogy sírt mikor eljöttem, mikor a Pista felesége lettem.

-Derék ember ez a Pista! – mondta – Tanult városi ember, hát becsüld meg és szeresd őt!

Szerettem, becsültem is, de amikor ivott és köszönésképp, mikor hazajött, csak pofonokat adott, akkor már nem tudtam szeretni, mert úgy szétszaggatta a lelkem, hogy nem csak a testem fájt, de sírt a lelkem is. Tel voltam fájdalommal kívül is, belül is, ami nem enyhült, csak nőttön nőtt. Egyre nagyobbra, míg eljött az a pillanat, mikor Pista magára maradt, mert nem bírtam tovább és a házasságból kiléptem. Még a gyűrűt is jó messzire dobtam, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Az alkohol szagától még ma is megborzongok, és úgy érzem, forog a gyomrom és fáj a szívem. Ó, nem múlik el ez az érzés soha.

Anyám mindig szerette a virágokat. Rengeteg virágágyást csinált és ültetett bele szegfűt, rózsát, violát, de nekem a legkedvesebb a nefelejcs volt. Elvarázsolt a színe és egyszerűsége, vagy talán éreztem már akkor, hogy egyszer olyan leszek, mint az a kis virág: kékszemű árva.

-Jaj, Te lány! Furcsa vagy ám! – mondta is anyám. – Ezt, az apró virágot szereted, mikor ott van a rózsa, például az a vörös, csak nézz rá! Csupa élet. Azt kéne szeretned. Látni benne a csodát, azt, ami ezen a tanyán túl van, mert biztosan sok minden van ott, messze túl. – és dolgos kezével a távolba intett.

Néztem kezét, és elgondolni sem tudtam, mi lehet arra, mikor a tanya volt az én világom, ahol éltem, és onnan nehéz volt távolra tekinteni. Nem volt akkor vízvezeték, áram. Gémeskútból húztuk a vizet és a lámpában is petróleum égett. Anyám azóta is így él, mert nem akart változtatni semmin. Emlékszem, gyerekként hogy tetszett, mikor lenéztem a kútba és a víztükör tetején arcomat láttam. Akkor, még mosolyogtam. Jó volt ott gyereknek lenni. Anyámat az éltette, mikor kotkodált a tyúk és tejet adott a kecske, hízott a disznó és nem zsíros, hanem húsos volt a liba, minek tollából készült a párna. Még ma is megvan kis hajléktalan világomban. Minden este arra hajtom le a fejem és magamba szívom a toll illatát, ami a tanyára emlékeztet, és akkor úgy érzem, otthon vagyok, és olyankor melegítenek az emlékek és álmodok.

Álmomban érzem a kemencében sült kalács illatát, mi az asztalra került minden vasárnap. Még álmomban is nagyot nyelek, mert úgy kívánom és hiányzik. Futva kergetem a riksát, ki oly sok tejet adott sok-sok éven át, de velem is szeretett játszani, mert órákon át futotta velem körbe a tanyát ölelő erdő szélén és tudom, hogy boldog volt ő is, és nevetett nagyokat. Legalábbis, így él az emlék bennem. Tudom, hogy nevetett, mert éreztem, hogy szeret és ő is érezte szeretetemet. Ó, vajon a Riskával mi lett? Soha, senki nem mondta meg. Bárkitől kérdeztem, hallgatott. Nagy titokként kezelték Riska utolsó napjait, akik tudták az igazságot. Drága anyám, haladok! Hamarosan ott vagyok! Már órák óta lépkedek a fagyos hóban és úgy érzem, soha nem érek oda. Muszáj odaérnem, mert látni kell még anyámat, mielőtt elmegy. Micsoda szerencse a szerencsétlenségben, hogy találkoztam Marikával, mikor a kukából próbáltam valami élelemhez jutni. Először nagyon nem örültem, hogy összefutottunk és azon gondolkodtam, hogy hogy került oda. Kicsi a világ. nem tudsz elbújni, mert úgy is megtalálnak. Pont vele hozott össze a sors. Mi lesz, ha anyám megtudja, hogy csodálatos életem az, hogy a kukából eszem ezt-azt, mert biztosan megtudja, hisz Marika, ha haza megy, elmondja és mivel a szomszéd tanyán él, anyámhoz gyorsan elér a hír. Úgy szégyelltem magam, hogy szemébe sem tudtam nézni, de ő nem kérdezte, mi történt velem, csak gyorsan beugrott a közeli közértbe és azt mondta, várj meg. Miután kijött, kezembe nyomott egy szatyrot és csak annyit mondott, hogy tessék. Se többet, se kevesebbet.

Majd elmesélte, hogy anyám nagyon beteg, mert kapott egy agyvérzést, de nem sokáig volt kórházban, mert ki kérte magát. Nem akarták hazaengedni, de ő azt mondta, odahaza akar meghalni és nincs ember, aki ebben meg tudja akadályozni. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen szörnyű, mert még, ha akart volna, akkor sem tudott volna elérni, hisz levelet nincs hova küldenie. Telefonom meg már régóta nincs. Ó, szegény, vajon hol keresett, mert biztosan próbált megtalálni. Hála az égnek, folytatta Marika, van, aki segít neki. Tudod, a Zsuzsi, meg a Laci. Fogalmam nincs, kik ők, de bólogattam. A tanyát is rájuk íratta, de azok nem akarták elfogadni, mert szerintük az téged illet, de anyukád azzal nyugtatta meg őket, hogy Te úgysem költöznél oda soha és, ha halála után eladnád, nem sokat kapnál érte, mert nincs értéke.  És ugyan, ki venné meg? Azt is büszkén mondta, hogy nem is vagy rászorulva, mert jó helyen dolgozol. Én, csak néztem rá és befelé sírtam, mert fájt, hogy anyám menni készül. Hiányozni fog még akkor is, ha oly ritkán láthattam, de legalább tudtam, hogy ő van nekem, és fájt az is, hogy mit életemről gondol, az csak egy szép mese. Ó, vajon eljutott hozzá a hír? E találkozás után úgy döntöttem, hogy elindulok, és valahogyan majd csak odajutok.

Pénz nélkül utazni nem lehet, így gyalog indultam útnak. Nem nagy távolság, csak 250 kilométer, nyugtatom magam, és még szerencsém is volt tegnap, mert találtam egy bakancsot, ami bokáig ér és ez jó nagyon, mert régen volt olyan cipőm, ami elérte a bokámat. Igaz, egy nagy lyuk van a sarkán, de még akkor is melegebb, mint a régi. Éhes vagyok, és a gyomrom korog is rendesen. Legalább nyár lenne, mert akkor csak-csak találnék valamit utam során, de tél van, kemény tél. Láttam a pályaudvar előtt, hogy mínusz kilenc. Mit kerestem ott? Én sem tudom. Valahogy arra vitt a lábam. Agyamban ugyan is csak az volt, hogy anyámhoz kell menni és hát az agy elraktározza azt, hogy régen ilyen esetben felültem a vonatra. Na, így kerültem oda, de tudtam, álmom abban a pillanatban lehetetlen, így megnéztem az egyik szerelvényt, amelyik arra tart, amerre én. Ó, de szép volt! Sokat változott az óta, mióta nem utazok. Annyira tetszett, hogy még meg is simogattam az utolsó kocsit, mikor ott hagytam. A vonat már rég ott van, én meg még itt. Még jó, hogy jönnek elő az emlékek, mert így könnyebb az út. Olyan, mintha a vonaton beszélgetnék egy fülkés kupéban. Ó, de szerettem, mikor gyerekként utazhattam. Kis fülkékből állt a szerelvény, és akik egy fülkébe szorultak, végig beszélgették az utat. Sok kedves embert ismertem így meg, kikre még ma is szeretettel gondolok vissza. Suhant a vonat a fák, a házak mellett. Gyerekként csak ezt éreztem és ez olyan csodálatos volt. Mikor a végállomáshoz ért a vonat, akkor még a szám is nyitva maradt, mert olyan világ tárult elém, amiről addig még álmodni sem tudtam.

Ennek a megérkezésnek a pillanata jutott eszembe akkor, mikor anyám a rózsákról és az életéről mesélt. Kíváncsi voltam erre a csodás világra. Én, nem tudom, minden olyan szép volt rég, vagy csak az idő szépíti meg e képet? Nem tudom, de jó volt nagyon és most az a jó, hogy van mire visszagondolni, mert segíti a túlélést.  Jaj, hogy fogom anyámnak megmagyarázni, hogy nem egyszerű az élet és egy pillanaton múlik minden és megváltozik minden. Hogyan fogja megérteni azt a mai világot, mikor annyira ragaszkodik a múlthoz, hogy számára a változás érthetetlen.

Legfontosabb az, hogy a petróleumlámpa fényénél ülve kezét fogva, arcát simogatva meg tudjam nyugtatni, hogy jól vagyok és minden csak átmeneti. Hogyan fog ez sikerülni? Mikor, tudom, hogy bármikor eljöhet a nincs tovább, mert megfagyva találhatnak rám egy padon bármelyik reggelen. Nem félek. Sorsommal megbékéltem és keresem a fényt, ami hív és felemel. Lassan közeledek, el sem hiszem. Fáradt testem, lábam remeg.

Ó, Istenem! Csak ideértem! Már látom a tanyát. Füst száll a kéményből fel, még néhány perc és ölelhetem anyámat. Ó, de kimelegedtem. Fázva indultam, és ahogy közeledtem, egyre jobban éreztem a meleget. Nem változott semmi. Jó haza jönni. Minden úgy vár, ahogyan itt hagytam. Talán tudta, hogy egyszer hazatérek és nem akart csalódást okozni. A virágágyások mellett haladok már, mit hó borít még, de tavasszal itt nyílik majd a sok virág, tudom. Ég a lámpa a szobában, mert kiszűrődik a fény.

Remegő kézzel nyomom le a kilincset és félve, de lelkemben örömmel lépek be. Ki ez a sok ember? Nem nézek rájuk, mert anyámat akarom látni, de ettől a sok embertől rossz érzésem támad, de már látom anyámat. A nagy ágyban fekszik, két nagy dunyha van rajta, de remeg teste. Szeme csukva, de lassan kinyitja, és találkozik tekintetünk. Nehezen megemeli kezét és én már szinte futok felé.

Megölelem, jó szorosan magamhoz húzva, és csak azt érzem, így akarok maradni. Ő, halkan súgja a fülembe: „hát megjöttél”. Többet nem mond. Szememből ömlik a könny, de Ő nem látja, mert arcomat belefúrtam ősz hajába. Aztán körülvesz mindent a csend. Érzem, hogy ölelése enged, majd keze az ágyon megpihen.

Felemelem fejem és kiáltanám, nem, nem! De, néma maradok, mert mondanám, de nem jön ki számon a szó. Kétségbeesve az arcára nézek, és látom a mosolyt az arcán.

Így ment el Ő, örökre!

Vannak mosolyok, amelyekre sokat kell várni, de egyszer eljön a pillanat, mikor a várt mosoly megjelenik és feledtet minden gondot, bánatot. Mai történetünk is egy ilyen mosolyról szól.

Minden nő szeretne gyereket, én azt hiszem és csodálatos dolog az, mikor két ember szerelméből megszületik. Bárcsak ilyen egyszerű lenne számomra. Számunkra, nem volt az. Három évig jártunk Gyurival, miután összeházasodtunk. Tervezgettük a jövőt, amiben mindkettőnk számára a legfontosabb a gyerek volt. Egészséges, szép gyermeket szerettünk volna, ezért időben abbahagytam a fogamzásgátló szedését. Egészségesen étkeztem, sportoltam és vigyáztam magamra. Boldog voltam, de boldogságom csak addig tartott, míg öt hónap próbálkozás után, meg nem állapítottam, hogy megint nem vagyok terhes.

A párom nyugtatgatott, de én egyre nyugtalanabb lettem. Orvosi vizsgálatok követték egymást és két sikertelen beültetési kísérlet. Mindenki nyugtatgatott és tanácsokkal látott el. Én, meg csak sírtam napokon át. Nem akartam elhinni, hogy velem történik mindez. Barátnőm, már a karjaiban ringatta Blankát, én meg csak szenvedtem. Mindent kipróbáltam, mit csak hallottam. Gyógyteákat ittam, de már reményem sem volt.

A házasságunk megromlott, mert Gyuri azt mondta, ő egy nyafogó, síró nővel nem tud együtt élni. Számára is fontos a gyerek, de azért így nem élhet le egy életet, hogy állandóan csak ez legyen a téma. Próbált meggyőzni arról, hogy más szép is van az életben és keressük meg, de engem nem tudott meggyőzni, mert gyerek nélkül ugyan mi értelme lenne. Hónapokig martuk egymást, mikor egy napon szépen összepakolta a cuccait és azt mondta, elég volt, elköltözik. Könyörögtem, sírtam, ne tegye, de nem tudtam meggyőzni. Akkor, úgy éreztem, semmit nem ér az életem, mert azt is elveszítettem, akit szerettem. Nagyon nehéz volt nélküle. Oly sokszor kezembe vettem a telefont, hogy felhívom, de aztán meggondoltam, mert tudtam, hiába ígérném meg, hogy megváltozok, úgy sem tudnék.

Begubóztam, és csak teltek, múltak a napok. A születésnapom volt azon az estén, mikor könnyes arccal pattogatott kukoricát ropogtattam és arra gondoltam, milyen szép születésnapom is lehetne. Mikor csengettek, először nem akartam ajtót nyitni, mert senkit nem akartam látni, de mégis elfordítottam a zárban a kulcsot és alig hittem a szememnek. Gyuri állt ott egy nagy csokor rózsával. Isten éltessen, mondta és én a föld legboldogabb embere voltam.

Akkor sokat beszélgettünk és rájöttünk, nem tudunk egymás nélkül élni. Én megígértem, hogy megpróbálok megváltozni és csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Édes volt a kibékülés. Hónapok teltek el a születésnapom után és kezdtem elfogadni, hogy gyerek nélkül is boldogok lehetünk. Következő évben életem legszebb születésnapi ajándékát kaptam. A terhességi teszt egy baba érkezését jelezte. Nem akartam elhinni, mert már teljesen lemondtam róla. Az örömbe egy kis félelem is vegyült, mert ott volt, hogy talán nem tudom kihordani. De sikerült.

Boldog terhességet, egy csodálatos kislány születése koronázta meg. Arcomra akkor olyan óriási mosoly került, mint még soha. Azóta tudom, bármi megtörténhet az életben és, amiről azt hisszük, lehetetlen, az valósággá válik, nagy mosolyt varázsolva arcunkra.

/A történetet a fantázia szülte, hogy mosolyt varázsoljon az arcokra./

Ha kedd, akkor légyott. Kedvesem mondata, délben légy ott. Többet nem is kellett mondania, hisz minden légyott, ugyanott zajlott. Dohos kis szállodai szoba. Az ablakon lehúzott roletta. Ide ritkán süt be a nap, mondtam is gyakran, de kedvesem csak annyit szólt, lazán:

-Minek a fény drágám?

- Talán már olyan csúnya vagyok, hogy arcomat látni sem akarod? – kérdeztem sértődötten, miközben testemet fürkésztem. Talán híztam, vagy átalakultam, hogy mindig ebbe a lepukkadt fészekbe hoz? Kérdeztem magamtól, de saját kérdésemtől olyan dühös lettem, hogy ismét kérdést intéztem a kedvesemhez.

- Talán nem érdemelnék egy jobb szállodát, ahol van egy baldachinos ágy?

Ő, rám nézett furcsán, majd válaszolt kurtán, még meglátnának minket drágám.

Nincs értelme folytatni, véltem és mellé ültem. Ő, átölelt és kezdődött a légyott, de miért is hittem, hogy zavartalan lesz minden, mert ahová csak néztem, légy keringet és döngicsélt.

Megbánjátok még! Ontottam dühöm rájuk, de ők csak nevettek rajtam.

Megzavarodtam! Legyekkel beszélgetek, pedig szeretni jöttem.

-Hagyd már a legyeket! Mit ártottak azok neked? Inkább ölelj, csókolj, és csak kettőnkre gondolj. – mondta kedvesem, elég szótagolva. Olyan volt, mint aki el van varázsolva.

Legyen, legyintettem, mint aki már túltette magát a légy témán. Lassan a ruháim földre hulltak, és elkezdődött a légyott. Szépen, rendben. Nem zavart már a szoba dohos illata, és a lehúzott roletta, mert kezdtem elveszni a kéjben. De, nem! Mégsem, mert légy itt, légy ott, és csipkedtek serényen. Hallottam, ahogyan beszélgetnek.

-Nézd már! Felnőttek, de játszanak. Gyere, csípjük meg őket!

-Miért zavar ez téged? Hisz csak nézed, vagy talán ez a gond?

-Ugyan már, csak aggódok, hogy ennek a légyottnak, nem lesz jó vége.

-Ó, de kis figyelmes lettél. Mondanám, ha nem ismernélek, de tudom, másra éhes a lelked, és ezért vagy féltékeny. Inkább maradj csendben és tanulj! Ki tudja!

Végre csend lett. A legyek sem zümmögtek. Élveztem a délután minden percét, de mikor elérkezett volna a legszebb pillanat, két légy tartott felém nevetve.

„ Mi szállodában szoktuk, baldachinos ágyban.”

Kész! Szertefoszlott minden. Ott feküdtem megsemmisülten.

Kedvem nem volt valami fényes, mikor az irodába visszatértem. Dühös voltam és csak a legyekre gondoltam, akiknek elég volt egy pillanat, hogy „bearanyozzák” a napomat. Nem is szóltam senkihez. Haladtam asztalom felé csendesen, mikor egy éles hang kérdés intézett felém.

-Na, milyen volt a légyott?

Dühöm mivel még nem csillapodott, így válaszoltam is tüstént.

-Jó volt a légyott, csak légy volt itt-ott.

-Tudtam! – felelte a kis fruska, kinek kérdésére, gondolkodás nélkül válaszoltam, és tudtam, nem lesz több légyott, de mi lesz ebből? Hisz kitudódott az, ami titok volt. Megsemmisülve rogytam a székre, mire így szólt egy arra repülő légy:

„Mondtam, hogy ebből baj lesz még!”

Most, fújtam el a gyertyát a születésnapi tortámon. Kívántam is, mint minden évben. Érdekes! Volt, ami teljesült, volt, ami nem. Mondhatnánk, így természetes. Ami egy éve történt, azt soha nem tudom feledni. Az, azok közé tartozott, amit soha nem akartam. Még most is kábult vagyok tőle, mert csak két lábon járó hústömeg vagyok azóta. Ünneplem magam. Nem semmi. Én sem vagyok normális, de arra gondoltam, ettől boldogabb leszek még akkor is, ha egyedül vagyok. A lányom hívott telefonon.

- Apa, Isten éltessen! Hányadik is? Az ötödik?

- Ja! A hatvanötödik!

- Iszunk majd az egészségedre, de ne haragudj, nem megyünk fel.

- Nem haragszom.

Rövid tiszteletkör volt. Huszonhat éves, és még csoda, hogy ennyit is beszélünk. Annyi idős, mint Gyöngyi. Nyolc éve már annak, hogy megromlott a kapcsolatunk és több mint hét éve nem láttam őt. Az unokám vajon hasonlít rám? Még soha nem láttam. Decemberben lesz öt éves. Talán-talán akkor megismerhetem, bár nagy reményeket nem fűzök hozzá. Azon gondolkodom, hogy hogyan jutottunk idáig.

Valahogy soha nem került olyan közel hozzám a lányom, mint szerettem volna. Olyan idegenféle voltam számára, aki kéthetente érte megy és programokat szervez részére, majd, mikor leszáll az este, hazaviszi. Soha nem örült nekem igazán, és soha nem kérdezte meg, mikor jössz. Hét éves volt, mikor elváltunk. Nem tudom, hogy mit mondott és mit nem neki a volt feleségem, de, hogy idegen maradtam számára, az biztos. Én próbáltam néha beszélgetni vele ezekről a dolgokról, de mindig azt mondta:

- Apa, nem érdekel a véleményed! Nem szeretnék erről beszélni.

Soha nem szeretett semmiről beszélgetni velem. Egyedül arról, mennyi pénzre van szüksége. Arról szeretett beszélni. Ily csúnyán, a kapcsolatunk is a pénz miatt romlott meg. Évekig nem is beszéltünk. A válás után sokáig egyedül éltem. Nehezen dolgoztam fel, hogy elveszítettem azt, amit felépítettem, a családot.

Volt egy rövid kapcsolatom. Úgy, röpke egy évig tartott. Nem volt se jó, se rossz. Olyan langyos volt minden. Én, szakítottam, mert nem igazán éreztem jól magam. Úgy, benne élni egy kapcsolatban, hogy azt érzed, nem jelent számodra semmit, nincs értelme. Inkább a magány - véltem - és éltem tovább az én kis életemet. Meg tanultam mosni, takarítani és főzőcskéztem is, amit addig soha nem csináltam, de rájöttem, nem okoz ez nekem nehézséget, meg tudom csinálni. Egyedül a lelkem volt magányos. Esténként a tévé előtt álmodoztam az ideális nőről, majd később már napközben is be-be villant az arca.

Megálmodtam magamnak egy nőt, derültem magamon, de hol van, kérdeztem oly sokszor. Szokásom volt, hogy munka után kiültem még egy kicsit a parkba. Jó volt ott nézelődni, gondolkodni, vagy csak úgy, egyszerűen ott lenni.

Egyik nap a szökőkút közelében, a padon egy fiatal nőt pillantottam meg. Nyolc éve volt. Úr Isten!  Hogy megy az idő! Magányosan üldögélt, szemét lesütve, mint aki várja, hogy valami feltörjön a földből. Tekintetét néha felemelte, de gyorsan vissza is fordította a földön kiválasztott pontra. Olyan volt, mint aki fél, hogy lemarad valamiről és nincs ideje körülnézni.  Sokáig néztem és az fogalmazódott meg bennem, hogy olyan, mint egy riadt kis szürke egér, de valami van benne, ott, mélyen legbelül. A szépséget valami miatt rejtegeti. Fiatal volt és szomorú. A lányom jutott akkor eszembe és arra gondoltam, hogy de jó, hogy őt még soha nem láttam ilyen szomorúnak.

Közelebb léptem a padhoz, mert nem tudtam ott hagyni őt, míg nem beszélek vele, és jobb kedvre nem derítem. Nem tudom, miért, de fáj, ha szomorú embereket látok, és ösztönösen elindul bennem a vigasztalási szándék Közeledve a padhoz, a vízsugár megsimogatta arcomat. Valahogy azok is önálló életet éltek. Nem maradtak a számukra kijelölt mederben, inkább körbetáncolták a teret.

Az arcomra csapódó víz kicsit felébresztett. Biztos, hogy oda akarsz menni, kérdezve. Igen, válaszoltam gyorsan magamnak és még nagyobbat léptem, nehogy meggondoljam magam.

- Bocsánat kisasszony, hogy megszólítom, de látom, szomorú kissé. Én szeretném, ha mosolyogna. Megengedi, hogy leüljek ön mellé?

Fejét lassan felemelte, majd végig mért magának, de nem szólt, csak fejével biccentett és én leültem és kezével a padra mutatott és kicsit meg kellett köszörülni a torkom, hogy meg tudjak szólalni. Valami furcsát, valami nagyon kellemeset éreztem a közelében. Egyszerűen jó volt, és ez az érzés átjárta testem, lelkem és minden sejtemben éreztem, ezt akarom érezni mindig. Kicsit akadozott a beszélgetésünk így, az elején, de aztán közel két órán át hallgattam őt. Igen, inkább csak hallgattam, úgy mesélt az életéről, önmagáról, hogy azt csak hallgatni lehetett. Megtudtam, hogy Gyöngyinek hívják, aki alig, hogy elmúlt tizennyolc, aki ott áll a nagybetűs élet kapujában, szó szerint, hisz szüleit nem ismeri, soha nem látta őket. Most lépett ki egy zárt közösségből, az állami gondozásból. Még a kifejezéstől is végig borzong testem. Milyen lehet család, szeretet nélkül felnőni? Bele sem tudok gondolni. Sajnáltam őt nagyon, és egy pillanat alatt a szívembe zártam. Micsoda sorsok, dünnyögtem az nap este, míg hazafelé tartottam és kezdtem olyat érezni iránta, amit nem mindig érez az ember. Akartam őt. Társamnak akartam. A további napok délutánjai is azzal teltek, hogy beszélgettünk a parkban. Ő, mesélt vágyairól, álmairól és már nem a földet nézte, hanem mosolygott és ragyogott az arca és ragyogott ő is. Beleszerettem. Napokig vívódtam, hogy van-e jogom szeretni őt, hisz a lányom lehetne és mit fognak szólni az emberek? A vívódást követte a nem érdekel senki véleménye állapot, hisz jogom van azt szeretni, akit akarok és gondoljon mindenki azt, amit akar.

Egy hónap után hozzám költözött, és ami kezdődött, az maga volt a földi csoda. Szívből szerettem és ő szeretett. Na, nem szerelemmel, hanem szeretettel. Furcsa, de mindig azt hittem, csak szerelemmel lehet igazán szeretni, de ő bebizonyította, hogy szeretettel is lehet nagyon mélyen simogatni. Nagy volt a korkülönbség köztünk,így soha nem gondoltam, hogy szerelemre lobban irántam, de olyat kaptam tőle, amit kevesen kapnak meg az életben. Csodálatos évek következtek, mert megformáltam azt a nőt magamnak, akit álmaimban láttam rég, és ő hagyta. A nagy boldogságot, a lányom kitörése árnyékolta be. Egyik nap feljött és gyűlölködve nézett Gyöngyire, majd felém fordult és üvöltött.

- Mit gondolsz Te, apa? Ezzel a nővel akarsz élni? Nem fogom hagyni! Nem fogom hagyni, hogy elvegye, ami nekem jár! Amid van, az-az enyém!

Érthetetlen volt számomra a kitörése, mert mindenben támogattam anyagilag és itt csak az volt a fontos. Akkor láttam utoljára. Azóta nem. Hiba utaltam pénzt, nem is keveset számlájára az évek során, nem hívott, nem keresett.

Mi éltünk boldogan Gyöngyivel. Egyik év követte a másikat. Minden reggel, ott állt előttem álmaim nője, aki minden mozdulatában az volt, akit kívántam magamnak. Soha nem foglalkoztam vele, hogy meddig fog tartani, csak éltem boldogságban. Tudtam, biztosan tudtam, hogy egyszer vége lesz, mert aki nem volt még szerelmes, az biztos, hogy egyszer az lesz. Reméltem, minél később jön el az a pillanat, de tavaly kopogtatott a szerelem, az én Gyöngyim szívében. Fájdalmat és boldogságot éreztem egyszerre, mert mindennél jobban szerettem volna azt, hogy ő boldog legyen, hisz nagyon megérdemli, de ezt az érzést kísérte a fájdalom is, mert tudtam, ha elhagy, abba belehalnak sejtjeim, és kiszakítva szívem darabját viszi magával, olyan sebet okozva rajta, ami soha nem gyógyul be, mert szeretni így, csak egyszer tud az ember.

Tavaly, a születésnapomat ünnepeltük, mikor a köszöntő után megremegett kezében a pohár, és száradt a szája, mert nyelvével végigsimította ajkát. Akkor csinálta ezt, mikor félelem volt benne, mert olyat akart mondani, amiről tudta, fájdalmat okoz nekem a mondataival. Nem gyakran volt ilyen. Talán kétszer, a nyolc év alatt. Az egyik az volt, mikor bevallotta, hogy soha nem tudna szerelmes lenni belém.

- Tudom, kicsim. - Húztam magamhoz, úgy ölelve, hogy majd összetörtem. - Nem is várnám tőled.

- De tudod, én olyan mélyen szeretlek, hogy azt nem is tudom elmondani. - Szólt.

Nem tudtam megszólalni. Magamhoz öleltem és a nyakába csókoltam, mert az arcát nem volt erőm számmal érinteni, mert akkor felfedezte volna arcomon a könnyeket, és azt nem akartam. Tudtam, a pohár remegéséből, hogy hasonlót fogok hallani, és csak perceim vannak a boldogságból.

- Nehéz megszólalni, mert nekem is fáj, amit mondani akarok. Szeretlek, úgy, mint még senkit nem szerettem az életben, de szerelmes lettem, és érzelmeimnek nem tudok ellenállni. Tudod, hálás vagyok neked, mert igazi nővé formáltál, olyanná, mint amilyet te szerettél volna magadnak, de ez egyezett azzal, amire lelkem mélyén vágytam. Megtanítottál a szerelemre, megtanítottál a boldogságra. Megkaptam tőled mindazt, amit szerettem volna. Mos,t viszont a legnehezebbet kérem tőled:

ENGEDJ EL SZERELMED LÁNCÁBÓL!

Arcán folytak a könnyek, míg a szavakat formálta. Nehéz volt mindkettőnknek a pillanat. Kivettem kezéből a pezsgős poharat, az asztalra tettem és úgy húztam magamhoz, hogy örökre érezzem őt. Sokáig tartottam így karjaimban, majd halkan a fülébe súgtam:

- Menj Drága, mert menned kell! Boldog madárként repülj az éveken át. Szeretetem és szerelmem kísérjen. Érezd, ha elgyengülsz, hogy valaki mindig veled van. Most pedig menj, és ne nézz vissza. Fuss!

Lágyan, csókot adott arcomra, majd karcsú testét ringatva végigsétált a szobán, amíg a bejárati ajtóig ért. Megállt, és vissza akart fordulni.

- Fuss! Fuss! Fuss, Drága! - Kiáltottam, mert nem akartam, hogy fájdalommal szemében visszanézzen, és lássa arcomat elöntő könnyeimet.

- Soha ne láss könnyeket, csak mosolyokat! - mondtam, de már csak magamnak, mert ő nem volt már sehol.

Billeg a bajszomon a morzsa és játszok vele, mint a gondolattal. Vigyázok rá nagyon, mert ez az utolsó falatom töredéke, egész napom élelme. A gondolataimra is vigyázok, mert csak jóra gondolhatok.  A rossz gondolatokat elhessegetem, mert azokkal csak mérgezném lelkem. Hamarosan kisüt a nap és pirítóssá varázsolja a bajszomon lévő morzsát, miközben becsukom szemem és álmodok arról, hogy vajat és mézet kenek a pirítósra. Nem is akármiket, akácmézet, mit gyűjtöttek apró méhek.

Ó, de finom édes! Nyelvemmel végigsimítom ajkam, hogy minden cseppjét érezzem. Látom az akácfákat közben, min a virágok lógnak fehér füzérben. Alatta állok, és magamba szívom az akác illatot és az én Rózsám illatát, miközben hozzám simul és minden sejtem táncra perdül.

Talán ezért szeretem ennyire a mézet, mert sokat csókoltam szerelmemet az akácfa alatt. Meséltem Neki a méhekről sokat, mikor ölembe hajtotta fejét és simogatta arcomat. Mondtam Neki:

- Nézd, ott egy dolgozó és nézd, ott a királynő. – és, Ő nevetett, mint egy felszabadult kisgyerek.

- Miket tudsz Te Jancsi! - mondta és én boldog voltam, mert az dicsért, kit szívem szeret.

Elvettem e gyönyörű lányt egy napon. Az esküvő napján nem virágzott az akác. Hó borította a fát. Négyen voltunk csak a templomban, mikor a pap a házasságra áldását adta. Két tanú, a Rózsám, meg én. Elég volt ez így. Apám, már úgy sem jöhetett el, mert négy éve már, akkor csak az égi mezőkről figyelt. Anyámnak meg tüdőgyulladása volt és lázasan nyomta az ágyat.

Ó, de szépen éltünk mi hárman, mert anyám is velünk volt, hisz azt mondta a kedvesem a drága, „nem hagyhatjuk magára”.

Nem voltunk gazdagok soha, de mindig több volt, mint most a bajszomon billegő morzsa.

A Rózsám nem csak szép volt, de ügyes is, nagyon. Na, és mekkora volt a szíve, belefért abba az egész világ. Anyámat, anyjaként szerette és mindig azt mondogatta, hogy hálás a sorsnak, hogy neki is van édesanyja, mert árva volt az édes és az állam nevelte, míg nagykorú nem lett. Szüleiről nem tudott semmit. Hogy élnek, vagy meghaltak, számára nem volt más, mint talány.

Néhány hónap telt el csupán, és az én Rózsám egyre többet evett és pocakja is szépen növekedett. Szíve alatt hordozta azt a lelket, ki szerelmünk gyümölcse volt. Állandóan pocakját simogatta, így várta a napot, hogy majd magához ölelhesse az égi ajándékot, mert mindig azt mondta: „Jó az Isten hozzám! Látod? Sorban adja a boldogságot.”

Én, mikor bánatos voltam, mert valami gond akadt, azzal nyugtatott, „meglátod, segítenek az égiek és minden jó lesz”.

Csoda volt Ő, egy földi csoda. Nagyon tudtam szeretni. Nyolc hónapos terhes volt, mikor anyám lecsukta szemét és utolsó mondataiban azt hagyta hátra, „szeressétek egymást és az unokámat, kit nem láthattam, de mondjátok meg neki, fentről is szeretem”.

- Istenem! Várhattál volna még. - zokogta az én Rózsám, mikor hidegen kopogott a föld a koporsón úgy, hogy az ember lelke belehal.

Bánat után jött az öröm, megszületett a kis Danika, a szemünk fénye. Oly, teljes volt az életünk és semmitől sem féltünk, mert tudtuk, ott vagyunk egymásnak és ez átsegít minden gondon.

De aztán az égiek nem segítettek, mert amit adtak, elvették.

Két és fél éves volt a Danika, mikor a szomszédban beleesett a meszesgödörbe. Ó, azt a fájdalmat nem lehet világgá üvölteni! Az, itt maradt örökre. Egyetlen vigaszom volt akkor, az, hogy fiam kezét anyám fogja és sétálnak az égi folyosókon.

Marika néni belehalt a fájdalomba, mert magát hibáztatta, hogy nem vigyázott a gyerekre. Hát, ebben volt is valami, de most mit lehet tenni. Úgy szeretett a fiammal lenni, és akkor is arra kért, engedjem át hozzá. Süteményt sütöttek együtt, és az a fél pillanat, míg kivette a tepsit a sütőből, elég volt a tragédiához.

Temettünk és temettünk. Esténként magamhoz öleltem Rózsám remegő testét és hagytam, had sírja ki magát, mert minden este vigasztalhatatlanul sírt. Nem lehetett megnyugtatni.

Rátelepedett a fájdalom a lelkünkre. Céltalanná vált minden. Felváltva öleltük magunkhoz Dörmit, a macit, mert azon még éreztük Danika illatát.

Rózsám egyre gyengébb volt, így arra kértem, jöjjön el orvoshoz velem. Nem nagyon akart, de sikerült jobb belátásra bírni. Arra, viszont nem számítottam, hogy nélküle megyek haza úgy, hogy a fájdalomtól nem is látom az utat. Ott hagytam rózsámat egy rideg kórteremben a gyógyíthatatlan kórral.

- Áttét. - Mondta az orvos. Nincs már sok hátra, súgta halkan.

- Az nem lehet! Nem vehetik el tőlem az égiek!

Térdre ereszkedve kértem az orvost, mentse meg. Ő, megfogta a karom, felemelt, majd a két kezével törölte le arcomról a könnyet és azt mondta:

- Bár segíthetnék, de nem tudok.

- Nem lehet! Akkor csodának kell történnie! - mondtam én, és csak egy lebegett előttem, hogyan mentsem meg őt. Azt, az édes, drága nőt! 

Eladtam mindent, ami csak mozdítható volt, csak segítsenek rajta. Két hónap után eladtam a házat is, hogy életben maradjon.

Egyik nap, mikor bementem hozzá, gyenge kezével megfogta kezem és így szólt:

- Szeretnék hazamenni. Otthon szeretnék meghalni.

Rázta a testem a fájdalom és a bánat, mert nem tudtam már hova hazavinni, hisz nem volt már meg a ház, de erőt vettem magamon és azt mondtam:

- Hazaviszlek drága. Úgy lesz, ahogy szeretnéd!

Mikor kijöttem a kórházból, magamhoz öleltem Dörmit, és nem tudtam, mit csináljak, mert csalódást kell okoznom neki és azt nagyon nem akartam. Néztem a csillagokat és a fiamat láttam, ahogy anyám kezét fogja, és azt mondja: „Ne sírj apa!”

Másnap reggel a kórházhoz közeli padon ébredtem. Éjszaka annyira szorítottam Dörmit, hogy a füle teljesen meggyűrődött. Gyorsan megmostam az arcom és elindultam a kórházba. Már meg is volt a tervem arra, hogy hogyan teljesítem rózsám kérését. Úgy gondoltam, beszélek a Pistával, aki megvette a házat, engedje meg, hogy arra a kis időre hazavigyem őt.

Felvillanyozott a gondolat és szinte repültem a kórházba.

Mosolyogva nyitottam be a kórterembe, de a Rózsám ágya üres volt.

- Rózsám! Rózsám! Hol vagy? - kiáltottam, de az én Rózsám nem válaszolt már.

Egyedül maradtam. Itt hagyott Ő is.

Nem tudom, hogy intéztem el a temetést, mert én a fájdalomtól azt sem tudtam, hol vagyok. A koporsóba mellé raktam Dörmit. „Vidd el a fiamnak.”

A temetés után a sírra borultam és reggelig őriztem a sírt, hogy Rózsám lelke nyugodtan érkezzen meg oda, ahol már várták.

Reggel megszámoltam a maradék pénzt. Kétezer forint volt. Néztem a papírdarabot és tudtam, nem ér semmit az a papírdarab, mert nem tudta megmenteni rózsám életét. Lehetett volna nekem palotám, váram, akkor sem ért volna semmit. Eszembe jutott, hogy ezért a fránya papírdarabért mit meg nem tesznek az emberek.

Egy hónapig volt elég, az- az utolsó papírdarab. Abból, maradt az az utolsó morzsa a bajszomon itt.

Ó, hova lett a morzsa? Elvitte egy kis sárgarigó.

Nem baj, had vigye, hisz neki is kell ennie.

Engem meg úgy is várnak már ott fent, és a hangot is hallom:

„APA NE SÍRJ!'