Billeg a bajszomon a morzsa és játszok vele, mint a gondolattal. Vigyázok rá nagyon, mert ez az utolsó falatom töredéke, egész napom élelme. A gondolataimra is vigyázok, mert csak jóra gondolhatok.  A rossz gondolatokat elhessegetem, mert azokkal csak mérgezném lelkem. Hamarosan kisüt a nap és pirítóssá varázsolja a bajszomon lévő morzsát, miközben becsukom szemem és álmodok arról, hogy vajat és mézet kenek a pirítósra. Nem is akármiket, akácmézet, mit gyűjtöttek apró méhek.

Ó, de finom édes! Nyelvemmel végigsimítom ajkam, hogy minden cseppjét érezzem. Látom az akácfákat közben, min a virágok lógnak fehér füzérben. Alatta állok, és magamba szívom az akác illatot és az én Rózsám illatát, miközben hozzám simul és minden sejtem táncra perdül.

Talán ezért szeretem ennyire a mézet, mert sokat csókoltam szerelmemet az akácfa alatt. Meséltem Neki a méhekről sokat, mikor ölembe hajtotta fejét és simogatta arcomat. Mondtam Neki:

- Nézd, ott egy dolgozó és nézd, ott a királynő. – és, Ő nevetett, mint egy felszabadult kisgyerek.

- Miket tudsz Te Jancsi! - mondta és én boldog voltam, mert az dicsért, kit szívem szeret.

Elvettem e gyönyörű lányt egy napon. Az esküvő napján nem virágzott az akác. Hó borította a fát. Négyen voltunk csak a templomban, mikor a pap a házasságra áldását adta. Két tanú, a Rózsám, meg én. Elég volt ez így. Apám, már úgy sem jöhetett el, mert négy éve már, akkor csak az égi mezőkről figyelt. Anyámnak meg tüdőgyulladása volt és lázasan nyomta az ágyat.

Ó, de szépen éltünk mi hárman, mert anyám is velünk volt, hisz azt mondta a kedvesem a drága, „nem hagyhatjuk magára”.

Nem voltunk gazdagok soha, de mindig több volt, mint most a bajszomon billegő morzsa.

A Rózsám nem csak szép volt, de ügyes is, nagyon. Na, és mekkora volt a szíve, belefért abba az egész világ. Anyámat, anyjaként szerette és mindig azt mondogatta, hogy hálás a sorsnak, hogy neki is van édesanyja, mert árva volt az édes és az állam nevelte, míg nagykorú nem lett. Szüleiről nem tudott semmit. Hogy élnek, vagy meghaltak, számára nem volt más, mint talány.

Néhány hónap telt el csupán, és az én Rózsám egyre többet evett és pocakja is szépen növekedett. Szíve alatt hordozta azt a lelket, ki szerelmünk gyümölcse volt. Állandóan pocakját simogatta, így várta a napot, hogy majd magához ölelhesse az égi ajándékot, mert mindig azt mondta: „Jó az Isten hozzám! Látod? Sorban adja a boldogságot.”

Én, mikor bánatos voltam, mert valami gond akadt, azzal nyugtatott, „meglátod, segítenek az égiek és minden jó lesz”.

Csoda volt Ő, egy földi csoda. Nagyon tudtam szeretni. Nyolc hónapos terhes volt, mikor anyám lecsukta szemét és utolsó mondataiban azt hagyta hátra, „szeressétek egymást és az unokámat, kit nem láthattam, de mondjátok meg neki, fentről is szeretem”.

- Istenem! Várhattál volna még. - zokogta az én Rózsám, mikor hidegen kopogott a föld a koporsón úgy, hogy az ember lelke belehal.

Bánat után jött az öröm, megszületett a kis Danika, a szemünk fénye. Oly, teljes volt az életünk és semmitől sem féltünk, mert tudtuk, ott vagyunk egymásnak és ez átsegít minden gondon.

De aztán az égiek nem segítettek, mert amit adtak, elvették.

Két és fél éves volt a Danika, mikor a szomszédban beleesett a meszesgödörbe. Ó, azt a fájdalmat nem lehet világgá üvölteni! Az, itt maradt örökre. Egyetlen vigaszom volt akkor, az, hogy fiam kezét anyám fogja és sétálnak az égi folyosókon.

Marika néni belehalt a fájdalomba, mert magát hibáztatta, hogy nem vigyázott a gyerekre. Hát, ebben volt is valami, de most mit lehet tenni. Úgy szeretett a fiammal lenni, és akkor is arra kért, engedjem át hozzá. Süteményt sütöttek együtt, és az a fél pillanat, míg kivette a tepsit a sütőből, elég volt a tragédiához.

Temettünk és temettünk. Esténként magamhoz öleltem Rózsám remegő testét és hagytam, had sírja ki magát, mert minden este vigasztalhatatlanul sírt. Nem lehetett megnyugtatni.

Rátelepedett a fájdalom a lelkünkre. Céltalanná vált minden. Felváltva öleltük magunkhoz Dörmit, a macit, mert azon még éreztük Danika illatát.

Rózsám egyre gyengébb volt, így arra kértem, jöjjön el orvoshoz velem. Nem nagyon akart, de sikerült jobb belátásra bírni. Arra, viszont nem számítottam, hogy nélküle megyek haza úgy, hogy a fájdalomtól nem is látom az utat. Ott hagytam rózsámat egy rideg kórteremben a gyógyíthatatlan kórral.

- Áttét. - Mondta az orvos. Nincs már sok hátra, súgta halkan.

- Az nem lehet! Nem vehetik el tőlem az égiek!

Térdre ereszkedve kértem az orvost, mentse meg. Ő, megfogta a karom, felemelt, majd a két kezével törölte le arcomról a könnyet és azt mondta:

- Bár segíthetnék, de nem tudok.

- Nem lehet! Akkor csodának kell történnie! - mondtam én, és csak egy lebegett előttem, hogyan mentsem meg őt. Azt, az édes, drága nőt! 

Eladtam mindent, ami csak mozdítható volt, csak segítsenek rajta. Két hónap után eladtam a házat is, hogy életben maradjon.

Egyik nap, mikor bementem hozzá, gyenge kezével megfogta kezem és így szólt:

- Szeretnék hazamenni. Otthon szeretnék meghalni.

Rázta a testem a fájdalom és a bánat, mert nem tudtam már hova hazavinni, hisz nem volt már meg a ház, de erőt vettem magamon és azt mondtam:

- Hazaviszlek drága. Úgy lesz, ahogy szeretnéd!

Mikor kijöttem a kórházból, magamhoz öleltem Dörmit, és nem tudtam, mit csináljak, mert csalódást kell okoznom neki és azt nagyon nem akartam. Néztem a csillagokat és a fiamat láttam, ahogy anyám kezét fogja, és azt mondja: „Ne sírj apa!”

Másnap reggel a kórházhoz közeli padon ébredtem. Éjszaka annyira szorítottam Dörmit, hogy a füle teljesen meggyűrődött. Gyorsan megmostam az arcom és elindultam a kórházba. Már meg is volt a tervem arra, hogy hogyan teljesítem rózsám kérését. Úgy gondoltam, beszélek a Pistával, aki megvette a házat, engedje meg, hogy arra a kis időre hazavigyem őt.

Felvillanyozott a gondolat és szinte repültem a kórházba.

Mosolyogva nyitottam be a kórterembe, de a Rózsám ágya üres volt.

- Rózsám! Rózsám! Hol vagy? - kiáltottam, de az én Rózsám nem válaszolt már.

Egyedül maradtam. Itt hagyott Ő is.

Nem tudom, hogy intéztem el a temetést, mert én a fájdalomtól azt sem tudtam, hol vagyok. A koporsóba mellé raktam Dörmit. „Vidd el a fiamnak.”

A temetés után a sírra borultam és reggelig őriztem a sírt, hogy Rózsám lelke nyugodtan érkezzen meg oda, ahol már várták.

Reggel megszámoltam a maradék pénzt. Kétezer forint volt. Néztem a papírdarabot és tudtam, nem ér semmit az a papírdarab, mert nem tudta megmenteni rózsám életét. Lehetett volna nekem palotám, váram, akkor sem ért volna semmit. Eszembe jutott, hogy ezért a fránya papírdarabért mit meg nem tesznek az emberek.

Egy hónapig volt elég, az- az utolsó papírdarab. Abból, maradt az az utolsó morzsa a bajszomon itt.

Ó, hova lett a morzsa? Elvitte egy kis sárgarigó.

Nem baj, had vigye, hisz neki is kell ennie.

Engem meg úgy is várnak már ott fent, és a hangot is hallom:

„APA NE SÍRJ!'