Mikor, ott állsz álmaid ruhájában és kimondod, jóban, rosszban, betegségben, egészségben, akkor hiszed, hogy ez így is van. Aztán, mikor másként alakulnak a dolgok, akkor ezerszer elismételgeted a mondatot magadban, mert nem érted, miért változott meg miden.

A takarításnak van egy előnye, vagy inkább hátránya, az, hogy kerülnek a kezedbe olyan dolgok, aminek nem igazán örülsz, mert nem tudod, mi értelme van felidézni mindent, de mégis kézbe veszed és letörlöd róla a port. Majd, kicsit remegő kézzel kinyitod azt a könyvet, ami napló volt számodra és élénken látod újra az eseményeket. Így voltam ezzel én is.

Tavasz van, hát akkor takarítsunk!  Az egyik fiókban megtalálom azt a barna füzetet, amit leporoltam. Egy házasság lapjai az első oldalon. Nehéz tovább lapozni, mert könny nélkül nem megy, és nem akarok sírni. Nevetni szeretnék, önfeledten nevetni.

Hirtelen nagymamám jut eszembe, ki mindig azt mondta, hasonló a hasonlóval és eszembe jutottak azok a falusi esküvők, mikor gyerekként láttam, mikor a násznép végigvonul a falun és mindenki kiállt a kapuba, hogy lássa az ifjú párt. Aztán, mikor elhaladt a hosszú menet, mert mindig olyan hosszú volt, mintha soha nem akarna véget érni, nekem legalábbis úgy tűnt.

Szóval, mikor tovább haladt az ifjú pár, nagymamám hangosan adott véleményének hangot, ami vagy az volt, hogy összeillenek, vagy az, hogy nem, de mondandójának mindig az volt a vége, hogy tudod, lányom, hasonló a hasonlóval. Talán, jóstehetség volt, mert sokszor ráhibázott. Gyakran hallottam azt is, hogy na, én megmondtam, a szegény a gazdaggal ne keveredjen. Nem értettem, mi köze a gazdagságnak a házassághoz. de igazából nem is gyerek agynak való volt. Olyan, mélyen rögzült ez bennem, hogy míg élek, maradnak az emlékképek, de nem csak a szavát hallatta, ha kellett, a tettek mezejére is lépett.

Tizenhat voltam, mikor elért a nagy szerelem. Tudod, amit soha nem tudsz feledni. Még akkor sem, ha akarnád. Mindenki élte már át ezt az érzést szerintem, így nagyon nem kell ecsetelni, mit érez ilyenkor az ember. Boldog voltam, végtelenül boldog. Láttam magam előtt a jövőt, a boldogságot, míg egy napon azzal kellett szembesülnöm, hogy már nem húz magához a szeretett kar és kerüli a találkozást az, aki mindig kitárt karral várta, hogy átöleljen és, mikor elkerülhetetlenné válik a találkozás, akkor közli veled, rezzenéstelen arccal, hogy vége. Mi történt, kérdeztem, de nincs válasz. Mit tehettem, el kellett fogadnom az elfogadhatatlant. Zokogás éjjel-nappal, és már annak is örültem, hogy láthatom. Fájdalmasak voltak azok a pillanatok, de valahol mindennél szebbek, mert még magukban hordozták a reményt. Sokáig nem láttam senkit az én kedvesem oldalán. A reményem akkor foszlott szerte, mikor hasonmásomat láttam kedvesem oldalán. Akkor még érthetetlennek tűnt minden, hisz olyan volt, mintha velem lenne. Évek hosszú sora kevés volt ahhoz, hogy megértsem. Már felnőtt fejjel tudtam meg, az igazságot, hogy mi árnyékolta be a boldogságom. Az én áldott jó nagymamám a tettek mezejére lépett és lépéseket tett, hogy elválasszon minket. Nem tudtam csalódásomat magamban tartani, és rá kellett kérdeznem, miért tette.

-Nem hozzád való volt. Ő, gazdag, Te szegény.

Levegő után kapkodtam, mert szólni sem tudtam. Igaz, hogy nekik több volt, mint nekünk, de annyival nem több, hogy ez oka lehetett volna bárminek is. Annál is inkább fájt, mert az, ki oldalán maradt, annak szinte semmije nem volt. Megbocsájtottam nagymamának, mert mi értelme lenne a haragnak, de fájdalmamat tovább cipeltem magammal. Lehet, hogy soha nem sikerült volna a kapcsolatunk, de a mai napig úgy érzem, ha nem szól bele, akkor minden sikerült volna, bár sokszor eszembe jut az is, hogy nincsenek véletlenek. Az biztos, ha nem így alakult volna, akkor ma nem lenne ez a barna napló, ami életem hosszú éveit tartalmazza.

Hosszú-hosszú éveket. Azzal kezdtük, hogy kimondtuk a boldogító igent. Milyen furcsa! Már a házasság első napjai is laponként a naplóban. Az esküvőn vidám volt mindenki és az is maradt, kivéve engem, mert gyorsan lefagyott a mosoly arcomról, mikor hajnal felé a vendégek elköszöntek és maradt a szűk család, és anyósom szava.

-Tudod, Ági, az az igazság, hogy én nem ilyen menyre vártam. Én, a gazdag Pannit képzeltem el a fiam oldalán. Gazdagok, és már általánosba is együtt jártak. Mindig, azt a napot vártam, hogy összekötik az életüket. Nem tudom, mivel vetted le a Lacit a lábáról, de nem is érdekel. Én, soha nem foglak elfogadni téged, ezt tudnod kell és soha nem bocsájtom meg neked, hogy átvetted Panni helyét.

Azt sem tudtam, kiről beszél és ugyan mit vétettem, és miért nem szólt előbb. Akkor, legszívesebben világgá futottam volna. Magamtól kérdeztem, mi is van most? Mit keresek én itt? Mikor rákérdeztem Lacira, hogy, hogy is van ez, akkor végképp úgy éreztem, életem legnagyobb ballépését követtem el ezzel a házasságkötéssel. Megtudtam ugyanis a történetet.

-Igen, szerelmes voltam abba a Panniba és feleségül is akartam venni.

-Akkor miért nem tetted? - Kérdésemre az volt a válasz:

-Lemaradtam. Ugyanis, két éves külföldi tartózkodáson voltam és, mire hazajöttem, ő már férjnél volt. - Bumm-bumm, dübörgött az agyam. - Nagy szerelem volt! - Tette még hozzá.

A lelkem zokogott, de még jobban akkor, mikor beültünk a kocsiba és megmutatta, hol él kedvese.

-Látod? Itt élhetnék.

Nem tudom elmondani, mit éreztem. Az, a mondás jutott eszembe, hogy amit nem tudunk, az nem fáj, és azzal egészítettem ki, hogy, ha megtudjuk azt, amit nem kéne, az pedig nagyon tud fájni. Szép volt az indítás az biztos és ugye, reményekkel tele.

Lassan alakultak közös életünk napjai. Munka és tervek, ezek töltötték ki a napokat. Terv egy saját lakásra vonatkozólag. A háztartást remekül vezettem azt hiszem, mert nem nagyon lehetett belekötni. A párom súlya szépen gyarapodott, a lakás ragyogott, a ruhák tiszták voltak. Az éjszakák azok furcsák és nyomasztóak voltak. Minden egyes együttlétnél azt éreztem, megcsalnak. Egy test voltam csupán, akin a vágyak kielégülnek. Nem az én arcomat látta ezekben a pillanatokban. Az én vágyaim háttérbe szorultak. Most, hogy lapozom a sárgult lapokat, jut eszembe, hogy soha nem került szóba, hogy én mit szeretnék, mi esne jól. Mindig addig tartott az ölelés, míg neki jó volt. Az, hogy nekem sikerült-e eljutni a boldogságig, az soha nem volt téma, és hol sikerült, hol nem. Minden nap, abban reménykedtem, hogy minden megváltozik és boldogan fogunk élni. Lenyeltem anyósom részéről a békát és ahol tudtam, segítettem neki, és próbáltam úgy szeretni, mint a saját anyámat. Elfogadtam a sorsomat, és valahol azt hittem, minden házasság ilyen. Azon dolgoztam, hogy szebb, jobb legyen minden.

A lakásterveink kezdtek alakulni. Kaptunk az anyósoméktól egy telket és már láttam magam előtt a szép kis házat. Kezdetét vette a tervek kidolgozása. A család szépen lerajzolta, hogy hol lesz a konyha, fürdőszoba, s a többi. Nem kérdezték meg soha, hogy van-e valami elképzelésem. Egyik ilyen alkalommal véletlenül megemlítettem, hogy a kis szoba nem lenne-e jobb a másik oldalon, mikor anyósom hangja csattant.

-Semmi beleszólásod nincsen! Mi adjuk a telket és szeretném, ha távol tartanád magad minden megjegyzéstől!

Ismét jól éreztem magam, igaz, hogy a telket ők adták, de a kölcsönt én és a párom vettük fel, aminek törlesztése a mi feladatunk. Vittem még a vállalati kölcsönt, de csend, te hallgass volt a nevem.

Lassan felépült a ház, amiben sok kétkezi munkám volt és sok barátom, kollégám dolgozott rajta, de kevésnek bizonyult, mert én voltam továbbra is az, aki semmit nem adott. Az építkezés vége felé kezdődtek a reggeli rosszullétek. Tudtam, terhes vagyok. Nagyon boldog voltam. Nagyon szerettem volna anya lenni és gondoltam, anyósom is megváltozik, de rajtam kívül csak apósom örült a kis életnek. Ő azt mondta:

-Boldog vagyok és bízom benne, még megélhetem, hogy a kezemben tarthatom az unokámat. Anyósom, nem akart még nagymama lenni, a párom pedig még apa nem akart lenni. Akkor, nem érdekelt semmi már, csak az, hogy gyereket nevelhetek és neki adhatom a szeretetemet. Csodálatosnak nevezhető két év következett, mert annak ellenére, hogy a párommal a kapcsolatunk nem javult és anyósommal sem sikerült egymáshoz közelebb kerülni, de a fiamnak éltem. Apósom gyakran meglátogatott minket, és törölte a szemében lévő örömkönnyeket és szava mindig a fülemben van.

-Addig, jó neked, míg én élek!

Nem igazán értettem, mit is akar mondani. Mindig egyedül jött, anyósom soha nem akart vele jönni. Valahol örültem neki, de úgy gondoltam, a gyereknek nagymamára is szüksége van, és ezért bántott, hogy nem jön. Mikor, én akartam átmenni a gyerekkel, akkor pedig mindig elfoglaltsága volt. Egy idő után feladtam a próbálkozást. Hamarosan szembesültem a ténnyel, amit apósom mondott. Fiam második születésnapja előtt nem sokkal hagyott itt minket, és akkor minden megváltozott.

Kezdett a boldogság, könnyekké változni. Anyósom sokat volt nálunk, és egyre többet foglalkozott az unokájával és az én fiam kezdett megváltozni. Az a csodálatos gyerek mindenre nemmel válaszolt és egyáltalán nem akart szót fogadni. Aggódtam, és próbáltam kapaszkodót keresni páromnál, de elutasításra találtam. Kezdtünk távolodni rendesen egymástól. Valahogy, mindig az volt, amit a mama mondott. Tehetetlennek éreztem magam és egyre gyakrabban írtam le azt, amit éreztem. Megnyugtatott. Az, én naplóm volt a lelki társam, ami nem csak a betűket, hanem a könnyeket is megőrizte. Két sokkszerű hír is ért akkortájt.

Az egyik az volt, mikor apósom halála után meglátogattuk anyósomat, és a legnagyobb csodálkozásomra még temetés előtt, mikor az embernek még ideje sincs feldolgozni a történteket, már mindenütt csipketerítő volt, amit tudtam, apósom soha nem szeretett. Ruhái, pedig már bezsákolva, kidobásra készen. Egyből az jutott eszembe, hogy egyáltalán szerette-e azt az embert, akivel élt, vagy hogyan szeretett ő egyáltalán? Olyannak tűnt az egész, mintha egy gyerek vágya teljesült volna, és végre felszabadultan telerakhatott csipkével maga körül mindent. Nekem, ezt nehéz volt feldolgozni.

A másik lelkemet simogató az volt, mikor egyik este párom csak ült és bámult maga elé. Már pont rá akartam kérdezni, mi bántja, mikor csak úgy, magától megszólalt. Talán érezte, hogy kérdezni akarok.

-Lehet, hogy van egy lányom is. Nem tudom. Valószínű, hogy az enyém és azért ment férjhez, mert nem voltam mellette.

Megfagyott körülöttem minden. Most akkor mi van? Még mindig tart, vagy mi történik körülöttem?  Abban, biztos voltam, hogy, ha tart, ha nem, a lelke még mindig ott van. Egyet nem értettem csupán, azt, hogy miért nősült meg, és miért nem akar kilépni?

Anyagi helyzetünk kezdett romlani, így egyre többet dolgoztam. Volt, hogy napi 14-16 órát. Kevesebbet voltam a fiammal, és anyósom egyre többet. Hiába való volt a sok munka, mert szinte csak az a pénz volt, amit én vittem haza. A párom egyre kevesebbet dolgozott. Nem megy az üzlet, hallottam oly sokszor, amin annyira nem lepődtem meg, mert nem nagyon mentek a vállalkozások. Eszembe nem jutott, hogy más oka lehet.

-Te menj dolgozni! – mondta a gyerek állandóan, és nem akart velem lenni. Mikor, egyik nap a spenótot az asztalra öntötte és a tányért óriási lendülettel eldobta, ledöbbentem és, mikor közölte, ez ehetetlen, nem kell, azt akarom, amit a nagyi főz, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy elbeszélgessek a mamával.

Mikor megkérdeztem, miért hangolja ellenem a gyereket, a vállát vonta és nagyot nevetett. Sokat gondolkoztam, mit tehetnék, de egyedül csak egyetlen megoldást láttam, többet kell a fiammal lennem. Mivel több helyen is dolgoztam párhuzamosan, az egyiket felmondta. Ebből óriási vita támadt, mert kevés volt a pénz.

Már kezdtem látni a tulajdoni lapon a bejegyzéseket. Próbáltam az étkezéseken spórolni, de az még nagyobb vitát szült, mert ennivalónak mindig óriási mennyiségben kellett lennie. Ott volt a kérdés, most mi legyen? Számomra fontos volt a család és csak abban a zárt világban éltem, amit ők alkottak. Soha nem mentünk sehová. Soha nem nyaraltunk, nem voltunk színházban, de sorolhatnám a végtelenségig, hol nem voltunk. Az, lebegett előttem, hogy amink van, azt meg kell tartani és a gyereknek minden tőlem telhetőt meg kell adnom. Így, visszatért a régi forma én dolgoztam és megoldottam a számlagondokat. Gyakran, voltam fáradt, de tudtam, nem adhatom fel. Gyakran előfordult, hogy vasalás közben elbóbiskoltam, de hálás voltam a sorsnak, hogy egészséges vagyok és tudom csinálni.

Anyósom lakását is én takarítottam, hogy ezzel is segítsek neki. Sokszor be-be szólogatott, de nyeltem a békát. Nagyon fájt, mikor véletlenül hallottam meg, mikor anya és fia beszélgettek.

-Áginak nagyon rosszul esett, amit mondtál.

-Ne törődj vele, fiam! Kit érdekel, hogy rosszul esett neki, vagy haragszik?

-Jó, jó, de szükségünk van rá és mi lesz, ha egyszer megunja?

-Ne félj fiam! Áginak olyan a természete, hogy, ha szükség van rá, szó nélkül segít, ebben biztos lehetsz! Azt, meg hagyd nyugodtan, hogy dolgozzon, mert szükségünk van arra a pénzre. Had dolgozzon! Te, kisfiam, Te vigyázz magadra! Kíméld magad, majd Ági megkeresi a pénzt.

Miért kellett ezt nekem meghallani? Nagyon fájtak a szavak, de eszembe nem jutott, hogy felbontsam a házasságot. A gyereknek apára is szüksége van, és családra is.

Nehéz évek jöttek, mert már a fiam is csak bejárónőnek tartott. Mikor próbáltam a párommal megbeszélni, hogy mi a probléma, mindig azt mondta, majd mindjárt megkérdezem a gyereket is, mi a véleménye, és hogy is történt a dolog. És mindig megkérdezte a gyereket az éppen aktuális problémáról, majd felém fordult és kérte, mondjam el az én verziómat. Nem igazán tetszett, hogy nem tudjuk soha négyszemközt megbeszélni a dolgokat, de elmondtam ilyen helyzetekben is, mi is történt. Ezeknek a beszélgetéseknek mindig az lett a vége, hogy fiam, neked van igazad. Ne törődj azzal, mit mond anyád. Apád szeret téged, és mindig neked van igazad. Gondoltam, ez majd megváltozik, de nem. Egy idő után már soha nem mondtam el gondjaimat a páromnak. Együttléteink is egyre monotonabbá váltak. Hiányoztak a simogatások, az, hogy oda tudjak bújni. Hiányzott a testi kényeztetés, de nem kaptam meg. Ráadásul minden alkalommal éreztem, nem én vagyok vele. Nem tudom, milyen érzés lehet az, ha ölelünk valakit és közben gondolataink, szívünk mást simogat. Azt, viszont határozottan tudom, és éreztem, milyen csupán testnek lenni egy játékban.

Az évek múlásával egyre jobban vágytam a boldogságra, de egyre távolabb kerültem tőle. Magányos voltam, a családon belül. A fiam, csak azt közölte velem, mire kell pénz, és már futott is a nagyihoz. Volt, amikor nem volt teljesíthető, amit kért, mert vagy nem értettem vele egyet, vagy nem volt rá pénz. Akkor ő mindig hangosan kiabált velem és azt mondta, meg fogod venni, mert, ha nem, nagyon megbánod, és láttam a dühöt a szemében, ami azt sugallta, hogy bármire képes.

Mindig élvezte az apja, és a nagyanyja támogatását. Sokat harcoltam azért, hogy általános után tovább tanuljon. Okos gyerek volt, és nem akartam hagyni, hogy elvesszen. Azt akartam, hogy az életben mindig legyen lehetősége életben maradni. Szakmát és érettségit akartam a kezébe adni, mikor kilép az életbe. Rengeteg vita után sikerült megtalálni a megfelelő iskolát, ami természetesen nem tetszett a gyereknek. Úgy, sikerült a négy évet végigcsinálni, hogy én még többet dolgoztam és mindent megkapott a fiam, amit akart.

Boldog voltam, hogy sikerült megfelelő papírt adni a gyerek kezébe, de egyre gyakrabban játszottam már el azzal a gondolattal, hogy a házasságom már nem működhet tovább. Tudtam, lépnem kell, de féltem is nagyon Nem igazán tudtam elgondolni, hogyan is alakul az életem a család nélkül. Húsz év házasság után egyedül maradni, még a gondolatba is beleremegtem. Ők voltak a családom, és mindenre képes voltam értük. Szerelem lángja már rég nem lobogott bennem a párom iránt, de szerettem. Emlékszem, egyszer annyira ideges voltam, mert nem jött időben haza, hogy véresre dörzsöltem a fülem. Féltettem, és a konyha ablakba könyökölve vártam, hogy megérkezzen. Figyeltem a forgalmat és minden percben vártam, hogy leparkol végre, de csak nem akart jönni és én a fülemet dörzsölgettem. Nem tudom, miért, se előtte, se utána nem csináltam ilyet.  Sikerült olyan sebesre dörzsölnöm, hogy még két hónap után sem akart gyógyulni.

Hosszú órák várakozása után végre megérkezett és „Te hogy nézel ki?” - üdvözölt. Akkor vettem észre, hogy véres az arcom és a kezem és a rajtam lévő fehér póló.

-Menj, mosakodj meg!

Nem volt csók, de még puszi sem, csak úgy nézett rám, mint egy dilisre. Mi a fenének izgultam én? Kérdezgettem magamtól, de nem volt felelet.

Eldöntöttem, miután a fiam leérettségizik, új életet kezdek, mert tovább nincs értelme folytatni. Mindig azt hittem, hogy ahogyan múlik az idő, a fiam is átgondolja a dolgokat és talán, kapok tőle lehetőséget, hogy elbeszélgessünk. Soha nem került erre sor.

Zsuzsa, a fiam barátnője jut eszembe. Nagyon kedves, aranyos kislány volt. Először nagy volt a szerelem, de egy idő után egyre több könnyet láttam a kislány arcán. Egyszer rákérdeztem anyósomra, hogy mi a véleménye a kislányról. De csak rövid választ kaptam. „Nem való a családba”. Nagyanyám jutott eszembe, mikor véleményének adott hangot. Furcsa az élet, mert visszahallod a mondatokat.

Egy rövid év után véget ért a fiatalok boldogsága. Azt kívántam a kislánynak, hogy találja meg a boldogságot. Fiatalkori önmagamat láttam benne, azt, mikor véget ért a nagy szerelem. Sajnáltam nagyon, de közben láttam fiam szenvedését is, a szakítás fájdalmát. Nem tudom, mi volt az utolsó szikra, ami rátette a kapcsolatra a pontot, de fájdalmas volt nézni gyerekem szenvedését. Segíteni szerettem volna, de nem kért belőle.

-Hagyj békén! Nem tartozik rád! - Volt a válasz.

Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom, hol kellett volna erősebbnek lennem, de azt tudom, boldog családot szerettem volna. Nem sikerült.

A legfájdalmasabb hogy elveszítettem a gyerekemet, ami életem legnagyobb kincse. Olyan ez az egész, mintha jött volna egy forgó szél és felkapva, magával viszi, és soha nem hozza vissza.

Fájdalmas, mert lelkemből kiszakítottak egy darabot, és a seb soha nem gyógyul be. Egy embert nem csak testileg lehet megnyomorítani, hanem lelkileg is.

Több mint húsz év házasság után, mikor megnéztem fiam bizonyítványát, és láttam kezében a jövőjének a kulcsa, személyes dolgaimat magamhoz véve, pontot tettem a házasságra, a család számára a legfontosabbat, a vagyont, hátra hagyva.

Nem kértem semmit. Nem harcoltam semmiért. Legyen minden a fiamé, mondtam és elindultam az új életem felé.