Megfagyott a lábam, vacog a testem. A kenyér ízét, amit tegnapelőtt ettem, már rég nem érzem. Szárad a szám, szomjas vagyok. Vizet kéne szerezni, de befagyott körülöttem minden. Jégcsapok lógnak itt-ott.  Letörök egy jégcsap darabot, és mint gyerekkoromban a nyalókának, úgy örülök az olvadó jégcsodának. Milyen ritkaság számba ment, ha nyalókával kezemben rohangáltam. Hasonlított e jégdarabhoz, ami apró cseppekként ad életet. Bírni fogom, mert bírnom kell. Hosszú út áll még előttem, de legyőzöm a kilométereket és ott leszek, mert ott kell lennem.

Megyek, anyám, kérlek, várj meg! Sietni, futni szeretnék, hogy minél előbb átöleljem Őt, de csak lassan haladok, mert nagy a hó és sok a kilométer, mi még előttem van. Jó lenne egy kesztyű, mert nem fázna úgy a kezem, de hiányát kevésbé érzem, mert kabátom bundás zsebébe rejtem lilává fagyott kezem. Ó, de kellemes. Így haladok tovább. Fejemen kötött sapka, de nem sokat ér, mert vékony a fonal, miből kötötték, így inkább csak öltözék kiegészítő, mint melegítő. Kabátom szövet, de bundás a zsebe. Vajon milyen megfontolásból készítette az, kinek a fejéből e nagy találmány kipattant? Cipőmre nézek és anyám szavát hallom, amit oly sokszor hallottam: cipőd legyen mindig tiszta és feszesen álljon rajtad a szoknya. Ó, ha tudná, hogy szoknyát lábam már jó tíz éve nem látott. Örülök a nadrágnak is, ha van, és főleg akkor, ha jó meleg, mikor hideg van. Azt szeretem, ha olyan, mint egy jó paplan, mert az betakar és melegít.

Szegény anyám, sírna, ha tudná, hogy nélkülözök, így, mikor megkérdezte, hol dolgozok, azt mondtam, egy nagy gyárban, mert nem akartam, hogy aggódjon. Had éljen abban a tudatban, gondoltam, hogy jól megy sorom és boldog vagyok. Elég, ha én tudom, milyen nehéz minden nap. Szeretnék szép cipőt, de már annak is örülök, ha a talpa ép. Elöl- hátul egy kis szakadás számomra már oly természetes. Istenem! Ha meglátja anyám, hogy nincs csizmám e nagy hidegben, akkor össze fogja tenyerét csapni és azt fogja mondani: jaj, lányom, hogy lehet ez? Nem keresel annyit, hogy egy csizmád legyen? Keveset fizetnek a gyárban? Majd így rákérdez egyenesen. Talán nem veszi észre, mert eléggé romlott a látása az utóbbi időben, de, ha mégis, akkor azt mondom, ez a divat. Nem fog neki tetszeni a mostani módi, de legalább nem fog sopánkodni. Onnan, ahol most vagyok, fel kell emelkednem, tudom, de sok türelem, hit és remény kell hozzá. Csak anyám ne sírjon miattam, mert azt akarom, boldog legyen, míg él.

Apámról azt tudtam, hogy fél éves voltam, mikor meghalt. Anyám ezt mesélte. Így, egyedül nevelt fel ő, és hallgatta sokszor, mikor felnéztem az égre és mondtam: apa egy angyal és fentről szeret minket. Ilyenkor mindig sápadttá vált arca és megsimogatta fejem. Igen, így van, mondta. Felnőttként tudtam már meg, hogy az angyal, fél éves koromban nem ment messzire, csak két tanyával távolabb, ahol a Rozi élt, és született két fia. Csodálkoztam is, hogy a Géza az apám, de soha nem tudtam úgy nézni rá. Igaz, nem is sokat találkoztam vele, csak akkor, ha a közeli faluban a boltban összefutottunk véletlenül. Anyámtól, soha nem kérdeztem meg, hogy mi az igazság, mert nem akartam ezzel életét bolygatni. Tudtam, minden szó igaz abból, amit megtudtam, mert azért vidéken, ugye, mindent tudnak egymásról az emberek és ilyen dolgokból soha nem űztek tréfát. Tisztában voltam vele, hogy minden úgy van, ahogyan mondják. Apámtól sem kérdeztem soha semmit, mert úgy voltam vele, ha gyerekként soha nem keresett, mert nem hiányoztam neki, akkor felnőttként már fölösleges lenne bármibe is belevágni. Apám adta nekem a nevem, mikor megszülettem. Így lehettem Piroska. Ó, de nem szerettem soha. Nem voltam vele szerencsés, mert gyerekkoromban csúfoltak érte, felnőttként meg nevemet nem kísérte szerencse. Anyám arcát látom ismét, hogy sírt mikor eljöttem, mikor a Pista felesége lettem.

-Derék ember ez a Pista! – mondta – Tanult városi ember, hát becsüld meg és szeresd őt!

Szerettem, becsültem is, de amikor ivott és köszönésképp, mikor hazajött, csak pofonokat adott, akkor már nem tudtam szeretni, mert úgy szétszaggatta a lelkem, hogy nem csak a testem fájt, de sírt a lelkem is. Tel voltam fájdalommal kívül is, belül is, ami nem enyhült, csak nőttön nőtt. Egyre nagyobbra, míg eljött az a pillanat, mikor Pista magára maradt, mert nem bírtam tovább és a házasságból kiléptem. Még a gyűrűt is jó messzire dobtam, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Az alkohol szagától még ma is megborzongok, és úgy érzem, forog a gyomrom és fáj a szívem. Ó, nem múlik el ez az érzés soha.

Anyám mindig szerette a virágokat. Rengeteg virágágyást csinált és ültetett bele szegfűt, rózsát, violát, de nekem a legkedvesebb a nefelejcs volt. Elvarázsolt a színe és egyszerűsége, vagy talán éreztem már akkor, hogy egyszer olyan leszek, mint az a kis virág: kékszemű árva.

-Jaj, Te lány! Furcsa vagy ám! – mondta is anyám. – Ezt, az apró virágot szereted, mikor ott van a rózsa, például az a vörös, csak nézz rá! Csupa élet. Azt kéne szeretned. Látni benne a csodát, azt, ami ezen a tanyán túl van, mert biztosan sok minden van ott, messze túl. – és dolgos kezével a távolba intett.

Néztem kezét, és elgondolni sem tudtam, mi lehet arra, mikor a tanya volt az én világom, ahol éltem, és onnan nehéz volt távolra tekinteni. Nem volt akkor vízvezeték, áram. Gémeskútból húztuk a vizet és a lámpában is petróleum égett. Anyám azóta is így él, mert nem akart változtatni semmin. Emlékszem, gyerekként hogy tetszett, mikor lenéztem a kútba és a víztükör tetején arcomat láttam. Akkor, még mosolyogtam. Jó volt ott gyereknek lenni. Anyámat az éltette, mikor kotkodált a tyúk és tejet adott a kecske, hízott a disznó és nem zsíros, hanem húsos volt a liba, minek tollából készült a párna. Még ma is megvan kis hajléktalan világomban. Minden este arra hajtom le a fejem és magamba szívom a toll illatát, ami a tanyára emlékeztet, és akkor úgy érzem, otthon vagyok, és olyankor melegítenek az emlékek és álmodok.

Álmomban érzem a kemencében sült kalács illatát, mi az asztalra került minden vasárnap. Még álmomban is nagyot nyelek, mert úgy kívánom és hiányzik. Futva kergetem a riksát, ki oly sok tejet adott sok-sok éven át, de velem is szeretett játszani, mert órákon át futotta velem körbe a tanyát ölelő erdő szélén és tudom, hogy boldog volt ő is, és nevetett nagyokat. Legalábbis, így él az emlék bennem. Tudom, hogy nevetett, mert éreztem, hogy szeret és ő is érezte szeretetemet. Ó, vajon a Riskával mi lett? Soha, senki nem mondta meg. Bárkitől kérdeztem, hallgatott. Nagy titokként kezelték Riska utolsó napjait, akik tudták az igazságot. Drága anyám, haladok! Hamarosan ott vagyok! Már órák óta lépkedek a fagyos hóban és úgy érzem, soha nem érek oda. Muszáj odaérnem, mert látni kell még anyámat, mielőtt elmegy. Micsoda szerencse a szerencsétlenségben, hogy találkoztam Marikával, mikor a kukából próbáltam valami élelemhez jutni. Először nagyon nem örültem, hogy összefutottunk és azon gondolkodtam, hogy hogy került oda. Kicsi a világ. nem tudsz elbújni, mert úgy is megtalálnak. Pont vele hozott össze a sors. Mi lesz, ha anyám megtudja, hogy csodálatos életem az, hogy a kukából eszem ezt-azt, mert biztosan megtudja, hisz Marika, ha haza megy, elmondja és mivel a szomszéd tanyán él, anyámhoz gyorsan elér a hír. Úgy szégyelltem magam, hogy szemébe sem tudtam nézni, de ő nem kérdezte, mi történt velem, csak gyorsan beugrott a közeli közértbe és azt mondta, várj meg. Miután kijött, kezembe nyomott egy szatyrot és csak annyit mondott, hogy tessék. Se többet, se kevesebbet.

Majd elmesélte, hogy anyám nagyon beteg, mert kapott egy agyvérzést, de nem sokáig volt kórházban, mert ki kérte magát. Nem akarták hazaengedni, de ő azt mondta, odahaza akar meghalni és nincs ember, aki ebben meg tudja akadályozni. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen szörnyű, mert még, ha akart volna, akkor sem tudott volna elérni, hisz levelet nincs hova küldenie. Telefonom meg már régóta nincs. Ó, szegény, vajon hol keresett, mert biztosan próbált megtalálni. Hála az égnek, folytatta Marika, van, aki segít neki. Tudod, a Zsuzsi, meg a Laci. Fogalmam nincs, kik ők, de bólogattam. A tanyát is rájuk íratta, de azok nem akarták elfogadni, mert szerintük az téged illet, de anyukád azzal nyugtatta meg őket, hogy Te úgysem költöznél oda soha és, ha halála után eladnád, nem sokat kapnál érte, mert nincs értéke.  És ugyan, ki venné meg? Azt is büszkén mondta, hogy nem is vagy rászorulva, mert jó helyen dolgozol. Én, csak néztem rá és befelé sírtam, mert fájt, hogy anyám menni készül. Hiányozni fog még akkor is, ha oly ritkán láthattam, de legalább tudtam, hogy ő van nekem, és fájt az is, hogy mit életemről gondol, az csak egy szép mese. Ó, vajon eljutott hozzá a hír? E találkozás után úgy döntöttem, hogy elindulok, és valahogyan majd csak odajutok.

Pénz nélkül utazni nem lehet, így gyalog indultam útnak. Nem nagy távolság, csak 250 kilométer, nyugtatom magam, és még szerencsém is volt tegnap, mert találtam egy bakancsot, ami bokáig ér és ez jó nagyon, mert régen volt olyan cipőm, ami elérte a bokámat. Igaz, egy nagy lyuk van a sarkán, de még akkor is melegebb, mint a régi. Éhes vagyok, és a gyomrom korog is rendesen. Legalább nyár lenne, mert akkor csak-csak találnék valamit utam során, de tél van, kemény tél. Láttam a pályaudvar előtt, hogy mínusz kilenc. Mit kerestem ott? Én sem tudom. Valahogy arra vitt a lábam. Agyamban ugyan is csak az volt, hogy anyámhoz kell menni és hát az agy elraktározza azt, hogy régen ilyen esetben felültem a vonatra. Na, így kerültem oda, de tudtam, álmom abban a pillanatban lehetetlen, így megnéztem az egyik szerelvényt, amelyik arra tart, amerre én. Ó, de szép volt! Sokat változott az óta, mióta nem utazok. Annyira tetszett, hogy még meg is simogattam az utolsó kocsit, mikor ott hagytam. A vonat már rég ott van, én meg még itt. Még jó, hogy jönnek elő az emlékek, mert így könnyebb az út. Olyan, mintha a vonaton beszélgetnék egy fülkés kupéban. Ó, de szerettem, mikor gyerekként utazhattam. Kis fülkékből állt a szerelvény, és akik egy fülkébe szorultak, végig beszélgették az utat. Sok kedves embert ismertem így meg, kikre még ma is szeretettel gondolok vissza. Suhant a vonat a fák, a házak mellett. Gyerekként csak ezt éreztem és ez olyan csodálatos volt. Mikor a végállomáshoz ért a vonat, akkor még a szám is nyitva maradt, mert olyan világ tárult elém, amiről addig még álmodni sem tudtam.

Ennek a megérkezésnek a pillanata jutott eszembe akkor, mikor anyám a rózsákról és az életéről mesélt. Kíváncsi voltam erre a csodás világra. Én, nem tudom, minden olyan szép volt rég, vagy csak az idő szépíti meg e képet? Nem tudom, de jó volt nagyon és most az a jó, hogy van mire visszagondolni, mert segíti a túlélést.  Jaj, hogy fogom anyámnak megmagyarázni, hogy nem egyszerű az élet és egy pillanaton múlik minden és megváltozik minden. Hogyan fogja megérteni azt a mai világot, mikor annyira ragaszkodik a múlthoz, hogy számára a változás érthetetlen.

Legfontosabb az, hogy a petróleumlámpa fényénél ülve kezét fogva, arcát simogatva meg tudjam nyugtatni, hogy jól vagyok és minden csak átmeneti. Hogyan fog ez sikerülni? Mikor, tudom, hogy bármikor eljöhet a nincs tovább, mert megfagyva találhatnak rám egy padon bármelyik reggelen. Nem félek. Sorsommal megbékéltem és keresem a fényt, ami hív és felemel. Lassan közeledek, el sem hiszem. Fáradt testem, lábam remeg.

Ó, Istenem! Csak ideértem! Már látom a tanyát. Füst száll a kéményből fel, még néhány perc és ölelhetem anyámat. Ó, de kimelegedtem. Fázva indultam, és ahogy közeledtem, egyre jobban éreztem a meleget. Nem változott semmi. Jó haza jönni. Minden úgy vár, ahogyan itt hagytam. Talán tudta, hogy egyszer hazatérek és nem akart csalódást okozni. A virágágyások mellett haladok már, mit hó borít még, de tavasszal itt nyílik majd a sok virág, tudom. Ég a lámpa a szobában, mert kiszűrődik a fény.

Remegő kézzel nyomom le a kilincset és félve, de lelkemben örömmel lépek be. Ki ez a sok ember? Nem nézek rájuk, mert anyámat akarom látni, de ettől a sok embertől rossz érzésem támad, de már látom anyámat. A nagy ágyban fekszik, két nagy dunyha van rajta, de remeg teste. Szeme csukva, de lassan kinyitja, és találkozik tekintetünk. Nehezen megemeli kezét és én már szinte futok felé.

Megölelem, jó szorosan magamhoz húzva, és csak azt érzem, így akarok maradni. Ő, halkan súgja a fülembe: „hát megjöttél”. Többet nem mond. Szememből ömlik a könny, de Ő nem látja, mert arcomat belefúrtam ősz hajába. Aztán körülvesz mindent a csend. Érzem, hogy ölelése enged, majd keze az ágyon megpihen.

Felemelem fejem és kiáltanám, nem, nem! De, néma maradok, mert mondanám, de nem jön ki számon a szó. Kétségbeesve az arcára nézek, és látom a mosolyt az arcán.

Így ment el Ő, örökre!