• Béla! Te tudtad, hogy a Piroskának agyvérzése volt?
• Melyik Piroskának?
• A barátnőmnek.
• Beszélsz butaságot. Akkor, csak tudnál róla. Nem is úgy néz ki, mint aki beteg.
• Mire alapozod ezt?
• Láttam a napokban. Valami fickóval sétált. Olyan dögös az a nő még mindig. Nyugodtan letagadhatna húsz évet.
• Béla! Csak nem…..?
• Semmi csak! Csupán, látom, amit látok. Ezért, nem értem, hogy miért mondod, hogy beteg?
• Szerintem az. Most tanul beszélni. Elég érthetetlen és összefüggéstelen dolgokat ír. Egy, művelt, okos nő volt, de most. Ezért gondolom, hogy történt vele valami. Tudod mit írt?
• Mit?
• Na, ezt hallgasd!

                    - Hellcsi Marcsi! Mizúka?

                      Nekem itt van uncsi. Főzni neki kajcsi.

                      Aztán fürcsi. alcsi. Szercsi van, meg sok puszcsi.

                      Megyek tencsi. Minden szupcsi.

                      Na, puszcsi.

Na, erre kössél csomót Béla!

• Ó, drágám! Nem beteg ő, csak fiatalos akar lenni, és azért használja ezeket a szavakat. Ez ma a dívat. Tudom, hogy számodra furcsa, mert téged mindig elvarázsolt a nyelvünk sokszínűsége. Most, pedig úgy beszélnek a fiatalok és a kevésbé fiatalok, mint aki lenyelte a szó felét. Ebből is látszik a rohanó világ tempója. Így hetvenfelé, nekünk már nem terem babér és szavainkat sem hallják meg rég.
• Szomorú vagyok Béla, mert nincs annál szebb, mint mikor kimondhatod, hogy szeretlek kedves. Ilyenkor a bőrödön érzed a szavak simogatását. Ezzel a szercsi, lávcsi, meg mit tudom én mivel, meg nem érzel semmit, csak a nagy semmit. Mivé lettek a csodálatos szavak és hol a figyelem és a szeretet?
• Drága szívem! Megértelek, de ne mérgelődj. Számunkra olykor furcsa a világ, de én még mindig úgy szeretlek, mint rég. Füledbe, szerelmes lelkemmel suttogom, hogy a szívemmel szeretlek, és a lelkemmel ölellek, amíg csak élek.