Most, fújtam el a gyertyát a születésnapi tortámon. Kívántam is, mint minden évben. Érdekes! Volt, ami teljesült, volt, ami nem. Mondhatnánk, így természetes. Ami egy éve történt, azt soha nem tudom feledni. Az, azok közé tartozott, amit soha nem akartam. Még most is kábult vagyok tőle, mert csak két lábon járó hústömeg vagyok azóta. Ünneplem magam. Nem semmi. Én sem vagyok normális, de arra gondoltam, ettől boldogabb leszek még akkor is, ha egyedül vagyok. A lányom hívott telefonon.

- Apa, Isten éltessen! Hányadik is? Az ötödik?

- Ja! A hatvanötödik!

- Iszunk majd az egészségedre, de ne haragudj, nem megyünk fel.

- Nem haragszom.

Rövid tiszteletkör volt. Huszonhat éves, és még csoda, hogy ennyit is beszélünk. Annyi idős, mint Gyöngyi. Nyolc éve már annak, hogy megromlott a kapcsolatunk és több mint hét éve nem láttam őt. Az unokám vajon hasonlít rám? Még soha nem láttam. Decemberben lesz öt éves. Talán-talán akkor megismerhetem, bár nagy reményeket nem fűzök hozzá. Azon gondolkodom, hogy hogyan jutottunk idáig.

Valahogy soha nem került olyan közel hozzám a lányom, mint szerettem volna. Olyan idegenféle voltam számára, aki kéthetente érte megy és programokat szervez részére, majd, mikor leszáll az este, hazaviszi. Soha nem örült nekem igazán, és soha nem kérdezte meg, mikor jössz. Hét éves volt, mikor elváltunk. Nem tudom, hogy mit mondott és mit nem neki a volt feleségem, de, hogy idegen maradtam számára, az biztos. Én próbáltam néha beszélgetni vele ezekről a dolgokról, de mindig azt mondta:

- Apa, nem érdekel a véleményed! Nem szeretnék erről beszélni.

Soha nem szeretett semmiről beszélgetni velem. Egyedül arról, mennyi pénzre van szüksége. Arról szeretett beszélni. Ily csúnyán, a kapcsolatunk is a pénz miatt romlott meg. Évekig nem is beszéltünk. A válás után sokáig egyedül éltem. Nehezen dolgoztam fel, hogy elveszítettem azt, amit felépítettem, a családot.

Volt egy rövid kapcsolatom. Úgy, röpke egy évig tartott. Nem volt se jó, se rossz. Olyan langyos volt minden. Én, szakítottam, mert nem igazán éreztem jól magam. Úgy, benne élni egy kapcsolatban, hogy azt érzed, nem jelent számodra semmit, nincs értelme. Inkább a magány - véltem - és éltem tovább az én kis életemet. Meg tanultam mosni, takarítani és főzőcskéztem is, amit addig soha nem csináltam, de rájöttem, nem okoz ez nekem nehézséget, meg tudom csinálni. Egyedül a lelkem volt magányos. Esténként a tévé előtt álmodoztam az ideális nőről, majd később már napközben is be-be villant az arca.

Megálmodtam magamnak egy nőt, derültem magamon, de hol van, kérdeztem oly sokszor. Szokásom volt, hogy munka után kiültem még egy kicsit a parkba. Jó volt ott nézelődni, gondolkodni, vagy csak úgy, egyszerűen ott lenni.

Egyik nap a szökőkút közelében, a padon egy fiatal nőt pillantottam meg. Nyolc éve volt. Úr Isten!  Hogy megy az idő! Magányosan üldögélt, szemét lesütve, mint aki várja, hogy valami feltörjön a földből. Tekintetét néha felemelte, de gyorsan vissza is fordította a földön kiválasztott pontra. Olyan volt, mint aki fél, hogy lemarad valamiről és nincs ideje körülnézni.  Sokáig néztem és az fogalmazódott meg bennem, hogy olyan, mint egy riadt kis szürke egér, de valami van benne, ott, mélyen legbelül. A szépséget valami miatt rejtegeti. Fiatal volt és szomorú. A lányom jutott akkor eszembe és arra gondoltam, hogy de jó, hogy őt még soha nem láttam ilyen szomorúnak.

Közelebb léptem a padhoz, mert nem tudtam ott hagyni őt, míg nem beszélek vele, és jobb kedvre nem derítem. Nem tudom, miért, de fáj, ha szomorú embereket látok, és ösztönösen elindul bennem a vigasztalási szándék Közeledve a padhoz, a vízsugár megsimogatta arcomat. Valahogy azok is önálló életet éltek. Nem maradtak a számukra kijelölt mederben, inkább körbetáncolták a teret.

Az arcomra csapódó víz kicsit felébresztett. Biztos, hogy oda akarsz menni, kérdezve. Igen, válaszoltam gyorsan magamnak és még nagyobbat léptem, nehogy meggondoljam magam.

- Bocsánat kisasszony, hogy megszólítom, de látom, szomorú kissé. Én szeretném, ha mosolyogna. Megengedi, hogy leüljek ön mellé?

Fejét lassan felemelte, majd végig mért magának, de nem szólt, csak fejével biccentett és én leültem és kezével a padra mutatott és kicsit meg kellett köszörülni a torkom, hogy meg tudjak szólalni. Valami furcsát, valami nagyon kellemeset éreztem a közelében. Egyszerűen jó volt, és ez az érzés átjárta testem, lelkem és minden sejtemben éreztem, ezt akarom érezni mindig. Kicsit akadozott a beszélgetésünk így, az elején, de aztán közel két órán át hallgattam őt. Igen, inkább csak hallgattam, úgy mesélt az életéről, önmagáról, hogy azt csak hallgatni lehetett. Megtudtam, hogy Gyöngyinek hívják, aki alig, hogy elmúlt tizennyolc, aki ott áll a nagybetűs élet kapujában, szó szerint, hisz szüleit nem ismeri, soha nem látta őket. Most lépett ki egy zárt közösségből, az állami gondozásból. Még a kifejezéstől is végig borzong testem. Milyen lehet család, szeretet nélkül felnőni? Bele sem tudok gondolni. Sajnáltam őt nagyon, és egy pillanat alatt a szívembe zártam. Micsoda sorsok, dünnyögtem az nap este, míg hazafelé tartottam és kezdtem olyat érezni iránta, amit nem mindig érez az ember. Akartam őt. Társamnak akartam. A további napok délutánjai is azzal teltek, hogy beszélgettünk a parkban. Ő, mesélt vágyairól, álmairól és már nem a földet nézte, hanem mosolygott és ragyogott az arca és ragyogott ő is. Beleszerettem. Napokig vívódtam, hogy van-e jogom szeretni őt, hisz a lányom lehetne és mit fognak szólni az emberek? A vívódást követte a nem érdekel senki véleménye állapot, hisz jogom van azt szeretni, akit akarok és gondoljon mindenki azt, amit akar.

Egy hónap után hozzám költözött, és ami kezdődött, az maga volt a földi csoda. Szívből szerettem és ő szeretett. Na, nem szerelemmel, hanem szeretettel. Furcsa, de mindig azt hittem, csak szerelemmel lehet igazán szeretni, de ő bebizonyította, hogy szeretettel is lehet nagyon mélyen simogatni. Nagy volt a korkülönbség köztünk,így soha nem gondoltam, hogy szerelemre lobban irántam, de olyat kaptam tőle, amit kevesen kapnak meg az életben. Csodálatos évek következtek, mert megformáltam azt a nőt magamnak, akit álmaimban láttam rég, és ő hagyta. A nagy boldogságot, a lányom kitörése árnyékolta be. Egyik nap feljött és gyűlölködve nézett Gyöngyire, majd felém fordult és üvöltött.

- Mit gondolsz Te, apa? Ezzel a nővel akarsz élni? Nem fogom hagyni! Nem fogom hagyni, hogy elvegye, ami nekem jár! Amid van, az-az enyém!

Érthetetlen volt számomra a kitörése, mert mindenben támogattam anyagilag és itt csak az volt a fontos. Akkor láttam utoljára. Azóta nem. Hiba utaltam pénzt, nem is keveset számlájára az évek során, nem hívott, nem keresett.

Mi éltünk boldogan Gyöngyivel. Egyik év követte a másikat. Minden reggel, ott állt előttem álmaim nője, aki minden mozdulatában az volt, akit kívántam magamnak. Soha nem foglalkoztam vele, hogy meddig fog tartani, csak éltem boldogságban. Tudtam, biztosan tudtam, hogy egyszer vége lesz, mert aki nem volt még szerelmes, az biztos, hogy egyszer az lesz. Reméltem, minél később jön el az a pillanat, de tavaly kopogtatott a szerelem, az én Gyöngyim szívében. Fájdalmat és boldogságot éreztem egyszerre, mert mindennél jobban szerettem volna azt, hogy ő boldog legyen, hisz nagyon megérdemli, de ezt az érzést kísérte a fájdalom is, mert tudtam, ha elhagy, abba belehalnak sejtjeim, és kiszakítva szívem darabját viszi magával, olyan sebet okozva rajta, ami soha nem gyógyul be, mert szeretni így, csak egyszer tud az ember.

Tavaly, a születésnapomat ünnepeltük, mikor a köszöntő után megremegett kezében a pohár, és száradt a szája, mert nyelvével végigsimította ajkát. Akkor csinálta ezt, mikor félelem volt benne, mert olyat akart mondani, amiről tudta, fájdalmat okoz nekem a mondataival. Nem gyakran volt ilyen. Talán kétszer, a nyolc év alatt. Az egyik az volt, mikor bevallotta, hogy soha nem tudna szerelmes lenni belém.

- Tudom, kicsim. - Húztam magamhoz, úgy ölelve, hogy majd összetörtem. - Nem is várnám tőled.

- De tudod, én olyan mélyen szeretlek, hogy azt nem is tudom elmondani. - Szólt.

Nem tudtam megszólalni. Magamhoz öleltem és a nyakába csókoltam, mert az arcát nem volt erőm számmal érinteni, mert akkor felfedezte volna arcomon a könnyeket, és azt nem akartam. Tudtam, a pohár remegéséből, hogy hasonlót fogok hallani, és csak perceim vannak a boldogságból.

- Nehéz megszólalni, mert nekem is fáj, amit mondani akarok. Szeretlek, úgy, mint még senkit nem szerettem az életben, de szerelmes lettem, és érzelmeimnek nem tudok ellenállni. Tudod, hálás vagyok neked, mert igazi nővé formáltál, olyanná, mint amilyet te szerettél volna magadnak, de ez egyezett azzal, amire lelkem mélyén vágytam. Megtanítottál a szerelemre, megtanítottál a boldogságra. Megkaptam tőled mindazt, amit szerettem volna. Mos,t viszont a legnehezebbet kérem tőled:

ENGEDJ EL SZERELMED LÁNCÁBÓL!

Arcán folytak a könnyek, míg a szavakat formálta. Nehéz volt mindkettőnknek a pillanat. Kivettem kezéből a pezsgős poharat, az asztalra tettem és úgy húztam magamhoz, hogy örökre érezzem őt. Sokáig tartottam így karjaimban, majd halkan a fülébe súgtam:

- Menj Drága, mert menned kell! Boldog madárként repülj az éveken át. Szeretetem és szerelmem kísérjen. Érezd, ha elgyengülsz, hogy valaki mindig veled van. Most pedig menj, és ne nézz vissza. Fuss!

Lágyan, csókot adott arcomra, majd karcsú testét ringatva végigsétált a szobán, amíg a bejárati ajtóig ért. Megállt, és vissza akart fordulni.

- Fuss! Fuss! Fuss, Drága! - Kiáltottam, mert nem akartam, hogy fájdalommal szemében visszanézzen, és lássa arcomat elöntő könnyeimet.

- Soha ne láss könnyeket, csak mosolyokat! - mondtam, de már csak magamnak, mert ő nem volt már sehol.