Gyula, várjál már egy kicsit! Akarok kérdezni valamit!                             

- Ne haragudj Géza, de sietek, nagyon!

- Nem sietsz Te annyira, csak nem akarsz velem beszélgetni. Tudom, eleged van már abból, hogy mindenki Tőled kérdezi, hogy mi történt a Miskával, de még is csak Te vagy az, aki tud mondani valamit. Te jársz be hozzá és a Te barátod.

- Én nem tudom, miért olyan kíváncsi mindenki! Mit akarsz tudni? Van neki elég gondja és az lenne a legjobb, ha mindenki a saját dolgával törődne.

- Ne legyél már ilyen morgós! Már aggódni sem lehet? Mondd, tényleg elhagyta az asszony és úgy, ahogyan mondták?

- Én, nem tudom, mit mondanak, de mivel tudom, hogy Te nem ferdíted el azt, amit mondok, így elmesélem, mi az igazság.

- Na, látod! Már, rég mesélhetnél, ha nem dörmögsz annyit, de mondd már, mert megöl a kíváncsiság.

- Rosszabb vagy, mint egy nő! Komolyan mondom, azok nem kíváncsiskodnak így. A hír valóban igaz. Jól mondják. Elhagyta a felesége, közel húsz év házasság után. Szegény ember magába roskadt és ezen nem csodálkozok.

- Mi volt?

- Én sem igazán értem. Olyan szépen éltek. Ott, egy rossz szót nem hallottam soha. Szerda este, mikor Miska munkából tért haza, a Morzsi várta az állomáson. Csodálkozott is, mert addig soha nem ment elé. Mindig a kapuban várta, hogy hazatérjen a gazdája, de azon az estén nem. Tudod, a kutya a legjobb barát. Akkor, is a Miska lába köré fonta magát és nem akart mozdulni. Majd, mikor elindultak, kúszva ment a kutya hazáig.

- Mi van Veled Morzsi? Nem szoktál Te ilyen lenni. Fáj valamid? Beteg vagy?  Na, nem baj, hazamegyünk és adok neked csokit, és talán elmúlik rossz hangulatod. - mondta útközben a Morzsinak.

Mikor hazaértek, a Miska nem értette, hogy Morzsi miért ült le az ajtó elé, megakadályozva azt, hogy beléphessen.

-Mi van Morzsikám? Nem akarod, hogy adjak neked csokit? Mert, ha nem tudok bemenni, akkor nem tudom kihozni neked. Nem értem, mi van veled. Hol van a gazdasszonyod? Már alszik? Akkor, maradjunk csendben, nehogy felébresszük őt!

Míg, hűséges társához beszélt, simogatta és csóválta a fejét az értetlenségtől. Egy, idő után Morzsi megmozdult és lassan, nagyon lassan arrébb csúsztatta testét, utat engedve a gazdájának, ki halkan elfordította a kulcsot a zárban, majd belépett. Ekkor, Morzsi fájdalmasan felnyüszített. Nem várt látvány fogadta az én barátomat. Az előszoba üres volt. Hol vannak a bútorok, kérdezte önmagától. Már megint átrendezte a lakást az asszony. Erről, már soha nem fog leszokni, én pedig soha nem fogom megszokni, hogy ami reggel még a nappaliban volt, az estére a hálóba került, vitatta meg a kérdést magával, míg a hálószoba felé tartott, hogy puszit adjon alvó felesége arcára, de belépve még az ágyat sem találta, nem hogy a feleségét. Mint egy őrült, rohangált a lakásban körbe-körbe, mert nem akarta elhinni, amit lát. Csupán néhány bútor maradt és egy levél a kis fiókos szekrény tetején. Azon, a szekrényen, amit úgy szeretett, de a feleségének soha nem tetszett és mindig ki akarta dobni. Ó, hányszor mondta, hogy "ócska régi darab, nem ide való, rontja a lakás összképét". Remegett keze, mikor a levélért nyúlt. Lassan emelte fel a papírt, mert óriási súlya volt. Olyan szavak voltak rajta, amiknek a súlyát már előre érezte azzal az érzéssel keveredve, hogy véget ért életének egy fejezete. Szétnyitotta a papírt és olvasta a sorokat. Megszólítás nélkül kezdődött a levél.

- Nem vagyok már fontos számára. - mormogta – Mert, már megszólítást sem érdemlek. Úgy tűnik, számára senki lettem. Hol van már az, mikor kedves voltam és mikor az mondta, szívem, a kedvencedet főztem. Igaz, ritkán főzött, de akkor jól. Valahogy a házimunkát soha nem szerette, mert ő nem erre született. Szinte naponta ismételte. Ő világi életre vágyott. Csillogásra, utazásra, valahova oda, a felső tízezerbe. Bejárónőről és kertészről álmodozott és talán még álmaiban fehér lovat is látott. Hol tudtam volna ezt megadni neki, hisz nem vagyok én más, csak egy egyszerű ember. Egy a sokmillióból. Mégis kellett, hogy szeressen, mert közel húsz évig velem élt. Vagy tévedek? Vagy mi volt ez az egész?

Idézte fel magában felesége vágyait, miközben próbálta elolvasni a sorokat, ami nem ment könnyen, mert nem akarta megtudni az igazságot, amit már a levél nélkül is tudott.

Elmentem. Ami, az enyém, azt elvittem. Tudom, keresni fogsz, mert szeretsz, és nem tudsz élni nélkülem. Kérlek, ne kutass utánam, mert nem jövök vissza. Új életet akarok kezdeni. Talán, van még esélye arra, hogy boldog legyek. Nem tudsz lángot gyújtani szívemben, bárhogyan is akarod, mert szikra sem volt benne soha. Ennek, így kellett történnie. Mi soha nem illettünk egymáshoz. Tévedés volt minden év. Úgy érzem sokat, túl sokat éltem már tévedésben.

Isten veled!

Sokáig állt az én barátom némán, csendben nézve révetegen a semmibe és testét rázó könnyek borították arcát. Forgott vele a világ. Kisétált a konyhába és benyúlt a konyhaszekrénybe, hogy csokit vegyen ki, de csoki sem volt, csak üres szekrény. Ez nem tetszett neki. - állapította meg. Kisétált az udvarra és leült a lépcsőre. Morzsi odadörgölőzött hozzá, majd fejét Miska ölébe hajtva hallgatta barátomat.

-Bocsásd meg a gazdádnak, hogy nincs csoki. Tudom, megígértem, de elvitte a gazdasszonyod azt is, pedig soha nem szerette az édességet. Mondd Morzsi, hogy van ez? Te, már az állomáson elmondtad, mi vár rám, csak nem értettem. Szeretem őt és megkeresem!

Ennél a mondatnál Morzsi hevesen megrázta a fejét, mintha vizet szeretné lerázni magáról, majd visszatette a fejét.

-Tudod, számomra mindig ő volt a nő. Imádtam és lehoztam volna neki a csillagokat is az égből, ha tudtam volna, de nem tudtam. Hidd el, vettem volna neki még fehér lovat is, de nekem nem adta meg az élet a lehetőséget rá. Morzsi, ne legyél, soha szerelmes, én azt mondom, mert belehalsz, mint ahogyan én is.

Beszélt még sokáig, miközben magához ölelte az egyetlen lényt, aki kitartott mellette. Az emlékek az álomképekkel keveredtek, egész addig, míg álomba ringatták az emlékek. Hajnalban arra ébredt, hogy a szomszédasszony éles hangja szólítja.

-Jó reggelt szomszéd! Na, mi van? Elhagyta az asszony? Most mit csinál? Hoz másik asszonyt a házhoz? Nem is magához való volt a felesége, az biztos! Jobban illett ahhoz, aki érte jött és elvitte.

Megcsalt, ismételgette magában, míg kábultan fel nem állt és a szomszédasszony mondataira nem is válaszolva bezárta maga mögött az ajtót. Azóta, nem is jött ki. Én megyek be hozzá minden nap és próbálok vele beszélgetni, de nem nagyon beszédes. A Kati küld neki minden nap ennivalót, de csak csipeget belőle. Ott, ül egy széken, kezében a felesége fényképe. Arcán könnyek és csak azt mondogatja:

Élj a fényben, azt kívánom, mert szeretlek!