Szürkének és piszkosnak érzek mindent. Most feladom, vagy továbblépek. Óriásiak a falak és a házak, megnőttek egy pillanat alatt. Nem érzem jól magam. Futni szeretnék, de nem lehet. Maradnék, de már vége, vagy talán alig vártam, hogy vége legyen végre. Ilyen pocsékul, mint most, még soha nem éreztem magam. Tele vagyok aggodalommal és félelemmel. Torkomban akkora gombóc, hogy megfojt. Sírni nem tudok, bárhogyan is szeretném. Belül érzem, nem sírni, nevetni akarok, de azt sem tudok. Nézem az őszi lehulló faleveleket. Olyanok, mint az élet. Elveszítik tartásukat és csendesen leesnek a földre. Nem panaszkodva, csak sírva.

Én, is kezemben érzem a levelet, pedig még nincs, mert majd postán kapom meg, de akkora a súlya, mert, mikor a bíró kimondta, hogy az ítélet a mai napon jogerős, úgy éreztem, egy egész szikla omlott rám. Tudom, vártam és biztos, hogy így jó, de a félelem visszatart mindentől. Most, úgy érzem, még megszokás is jobb, mert ott kiszámítható minden lépés, de a félelem gátol, és továbbgerjeszti hatalmát minden gondolattal. Kapaszkodó kell és erő. Érzem, tudom. Kapaszkodó a gyerek, kinek szüksége van még rám, de miből merítek erőt. A fejem zsong. Olyan, mintha abroncs volna rajta. Talán gyógyszert kéne bevennem, hogy szűnjön a fájdalom, de nem, mert több a mellékhatása, mint a gyógyító ereje. A problémát, meg nekem kell megoldani, hisz senki nem segít, ha én nem segítek magamon. Anyámhoz futnék, hogy mondjon valami okosat, de ő valahol a nagyvilágban van. Nem tudom, merre, mert nyolc éves voltam, mikor felszállt a repülőre. Nem mondta, hogy merre megy, csak azt mondta: többet ne keressetek. Apám nevelt fel, de tavaly itt hagyott, és most már csak fentről néz, hogy hogyan birkózok meg a feladattal.

Két évvel ezelőtt még együtt díszítettük a fenyőfát karácsonykor. Soha nem felejtem el, az biztos. Éjszaka faragtuk a talpba a fát, mert Dezső hiába volt odahaza, inkább lefeküdt a gyerekekkel együtt és azt mondta: „Ha, arra vársz, hogy feldíszítsem ezt a zöld valamit, akkor soha nem lesz fánk, abban biztos lehetsz. Na, az meg, hogy én faragjam a talpba, felejtsd el. Nem vagyok én fafaragó.” és becsapta maga után az ajtót. Még hallottam, ahogyan szólt.

• Bence! Gyere fiam, nézzük a meccset! Anyád, meg had vacakoljon azzal a szarral.

Nagyon fájtak a szavak és könnyek formájában törtek fel. Apám nyugtatgatott. Kezébe vette a talpat és így szólt: „na, kezdjünk neki”. Csodálatos órák következtek, mert sokat nevettünk és reggelre a fa is gyönyörű lett. Apa, hiányzol nagyon! Úgy kérdezném most is, mondd, mit tegyek? Tudom a válaszod, de azért jólesne hallani azt, amit mindig mondtál ilyen helyzetekben. Azt, hogy meg fogom érezni, mi a helyes megoldás és sikeresen megoldom a problémát, mert képes vagyok rá. Jó volt hallani a szavakat, mert erőt adtak, óriási erőt. Most ki ad majd rőt?

Sietnem kell, mert Bence vár az iskola előtt. Nagyfiú. Elsős. Ma, volt az első tanítási nap. Hú, ezt az őszi dátumot soha nem fogom elfelejteni. Szegénykém, még nem is tudja, hogy elváltunk. Dezső nem engedte, hogy elmondjam.

• Meg ne tudjam, hogy szóltál a gyereknek, amíg vége nincs az egésznek! Miután kimondják a válást, hazajövök, összepakolok és eltűnök. Na, ezek után közölheted a gyerekkel, hogy mi történt. Kéthetente hétvégén érte jövök, úgy, ahogy megbeszéltük. Ezt, is mondd el neki, majd nyugtasd meg, hogy attól még, mert nem fog látni minden nap, én még az apja maradok és megtanítom arra, amire kell, de a gond legyen a tied hisz te akartad őt. Nekem, nem igazán hiányzott a gyerek. Természetesen szeretem, mert a fiam, de a felelősség rajtad van. Gyereket akartál, hát megkaptad, kezdj vele valamit.

Most pakolja a ruháit. A bíróságról futva távozott. Előbb hagyta el a termet, mint a bíró.

• A kulcsot bedobom majd a postaládába. Mire véget ér a tanítás, már nem leszek ott. – szólt félvállról.

Nehéz volt a reggel, mert ez a mai nap volt az utolsó, hogy együtt ébredtünk és reggeliztünk.

• Apa! Délután mehetek veled a mosóba? – Kérdezte Bence.
• Jöhetsz. Lemosatjuk a vén járgányt.
• De jó! Úgy szeretem a csekátót.
• Rendben fiam, megyünk. Adj egy pacsit! - A gyerek boldog volt, én meg ideges.
• Dezső! Most miért mondasz ilyeneket Bencének? – Kérdeztem.
• Azt mondok, amit akarok!
• De tudod…
• Ne is folytasd! Természetes, hogy magammal viszem a fiamat a mosóba, ha közbe nem jön valami. Arról meg nem tehetek, hogy esetleg más elfoglaltságom lesz, de, ha így adódna, akkor Bence megérti, mert nagyfiú és meg kell értenie! Igaz, fiam?
• Igen apa.
• Na, látod? Te kerítesz mindennek akkora feneket! Jobban tennéd, ha szépen leülnél és csendben maradnál!

A gyerek érezte a feszültséget és látta könnyeimet is, amelyek láthatatlanok voltak, mert az iskola előtt két nagy puszit adott és azt mondta, szeretlek, anya. Csodálkoztam is, mert nagyfiú már és ebben a korban nem nagyon szeretik, ha az anyjuk kísérgeti őket, az meg, hogy puszit is adjon. Szegény kis lelke, hogy össze lesz törve. Nagyon szeretem, Ő a mindenem. Nagyon akartam és vártam őt, bár gyakran eszembe jutott a terhesség alatt, hogy biztos jó lesz neki? Biztosan, meg kell születnie? Jót teszek azzal, ha megszülöm? Furcsa volt már akkor is a helyzet és az egész kapcsolatom Dezsővel. Vak voltam, mert nem láttam dolgokat, vagy talán csak a fiatalságomból fakadóan éreztem azt, hogy ami nem túl jó, az majd jóra változik.

Az érettségi után kerültem a nagyvárosba. Továbbtanulni nem akartam, mert úgy éreztem, diplomával a kezemben sem lesz több esélyem. Apám, szegény, mindig mondta: „tanulj, kérlek, mert lehet, hogy munkát nem kapsz, de a tudást nem vehetik el tőled, és amit egyszer megtanulsz, az csak segít téged az életben”. Hallgatnom kellett volna rá, de már ezen kár keseregni. A saját lábamra akartam állni és munkát kerestem. Találtam is. Eladó lettem egy könyvesboltban. Jó volt, mert a rengeteg könyvből, ami körülvett, nap, mint nap, sokat tanultam. Belelapozhattam bármelyikbe és olvashattam azt, ami érdekelt. Lelkemben orvos, vagy tanító szerettem volna lenni, mert imádom a gyerekeket. A beteg, elesett, sápadt arcú gyerekek pedig, mindig mélyen megérintettek. Nehezen szoktam meg a nyüzsgő várost és az egyedüllétet. A vidéki csend után nehéz volt esténként elaludni, mert sokáig hallgattam a fékező kocsik hangját, a jókedvű emberek szavait, kik hazafelé tartottak egy vacsoráról, vagy baráti sörözésből. Az ablak nem zárta ki ezeket a zajokat.

A bérelt kis szoba barátságtalan volt. Hiába próbáltam otthonossá tenni, nem marasztalt. Így inkább munka után elindultam felfedezni a várost. Próbáltam kiismerni magam a közlekedésben és a városban. Séta közben gyakran azon töprengtem, hogy milyen sok lehetőséget kínál ez a város és szeretnék élni vele. Jó lenne esténként kikapcsolódni, táncolni kicsit. Nagyon szeretek táncolni, de oly ritkán volt alkalmam vidéken. Nem nagyon mentem sehová, mert lekötött a tanulás és apám is azt mondta, ráérsz még bulizni, előbb tanulj, és én tanultam. Így, táncolni csak akkor táncoltam, ha esküvő volt a faluban és meghívtak, de ott inkább a mulatós, ihaj-csuhaj, meg a piros bicikli ment, ami nem igazán tartozik a kedvenceim közé. Egy ilyen városi séta alkalmával futottam össze Dezsővel. Sikerült eltévednem, hogy fogalmam nem volt, hogy hol vagyok. Kérdezősködtem, merre kell mennem, de egy idő után rá kellett jönnöm, mikor háromszor érkeztem vissza oda, ahonnan elindultam, hogy segítőkészek voltak az emberek, mert mondták, hogy erre, meg arra, de fogalmuk nem volt, merre kell mennem. Mikor harmadszor értem vissza a kiindulási pontra, megálltam kicsit és tekergettem fejem jobbra-balra, hogy merre is induljak. Egyszer-kétszer az ég felé is emeltem tekintetemet és arra gondoltam, de jó lenne, ha valaki most ledobna egy papírt és rá lenne írva, merre menjek, vagy jönne valaki és, miután megfogta kezem, azt mondaná, gyere, hazakísérlek.

Pont a gondolat végére értem, mikor Dezső megszólított. Olyan volt az egész, mintha tudta volna, mit gondolok.

• Csak nem eltévedt? Szívesen haza kísérem, ha akarja, feltéve, ha nem lakik túl messze.
• Nem tudom, milyen messze lakom, mert eltévedtem. Esetleg, ha útba igazítana, akkor azt megköszönném, de utána már én is hazatalálok, így a kíséretről lemondok.
• Szívesen segítek, hol lakik?
• Más esetben nem válaszolnék, de most kénytelen vagyok. A Tiborc utcát keresem.
• Igen, tudom, hol van.
• Valóban?
• Most kételkedik szavaimban?
• Nem, csak elég sokan tudni vélték már,és én még mindig itt állok.
• Én, tutira tudom, hol van. Nincs olyan vészesen messze, de én azt mondom, szálljon fel erre a buszra, pont itt van a megálló – mutatott a mellettünk elhaladó járműre. – A második megállónál szálljon le, és onnan jobbra a harmadik utca.

Megköszöntem az útba igazítást, és felugrottam a buszra. Igaza volt. Hazaértem az elmondása alapján. Dezső szimpatikusnak tűnt, bár kicsit idősnek találtam. Olyan harmincöt lehet, gondoltam én, de, mint kiderült, csak huszonkilenc volt. Másnap reggel ugyan is ott állt a kapu előtt. Nem tudom, hogy találta ki, mikor indulok, de ott volt. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mennyit várt arra, hogy kinyissam végre a kaput és kilépjek vége az utcára, de azt viszont megkérdeztem, hogyan talált meg.

• Követtelek tegnap, megvártam, míg belépsz és csak utána indultam el. Szerettem volna tudni, hogy biztonságban hazaérsz.

Így kezdődött. Most, azt mondom, milyen kár, hogy akkor eltévedtem, biztosan másképp alakult volna az életem, ha másfelé sétálok, de ezen most már keseregni kár.

Dezsőről kiderült, a szüleivel él egy kertes házban. A mama kedvence, mert minden délben az az ebéd, amit Dezső szeret, vagy kíván, de nem csak a mama kedvence, hanem apa kedvence is. Apja, az Istent látja benne. A szomszédban lakik a nagymama, aki szintén imádja az unokáját. Akkor, mikor ezeket megtudtam, úgy gondoltam, milyen jó neki, hisz egy boldog család, ahol figyelnek egymásra és ahol jó élni. A papa mérnök volt, a mama titkárnő, a nagymama tanított, mielőtt nyugdíjba ment. Dezső, szakácsként dolgozott. Három, vagy négy hónapja jártunk már együtt, mikor bemutatott a családjának. Izgultam nagyon, de felesleges volt, mert nagy szeretettel fogadtak. Boldog voltam. Sokat voltam később is náluk.

Egy év ismeretség után elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Apám kérdezte, biztos vagy benne, hogy őt akarod? Jól meggondoltad? Határozott igen volt a válaszom. Apám következő kérdésére, ami arra irányult, hogy hol fogunk lakni, természetesen az volt a válaszom, hogy Dezsőkéknél, de mekkorát tévedtem. Igaz, nem kérdeztem a lakás dologra rá soha, de természetesnek vettem, hogy ott fogunk élni, hisz nekem csak egy aprócska bérelt szobám volt. Megfordult velem a világ, mikor az esküvő után szembesültem a ténnyel. Megkérdeztem Dezsőt, hogy mikor visszük át a ruháimat és erre meglepő választ adott.

• Te maradsz egyelőre ott, ahol vagy. Majd, ha lesz kis időm keresünk egy másik, jobb albérletet, ahol jobban érzed magad.
• De, én a feleséged vagyok és veled akarok élni, sőt, egy asszonynak a férje mellett a helye, ez nem lehet kérdés.
• Nem lehet. Az pedig végképp nem érdekel, hogy fásult, berögzött szokások mit várnak el. Nézd, én szeretlek és egyszer majd együtt fogunk élni, ha a szüleim meghalnak, de addig nem. A mi családunknak kialakult életritmusa van, és azt nem szeretném megváltoztatni.
• Gyere akkor velem, hisz a férjem vagy.
• Ne hajtogasd már folyton ezt az összetartozást. Igen, összekötöttük az életünket, hogy Te is, én is tudjam, van valaki, aki hozzám tartozik.
• Ja! Hozzám tartozik, de nem velem él.

Elfogadtam a tényeket, mert most mit tehettem volna. Rohantam volna a bíróságra, hogy vegyék már le a papírról a még meg sem száradt pecsétet? Úgy folytatódott minden, mint esküvő előtt, azzal a különbséggel, hogy kevesebbet találkoztam Dezső szüleivel. Mikor mondtam, ugorjunk fel hozzájuk, mindig volt valami kifogás. Hol nem értek rá, hol pont indultak valahová. Átlátszó okok voltak ezek. Mikor, érzéseimnek ezzel kapcsolatban hangot adtam, Dezső dühében elvesztette a fejét és azt üvöltötte, értsd már meg, hogy nem akarták, hogy elvegyelek! Te, nem tudod elképzelni, hogy milyen nehéz volt elérnem Náluk, hogy rábólintsanak. Csodálkoztam nagyon. Addig kedveltek, míg csak jártunk, de asszonyként nem akartak elfogadni. Milyen család ez?

Összeomlott bennem a boldog családról alkotott kép. Apám mondta, mikor elsírtam neki bánatomat, hogy lányom, az már biztos, hogy nem az aranyhalat fogtad ki. Mit is mondhatott volna? Látta, hogy szenvedek. Sajnált, mert ő boldognak akarta látni a lányát. Kerestünk a közelben egy kis, pici lakást, ahova átköltöztem. Nem voltunk közös kasszán, én fizettem a kiadásaimat. Lakás, bérlet, rezsi, stb. Dezső, a találkozások alkalmával felmerült költségeket állta. Fagyi, üdítő és néha egy ebéd, vagy vacsora, de ez is inkább abban az étteremben, ahol dolgozott. Már, három hónap telt el az esküvő óta, de még mindig nem tudtam megszokni a kialakult helyzetet. Viszont reggelente nagyon rosszul éreztem magam. Émelygés, változó hangulat. Nem szedtem gyógyszert, mert gyereket szerettem volna és már az esküvő előtt abbahagytam.

Dezső soha nem kérdezte, hogy védekezek-e, vagy sem. Így gondoltam, nincs ellenére. Most, így visszagondolva, nagyon keveset kommunikáltunk egymással. Többet, sokkal többet kellett volna és akkor talán, minden másképp alakul. Vettem egy terhességi tesztet, mert éreztem, valami van. Nagyon boldog voltam, mikor a teszt megerősítette érzésemet. Vártam az estét, hogy elújságoljam Dezsőnek a jó hírt. Fél nyolc körül ért hozzám, jóval később, mint szokott. Nyakába ugrottam egyből, ahogy belépett és boldogan mondtam, gyerekünk lesz. Ő, megszorította kezem és eltolt magától.

• Mit mondtál? Gyerekünk? Mit csináljak vele? Anyámék sem akarnak unokát. Most, hogy álljak eléjük, hogy unokájuk lesz? Miért hiszed, hogy tönkre teheted az életünket?

Miközben beszélt, úgy szorította testem, mintha valami bilincs lett volna rajtam. Fájt a szorítás. Majd rázta testem két kezével, amitől didergett lelkem. Érted, érted, üvöltötte és dühösen eldobott magától, úgy, hogy a szőnyeg, main álltam, csúszott velem végig a szobán, egészen a konvektorig, ahol a fűtőtest felfogta testem és nagy koppanással a földre zuhantam. Fájt az egész testem, s annyira megijedtem, hogy sírni sem tudtam. A terhesség alatt úgy viselkedett velem, mintha mi sem történt volna. A vizsgálatokra soha nem kísért el.

Anyósom, apósom nem szólt semmit. Olyan volt az egész, mintha nem is látnák gömbölyödő pocakomat. A szülés elég hosszú volt, de az a boldogság, mikor magamhoz ölelhettem Bencét, leírhatatlan volt. Soha, nem gondoltam volna, hogy férjes asszonyként egyedül fogom nevelni gyermekemet, de ez történt. Én, a gyerekkel külön, Dezső a szülőkkel.

Minden délután beugrott egy-két órára Dezső, aztán ment tovább. Évek teltek el így. Anyósom és apósom egyszer nézte meg az unokát, de az is a véletlennek volt köszönhető, mert az utcán futottunk össze. Öt perc volt az egész. Az utolsó két évben költözött hozzánk Dezső, hosszas viták után. A gyerek annyira szerette és hiányolta, hogy beadta a derekát és egy szép napon megjelent a bőröndjével. Dezső, sokat foglalkozott Bencével, ez tény, de engem került. Nem igazán akart velem beszélgetni.

A helyzet akkor változott meg, mikor apám meghalt. Dezső sokkal kedvesebb, sokkal simulékonyabb lett. Úgy éreztem, azért ilyen, mert látja fájdalmamat. Nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy apám nincs már velem. Nagyon magányosnak éreztem magam. Egyik este Dezső azzal hozakodott elő, hogy van egy jó ötlete.

• Be kéne fektetni az apai örökségedet. Nem ártana megalapozni a gyerek jövőjét.
• Mire gondoltál?
• Veszek egy éttermet. – és vett.

Én, odaadtam a pénzt és ő felépítette a kis birodalmát. Kihasználta a fájdalmamat, mert, miután elérte, amit akart, minden folytatódott ott, ahol abbahagytuk. Jó fél éve kezdte mondogatni, hogy szeretne válni. Nem mondtam nemet, mert tudtam, egyszer véget kell, hogy érjen ez a semmilyen állapot és ez a mai napon véget ért.

Mire hazamegyünk, már csak emléke lesz egy családnak. Két napja tudtam meg, hogy jön az unoka, akit a szülők akarnak és várnak és nem más szüli meg, mint az, akinek Dezső fél éve udvarol. Ez már csak hab a tortán. Most, rohanok a fiamhoz. Beülünk egy cukrászdába, és talán egy jó kis habos sütemény megkönnyíti azt, hogy elmondjam, új életünk első napja ez.